A központi birtok

[Beskar'ad Ordo]

A központi birtok az Ordo-klán főágának legnagyobb termőterülete. Több száz hektárnyi földet takar, de ez évről évre csak bővül. Az itt élő mandaloriak maguk végeznek minden munkát, a vetéstől az aratáson át a szerszámok készítéséig. Ugyan erre a célra remek droidok léteznek, de a nomád nép sosem bízná rájuk a megélhetését.

[Beskar'ad Ordo]

A központi birtok leszállópályáján

- Succubbus. Izé, Su'cuy, na. - üdvözölte Báró amolyan "bárós" jókedvűséggel Andrei Ordo-t.- Ne haragudj, fárasztó volt az út. Ordo lelkét kellene befoltozni, mert belemart a Füst, aztán kicsit most ramaty szegényem!

A szegény mandalori nem tudja, mitévő legyen. Sértésnek vegye az iménti szójátékot? Bolondját járatja vele ez a furcsa külsejű idegen? Hiszen Beskar'ad nyilván nem véletlenül mutatta be vod-jaként...
Andrei kérdőn néz Ordora, aki sejtheti, mi jár a fejében: "Ez bolond?"

Beskar'ad csak mosolyogva felvonta egyik szemöldökét, majd maga is elnevette magát. Andrei teljesen tanácstlannak érezte magát, ezt látva pedig Ordo nem húzta tovább idegeit, megmagyarázta testvére szavait.
- Megsérült a beskar'gam-om, és meg kéne javíttatni. Ezért jöttünk.
- Értem. - felelte Andrei kevéssé meggyőzően. - Mindegy. Én most szolgálatban vagyok. Van siklótok?
Ordo nemet intett, mire a klántárs a távolabb parkoló repulzoros jármű felé intett.
- Vigyétek az enyémet. Este találkozunk.
- Vor'e, barátom. Később látjuk egymást.

Azzal Ordo és a zabrak magára hagyták őt, és a kétszemélyes gépezethez sétáltak.
- Arrafelé megyünk. - mutatta Beskar1ad az irányt. - Akarsz vezetni?

[Zagir Ordo]

Báró, noha rossz előérzet gyötri, örömmel fogadja a lehetőséget, hogy újra vezethessen. Ennek megfelelően egy nekifutásból elkövetett, hosszú ugrással veti be magát a siklóba, hevesen integetve testvérének, hogy siessen.
A szegény jármű talán "életében" nem volt olyan próbáknak kitéve, mint most a két jóbarát pár perces utazása alatt. Báró nem csak a sebességét, de a manőverezési képességét is szó szerint a végletekig próbálgatja, jónéhány esetben pusztán vakszerencsével megúszva a komolyabb bajt. Vagy talán...vele van az Erő? Bárhogy legyen is, a zabrak még csak nem is gondol erre. Most csak testvére létezik, ő maga, a sebesség és a suhanó. A táj, melyen végig süvítenek, most hiába festői szépségű, Báró nem tud foglalkozni vele - régen használt tudását elővéve szinte teljesen megrészegül az élménytől.
Mikor Ordo jelzi végül, hogy megérkeztek, megállítja a gépet, s a leálló motor halk zümmögésében egy egyszerű, ámde igencsak meglepő kérdést szegez Ordohoz:

- Szerinted milyen lesz a három újonc? Remélem jó arcok.

Megérkeztek hát Ordo régi farmjára, s a lakóépületekből a gép hangja máris előcsalogatott pár embert - egyelőre a bátrabb és kíváncsibb gyerekek sereglettek ki a házakból, de néhány felnőtt is megindul érdeklődve a furcsa páros felé...

[Beskar'ad Ordo]

Mikor jóbarátja elfoglalta a vezetőülést, Ordo kényelmesen hátradőlt az ülésben, kezét összefonta mellkasa előtt - majd levegőért kapott, mikor a suhanó ágyúgolyóként lőtt ki. Az erőteljes menetszél miatt alig tudta nyitvatartani szemét, de ha oldalra nézett, azért láthatta Báró széles, üdvözült vigyorát. A mandalori messziről sem így képzelte a hazatérést: nem volt ideje gyönyörködni a tájban, melynek képe oly élénken élt emlékezetében, mintha tegnap járt volna itt utoljára. Az arcába süvítő huzat könnyeket csalt elő szeméből, és csak akkor jutott lélegzethez, mikor a zabrak végre lelassított, egész közel a birtok lakóépületeihez.

