Panden Melono
New Member
Er?haszn?l? Vil?gos Oldal Pont: 1
Egy ?res l?lek csup?n... boldogtalan halott!c!Default
Posts: 44
|
Post by Panden Melono on Nov 12, 2007 16:57:53 GMT 1
A szél bele-belekapott Panden arcába, ahogy fásultan torkát köszörülvén botorkált a sorba. Úgy tűnt megfázott a hideg talajt érintve, de ez jelentette most számára a legutolsó gondot, amit adatott. Borostás szakállán megvillantak a fények, visszatükrözve a bánásmód sérelmeit. Azonban az effajta fájdalmas sérülések nem foglalkoztatták soha, sokkal rosszabb lenne az előérzete, ha a lába tört volna el. Ahogy végigjáratta az agyát ezen, belenyilallt a fájdalom kisujjának minden szegletébe. (Ssssz!) Összeszűkítette szemeit, hogy jobban lásson a nem éppen tolongónak tűnő sorban. Mindenki arcán a hitvesztés keltette nyomorúságos gondolatok törtek felszínre. Igen mindenki azt gondolná, hogy Panden pesszimistán gondolkodott. Fanyar undorral nézte a talajt, s közben elméjében táncoltak az érzelmek, a gondolatok, a tervek, az eszme, az ittlét, jövőbe tekintő rejtelmei.
Egy nő futott el mellette, rikoltozva. A fiút olyannyira nem érdekelte most semmi jelen esetben, mondhatni kizárta maga körül a világot, hogy nem is figyelt oda a történtekre. Nem tulajdonított nagy figyelmet semmire, a körülötte lévő világ egyre halványult, egyre sötétedett…
Halál vár rád… ez bizonyos. Tuti meg fogsz dögleni, mert senkiházi vagy, aki nem tudja megvédeni magát. Elkaptak, hülye vagy, gyászos, amit tettél. A mandalori haverod persze cserbenhagyott. Anyád is elhagyott, apád is… te hallod: téged senki sem szeret! Itt fogsz megdögleni ebben a nyamvadt ürülékszagú borzadályban. Ennyi vagy, minek születtél meg… te kis… Életedben semmi jót nem tettél, semmit… semmi olyan dolgot amitől jobbá lettél, vagy segítetted a Galaxist. De még egy idióta csajt sem kotortál össze magadnak! Panden Melono… egy gané. Megérdemled a halált… vagy azt hogy itt rohadjon meg a tüdőd, májad, a mindened. Szellemed, sem neved nem él tovább; mert semmit nem tettél le az asztalra. Szánalmas!
A borongó ifjú arcára élénk színek vetültek. Szemében páraként jelent meg a könny első áradata, majdan folyamatosan nyitotta meg a szomorúság falait, engedve ki az összes cseppet magából. Hogy ontsa elkeseredésének szomját. Titkolta, de végül megállt. Megtörölte pirosló orrát, és szemeit. Lehajtotta fejét…
Nem. Túlélheted. Ne hallgass arra ki halálodat kívánja. Aki ezt akarja, csupán a rossz benned, a halálra váró feled, aki már nem akar e létben élni. Igenis van benned tehetség, ki nem bontakozott tudás, kellő akarat. Nem tettél le semmit az asztalra? Ne add fel, előtted az élet! Vagy talán azt akarod, hogy szíved, és minden reménységed a halál börtönében nyugodjon meg? Nem lesz így… nem lehet így. Koncentrálj, mert utad nem ér itt véget. Még nem halhatsz meg. Itt és most nem!
Felemelte lekonyuló arcát, és előre tekintett. Nem látott semmit, csak fényárban úszó – nyílván a könnycseppek végett – alakokat maga előtt, s a bolygón elterülő alig látható tájat. A horizont felé vetette tekintetét, s álmélkodva látta szertefoszlani a vöröslő színek pompázatát. Közeleg az este… közeleg a döntés ideje. Túlélni ezt, vagy itt meghalni. Pandenben ellentétes érzések jelentek meg ugyan, de egyre erősödött benne a hit. Végül döntött. -Túl fogom élni!- fogalmazta meg a mindent eldöntő mondatot.
|
|
|
Post by Dor Dor Nass on Nov 12, 2007 21:09:12 GMT 1
Csend, sötét, félelem... Dorten szinte teljesen használhatatlanná vált érzékszerveivel szinte csak ezt érzékelte a külvilágból, no meg persze a rettentő bűzt amit szintem minden rab árasztott magából. A mérhetetlen rettegés és az áporodott levegő elszorította a börtönjárat rakterében tartózkodók torkát. Olyannyira, hogy a szenvedés hangjain kívül egyetlen értelmes szó nem hallatszott a Kessel felé vezető út ezen állomásán. Ahogy az egykoron katonaként szolgáló non humán megpróbált körbetekinteni, a helyiségben nem látott mást a félhomályon, és a hozzá közel elhelyezkedők szemében bujkáló félelmen kívül. A gungan legtöbb testrésze sajgott a fájdalomtól, ám ezzel megpróbált nem törődni, katona volt, hozzászokott már az érzéshez. Talán ő volt az egyedüli aki nem tekintett félelemmel maga elé az elkövetkező napokra gondolva.
Ő már kint elveszített mindent ami fontos volt, itt bent már értéktelen életét leszámítva nincs mit veszíteni. Magában még ahhoz sem érzett elég motivációt, hogy szökni próbáljon. Még ha ki is jutna aminek esélye nagyjából nulla "szabadon" sem lenne semmi amiért érdemes lenne élnie. Tudta jól, hogy miért jutott ide, és szentül meg volt győződve róla, hogy megérdemelte sorsát. Embereket ölt... Több száz embert... Majd miatta még több százan haltak meg, Egyedül azért akart már csak életben maradni, hogy halála előtt, valami jó, valami nemes feloldozza azért a bűnért melyet életében elkövetett…
Útja azonban Kesselre vezetett ahol csak a legritkább esetekben történtek jó dolgok. Már órák óta ült mozdulatlanul, tagjai teljesen elgémberedtek olyannyira, hogy lassan kezdte azt hinni többet már fel sem fog tudni kelni innen. A kín szenvedésnek azonban hamarosan vége szakadt. Dorten érezte a gép rázkódását amiből arra következtetett, hogy megérkeztek a légkörbe. Tudta, hogy hamarosan mi következik majd, kirugdosnak innen mindenkit akiben még van élet, hogy élete hátralevő részében szenvedhessen. Nem is tévedett túl sokat hamarosan ellepték a teret a fehérkék, és erőszakosan felrángattak mindenkit a földről. Dor Dor is csak nehezen volt képes feltápászkodni jobb lába teljesen elgémberedett így kicsit sántítva vonszolta maga után. Mivel amúgy is a raktér végében tartózkodott és lába is megnehezítette a járást, a lefelé menetelők szélére került így nem egy ütés jutott neki a puskatustól. Nehezen viselte az újabb megpróbáltatást azonban még nem adta fel. Minden erejét latba vetve próbált beljebb furakodni a tömegbe, hogy legalább a hangárt élve elhagyhassa.
Lábbilincsének hála alig tudott lépkedni ám a hátulról érkező ütések gyorsabb menetre ösztökélték. Egy ütést követően a gungan hirtelen megfordult és leköpte az őt ütlegelő rohamosztagos páncélját. Még annyi ereje is maradt, hogy a feje felé lendülő ütés elől kitérjen ám a következő pillanatban már gyomorszájra támadott a Birodalom idomított kutyája és a többi rabnak lökte a szerencsétlen gungant. Dorten tudta, hogyha itt most összeesik, élve bizony már nem fog felkelni a hideg dúracél padlózatról. Estében megkapaszkodott az előtte botorkáló férfi rongyaiba és nagy nehezen felhúzta magát. Ekkor még egy ütés érte a nabooi hátát erre azonban jobbnak látta nem reagálni semmit. Fejét lehajtva próbált meg előre lépdelni, azonban minden egyes lépés már kínszenvedés volt és a legkisebb izmai, melyek létezéséről azelőtt nem is tudott, is valósággal kiabáltak már a pihenésért.
Egyik pillanatban arra lett figyelmes, hogy valaki kivált a sorból és elkeseredve rohant rá a rabokat felügyelő tisztre. – Rohadt mocskos gyilkosok! Megöltétek őket! – sikoltotta a húsz év körüli lány azonban tragikus hirtelenséggel elhallgatott, mivel a tiszt olyan erővel vágta pofon, hogy végül a földön landolt. Dorten szánalommal tekintett a szegény lányra aki ide jutott. Vajon milyen szörnyűséges bűnt követett el ez a törékeny teremtés, hogy végül ide jutott? Mi lehet olyan rémtett, hogy bárki is megérdemelje azt a sorsot ami most a jó kéttucatnyi túlélőre vár? Miközben Dorten ezen elmélkedett a tiszt még egy rúgással illette a földön fekvő lányt. Dorten közbe lépett volna de több méteres távolságot kellett volna átszelnie, hogy a segítségére siessen ám ez jelen pillanatban lehetetlennek tűnt. A tiszt ekkora elővette fegyverét és egyenesen a fiatal fejére célzott vele.
Szerencsére azonban volt akiben még rejlett hozzá elég erő és akarat így hamarosan egy férfi egyensúlyát elvesztve borult előre, estében félrelökve a gyilkos kezet. Ahogy a földre érkezett térdelő helyzetbe megpróbálta elhitetni, hogy valamilyen baja esett, ám Dorten átlátott a színjátékon, és attól tartott ha őt átlát akkor a tiszt sem fogja bevenni. Ekkor azonban egy ismerős hangot hallott, vagy legalábbis vélt hallani a szabadságharcos. Először nem hitt fülének azt gondolta képzelete játszik vele, ám ahogy előre furakodott meglátta a hang gazdáját is. Rika volt az. Az a Rika akit ő már rég halottnak hitt árulását követően. Dorten kíváncsi volt, hogy kerülhetett ide egykori vezére ám szégyenében nem akart mutatkozni a hasonló sorsa jutott firrereo előtt. Úgy vélte még jobb a háttérben maradni, ameddig erőt nem gyűjt a cselekvésre, így hamarosan ismét eltűnt a sor végében.
|
|
|
Post by Qui-Gon Jinn on Nov 13, 2007 20:50:38 GMT 1
Tutu:
Óráknak tűntek azok a pillanatok, amíg Tutu Min beért a kihallgatószobába. A Kesselen amúgy is sokkal hidegebb volt, mint a Tatooine-on, ezért a jawa számára minden hidegnek tűnhetett. A félelem miatt pedig kiszökött a vér az apró test ujjaiból is, így még kesztyűn és lábbelin keresztül is átfagytak ujjai. Az őrök - most, hogy Tutu elhallgatott - "kedvesebben" bántak a jawaval, nem rugdosták, nem ordítoztak vele. Ám ettől még hátborzongatóbb lett a kis lény helyzete, hiszen a csend néha sokkal félelmetesebb, mint a legvérfagyasztóbb üvöltés.
Egy elkopott szék fogadott a terem közepén. Felülről egy éles fény világította meg, a helyiség többi része pedig a homályba veszett. A kopasz betessékelte Tutut a székbe, majd leszíjazta őt. Az ajtó egy öblös visszhanggal bezárult a két férfi és a jawa mögött. Ekkor hangzottak el az első szavak a teremben:
-Normál adagot? - kérdezte a köpcös. -Dehogy... az megölné. - válaszolt a másik hang. -Honnét tudod? -Mert próbáltam már. Gyerek-adagot készíts elő. - szólt a kopasz társának. Nem tudni miért lett lett gyerek-adag a neve, de a magyarázat valószínűleg olyan szörnyű, mint maga a hely.
Pár pillanattal később a széked egy motor hátradöntötte. Ekkor világított teljes fényerővel a feletted lévő fény a szemedbe. Ám ez nem volt olyan meleg és jóleső, mint az ikernapok fénye. Ez a fény hideg volt és vakított. Semmi mást nem láttál körülötted. Pár pillanat múlva egy határozott szúrást éreztél karodon. Nem tudtad, de egy géphez csatoltak, ami az infúzióhoz hasonlóan adagolta a különböző szereket és juttatta vérrendszeredbe. Pár pillanat múlva fura kábaságot éreztél. Ez volt az igazságszérum egyik mellékhatása.
-Most pedig válaszolsz a kérdéseimre. - hangzottak a kopasz szavai. - Ha szépen elmondasz mindent, mehetsz dolgozni a többiekkel. Ha nem, akkor kénytelen leszek fájdalmat okozni neked. - mondta szinte kedvesen. - Kezdjük ott, hogy mi a neved és mi ez a Szövetség? Neked mi a szereped ebben a Szövetségben?
Nexu:
Az Erő vezérli a sötét jedi kezét és most sem kell benne csalódnia. Érzi, ahogy minden lövésnél egy-egy nyögés, koppanás után kihúny a katonák élete. Azonban a maradék katonák se restek és fegyverük után nyúlnak. Nagy szerencséje Nexunak, hogy földön fekvő társaikon forgolódik, így a legtöbb lövés elvéti a célt. Azonban szerencse is fogyni látszik, mert az utolsó két katona egy-egy lövése bal vállát és térdét éri a férfinak. Aztán vége. Végül maga sem tudja hogyan, de az utolsó katona is földre rogy. A közben eltelt időre a sötét jedi sem emlékszik, csak arra eszmél, hogy egyedül maradt a folyosón.
Sebeiből az égett hús szaga árad, ami keveredik a levegőben terjedő ózon és a villanógránát füstjével. A riadósziréna ütemes vijjogása és vörös fény világítja be a félhomályban úszó folyosót. Lábra áll, a fájdalommal küzdve. Azonban valami nem hagy nyugodni. Mellkasában érez egy furcsa nyomást, ami mintha lefelé húzná. Ösztöne azt súgja, hogy meneküljön a háta mögött lévő ajtó felé, azonban a nyomasztó érzés nem enged. Azt súgja, hogy a másik irányba kell mennie. A másik irányból több és több rohamosztagos érkezését érzi az Erőn keresztül. Várnak. Nexura várnak az ajtó előtt. A különös érzés folyton azt súgja a füledbe, hogy tovább kell ölnöd, még... nem elég... Észre sem veszi, de már megindul a kijárattal ellentétes irányba egyenesen a tucatnyi új rohamosztagos elé.
//Megkérnék én is mindenkit, hogy amíg Vorru moff nem ír, addig más se írjon, köszönöm.//
|
|
|
Post by Moff Fliry Vorru on Nov 14, 2007 21:26:24 GMT 1
Mindenki, kivéve Nexu és Tutu
A férfi, aki sor elején rosszul lett, teste elõre dõlve indult meg a tiszt fegyvert tartó keze felé, hogy ellökje azt, azonban egy kemény, fehér felületnek ütközött esése közben és az ellenkezõ irányba pördült.. A rohamosztagosok nem követhették el azt a hibát, amit az imént. Hiába kezdett görcsösen köhögve a padlóra köpni, a rohamosztagos, aki elé ugrott, vagy nem vette be a mutatványt, vagy nem törõdött a fogoly állapotával, fegyverének tusával hatalmas ütést mért a férfi esés közben a fejére. Reccsenés hallatszott, amint a hideg plastfém a koponya csontjához ért. Jack nagyot csattanva került a padlóra. Szédült, teljesen összefolyt elõtte a világ, és úgy érzékelte, mintha a hangok valahonnan távolról érkeznének hozzá. A fájdalom csak ezután érkezett, éles, szinte elviselhetetlen kín formájában. A rúgás, amellyel ezután a rohamosztagos illette a gyomrába vágódott, melynek hatására teste a hideg fémpadlón görcsös magzati pózba ugrott.
Eközben a tiszt, mit sem törõdve a sorból kidõlt fogollyal, akit katonái már kezelésbe vettek, hideg tekintetét az erélyesen felszólaló nõ irányába fordította. - Úgy látom te is a megváltásért esedezel. – szólalt meg jeges hangon a férfi, majd fegyverét a földön fekvõ lányról egyenesen Rika felé fordította – Ám legyen, ma kegyes hangulatomban vagyok… A rohamosztagos, aki a fiatal nõ elõtt állt, azonnal félreállt, megfelelõ célzást engedve a tisztnek. Ekkor történt valami furcsa. A tiszt szemeinek hideg fénye egy pillanatra kihunyt, és a düh által keletkezett barázdák szántották fel az arcát. Sieron érezte, hogy az Erõ által keltett, akaratának kivetülését hordozó csápok akadálytalanul hatolna be a férfi tudatába, észrevétlenül átvéve felette a hatalmat. - Vigyék õket vissza a sorba! És jobban figyeljenek oda! Még egy ilyen hiba, és maguk is bekerülnek a mocskok közé!– kiáltotta el magát a századosi rendfokozatot viselõ férfi. A rohamosztagosok egy pillanatra megdermedtek a parancs hallatán, és szemvillanásra néma csend telepedett a földalatti hangárra. A fiatal Jedi koncentrációja azonban egy pillanatra megingott, és érezte, hogy valami láthatatlan, nála sokkal hatalmasabb erõ szétszakítja, semmivé foszlatja tudati csápjait a tiszt elméje körül. A százados szóra nyitotta a száját, és egy pillanatig úgy is maradt. A rohamosztagosok nem mozdultak, de tekintetük egy villanásnyira a terem egyik megvilágítatlan sarkára szegezõdött. Értetlenség terült el hosszúkás arcán, majd szemébe visszatért a hideg fény. Megrázta a fejét, mintha egy rossz álomból ébredt volna, majd további szavak nélkül befejezte elõzõ mozdulatát. Rika egyenesen az elsülõ sugárpisztoly sötét csövébe tekintett. Ez volt élete utolsó képe, amely mélyen beleégett tudatába, mint ahogyan a vörös sugárnyaláb koponyacsontjába. Feje ösztönösen hátracsapódott, ahogy agyát semmivé égette a behatoló halálos sugárlövedék. Sötét, füstölgõ lyuk keletkezett két szeme között, majd mint egy rongybábu csuklott össze a két mellette álló fogoly mellett, és nem mozdult többé. Egy röpke pillanatra ismét csend borította be a termet, majd a rohamosztagosok egy hajszálnyival szorosabbra fogták a gyûrût a foglyok körül.
A tiszt leguggolt a csizmái orránál heverõ lányhoz, és füstölgõ pisztolyának csövével csinos arcát Rika holtteste felé fordította. - Látod, miattad ismét meghalt egy ember. – suttogta a férfi, hangját mégis élesen verték vissza a hangár csupasz fémfalai – Nem, nem adom meg neked azt az örömet, hogy a halálba menekülj a felelõsség elöl. Élj ezzel a tudattal, hogy egy ember élete mocskos lelkeden szárad. Amúgy is kár lenne egy ilyen csinos pofiért… Lassan felemelkedett a megszeppent, könnyeivel küszködõ lány mellõl, aki még mindig az elernyedt holttestet nézte. - Vigyétek fertõtlenítõbe és onnan a szállásomra, még nem fejezetem be vele. – vigyorodott el kéjesen a tiszt, majd fegyverét egy mozdulattal a tokjába süllyesztette. - Uram! Vele mi legyen? – fordult a Jack felett álló rohamosztagos a százados felé. - Ha munkaképes, akkor mehet a többiekkel a fertõtlenítõbe, ha nem, akkor lõjék agyon. – válaszolta egykedvûen a férfi – A hullákat meg vigyék az újrahasznosítóba. Végeztem.