Miközben lelőtte a düb9rgő hajtóműveket, Báró valami egészen különöset kérdezett tőle.
- Szerinted milyen lesz a három újonc? Remélem jó arcok.
- Miről beszélsz? - kérdezett vissza Beskar'ad, miközben émelyegve kikászálódott az ülésből. Általában nem zavarta a sebesség, de ez az észvesztő megviselte gyomrát - úgy becsülte, hogy a közel öt mérföldes távolságot nem több, mint másfél-két perc alatt tették meg.

A birtok épületei tömzsi, lapos tetejű, mészkőből épült házikók voltak, alapterületük meglehetősen változónak tűnt. Közöttük tágas tér lett kialakítva, mely afféle közösségi helyként szolgálhatott, középen tűzrakóhellyel és számos faragott fapaddal, melyeken akár több tucat ember is elfért egyszerre. A tér távolabbi végéről kövezett út indult, mely néhány száz méter után az itteni legtágasabb épülethez vezetett. A terepsikló most ezen a téren pihent, a zajra pedig többen is megjelentek az ajtókban, ablakokban.

Ordo mosolyogva tekintett végig rajtuk. Akadtak ismerősnek ható és vadidegen arcok is. Néhányan szintén felsimerték őt, így üdvözlések hosszú sora következett, miközben Beskar'ad nem mulasztotta el vodja bemutatását sem. Egy fiatal suhanc elfutott a kőúton, és pár perc múlva másodmagával tért vissza.

A férfi, akit hozott, idősödő, hetven év körüli férfi volt, valamivel váll alá érő haja és az arcát keretező szakálla ezüstfehérre őszült. Egyik lábát erőteljesen húzta, a járásban mankó segítette őt.
- Beskar'ad! - kurjantott fel az öreg vidáman, mikor - már nem túl éles - szemével sikerült felismernie a jövevényt. Ordo Bárót magával húzva utat tört a tömegben és odaérve az öreg nyakába borult.
- Carlios! Milyen rég láttalak!
- Hát én se panaszkodhatok.
- Jól tartod magad.
- Ugyan, fiam, ne hízelegj. Öregszem, és napról-napra jobban érzem az éveim súlyát. Tudod, ez a rengeteg izgalom, ami a földműveléssel jár.

Nevetve ismét megölelték egymást, majd Ordo a vén birtokgazdának is bemutatta a zabrakot.
- Ő itt Báró, a vodom. Carlios, kérlek, hívd majd össze az embereket. Szeretném, ha este gai bal mandát tarthatnánk. - bár Báró meglehetősen jól ebszélte már a mandaloriak nyelvét, ezek a szavak mégis ismeretlenek voltak számára. Az öreg szeme azonban árulkodón felcsillant.
- Igazán? Bízd csak rám, mindent elintézek. - felelte, miközbwen kérges tenyerű kezét a zabraknak nyújtotta.
- Su'cuy, Báró. Örülök, hogy megismerhetlek.

[Zagir Ordo]

A sok ismeretlen ember forgatagában Báró egyre kellemetlenebbnek érzi a helyzetet, a gyors bemutatásoknak hála azonban benne is oldódik egy keveset a feszültség.
A farm lakói egyáltalán nem idegenként fogadták, hiszen Beskar'ad társaként érkezett, s ő vodjaként is mutatta be - így hát a kíváncsiskodók tömege Bárót is megtalálja, s egyszerre csak kérdések egész özönének a keresztüzében találják magukat.
Miközben páran elszaladnak némi enni s innivalóért, hogy megvendégeljék őket, a többiek egyre csak kántálják a mindenkit foglalkoztató kérdéseket:

Merre jártak? Hogy ismerkedtek meg? Milyen kalandokat élt át Ordo az elmúlt évek során? A kérdéseknek mintha nem akaródzott volna vége szakadni.

Báró ez alkalommal hangosan, fejhangon felrikkantva csap bele a felé nyújtott baráti jobba, s mennydörgő hangon szólal meg:

- A Szomorú Szerelmek Bárója vagyok, rövidest Báró! Az életemet köszönhetem ennek a jóembernek, s az én életem immár az ővének védelmezése. Megtiszteltetés a szülőföldjén az övéivel egy levegőt szívni! - hangját ekkor halkabbra fogja, s dallamossá, fület gyönyörködtetővé varázsolja - Egyvalami volna még ennél is jobb...egy hordóból inni ezekkel a jó emberekkel!

S vágya szinte azonnal beteljesül, amikor is visszaérnek az "ellátmányért" küldött férfiak - hordót görgetve maguk előtt, száraz fával, sütnivaló malaccal...nagyon úgy látszik, hogy ünnepség készül, ünnepség Beskar'ad Ordo visszatérésének tiszteletére!!!