A tiszt sarkon fordult és a menet elejére állt, majd a rohamosztagosok nagyobb csoportja lassan, de cseppet sem finoman elkezdték terelni a foglyokat a hangár végén szétnyíló kétszárnyas zsilipajtó felé, míg társaik a holtesteket kezdték bedobálni egy másik hangárajtón beérkezõ repulzoros targonca elejére rögzített nagyobb fémkonténerbe. Két katona megragadta a még mindig földön fekvõ, a firrerreo nõ holtestét üveges szemekkel bámuló lányt, és a menet végére állva, vállainál megtámasztva vitték a többi fogoly után.
Amint a foglyok a kapu felé haladtak, páran, akiknek még volt erejük nézelõdni, a hátsó sarokból kiváló, sötétvörös kámzsát viselõ férfi alakját pillantották meg, aki lassan, kimért léptekkel, tisztes távolságból követte a menetet. Aki már találkozott a rettegett Inkvizíció szolgáival, az azonnal felismerte a kíméletlen szervezet formaruháját a magas, vékony alakon, akinek csuklyája alól egy pillanatra megvillant szemének sárgás fehérje, egyenesen Sieron felé…
|
|
Rika Miráll
Junior Member
Katona A Vihar Sz?vets?g t?bornoka Az ?v J?t?kosa (2009)
Faj: Firrerreo. Val?di neve: Valentine. Kaszt: Vihar Sz?vets?g l?gi erej?nek T?bornoka. L?zad? elem.
Posts: 433
|
Post by Rika Miráll on Nov 15, 2007 0:48:40 GMT 1
Rika Miráll élete utolsó pillanatához közeledett. Tudta ezt. Ösztönei megsúgták, hogy a Tiszt meg fogja ölni. Mégsem tágított. Egyenesen a szemébe nézett. Arcára gúnyos diadalittas mosoly ült ki. A csend pedig úgy telepedett meg a nehéz légkörben, mint a fekete halál súlyos terhe. Mégis valaki büszkén állt ki vele dacolni. Firrerreok büszke népének büszke lánya volt ő, ki szembe, mert szállni a sors szeszélyével.
Valentine Úrnő nem félt. Jól tudta halála szükségszerű mások életének megmentése érdekében. Ebben a pillanatban mindent megértett. Már nem számított bevégezetlen bosszú, szökési kísérletre tett eskü. A becsület, és a dicső halál számított. Nem soká mérlegre kerül élete, és halála Ősei Nemes Szellemei előtt. Bűnei megbocsátásra lelnek, dicső tetteit firrerreok ezrei adják tovább a következő nemzedéknek.
A pillanat végtelennek hatott. Ekkor olyasmi történt, amit Rika csak egy ezred másodperckéséssel fogott fel. A tiszt szemei üvegessé váltak, és olyan parancsot adott, melyre senki sem számított.
-Vigyék őket vissza a sorba! És jobban figyeljenek oda! Még egy ilyen hiba, és maguk is bekerülnek a mocskok közé!
Rika arcára a színtiszta gúny ült ki. Lám egy erőhasználó által lesz semmissé egy senkiházi akarata. Minő irónia. Ekkor azonban történt valami. A Százados visszanyerte tudatát elméje felett. Valentine a szemébe nézett, majd a fegyver fekete csövébe. Arcáról a mosoly nem hervadt le. A következő pillanatban az oktalan tiszt ősi firrerreo átkot vont saját nyakába.
Miráll Úrnő egyetlen vörös nyalábot látott maga felé közeledni. Mintha az idő lelassult vagy megállt volna körülötte. Érezte, elhajolhatna. Nem tette. Akkor valaki más halna meg. Az, aki mögötte áll a sorban. Nem. Az ő élete. Ő döntött így. Más nem fizet helyette. Ez így van jól. Eszébe villant még egy ősi legenda ősi sora.
„A Firrerreok nemes nemzettsége nem arra született, hogy legyőzzék. Egy firrerreot el lehet pusztítani, de sosem lehet legyőzni.”
Valentinet teste cserbenhagyta, de lelke töretlen maradt. Még nem született oly hatalom, mely meg tudott volna törni egy szilárd jellemet. Egy firrerreoét semmiképp. Rika boldog volt, mert nem lett árulóvá halálában. A Vihar Szövetség és testvére élni fognak. Drewil majd átveszi a firrerreo nép klánvezéri helyét, és dicsőségre vezeti szent népüket. A becsület mindennél többet ér. Többet az életnél. Jobb állva tisztességgel meghalni, mint utolsó gyáva wuffaféregként élni.
Rika feje hátrahanyatlott, de a következő pillanatban ismét előre dőlt. Kísérteties volt, ahogy most is gyilkosa szemébe nézett. Még élt. Nem soká, ezt mindenki tudta. A fejlövés a firrerreokra is halálos. De még a másodlagos synapszisok átvették a sérült szövetek feladatát. Néhány percet ajándékba adva még a nőnek. A fájdalom szinte elviselhetetlen volt, melyet érzett. A koponyájától indult, és egész testére kiterjedt végül. Hátra nézett a lányra.
- Élj! –súgta neki alig hallhatóan, mégis parancsolón.
Ekkor azonban, ahogy előbb térdre rogyott, majd a földre hanyatlott, tekintete találkozott valakiével. Valakiével, aki sokat jelentett neki, az elmúlt években. Den Dastaréval. A férfi mellett esett össze. Ajkain, és orrán át vékony vérpatak buggyant ki az erőlködéstől. De még méltóképp akart búcsúzni szerettétől.
- Sajnálom… a nevem… Valentine.. mond meg Stowernek. Tudni fogja. Ti vagytok a klánunk… Tegyétek, amit kell, és én bennetek leszek… örökké…
Rika tekintete a következő pillanatban üvegessé vált. Nem mondott már semmit, és nem mozdult többé. Levetette porhüvelyét, hogy elfoglalja végül méltó helyét Dicső Ősei között. Nem fájt már neki semmi. Csak azt sajnálta, hogy nem avatta be hamarabb a Szövetség egyes tagjait, életének és kultúrájának mély titkába hamarabb. Így a halálában is volt valami különleges. Valami jólesően meleg, és belsőséges érzés fogta el azokat, akik valaha ismerték, és azokat is, akik nem. Valentine élete elszámoltatott, és megmérettetett, de nem bukott el. Dicsőnek találtatott, hogy elfoglalja túlvilági méltó helyét.
Ha volt firrerreo a közelben tudta, hogy egy igazi Úrnő esett el. Azt is, hogy micsoda kegyben részesítette a férfit, azzal hogy életének utolsó pillanatában elmondta neki neve titkát. Ilyet csak a legbelsőbb családtagok ismerhetnek. Talán a férfi többet jelenthetett neki, mint azt bárki hitte volna. Talán már családtagként nézett rá, és nem emberként... Sosem derül már ki...
Rika utolsó itt töltött másodperceiben azokra gondolt, akik itt maradnak, és átveszik majd a helyét. Még most sem magára gondolt, hanem akik igazán fontosak. Nekik tán rosszabb és nehezebb lesz. De Valentinenak nem a haláláról, hanem dicső életéről szólnak majd a songok. Életében elnyomok ellen küzdött, az elnyomottakért. Halálában ártatlanokat védett. Ez volt ő. A valódi nemesség, és önzetlenség. Magát áldozta fel, egy idegenért. Ez dicső tett volt. Kiérdemelte helyét a Szentséges Szellemvilágban Nemes Ősei körében. Számára a harc véget ért. Viszont azzal a nyugodt tudattal csatlakozott Minorra Úrnőhöz, és Werkini Klánvezérhez, hogy lesznek majd kik, folytatják megkezdett útját. Ő pedig bennük fog élni, míg lesz ki emlékszik nemes életének tetteire. Míg lesz ki továbbadja szavait, addig ő élni fog. A halál csak egy kis állomás, a Végtelen Mindenségben.
Valentine Úrnő halálában azonban még megjelölte gyilkosát. Többé a Tiszt nem szabadulhat a lány ártatlan vérétől. Jeges szél kapott bele a levegőbe. És minden firrerreo tudta. Ártatlanul ontották egy társuk, egy vezérük vérét. Eme bűn megtorlatlan nem marad. Valentine életére Ősi Szellemek vigyáztak, s mikor halála jogtalan esett, éktelen haragra gerjedtek. Olyan erőket háborgatott meg a Százados tudtán kívül, melynek létezéséről, még csak nem is tudhatott. S bár Rika halálában megbocsátott, miként neki is megbocsátatott, az Ősei csak akkor nyugszanak ismét békén, ha a Tiszt végül elnyeri szörnyű büntetését…
Mégis mindennek dacára egy lágy hang suhant el talán csak gondolatban a rabok, rohamosztagosok, és a Tiszt feje felett is.
„-A szabadság az, amiért érdemes élni, harcolni, és dicsőségben meghalni is.”
Valentine Úrnő már elnyerte a szabadságot, és az idők végezetéig szabad marad… Nincs oly hatalom, mely örök lelkének szabadságát elvehetné többé…
//Köszönöm eme rövid, de élvezetes játékot! Egyenlőre ennyi voltam, de jövőre még visszatér kék szellemem közétek! Muhaha! //
|
|
|
Post by Tutu Min on Nov 15, 2007 10:34:10 GMT 1
"Milyen furcsa...mintha lebegnék" - gondolta Tutu, mikor érezni kezdte a szer hatását. Kérdéseket tettek fel neki és a jawa tudata megadta magát az igazságszérumnak...legalábbis... - A nevem I. Jawaianus Papó Tutu Butt' Altit "Fürge" Min Császár - mondta ki életében elõször teljes nevét a kis lény, elhaló hangon. A szérum hatására minden olyan nevet összerakott magában, ahogyan valaha hívták, akár a klánjában, akár máshol. Aztán folytatta: - Az igazi álnevem Den Dastar, ezt használjuk a Szövetségben. A szövetség a Red Alliance... - merthogy valójában ez volt a jawa szerint az "igazi" név, hiszen a jawa kultúrában mindig az elsõ név számít, a többi csak "rárakódott homok", ahogyan a klánban mondták. Tehát ezek a nevek hamisak, Tutu pedig nem tudott hazudni, a szer hatása miatt. - Szerepem a szövetségben...eleinte én voltam a Császár. Én voltam a leghatalmasabb, én irányítottam az egész szervezetet! Aztán meguntam, mert a császárok csúnya bácsik és én szép vagyok! Mostanság én vagyok az, aki mindenkit idegesít és állandóan éhes. És pilóta is vagyok - vallotta be teljesen õszintén az apróság a Szövetségben betöltött szerepét. Milyen furcsa ez a szer! Mintha kívülrõl látta volna egyszerre saját magát, valójában olyannak, amilyen! Egy idegesítõ, léha alak, a sok komoly katona között!