[Beskar'ad Ordo]

A két jóbarát jólesően csillapította étvágyát és szomját - mivel este úgyis ünnepség lesz, a mandaloriak egy idő után nem zargatták őket további kérdésekkel... a mesék java majd a tábortűz mellett hangzik el. Miután úgy érezték, kellően megteltek, Beskar'ad kimentette őket, majd útnak indultak, a rövid kőút végén álló épület felé.

Az épület belseje dísztelen volt, leszámítva néhány szőttest és vadásztrófeát. Ez tökéletesen vallott a mando'ade nomád életmódjára: ha a termőföldek kimerültek volna, az egész birtokot könnyedén arrébb lehetett volna költöztetni néhány tucat, vagy néhány száz mérfölddel. Az épület maga egyébként két szintes volt, az alsó egy nagy előtérből állt, mely egyben étkezőként is szolgált, ebből ajtók nyíltak az éléskamrákra és a konyhára.. Az emeletre fakorlátos lépcső vezetett, itt a hálószobák kaptak helyt, összesen hat darab, valamint egy kis dolgozószoba és egy fegyverraktár.

Ordo az egyik ajtóhoz lépett, és benyitott. A helyiségről azonnal lerítt, hogy lakatlan, sőt, használaton kívüli, azonban alaposan ki volt takarítva. A beüvegezetlen ablak előtt csak egy egyszerű függöny lengedezett a nyitott zsanérok között beáramló enyhe légfuvallatban.

A berendezést egy ágy, íróasztal és egy ruhásláda alkotta. Az egyik sarokban egy állványon sötétkék alapszínű vértezet árválkodott. Beskar'ad először ehhez lépett, ujjaival gyengéden végigsimított a vállapon, amjd a sisak oldalán. Szemeiben a régi emlékek könnyei csillogtak, mikor Báró felé fordult.
- Ez a szoba az apámé, Al'verde Ordo-é volt, amint ez a beskar'gam is. Aztán halála után, még mielőtt távoztam volna innen, én laktam itt. Most pdig ketten osztozunk még rajta ebben a pár napban. Majd gondoskodom egy pótágyról. Nos, eddig mi a véleményed?

[Zagir Ordo]

Báró hanyag mozdulattal az ágyra huppan, s hátradőlve szétdobja kezeit, lábait - kényelembe helyezi magát. Ordo kérdésére aztán bő egy perccel később, fejét megemelve válaszol:

- Nekem tetszik! Jó lesz, az már biztos. De...elég kényelmes lesz Neked a pótágy?

Majd kacagni kezd - felszabadultan, és a béke és nyugalom érzete feletti örömében, kacag.

- Te, itt úgy is biztonságban vagyunk. Én szundítok egyet, kelts fel kérlek, ha már megy a komolyabb eszem-iszom!

Ezúttal halkan kuncogni kezd, s szinte minden átmenet nélkül elnyomja az álom, s elcsendesedik.

[Beskar'ad Ordo]

Ordo némán figyelte, amint Báró leheveredett az ágyra. Csupán néhány mély lélegzetvétel, és a zabrak már aludt is. A mandalori mellélépett, és kibontva az ágy lábához hajtogatott, széles medvebőr takarót, barátjára terítette azt. Némán, mosolyogva figyelte a szundító férfit, azon kevesek egyikét, akiket valaha igazán bizalmába tudott fogadni, és azon még kisebb kategória gyakorlatilag egyetlen képviselőjét, melybe barátai tartoztak. Egy barát, aki valójában sokkal több egy barátnál... és hamarosan még annál is több lesz. Testvér, a tradíciók szerint. Névben és lélekben - azaz, ahogy a mandaloriak nevezik ezt, gai bal manda.

Néhány perccel később Beskar'ad óvatosan, nehogy megriassza az általában nyugtalan alvó Bárót, megszorította vállát, majd kilopakodott a szobából. Zsaákjábólcsupán kését és egy kicsiny bőrszütyőt vett magához.

Odakint óriási sürgés-forgás fogadta őt, mindenki gyorsan, céltudatosan, fölösleges mozdulatok híján tette a dolgát, amint a kettős ünnpségre készültek: egyrészt, a gazdaság valódi urának visszatérése miatt, másrészt azért, mert a klán ma este új taggal fog bővülni. Hatalmas fakereteket állítottak fel, melyre a hamarosan felkoncolt marhákat akasztják majd, hogy apránként fejthessék ki belső szerveiket, a vacsora előkészületeként. A raktárakból sokgallonos hordókat és más szükséges alkalmatosságokat gurítottak elő, és ahogy teltek az órák, lassan minden a helyére került.

Ezalatt Ordo először Carlios-szal egyeztetett néhány részletet, majd körbejárt a téren, és mindenkivel váltott néhány szót. Akiket ismert, azzal röviden beszélgetett, akiket nem, azoknak megkérdezte nevét, és hogy milyen mesterséget űz. Nem gondolta volna, hogy ilyen örömet okoz majd neki a hazatérés. Csupán most jött rá teljes egészében, mennyire hiányolta sajátjait.

Órákkal később

Báró arra ébredt, hogy egy aprócska kéz rázogatja vállát. Egy nyolcéves-forma gyermekhez tartozott, aki állatbőrökből készített vadászruhát viselt, övén pedig egy akkora kés, mint az alkarja. Az ablakon már nem szűrődött be fény, odakint sötét éjszaka volt - tán már éjféltájban járhatott az idő. A félhold és a csillagok fényesen ragyogott a tájra.
- Uram, kérem jöjjön velem. - közölte vele a kölyök udvariasan, mikor a zabrak már magához tért. Mikor azonban próbált volna páncéljába öltözni, tudtára adta, hogy egyáltalán nem lesz rá szüksége - végül pedig kivezette az épületből.

Természetellenes csend honolt, a falu felől semmiféle hang nem szűrődött el ide. Az út egészen a térig sötétbe burkolózott, a tér maga azonban jól meg van világítva, fáklyák és egy hatalmas tábortűz lángjával. A tűz körül hatalmas embertömeg verődött össze. Mind teljes mandalori vértet viseltek, kivéve a legkisebb gyermekeket, és Beskar'ad Ordo-t. A fiú egyenesen ide vezette Bárót, ahol Ordfo lépett mellé, és keményen megszorította vodja jobbját.
- Nos, drága Báróm... készen állsz életed legvadabb éjszakájára?

[Zagir Ordo]

Kipihenten, mosolyogva ébred fel Báró, s kedvesen köszön az őt felkeltő fiúnak. Tagjait kinyújtóztatva, hatalmasat ásítva ül fel az ágyon, s a hívásra kérdőn tekint a gyerekre. Majd vállat von, s öltözni kezd - ezúttal a régi, koszos lila mellényét kapja magára koszos nadrágjával, s útra készen barátságos vicsort vág a gyerekre.

- Soha ne bízz a nőkben, kisfiú. Álnok dögök!

Lassan kisétálnak, s Báró hirtelen kezd nyugtalan lenni. Először még élvezettel hallgatja a csendet, de aztán kellemetlen emlékeket ébresztenek benne.
Megérkezve úticéljukhoz, Ordo jelenléte láthatóan megnyugtatja az aggályait cseppet sem leplező zabrakot - a kísérteties félhomály azonban még így is valahogy...furcsán hat rá.
Aztán Ordo egy kérdést tesz fel, s szóhasználata talán nem lehetne balszerencsésebb:
- Nos, drága Báróm... készen állsz életed legvadabb éjszakájára?

A Szomorú Szerelmek Bárója úgy érzi, egész világát kifordították épp. Élete legvadabb éjszakája... A jelenlévők ritka látványban részesülhetnek - szemtanúi ugyanis, ahogy egy albínó férfi elsápad...azaz inkább holtsápadttá válik.
Sok-sok évvel ezelőtt, vagy talán egy másik életben, de Báró átélte élete legvadabb éjszakáját - aznap éjjel meghalt.

Testtartása megváltozik, kissé meggörnyed, s Ordo azt az alakot ismerheti fel benne, akivel évekkel ezelőtt találkozott egy kocsmában, amikor is előmászott egy törött asztal alól...
Arcán bárgyú félmosoly jelenik meg, s hangja kásássá válik, ahogy megszólal:

- Eljött hát a pillanat? Elviszel végre? Mehetek utána? Gyere hát, fejezd be, amit elkezdtél, amikor elvetted őt tőlem! Gyere hát, HALÁL! VIGYÉL MAGADDAL!

A reakció nyilván nem az, amire a büszke mandaloriak számítottak, Báró utolsó szavait már vihogva kiabálja valahova Ordo feje fölé...
Szerencsére Beskar'ad jó előre figyelmeztette már övéit, hogy ne lepődjenek meg, ha Báró valami nagyon furcsát művel, de ez talán mégis sok lehetett az összegyűlteknek. Vagy inkább sokk?