Tutu Min sárga szemeiben könnyek jelentek meg.
"Hogy szeretheti õt bárki is, ha egyszer ilyen kiállhatatlan?? Ez szörnyû!"
- Ki fognak rúgni a Szövetségbõl... - bugyogott ki belõle szomorúan a következõ mondat, bár nem kérdezte senki. - Sõt, talán már ki is rúgtak... - beszélt belõle tovább az igazságszérum. - Én csak egy jawa vagyok!!! Egy semmirekellõ, ostoba jawa!!! - sírt fel hirtelen, amint a szer rádöbbentette a Galaxis teljesen objektív igazságára. - Egy senki vagyok - tette hozzá végül, majd elhallgatott. Különös nyomott hangulat telepedett amúgy is szomorú szívére. Kegyetlen dolog az igazság, néha jobban fáj, mint egy kemény gyomros.
|
|
|
Post by Den Dastar on Nov 15, 2007 13:15:50 GMT 1
Den Dastar az ismerős hang hallatára felkapta a fejét. Tekintetével,amilyen gyorsan csak tudott,végigvándorolt a lehetséges hang-tulajdonosokon,mígnem rálelt Rika Mirállra,a Vihar Szövetség légi erejének immáron...Ex tábornokára...
"Mit művel ez a lány!?"-Kérdezte magától értetlenkedve,amint a firrerreo befejezte az erélyesnek szánt monológját.
Dastar ereiben egy pillanatra megfagyott a vér,mialatt szemei idegesen cikáztak volt felettese,és a Birodalmi tiszt között. Szíve mélyén tudta már,hogy mi lesz a felszólalás jussa...De nem akarta felfogni. Reménykedett,hogy jól összeverik,esetleg meggyalázzák,vagy bármi más...Csak ne...Csak ne hozzák a Birodalmiak a formájukat.
Aztán,mintha a reménykedés felül kerekedett volna a szíve mélyén lakó alattomos jószágon. Egy ütéssel derékba törte minden próbálkozását,és belé fojtotta a szót: A tiszt lövés helyett szólásra nyitotta a száját,és megparancsolta,hogy vitessék vissza őket a sorba. Den Dastar megkönnyebbülten fellélegzett,ám a megkönnyebbülés hamarosan ismét rémületbe torkollott. A diadalmas perc,mely alatt,a Vihar Szövetség ex tábornoka kinyilvánította akaratát,halálba,a remény pedig kétségbeesésbe fordult,amint a tiszt karja,kezében a sugárvetőjével ismét tüzelési szögbe lendült,és ezúttal nem kegyelmezett. A vörös sugárnyaláb megállíthatatlanul közeledett az idősebbik Miráll feje felé,mígnem becsapódva,kioltott egy nemes firrerreo életet.
Den Dastar üvölteni tudott volna. Az elmúlt 5-6 évben Stower,és Rika Miráll oldalán harcolt a Szabadságért,és minden győzelmük,minden eddigi vereségük örömét,bánatát együtt vészelték át,nem beszélve a Kaminoi krízisről,mely ugyancsak nagy lelki megpróbáltatásokkal járt...Valamint,ha ez még mindig nem lenne elég,kölcsönösen tisztelték,és becsülték egymást,és bár Den sosem mondta el nekik,de ha lett volna rá alkalom,akkor minden bizonnyal örökbe is fogadta volna őket.(ha azt nézzük,hogy Den most kb 40-45 éves lehet [Bár ki tudja] Rika és Stower vígan lehetnének a gyerekei a korukat nézve) Így hát,Rika halálával úgy érezte,mintha egy közeli hozzátartózóját veszítette volna el.
Esetlenül próbált közelebb férkőzni Rika Miráll holtestéhez,és annyira sikerült is neki,hogy még egy utolsó pillantást vethessen rá. Amaz,mintha mondani akart volna neki valamit... De Dastar nem tudta megállapítani hogy pontosan micsodát. A külső tényezők hatására-feltéve ha Rika valóban beszélt-egy szót sem értett. Ezután behunyta a szemét,és elmormolt egy Erő Legyen veled-et,persze csak halkan...
Ezután megpróbált beljebb húzódni. Egyenruhája nagyban hasonlított a földön fekvő firrerreo ruházatához,és nem szeretett volna túl nagy feltűnést kelteni ezzel. Nem mintha számítana ez bármit is...Itt,ahol Rika Mirállt legyőzték...Den ezek után már nem nézett hátra. Akik ránéztek,láthatták amint véres-koszos pofázmányán végigsuhant a kétségbeesés,és a szomorúság vegyes sziluettje,de azt is,amint kemény képzése,és a Birodalom ellen érzett erős bosszúvágya ismételten megedzette,így ha nem is véglegesen,de egy időre visszatért a mogorva,és keménykötésű arckifejezés...Ezzel az arckifejezéssel indult meg a sorral,de hátra nem nézett többé.
|
|
|
Post by Nathaniel A. Rosenberg on Nov 15, 2007 15:56:34 GMT 1
- Te…
Rosenberg éppen a lány után nézett, úgy tartotta a férfit, amikor meghallotta ez a gyenge szót. Olyannak hatott, mintha hosszú évtizedek óta nem találkozó ember ismert volna rá a barátjára. Nate visszapillantott Elikre. Először nem tudta hova helyezni, de aztán rájött.
- Én, de ezt most később.
- Köszönöm a segítséget. Azt… azt hiszem, most már meg tudok állni.
Nate bólintott és elengedte az erőmágust. Mostmár teljes testével az események felé tudott figyelni.
- Úgy látom te is a megváltásért esedezel. Ám legyen, ma kegyes hangulatomban vagyok…
Az egykori régész lehunyta a szemét várt. Ismerte a birodalmiakat és tudta, hogy sosem kegyelmeznek az ártatlanoknak. Ez lehetett volna az ismérvük. Ám a csendet csak nem törte meg tüzelés jellegzetes hangja, helyette ismét a tiszt szólalt meg.
- Vigyék õket vissza a sorba! És jobban figyeljenek oda! Még egy ilyen hiba, és maguk is bekerülnek a mocskok közé!
Rosenberg szemei egyszerre pattantak fel.
~ Micsoda?
A férfi hangjában volt valami különös. Mintha nem egészen érezné jól magát. Bár Nate már nem állt kapcsolatban az Erővel, azt rögvest felismerte, ha valaki elmetrükkel próbálkozott. Ránézett a hóhajúra, de az láthatóan nem volt olyan állapotban, hogy ilyen mértékű alkalmazást használjon.
~ Tehát van itt egy Jedi. Vagy valaki más a Világos Oldal szolgálatában. Remek, ez jók-
Hirtelen a tiszt végül elsütötte a fegyverét. Mivel Nate nem látott oda, ezért összerezzent. Különös volt, nagyon ritkán fordult elő olyan, hogy az áldozat ellen tudott állni az Erőnek, főleg ha a szavakat már kimondta. Talán annyira elszánt gyilkos lett volna a tiszt? Vagy valami más lappang a háttérben? Még lezajlott egy beszélgetés, de Rosenberg már nem figyelt rá. Nagyot sóhajtott, aztán megfordult és folytatta a haladást a sorban.
Végül hátrapillantott. Ekkor látta meg azt a ő különös alakot. Soha életében nem látott Inkvizítort, így nem ismerte fel a ruhájáról, de valami nagyon különös érzés fogta el, amikor rá nézett. Olyan volt, mint amikor az ember álmodik. Lát valakit vagy valamit, és anélkül hogy bármilyen bizonyíték lenne rá, egyszerűen tudja, hogy ki-micsoda. Mindegy hogy néz ki vagy mire hasonlít, egyszerűen tisztában van a dolog valódi esszenciájával. Valami ilyet érzett most is. A hátán végigfutott a hideg. Visszafordult és engedelmesen ment tovább.
|
|
Sieron Hemden
Junior Member
Erőhaszn?l? Jedi Padawan Vil?gos Oldal Pont: 9 Az ?v J?t?kosa (2007) III. hely
?lneve : Avaer Triidon - Jedi Padawan - Slenn mester tan?tv?nya!c!8090b0
Posts: 194
|
Post by Sieron Hemden on Nov 15, 2007 16:15:53 GMT 1
Dev Slenn mester tanítványa fáradtságtól elgyötört tekintettel méregette a századosi ranggal ellátott egyenruhát viselõ férfit. Koncentrált…szerette volna megmenteni a három elítéltet, mert annak alapján, amit látott, mindõjük nagyszerû ember lehetett. Persze, akkor is megpróbálta volna az Erõ ezen alkalmazását, ha valaki más került volna a halál küszöbére. Õ Jedi volt, és mint ilyen, „kötelesség” volt számára az ártatlanok, és ami a legfontosabb, az élet védelme. Persze az évek során ez a kötelességtudat már-már személyes érzéssé formálódott, a fiú próbált az ésszerû logika határain belül mindenkinek segíteni, akin csak segíthetett.