[Beskar'ad Ordo]

A tömegen döbbent, sőt tanácstalan moraj fut végig a zabrak hirtelen kifakadása nyomán. Az emelkedett ünnepi hangulat úgy törik szilánkokra, mintha a legdrágább legmívesebb üvegszoborra valaki egy kétkezes kovácspöröllyel mért volna csapást. Báró, még ha figyelné se láthatná az az arcokra kiülő kifejezést, hisz a sisakot jótékonyan elrejtik azt - kivéve egyvalakin. Ordo napcserzette arcbőre szinte azonos színű a falfehér albínóével. Átélt már néhányat a férfi különös érzelmi kilengéseiből, de ez hevesebb, intenzívebb volt minden korábbinál.

Gyors lépéssel lépett egészen közel, és halkan, hogy csak vodja hallhassa szavait, megkérdezte:
- Mi történt? Megint láttál valamit?

[Zagir Ordo]

Lázas rémkép-álmok, érzelemgyűrűk s gyilkos düh. Sötét éjszaka, kétségbeesett rohanás, összetört elme, megszakadt lélek.
Mégis...

- Mi történt? Megint láttál valamit?

Az ismerős hang, ami akkor még nem szólhatott...tiszta napsugárként hatol át a beteg elme fátyolos ködén.
Báró fájdalma közepette lassacskán ráébred, hogy a hang, amit oly aggódón szólongatja, nem volt ismeretes számára akkor még - és ez azt jelenti, hogy az az éjszaka elmúlt már!
Némi megnyugvással konstatálhatják a jelenlévők, hogy a zabrak hirtelen újra kihúzza magát, s értetlenül néz körbe. Tartása, viselkedése, de egész lénye ismét hatalmas változáson ment keresztül, s most éppen olyannak tűnik, mint mikor megérkezett - erősnek, büszkének, jókedvűnek.
Talán ő maga sem tudja, de igen közel járt ahhoz, hogy végleg átlépjen a teljes őrület kapuin. Elméje az újabb sokkhatás után kicsit még mélyebbre temeti a rút emlékeket, s Báró csak tompa, sajgó fejfájást érez - az iménti események, akárha meg se történtek volna.
Aztán, mivel nem csak testvére néz rá kérdőn, hanem az egybegyűltekről is szinte lerí a kérdés - ez mi volt?!? - sisak ide vagy oda, Báró mosolyogva megrázza a fejét, s halkan ennyit szól:

- Múló rosszullét, összeszedhettem valamit, ne is törődjetek vele. Mondd, vod, miért hívtál ide? Milyen mulatságra készülünk?

[Beskar'ad Ordo]

- Múló rosszullét, összeszedhettem valamit, ne is törődjetek vele. Mondd, vod, miért hívtál ide? Milyen mulatságra készülünk? - felelte Báró, és ha a tömeget sikerült is vele meggyőznie, Beskar'ad-ot semmiképp sem. Túl régóta, és túl jól ismerte a zabrakot, és bár sok mindent nem tudott róla, azt könnyedén észre tudta venni, mikor nem mond igazat. Ugyanakkor az, hogy nem mondott ennél többet, azt is jelezte, hogy Báró nem akart erről többet beszélni, így a mandalori úgy döntött, későbbre halasztja a kikívánkozó kérdéseket.

Finoman lenyomta hát vodját egy, a tűzhöz közeli fatuskóra, és az azzal szomszédos rönkön maga is helyet foglalt. Mintha jelre cselekednének, a többiek is gyorsan letelepedtek, ki a fatörzsből faragott padokra, mások a földre... Közben Ordo ismét a zabrak füléhez hajolt, és belesúgta.
- A mulatság nagy lesz, de még van mit tennünk előtte. Biztos vagyok benne, hogy a többiek szívesen meghallgatnák egy-két közös kalandunkat addig, míg elég józanok hozzá. Kérlek, ne várasd őket.

A zavartan felemelkedő Bárót bátorító kiáltások, füttyök, és felharsanó tapsorkán fogadta.

[Zagir Ordo]

A mandalori veteránok hamar észreveszik, hogy annyira nagyon nem kell biztatni Bárót, zavara hamar szertefoszlik, s lágy hangján máris belekezd meséjébe:

- Kalandok? Ugyan! Hiszen csak a lábunkat lógattuk, amióta ismerjük egymást! Az egész a Tatooine-on kezdődött, bár ködös kissé a memóriám. Jó Ordóm épp egy hölgyet mentett, s én...nos én épp egy kocsmai verekedésben mentettem a bőröm. Így találkoztunk, egy füstös kocsmában, testvérem egy embert keresett, én pedig a Halált.

Báró itt vodjára mosolyog

- Aztán egyszercsak kedvesen meghívtak az üldözött házába, altatógázzal biztosítva kényelmes utunkat. Odabent...nos, odabent elég sok furcsaság történt. Megtudtam, hogy Ordo vérbosszújába sikerült belecsöppennem, s valamiért...segítettem Neki. Elpáholtuk a biztonságiakat - volt ott minden, én mondom! Orvlövész, változó gravitációs irányú terem antigrav járműves őrökkel...
Aztán egyszercsak megtaláltuk az egyik főbűnöst! Ordo sisakja vitrinben, mint valami kiállítási tárgy, mindez egy edzőteremben. Nem avatkoztam bele, hiszen mind tudjuk, mi is történt épp: SKIRA.
Testvérem csúnyán helybenhagyta ellenfelét, de álnok módon meg akartak lepni minket a megmaradt őrök. Azt hiszem, ott sikerült először igazán meglepnem Ordot, amikor a lépcsőn felfelé igyekvő alakok felé hajítottam egy fekpados súlyzót...nos igen. A megmaradtakat már egyedül hatástalanította, de azért ha jól emlékszem, a nyolcból csak három maradt Neki!
Onnantól kezdve már-már elválaszthatatlanok voltunk. Ordo beteljesítette a Skirát, s nagyjából én is a magamét. Az a bizonyos éjszaka...életem legvadabb, legrútabb pillanata...
Bűnös vagyok, s szerelmem halálát okoztam. Fel akartam áldozni magam Őérte, hiszen nem lehetett az enyém, s annál szebben nem tudtam volna kifejezni, amit érzek. De elvétettem, nem voltam elég gyors.
Testvérem segített beteljesítenem a bosszúm, s amikor arra kértem, velem végezzen, hogy az utolsó bűnös is meghaljon...
Akkor fonódott össze végleg a sorsunk. Megkímélte az életem, s ezért két élettel tartozom Neki.

/Báró Beskar'ad-hoz fordul, s hozzá intézi szavvait/

- "Két árnyékod van, Vod!"

A sok szó után kimerülten, mosolyogva csóválja fejét, s végignéz hallgatóságán.

- Sokminden történt már velünk. Több mint három éve járjuk a világot. Hosszú lenne mindent elmesélni, s ha még többet hallanátok, azt hiszem, Ordora bízom a következő történetet!

[Beskar'ad Ordo]

Ahogy a zabrak belemerül a mesébe, úgy csöndesedig el egyre inkább a hallgatóság. Egy idő után már csak a lángok ropogása, éjszakai madarak távolni dala és nagynéha egy-egy meglepett hümmögés hallatszik Báró beszédén kívül. Amikor Báró ahhoz a bizonyos, végzetes éjszakához ért, többen felmordultak, de mások lepisszegték őket - egyetlen szóról sem akartak lemaradni. A zabrak tekintete közben fel alá járt, hol a hallgatóságra figyelt, hol valahová a messzeségbe, és közben, egyetlen pillanatra, fegyvertársán is megállapodott.

Ordo csodálkozva hallgatta a Szomorú Szerelmek Bárójának legendáját, és végre, ennyi év után, megértette társa különös névválasztásának okát. Egy olyan történetet hallott most, melynek a három hosszú év során is csak apró morzsáit ismerte meg. Most pedig a hallottakon kívül is megtudott valami újat vodjáról: hogy alig tudott róla valamit.

Aztán a sztori lassan véget ért, és a jutalom hosszan hangzó tapsvihar volt. Mikor lassan elült, egy bátortalan hang megkérdezte.
- Skira?

No igen... Ordo skirája, és minden hozzá kapcsolódó történés jóval azután esett meg, hogy Beskar'ad elhagyta családját, mert nem tudta megszokni a letelepedett életmódot. Íme a lehetőség az újabb történetre. A veterán felállt, és beszélni kezdett.

Miután ledőltem pár órára, sokkal pihentebbnek éreztem magam. Kinyújtóztam, majd előresiettem a pilótafülkébe, melyet vagy 15-20 méter választ el a hálókörlettől. A kitekintőablakon át a hipertér nyugalma fogadott, a száguldó, kék forgatag, melyet annyira szeretek nézni. Beszíjaztam magam az ülésbe, és végigzongoráztam az ellenőrzőprogramon. Koordináták, vektor, rendszerstátuszok, minden OK. A navikomputer szerint nagyjából három óra múlva érem el célom. A pultról felemeltem egy hengeres csontot, és késemmel munkához láttam.
A nyugalmat azonban váratlan esemény szakította félbe: a pilótafülkét vörösen villogó fény és szirénahang töltötte be, amint a hajó váratlan rántással lassulni kezdett. A hirtelen zökkenés miatt a megcsonkított kis csontállatka feje hangosan koppant a műszerfalon. A státuszmonitoron nagy betűkkel villogott a felirat:

[/color]

ISMERETLEN GRAVITÁCIÓS MEZŐ. AZONNALI KILÉPÉS HIPERŰRBŐL!