Ajkai között sziszegve a mondatokat, koncentrált, igyekezett betörni a férfi tudatába…az Erõ láthatatlan csápjai lassan körbeölelték a százados elméjét, és feltörték a gyenge akaratot. Az Erõalkalmazás nem tartozott a legegyszerûbbek közé, magas fokú önuralom kellett hozzá…és a jelen helyzetben bizony nehéz volt minden külsõ behatást kizárva koncentrálni. A tiszt bárgyú, mégis velõtrázóan rideg tekintete egyszeriben megdermedt…szemeibõl kihunyt a tûz…arcának barázdái megenyhültek. - Vigyék õket vissza a sorba! És jobban figyeljenek oda! Még egy ilyen hiba, és maguk is bekerülnek a mocskok közé! Harsogta a Birodalmi a padawan szavait…Az egésszé formálódott mondatok visszhangot vertek a zárt térben…Hirtelen mindenki ledermedt. Mélységes csend ült Kessel rabokat fogadó földalatti hangárjára…Mind a rohamosztagosok, mind pedig a rabok elhûlve, kérdõ tekintettel méregették az eddig kegyetlennek megismert tisztet. Nem értették a változás miértjét. Sieron koncentrációja egy pillanatra meginogott, érezte, hogy valami nálánál sokkal hatalmasabb Erõ felszakítja a férfi elméjét körbeölelõ csápokat. Hiába koncentrált megfeszítve izmait, a küzdelmet nem nyerhette meg…nem volt felkészülve egy ilyen erõs „ellenfélre”. Szemei elkerekedtek, amikor elveszítette az uralmat a százados elméje felet…rögtön tudatosult benne, hogy elbukott…Elbukott, és miatta emberek életei forogtak kockán. Érezvén a veszélyt, körbetekintett…A rohamosztagosok szinte egyként tekintettek fel a terem egy megvilágítatlan sarka felé…Észlelvén ezt, akarva-akaratlanul is megemelte a tekintetét, hogy õ is megtekinthesse, kinek az érkezése váltotta ki a katonák figyelmét. Bizonyos volt benne, hogy aki megzavarta, az áll odafent. Az egyik szeglet sötétbe burkolta az ismeretlen alakot, nem lehetett kivenni alakját sem. Sieron érezte, hogy újabb Erõalkalmazással már felesleges próbálkozni…a fent homályba burkolódzó férfi ismeri az Erõt, és úgy használja, mint egy Jedi. Legalábbis a meghiusított mentõakció erre engedett következtetni.
Aztán egy lövés „dörrent”…Sieron lelkébe maró kín hasított…Olyan érzés volt, mintha ezernyi tûvel szurkálták volna lüktetõ szívét. Elkerekedett szemekkel, aggódó tekintettel fordult vissza a százados, valamint a lány felé. Már csak azt látta, amint Rika teste rongybábúként nyaklik össze, és hallotta, amint tompán koppan a földön. Elnyûtt tekintettel méregette az élettelen testet, szíve egyre gyorsabban vert, jómaga pedig egyre hevesebben kapkodta a levegõt. Valami furcsa érzés kerítette hatalmába, olyan érzés, amely már nagyon régen eltûnt lelkének legmélyebb bugyraiban. Az ismeretlen, mégis hõs lány meghalt…és mindez miatta történt. Nem figyelt oda eléggé…Fájdalom telepedett a lelkére, égetõ, mégis rideg pengeként hasító…Elbukott, és emiatt egy élet múlt el…Senki sem tudta a rabok közül, mi zajlott le az utóbbi percekben…csak az a fenti egy, aki eddig nem mutatta magát…Nem volt mentség, Rika miatta halt meg…És ezzel együtt kell élnie hátralévõ napjaiban…esetleg óráiban. A fiatal padawan magába roskadva, könnyes szemekkel bámult maga elé…Most, elsõ mestere óta elõször veszített el olyan embert, akit meg akart védeni. Észre sem vette, hogy a Rohamosztagosok, akár egy vaskos szemekbõl álló lánc, kezdték szorítani a rabokat…közelebb léptek, ezzel szorosabbá téve a gyûrût.
A százados azonban nem fejezte be a megaláztatást, folytatta undorító, ármányokkal szõtt játékát. Elrakta a gyilkos szerszámot a tokba, majd kezeivel kissé felhúzta a nadrágja szárát…leguggolt a földön heverõ lány mellé, és erõs kezével megragadta annak fejét. A nõ eltorzult arcát egyenesen a halottra szegezte, és mormogott valamit. A fiú nem hallotta, mert a tiszt talán szándékosan, talán nem, de halkan beszélt. Aztán a monológ után felemelkedett, és a közelében álldogáló katonára tekintett. - Vigyétek fertõtlenítõbe és onnan a szállásomra, még nem fejezetem be vele. Jelentette ki bárgyún vigyorogva a katona, miközben ismét felegyenesedett. - Uram! Vele mi legyen? Kérdezte a Jack felett álló fehérpáncélos katona. - Ha munkaképes, akkor mehet a többiekkel a fertõtlenítõbe, ha nem, akkor lõjék agyon. A hullákat meg vigyék az újrahasznosítóba. Végeztem. Csattant élesen a katona hangja, melyet a falak visszhangozva vertek vissza. A padawan a kába alakra pillantva úgy vélte, õ talpra fog tudni állni…már csak a lány volt kérdéses. ~ Vigyétek a fertõtlenítõbe, és onnan a szállásomra! ~ Akár valami éles hangot keltõ villanógránát, zúgott Sieron füleiben a tiszt utolsó mondata. Úgy festett, a háromból kettõ életben maradt…de milyen áron. Dev tanítványa körbetekintett, és megpróbált mérlegelni…Nehéz volt a történtek után…a halott lány üveges tekintete lebegett lelki szemei elõtt. Egyszerûen nem tudta kiverni a fejébõl a látottakat. Egy dologban biztos volt, ha itt ismét megpróbál fellépni a férfi ellen, valószínûleg elszabadulna a pokol…és akkor nem csak két ember halna meg, hanem talán az összes újonnan érkezett fogoly. A nõ, és a segítségére sietõ férfi éltek…Ez mindenképpen enyhítette a fiú fájdalmát...de nem szûntette meg azt. Egyetlen kérdés maradt már csak megválaszolatlanul… ~ Mi lesz, ha a lány meghal a szálláson? ~ Midõn merengett, hirtelen megsajdult a válla.
Elveszítette az egyensúlyát, és megtántorodott…egy rohamosztagos vágta a fegyvere tusával vállon, hogy õ is meginduljon. Még egy utolsó pillantást vetett az élettelen testre, majd szemeit a földre szegezve indult meg a tengerként hömpölygõ tömeggel…sodorta az ár. A bilincsek szorította lába sajgott a fájdalomtól, nehezen haladt…Közben oldalra fordítva tekintetét, figyelte, mi történik körötte. A látvány szomorú, és fájdalmas barázdákat vésett az arcára. A hullákat egy nem olyan régen belebegõ, repulzoros targonca elejére erõsített konténerbe dobálták…mintha valami tárgyak lennének. Sieron megpróbált hátra tekinteni…a még mindig földön heverõ, holttestet bámuló fiatal lány karját megragadta két Rohamosztagos, majd megemelve a rabok után kezdték húzni.
Ahogy a padawan egyre sodródott a tömeg szélén, ismét feltekintett az eddig árnyékban meghúzódó alak felé. Próbálta kiszûrni a bujkálót…Az ismeretlen nem akarta sokáig leplezni kilétét…elõre lépve a fényre megmutatta magát. Sötétvörös kámzsát viselt, férfi lehetett a kiállása alapján, bár nehéz volt megítélni. Lassú, és méltóságteljes léptekkel követte a tömeg ajtó felé való hullámzását…A csuklya szája lassan a padawanra szegezõdött…a takarásból pedig egy szempár villant, egyenesen a fiú tekintetébe fúródva. Sieron állta a jeges „támadást”, és immáron jómaga is rideg vonásokkal meredt felfelé…Csendesen lépdelt elõre, a kitáruló, kétszárnyú ajtó irányába…Egy pillanatra sem vette le a szemét az ismeretlenrõl…Biztos volt benne, hogy hamarosan szemtõl-szemben fog vele találkozni. Már nem volt mit takargatni…csak a szándékát. Biccentett az alak felé, majd az elõtte lépdelõ hátának szegezte tekintetét….Hagyta, hogy az Erõ áramoljon a testében, átjárja, és ismét felpezsdítse a midichlorianokat. Aztán hirtelen újabb láthatatlan csáp robbant ki elméjébõl….cikázva a rabok között egyenesen a tiszt felé száguldott…illetve annak derekát körbeszövõ öve, valamint a pisztolytáskája felé. Sieron-nak esze ágában sem volt elvenni a fegyvert…Erõcsapást mért rá…oldalról, hogy az esetlegesen szétrobbanó pisztoly törmelékei a századosi felé irányuljanak majd. Remélte, hogy az erõteljesen megránduló szíj, valamint a gyilkos szerszám összeroppanása utáni szilánkok elegendõ fájdalmat okoznak majd a Birodalminak, hogy már ne legyen kedve kéjelegni, és ezzel életveszélybe sodorni a lányt…A padawan tudta jól, hogy ezen tette talán a sötét oldal felé csalogatja, ugyanakkor biztos volt abban is, hogy ellent tud majdan állni a csábításnak …Szerette volna, ha legalább a két életben maradó valóban megúszta volna. A lány pedig jelen helyzetben úgy festett, nem fogja. Egy efféle hálószobai kaland egy ilyen alakkal egyet jelentett a halállal…Ez pedig megengedhetetlen volt. A fent sétáló Inkvizítor számára már úgy is egyértelmûvé vált kiléte…A filozófia, melynek az életét szentelte, és maga is úgy kívánta, hogy ezt még megpróbálja…
|
|
Jasen Raven
Junior Member
Politikus
Naboo szen?tora, Theed v?ros?nak korm?nyz?ja!c!Teal
Posts: 385
|
Post by Jasen Raven on Nov 15, 2007 16:23:54 GMT 1
Jasen csüggedten ballagott le a hajó rámpájáról. Ez a nyomott és komor hangulat minden rabra igaz volt. Sorban vonultak le a hajóról és haladtak tovább. Csak a léptek csoszogása vagy egy - egy ütés, esetleg rúgás és a hozzátartozó fájdalmas felnyögés hallatszott. Idõnkét törte meg a mélabús állapotot valamelyik õr fenyegetõ, parancsoló hangja. Tulajdonképpen az elmúlt órákhoz, napokhoz képest, kész felüdülés volt ez a párperc, viszonylag nyugodtan telt. Talán épp ezért érte Jasent annyira váratlanul, amikor mellette is elsuhant egy fiatal lány, majd neki esett az egyik õrnek.
- Rohadt mocskos gyilkosok! - Megöltétek õket…
A környéket betöltötte a lány hisztérikus és elkeseredett ordítozása. Tette is jól példázta, hogy milyen könnyû kiborulni, és a fiatal lányon látszott, hogy esetében az utolsó cérna száll is elszakadt, gyötrelmei és elkeseredettsége, pedig heves módon jutott a felszínre.
„ A szerencsétlen idióta. Korai búcsút lehet tõle venni.”
Gondolta Jasen, miközben az értetlenség, illetve meglepõdöttség volt leolvasható az arcáról. De egyben érdeklõdve is figyelte a pikáns jelenetet, hiszen ez jó tapasztalat lehet a jövõre nézve. A fiatal, ápolatlan férfi közel sem akart annyi idõt itt tölteni, mint azt sokan szeretnék, ezért minden egyes apró információ a segítségére lehet, így ez is. És ha a lányt le is lövik, mint valami megvadult állatot, akkor sem fog megborzongani, hiszen itt senkit nem ismer, a gyengeség, pedig a vég kezdete lehet, fõleg ha az ember egy ilyen helyen van, ahol senkiben nem bízhat, itt nincsenek barátok, csak is az önzõ érdekek lehetnek az elõtérben.
A következõ pillanatban a fiatal lányt csúnyán arcon vágta az õr, hideg kegyetlenséggel, és valószínûleg le is lõtte volna, ha egy férfi nem esik össze és akadályozza meg ezzel.
„Ez már kezd nevetségessé válni! Itt mindenki ilyen hülye? Itt mindenki meg akar halni?
Jegyezte meg magában Jasen. Hosszú idõ után elõször csalt mosolyt arcára bármi is, de ez az egész túlságosan is átlátszó volt. Majd egy újabb nõ lépett ki a sorokból, védelmére kelvén az elõbb leterítetnek. Egy újabb gyenge egyén. Felindultan beszélt az õrrel, akit szemmel láthatóan nem hatott meg az a szánalmas maszlag, amivel a nõ rukkolt elõ. De az biztos, hogy ennek az egésznek nem lesz jó vége. Itt fejek fognak hullni, de legalábbis meg lesz még ennek a kisebb lázadásnak a böjtje. Nem is történt másképp, Jasen csak azt nem tudta, hogy vajon kit vagy kiket ér a végzetes lövés. Talán a legvalószínûbb az lett volna, hogy mindhármukat kivégzik, nehogy megismételhessék az efféle helyi rendszerbomlasztó cselekedetet.
Aztán egy érdekes mondat hagyta el a tiszt száját, némileg indokolatlanul.
„- Vigyék õket vissza a sorba! És jobban figyeljenek oda! Még egy ilyen hiba, és maguk is bekerülnek a mocskok közé!”
„Hát úgy tûnik mégis megúszták.”
Suhant át Jasen agyán. Úgy egy perc múlva azonban
Egy apró fényvillanás és egy jellegzetes hang jelezte, hogy a lézer pisztoly elsült. Majd egy halk koppanás arra engedett követni, hogy célba ért. Enyhe nyugtalanság és mozgolódás következett be a rabok körében. Jasen is próbált közelebb jutni, hogy lássa a végkifejletet.
Nem volt szép látvány, sõt kifejezetten borzasztó. Egy fiatal nõ feküdt a saját vérében, egy tátongó lyukkal fejében. Hát bekövetkezett, amit Jasen elõre látott. A nagyszájú nõ csúnya véget ért.
Az õr gúnyosan jegyezte meg az õt imént ütlegelni kezdõ lánynak, hogy miatta halt meg. Majd a sor elejére állt, elfoglalta mindenki a helyét és lassú léptekkel elindultak a hangár végén megnyíló fém ajtó felé. Mint ha úgy 10 perccel ezelõtt lenne. Ugyan az a hangulat szállta meg ismét a rabokat, de immár eggyel kevesebben voltak.
Jasennek feltûnt egy eddig ismeretlen férfi jelenléte, aki a sortól kicsit lemaradva, követte õket. A férfi elég ijesztõen nézett ki, már amennyit Jasen látott belõle, hiszen elég messze volt tõlük.
„Vajon ki lehet ez a férfi?”
Tette fel magának a kérdést a fiatal ex-szenátor. Valahonnan ismerõs volt neki az alak megjelenése, vagy talán maga a férfi is, de nem tudta honnan. Bár nem ismerte, valami nyugtalanító érzés még is a hatalmába kerítette ahogy ránézett. De végül nem erõltette tovább a dolgot, inkább kezdte felmérni a terepet, ami túl sok jóval nem kecsegtet…
|
|
Panden Melono
New Member
Er?haszn?l? Vil?gos Oldal Pont: 1
Egy ?res l?lek csup?n... boldogtalan halott!c!Default
Posts: 44
|
Post by Panden Melono on Nov 15, 2007 17:40:45 GMT 1
Panden merengését egy sokkal halkabb, de mégis annál karizmatikusabb dolog szakította meg. Elméjébe hatolt megannyi emberi lény tudatának cikázása, az érzelmek kiváltotta ingerek csapzott tánca, a kétségek keringője. Feltekintett, majd félresöpörte az arcába hullott tincseket. Egy szem sem osztozott az ő íriszével, mindenki egy pontra fókuszálódott. Egy fiatal, vékonyka nőre tekintettek, aki mereven tiszteletet parancsolón állt egy tiszt előtt. Panden nem tudta mi lehet a helyzet, ezért halkan figyelt. Körötte a levegő vibrált, és érezte az Erőt összetartó fonalak, és rezgések zavartan cikáznak. Valaki igénybe vette az ifjú számára még nem kiismert végeláthatatlan energiát. Ki lehet ily botor, és meggondolatlan…
Borostás arcán lassan, érdesen simultak végig piszkos ujjbegyei, fáradt arcáról a döbbenet sugárzott, a következő percekben. Gondolkodott a dolgon, de hamarosan tárgybéli válaszra lelt. A tiszt kemény ellentmondást nem tűrő hangja csapott az arcába, megborzongatva idegszálait.
- Úgy látom te is megváltásért esedezel! – szólott az eltompult, de a környezetben felerősödő hang. A fiatal erőhasználó egészében megborzongott, rossz előérzete támadt. – ám legyen, ma kegyes hangulatban vagyok! – érezni lehetett a gúnyt, és a tettrekészséget szavaiban. Ez a nő, valami nagyon ostoba dolgot csinálhatott. A fiú mozdulni sem mert, földbe gyökerezett lábakkal szemlélte az eseményt. Jelentős fordulat keletkezett ekkor, Panden nem tudta be semminek, inkább fellélegezett. Azt hitte, nem ölik meg a kissé heves nyelvű rabokat. Hirtelen eszébe ötlött, hogy itt is csak a szájuk jár a Birodalmi rohamosztagosoknak. Ezt tapasztalta, és mesélte be magának… - Különös… - szűkítette össze a szemét… a következő pillanatban azonban, egy élesen süvítő sugárnyaláb szaggatta át a nő agyát, aki holtan esett össze. A pillanatban Panden összerezzent, és ökölbe szorított kézzel, vicsorgó fogakkal fordult el a kép elől. Nem akarta elhinni, hogy az utolsó reményét, hogy ez a hely ismer kegyelmet, egy lövéssel pusztították el benne. Vázolódott előtte, hogy csak akkor maradhat életben, ha szó nélkül engedelmeskedik. Elfordulva könnyezett, és orrában minden ideg rezegni kezdett, legszívesebben dührohamot kapott volna, és szét akarta szedni az egész bagázst. Mint aki a felelősség elől menekül – pedig semmi köze nem volt hozzá – a súly elől, hogy hibás ő is ezért a halálért, elfordulva járatta tudatát a történteken. Nem tudott lenyugodni, a mögötte álló mellkasa hátának ütközött… lassan remegve lépdelt tovább, takarva arcát az esemény elől. Valami émelyítő Erő keringte körbe a foglyokat, amit az ifjú erőhasználó érzett. Lappangó szuszogása abbamaradt, és a kíváncsiság ösztökélte, hogy forduljon meg. Vörösre dörzsölt szeme tisztán látta a kegyetlen kinézetű alakot mögöttük. Semmi jót nem sejtetett a jelenléte… A döbbenet áthatotta a fiút, és megfordulva emelte karját az orrához, megnyomkodva, megtörölve azt. Arcán a félelem lüktetett, eluralkodtak rajta a végtelen szenvedés előjelei. Azonban visszaemlékezett a fogadalmára… - Semmi probléma… - nyugtatta magát, és előre tekintve kullogott meghúzódva.
|
|
|
Post by Devon Peron fõkormányzó on Nov 15, 2007 20:59:15 GMT 1
Devon vállát meglökte a nõ, miközben gyengeségét meghazudtoló fürgeséggel szökkent a Birodalmi tiszt szerencsétlen, védtelen fogja elé. Elszántságának és önzetlenségének fala áthatolhatatlannak tûnt, azonban egy érdekes hang, szinte darabokra törte az illúzió hazug tükrét. A Jack fején csattanó puskatus, szörnyû reccsenéssel vetett véget a dicsõ érzésnek, miszerint nincs fegyver, amely áttörhetné ezt a nemességet. Devon nem tudott, a feltörõ köhögés heves karmolászására, és lábának remegve tiltakozó fájdalmára koncentrálni. Megtörten figyelte az eseményeket, amelyek kibontakoztak szeme elõtt, kegyetlenül, a valóság ridegségével.