A csillagok fényes sávokból ismét pontokká változtak az ég hideg háttere előtt, és most már a radar is jelzett: ismeretlen járművek közeledtek – élesített fegyverzettel!
Kalózok! Hogy a mocskok honnan szereztek gravitációs csapdát, nem tudom, de akkor nem is érdekelt. A sisakomat fejemre húztam, és ujjaim táncba kezdtek a műszerfalon. A fegyverek aktivitását jelző ellenőrzőfények egymás után gyulladtak ki szemem előtt. Felrántottam a gép orrát – az érkezők erre mintha nem számítottak volna. Ez a hajótípus fürgébb, mint amilyennek kinéz: a lézerek zápora három kalózvadászt tépett fémhulladékká. Sajnos azonban még így is túl sokan voltak.
Fel, le, jobbra, fel, balra… Vad, kiszámíthatatlan mozdulatokkal irányítottam a hajót, tönkretéve egy-egy újabb ellenséges gépet, de közben az én pajzsom is 64%-ra esett. Újabb fordulás; ekkor került látóterembe a kalózcirkáló, melyre eddig nem figyeltem fel a radar számtalan jelzése körül.
Ezek kalózok voltak: hajómat nem elpusztítani, hanem leállítani és kizsákmányolni akarták: ezért nem tüzelt eddig a parancsnoki hajójuk. Miközben ezt végiggondoltam, újabb támadó vált űrporrá egy protontorpedóm találatától. A hajó hátsó régióiból furcsa, fémes csattanás hallatszott, idegen füleim számára. Rövidre rá még egy. Hajóm sebessége érezhetően visszaesett. Elkáromkodtam magam: az ellenséges vadászok a gépem testére rögzítik magukat valamiféle mágnessel, hogy megakadályozzák a manőverezésben. Ráadásul még az ionlöveg tűzívében sem voltak benne…
Mindenesetre, ez most kezd érdekessé válni – mosolyodtam el. Újabb űrhulladék-halmaz keletkezett lövéseim nyomán odakint – hátulról azonban felhangzott a harmadik csattanás. Ekkora ellenerővel a hajóm már érezhetően lefelé húzott. Játsszunk máshogy! – határoztam. Elfordítottam néhány kapcsolót, a hajó tovább lassult, majd megszűnt az alapzaj, ahogy leállt a hajtómű. Mire kicsatoltam magam és meglazítottam fegyvereim a hüvelyben, már megszólalt a külső zsilip kinyílását jelző sziréna: igencsak hatékonyan törtek befelé a rohadt űrkalózok.
Dobogó léptek visszhangzottak az acélpadlón, egy harcos - suhanc csupán - csapatát megelőzve rontott rám egy kábítópálcával. Erőteljes mozdulattal megragadtam a csuklóját és egy csavarással eltörtem. A fegyver visszhangzón koppant a padlólapon. Ágyékon rúgtam a kalózt, majd magára hagytam a gyermektelenség kínjai közt.
Valami hengeres koppant előttem a padlón. Könnygáz-gránát. Ezek nem tudják, kivel packáznak… Mivel sisakomnak hála, védelmet élveztem a maró füst ellen, lehajolva balomba vettem a gránátot, így haladtam tovább a folyosón. Mivel a látási viszonyok - úgymond – kedvezőtlenek voltak a zöldes fellegen keresztül, sisakomat infravörös tartományra hangoltam egy utasítással. Halványan bár, de a füstön át is kivehetővé váltak a gáz elől hátráló kalózok körvonalai. Aztán a sziszegés elhallgatott, egy apró kattanás hangzott, jelezve, hogy a gránát kiürült Közéjük hajítottam hát a hasznavehetetlen konzervet, és változatlan tempóban haladtam feléjük.
Mikor kiléptem a felhőből, egy emberként mindannyian hátrahőköltek. „Egy mandalori!” „Végünk van!” „Az Erő legyen velünk! hangzottak a suttogások. Aztán az egyikük – nagydarab, mosdatlan, hiányos fogú, tetovált karú férfi – kilépett a sorból, és nekem rontott, társai visszatartó szavai ellenére. Kezében méteres pengéjű bozótvágót lengetett.
Penge feszült pengének, test a testnek – volt vagy húsz kiló fölénye – és én hagytam, hogy lefelé szorítson. Észre se vette, hogy szándékosan teszem. Jobb láb előre, csípő fel, csavarás: a fickó eltűnt a sűrű ködben, majd felhangzott fuldokló köhögése.
A többiek megdermedtek, senki sem mozdult, így volt időm szemügyre venni őket. Most már láttam, bal alkarjukon mind egyen-tetoválást viselnek: egy holdat ölelő csörgőkígyót. Aztán végre összeszedték magukat. Hárman egyszerre rontottak rám, de szervezetlenül, veszett falka módján. Rövid összecsapás után ketten ájultan, egy holtan (vele társa hárított szúrása végzett) hevert a járólapon.
Átléptem a testeket, hogy több helyem legyen, de láthatólag nem akartak többen vereséget szenvedni – már csak négyen voltak, és lassú hátrálásba kezdtek.
Ekkor hangzott fel a dobogás a hátuk mögül: az erősítés. A csoport élén harcsabajszos, lapos orrú fickó, közeledett. Rám emelte fegyverét – felkészültem a félrevetődésre. Gyűrűző, kék hullám sújtott le rám, és elsötétült minden.