Az ismeretlen nõ a halál szemébe nevetett, valakiért, akit soha nem látott, nem ismert. Devon légzése felgyorsult, száján remegés futott végig. Izmai megkeményedtek, ahogy ugrásra készült. Elõre. Majd hirtelen elernyedt. Agyának racionális részét nem bírta legyõzni. Nagyon jól tudta, hogy ha 10 ember állna a nõ elé, végül akkor is halál várna rá. És azokra is, akik a segítségére siettek. Az ex-politikus fejében egy kérlelhetetlen logika-formázta gondolat öltött alakot. A szándék nemes, de a tett ostoba. Sajnos ez volt az igazság. Mintha csak ezt a tényt akarná alátámasztani, a tiszt hideg, kegyetlen hangon szólalt meg. Szemének állása, szájának gúnyos, rosszindulatú mosolya már azelõtt beszélt, mielõtt ajkai szétnyíltak volna. De végül megszólalt: - Úgy látom te is a megváltásért esedezel. –hallotta Devon a halk szavakat, melyek egy sorsot készültek megpecsételni. –Ám legyen, ma kegyes hangulatomban vagyok… -fejezte be, majd fegyverét komótosan a nõre emelte. Bár Devon nem láthatta, pontosan tudta hogy a szemekben, melyek a csõre merednek, nincs félelem. Csak a végtelen kötelességtudat, és a kimeríthetetlen hit. Biztos volt benne, hogy csak ezt találná a szempárban. Mozdulatlanságba dermedt, miközben erejével a végletegig gazdálkodva próbált kitekinteni, az elõtte állók között. Testének minden fájdalma eltörpült, amellett a szívszorító érzés mellett, mely hatalmába kerítette.
Már várta a pisztoly félreismerhetetlen hangját, mely a pusztulás és a halál ígéretét hozza. De nem történt semmi. A hangárra hirtelen mély csönd ereszkedett. De ez a csönd a reményt hordozta magában. Devon felkapta fejét, melyet a föld felé fordított, alig 15 másodperce. Még ez a rövid idõ is évszázadoknak tûnt. De a fegyver kiáltása elmaradt. Az összes rab, és rohamosztagos az eseményeket figyelte. Senki sem hitte, hogy a bátor megmentõ, aki a lány segítségére sietett, túléli. -Vigyék õket vissza a sorba! És jobban figyeljenek oda! Még egy ilyen hiba, és maguk is bekerülnek a mocskok közé! -csattant a parancs hirtelen, mire Devon alig tudta visszatartani, a meglepetés sóhaját. Agyában sorban születtek meg az újabb és újabb hitetlenkedõ gondolatok. Erre vajon mennyi volt az esély? Kérdezte magától, miközben a rohamosztagosokból is csak úgy áradt a meglepettség. Nem mozdultak egy pillanatig, miközben tekintetüket -ez a sisak mozgásából jól látszott- a tiszt, és a Firrerreoi között járatták, kinek tekintetében még mindig a végtelen nyugodság vert tanyát, elûzve minden kételyt. De a hit pillanata szertefoszlott, a remény lángja hangtalanul aludt el. A százados kissé megrázta fejét, és befejezte félbehagyott mozdulatát. A halál vörös sugara villámgyorsan hagyta el a csövet, és hihetetlen erõvel csapódott bele a nõ arcába, kinek feje hátracsapódott, és teste élettelen bábként hullott a földre. Bár hangja susogott, Devon fülébe eljutott, de nem tudta kivenni értelmûket. Nagyon fájt neki, hogy nem tudta. De az események, és az idõ haladt tovább. Még fel sem fogta teljessen, mire érkezett az újabb undorító fejlemény:
- Látod, miattad ismét meghalt egy ember. –suttogta a százados, hangja mégis minden jelenlévõhöz eljutott. De nem volt vége... –Nem, nem adom meg neked azt az örömet, hogy a halálba menekülj a felelõsség elöl. Élj ezzel a tudattal, hogy egy ember élete mocskos lelkeden szárad. Amúgy is kár lenne egy ilyen csinos pofiért…- ért véget egy pillanatra, a megdöbbentõ közjáték. Majd tovább folytatódott: - Vigyétek fertõtlenítõbe és onnan a szállásomra, még nem fejezetem be vele. -mosolyodott el a tiszt, de mosolya hasonlított egy farkas vicsorára, aki ráveti magát a nyers húsra. Undorító, kéjenc állat! -gondolta Devon, de arca nem tükrözte gondolatait. Egyébként is a föld felé fordította, így nem láthatta volna senki, a rá méltán kiülõ gyûlöletet. Devon, vette akármennyire semmibe a nõket, soha nem bujálkodott. Méltóságán alulinak, emellett undorítónak tartotta. A nõk meghódítása inkább afféle sport, hobbi volt számára. Ezt is szörnyen bánta már, azóta a pillanat óta, hogy az a lövedék elhagyta a tiszt sugárfegyverének csövét.
A férfiba belehasított a szörnyû gondolat: a nõ halála felesleges volt. Hiszen a lányra még a halálnál is szörnyûbb sors vár: egy kiéhezett Birodalmi kutya szexuális rabszolgája lesz, egy olyan helyen ahol sikojait nem halhatja senki...
A férfi, mint aki jól végezte dolgát, eltette fegyverét. Közben egy rohamosztagos szólalt meg, gyûlöletes géphangján: - Uram! Vele mi legyen? -bökött a fehérpáncélos, a köhögõ férfi felé, aki láthatóan alig élt már. - Ha munkaképes, akkor mehet a többiekkel a fertõtlenítõbe, ha nem, akkor lõjék agyon. –válaszolta a férfi– A hullákat meg vigyék az újrahasznosítóba. Végeztem. -mondta még, majd elfordult. Csak Csizmájának kopogása kísérte lépteit.
A díszes kompánia elejére állva, elkezdte vezetni a fogjokat. A rohamosztagosok puskájuk tusával, hathatóssan motiválták õket: induljanak el. Néha csak szórakozásból ütöttek oda egyet-egyet. Devon még mindig a gyülekezet belsejében tántorgott, bár lábbilincsei erõsen megnehezítették dolgát. Egyszer szisszent csak fel: mikor egy puskatussal telibe verték kilógó könyökét, mely halkan reccsent egyet, de Devon tudta mozgatni, így biztosan nem tört el. Bár a fájdalom elemi volt, a férfi még mindig a történtek hatása alatt állt. Szinte nem is érezte.
Nem fordult hátra, így nem láthatta a csuklya alól kivillanó kegyetlen szempárt.
|
|
Jack T. Tenrek
Junior Member
Csemp?sz
Csemp?sz, ?letm?v?sz, ?jrakezd?!c!Default
Posts: 198
|
Post by Jack T. Tenrek on Nov 15, 2007 22:36:42 GMT 1
- Ne, majd én. A hang még eljutott a tudatáig, de a megkezdett dolgot már nem tudta elállítani, és a csempész elõredõlt. Az elterelésnek szánt mozdulatot egy rohamosztagos erõs lökése, majd a férfi tarkóján csattanó puskatus hiúsította meg. Elhomályosuló tekintettel még látta, hogy Rika Miráll próbálta megállítani. Az a Rika Miráll...ismerte, és bár a kapcsolatuk szigorúan üzleti volt, Jack még kedvelte is. Egyébként meg a nõ már réges régen elkötelezte magát valami mellett, ami egyszer talán a galaxis szabadságát hozza el...de nem ma...
A súlyos esést el sem kellett játszania, érezte, ahogy felrepedt a szemöldöke, és egészen közel az orrához szines csillagok ugráltak a fémpadlón. A két, különbözõ oldalról érkezett ütés eléggé megviselte a férfi fejét ahhoz, hogy csak kábultan lihegjen maga elé. Ennek köszönhetõen épphogy fel tudta emelni a kezét, amikor a rohamosztagos csizmája a gyomrába vágódott. Ha van valami étel benne, akkor az most biztosan a padlón kötött volna ki. Helyette azonban ott volt a hasogató kín. Ösztönösen összekuporodott a padlón, hogy védje érzékenyebb testrészeit, és megpróbálta a testét szaggató fájdalmat tompítani. Várta a többi ütést, de az elõzõ annyira eltompította, hogy késõbb sem volt biztos benne, hogy voltak e újabbak.
Félájult állapotából egy jól ismert hang rántotta vissza. Lézer. - NEEEM! - üvöltött a férfi lelke. Hiába volt minden. Hiába hallotta a test puffanását, nem akarta, nem merte kinyitni a szemét. - Látod, miattad ismét meghalt egy ember. – suttogta a férfi, hangját mégis élesen verték vissza a hangár csupasz fémfalai – Nem, nem adom meg neked azt az örömet, hogy a halálba menekülj a felelõsség, elöl. Élj ezzel a tudattal, hogy egy ember élete mocskos lelkeden szárad. Amúgy is kár lenne egy ilyen csinos pofiért… Vigyétek fertõtlenítõbe és onnan a szállásomra, még nem fejezetem be vele.