Megmozdítottam a fejem, mire belenyilallt a fájdalom. Lassan kinyitottam a szemem. Két pad közt hevertem egy szűk helyen, látóteremben tartózkodott továbbá egy pár olcsó, műanyag lábbeli.
- Főnök, ez felébredt! – kiáltott a csizma tulajdonosa észrevéve mozgolódásom.
Eddigre érzékeim nagyjából kitisztultak, csak a fejem hasogatott borzalmasan. Meg voltam kötözve, vértemet leszíjazták rólam.
Durva kéz ragadott meg, hogy ülő helyzetbe rántson, fejem ettől majdnem kettészakadt. Egy mentőkabinban voltam, az ajtó előtt a harcsabajszos, fegyvereimet lengetve, mögötte tucatnyi kalózzal.
-Nos mandalori, mint láthatod, végül legyőztünk. Szeretném megköszönni nagylelkű ajándékaid, nagy becsben fogjuk őket tartani. – fekete fogait kivillantva gúnyosan nevetett saját viccén, majd folytatta.
- Biztos vagyok benne, hogy ezt a napot egyikünk se felejti el.
- Mando’ad draar digu! – sziszegtem vissza a fájdalommal küzdve, nem törődvén azzal, hogy nem érti szavaimat.
- Mindazonáltal – beszélt tovább a bandita – mi csupán kalózok, rablók és banditák vagyunk (ezen az egész csapat röhögött) de nem gyilkosok.
- Oya! – nyögtem keserűen, miközben a rablóvezérnek be sem állt a szája.
- Ebben a mentőkabinban kilövünk téged a bolygóra, ami fölött keringünk. A többi rajtad múlik. Remélem megérted, hogy ezt kell tennem. – tárta szét a kezét álszent sajnálkozással, mire emberei ismét hahotában törtek ki.
- Nos, akkor jó utat! – a vezér a lábam elé hajította fegyvereim, és rácsapott a vészindító gombra.
Mielőtt leküzdtem volna a fejfájást, és pisztolyomért nyúltam volna, az ajtó egy szisszenéssel becsapódott, és a mentőkabin rázkódva megindult valamerre. A rántástól ismét hanyatt estem.

Egy órával később érhettem felszínt. Eddigre fejfájásom alábbhagyott, de az is lehet, hogy csak szívfájdalmam vonta el róla figyelmem. Legyőztek, megaláztak. Megfosztottak a vértezetemtől. Szégyen ért, amit nem hagyhatok megtorlatlanul. Az ismeretlen bolygó óriási fáinak árnyékában skira-t, vérbosszút fogadtam.

//Megj.: ezen írás a karakter előtörténetéből származik.//[/blockquote]

- Hosszú évekig nyomtalanul keresgéltem, de végül sikerült rátalálnom a banda néhány tagjára, akik, mielőtt bosszúmat beteljesítettem rajtuk, elárulták vezetőjük nevét. A nyomok innen a Tatooine-ra vezettek, a többit pedig Báró már elmondta... Még annyit tennék hozzá, hogy az illető, aki megfosztott az életem egy darabjától, lassú és fájdalmas véget ért. A részletek nem vacsora előtte illők. - fejezte be történetét a mandalori.

[Zagir Ordo]

Az újabb hosszú történet után Báró kacagva lép testvéréhez, s a vállára támaszkodik, majd igencsak hangosan szólal meg:

- Nem csak a szavak beszélnek! Kerüljön elő valami étel, s ital, látom, tényleg jó esténk lesz! És lefogadom, Ordót is érdeklik a Ti kalandjaitok!

Azzal lassacskán butykosok kerülnek elő, s finom, frissen sült, fűszeres húsok - az ünnepség elkezdődni látszik!