Valaki más halt meg. Jacket nem érte megkönnyebbülésként a gondolat. Hiszen, ha nem a lányt ölték meg, akkor...felpattantak a szemei... - Nem - suttogta némán. - Nem, nem, nem, nem... Egyenesen a Rika Miráll egyre halványuló arcát láthatta. Egy pillanat alatt végigpörögtek azok az alkalmak, amikor találkozott a nõvel. Keményen alkudott, keményen tárgyalt, keményen verekedett, keményen élt...mégis...végtelenül szerette a testvérét, elkötelezett volt, és igen...még megnevettetni is sikerült. Túlságosan kedvelte, a férfi érezte, hogy túlságosan is megszerette a nõt, bár annyira nem volt ostoba, hogy ezt valaha is felemlegesse...és már nem is lesz alkalma soha... - Uram! Vele mi legyen? Nem kellett sok fantázia hozzá, hogy tudja, róla beszélnek. - Ha munkaképes, akkor mehet a többiekkel a fertõtlenítõbe, ha nem, akkor lõjék agyon. Némán hálát adott, amiért még lesz esélye, hogy bosszút álljon. Ezért a szerencsétlen lányért, akire valószínûleg borzalmas órák várnak; Rika Mirállért, aki olyasmit próbált meg, amihez senki sem csatlakozott, és egyedül rajta vesztett. Lassan elkezdett feltápászkodni a földrõl...
A foglyok elvonulása megkezdõdött, miközben néhányan már a hullákat dobálták egy begördült targonca elejére szerelt konténerbe...Miráll is oda került...szegény Stower. Jack valamiért csak nehezen szakította el tekintetét a nõ holttestétõl. - Akarsz még valamit? - a rohamosztagos hangjában rezgõ gúnyt egyáltalán nem tompította a sisak hangszórója. - Remélem még összefutunk - húzta véres mosolyra a száját a férfi. Pillanatokkal késõbb már komolyan el akart beszélgetni azzal, aki egyszer azt mondta: A fájdalmat egy idõ után nem érzi az agy. A fegyvermarkolat. Az állán csattant, kis híján eltörve az állkapcsát. Jakc éppen azoknak a katonáknak zuhant, akik az üveges szemekkel bámuló lányt húzták talpra. Miután a kezeik éppen foglaltak voltak, ezúttal senki sem lökhette arrébb a férfit, aki egyenesen a lányra esett. Miután várta az ütést, ezúttal nem homályosult el az agya. - Maradj életben! Késõbb is bosszút állhatsz! - suttogta a fülébe. Csak remélhette, hogy a lány fel is fog valami abból, amit mond, amikor a személyes vendettává elõlépett katona a lábánál fogva arrébb rántotta. Az újabb ütés a férfi veséjét érte, de a következõ már a földön csattant, ahogy a csempész a hátára gördült. - Azt a gamorreai lökte jó édes... Talán egy idõ után tényleg elmúlik a fájdalom... - És ez így fog fojtatódni te rohadék - hallotta még. - Lódulj! Valaki talpra rántotta, és az utolsó foglyok közé lökte. Két másikon kellett megtámaszkodnia, amíg összeszedte magát. Utána már csak a két katona cipelte a lányt. Beljebb furakodott a tömegbe, miközben várta a lézersugarat, ami megfosztja õt a bosszú lehetõségétõl...
|
|
Seraph Llava
Junior Member
Fejvad?sz Az ?v J?t?kosa (2007) III. helyezett
Gazdag szabad?sz?!c!dimgray
Posts: 369
|
Post by Seraph Llava on Nov 16, 2007 14:37:04 GMT 1
Llava türelmetlenül, majd egyre bosszúsabban nézte a jelenetet. Az egész olyan volt, mint valami félresikerült holodráma: először egy férfi próbált a tiszt özelébe férkőzni, eljátszva, hogy rosszul van (ez volt a kevésbé nevetséges próbálkozás); majd egy aranyos bőrű nő állt a védtelen lány és a pisztoycső közé. Nem volt neki elég ez az esztelen cselekedet, még ki is fejtette véleményét a helyzetről, amit hallva Llava majdnem elröhögte magát. Az egész teljesen abszurd volt, nem hitte el, hogy élnek még ilyen hülye lények a galaxisban. Egy pillanatra még azt is elfelejtette, hogy rabságban van, legyengülten, éhezve és cigi nélkül - az idegen nő monológja és magabiztos tekintete egyszerűen mulattatta. Igyekezett visszafogni a nevetését, így szerencsére kifelé semmi sem hallatszott... Aztán a magasztos beszéd után a tiszt (ahogy várható volt) a nő felé fordította a fegyvert, hogy lelője. Llava azt kívánta, bárcsak minél hamarabb elintéznék már a dolgot, és mehetnének tovább. Akkor talán ételt is kapnának végre, ennyi nap után. Ám a várt lövés elmaradt. - Vigyék õket vissza a sorba! És jobban figyeljenek oda! Még egy ilyen hiba, és maguk is bekerülnek a mocskok közé! -hallatszott a tiszt döntése, ami annyira meglepte még saját katonáit is, hogy egy kis ideig néma csend keletkezett. Aztán úgy tűnt, megjött a tisz esze, és mégis meghúzta a ravaszt. A nő élettelen teste a hideg fémpadlóra rogyott. A határozott, szép vonású arcot teljesen eltorzította a homlok közepén éktelenkedő lyuk, és a szivárgó, szinte fekete vér. A nő még pár pillanatig bírta, és valamit motyogott a mellette fekvő lánynak, aztán mintha magában beszélt volna még egy kicsit, végül valóban kilehelte a lelkét. Végre. Llava mélyen sóhajtott egyet. Most, hogy elintézték a nagy mártírt, és a háttérben közben agyonverték a közbeszóló férfit is, a tiszt ismét a földön fekvő lány felé fordította a tekintetét. - Látod, miattad ismét meghalt egy ember. -mondta halkan a szipogó, megdermedt nőnek. Ez az egész olyan kiszámítható volt. Kedvelt lélektani taktika, hogyha valakit meg akarunk törni, minden szörnyűséget, vagy hibát rá kell kenni. - Vigyétek fertõtlenítõbe és onnan a szállásomra, még nem fejezetem be vele. -zárta le végül a közjátékot a tiszt. Amig a sor elejére hágott, és a megviselt rabok megindultak utána, Llava levonta a következtetést: ez a tiszt egyszerű gondolkodású, akár egy szóval leírható jellem; és mint ilyen, könnyen meg is vesztegethető, ha megtalálja az ember a gyengepontját. Csak azt nem értette, mit akar majd kedzeni egy törött orrú lánnyal a szállásán. Alul ugyan használható, de felül üzemképtelen... Gondolataiból aztán egy erős ütés rántotta vissza: az egyik rohamosztagos csapta meg a fegyverével, hogy szedje a lábát. Bár a vígjátékba illő jelenet erejéig elfelejtette a bosszúságait, tekintete most ismét elsötétült. Szeme a rohamosztagosra villant, és halált ígérve nézett a sisak mélyére; de aztán visszafordította a fejét előrefelé. Semmi értelme sem lett volna a büszkesége miatt meghalnia ITT. Nagyon nehezen türtőztette magát, de összeszorította a fogait, és menetelt tovább. Inkább tűrte most a nehéz bilincseket (amiknek nem is igazi súlya húzta lefelé, mint inkább a rabság elviselhetetlen érzése), mintsem hogy úgy végezze, mint az az oktalan nő. Míg vonultak a kétszárnyú zsilip felé, látása élesedett, ám az émelygése egyre erősödött. A folyamatos mozgás már nagyobb erőkifejtést igényelt, és az étel hiányában még a séta is nehéz gyakorlatnak tűnt. Hogy elterelje a figyelmét az egyre jobban égető gyomráról, még egyszer hátra nézett a hullákat pakoló rohamosztagosokra. Azok egészen gyorsan dobálták a testeket egy targoncára erősített konténerbe - valószínű sokszor csinálhattak már ilyet. Míg ezt a jelenetet figyelte, megakadt a szeme egy, a hangár sötét sarkából előlépő alakon. Az idegen ismerős, mélyvörös kámzsát hordott. "Egy inkizítor! Hogy rohadnának meg!" Ugyanilyen ruhát hordott az a szemét is, aki miatt végül elkapták. Egyedüli vígasza volt, hogy azt legalább kinyírta. Llava elméjében azonban egyre jobban elharapódzott a düh. Utálta az undorító fehér páncélokat, utálta ezt az átkozott börtönt, és a legjobban az inkvizítorokat utálta. Akár egy vadállat, úgy tombolt benne a harag - de nem engedett neki. Most még nem. Amíg nem ismerte meg a börtön minden egyes zugát, addig nem tehetett semmit. De csak várják ki a végét...
|
|
Scott McCoy
Junior Member
CorSec nyomoz? Az ?v J?t?kosa (2007) I. hely
CorSec det.!c!ffffff
Posts: 413
|
Post by Scott McCoy on Nov 16, 2007 20:48:58 GMT 1
Még mielőtt a birodalmi tiszt reagálhatott volna az ő, a pillanatokkal korábban leütött nő kivégzésére irányuló szándékával szembehelyezkedő, másik nőnemű rab szónoklatára, az egyik rohamosztagos beavatkozott: az első ugyancsak közbelépő, görcsök között vonagló, s köhögő férfinak a fejére - aki valamiféle rohamot színlelt valószínűleg avégett, hogy a tiszt figyelmét elterelje -, a sugárkarabélyának tusával hatalmas ütést mért. Ez azonban csak az első ütés volt, amely a szerencsétlent érte. A másodikat a leszállóplatform fémpadlózatától kapta. McCoy, éles hallása révén a többi fogolynál is jobban hallotta azt a jellegzetes reccsenést, amely a plasztacél és a koponyacsont találkozását kísérte. Az ütést a rohamosztagos egy erőteljes rúgással toldotta meg.
- Aucs… - kommentálta a látottakat és hallottakat, a CorSec nyomozója, méghozzá oly halkan, hogy valószínűleg csak ő maga, illetve talán még a hozzá közel álló két elítélt hallhatta. ~ Érdekes, hogy a birodalmiak milyen előszeretettel verik laposra azokat, akik beleavatkoznak az ő úgymond „magánügyeikbe”. ~ Jegyezte meg gondolatban, mintegy párhuzamot, s közös tanulságot levonva a férfi fogoly kísérlete és a maga kálváriáját megindító esemény között.
„Úgy látom te is a megváltásért esedezel.” – Csendült fel a tiszt rideg, sőt mondhatni fagyos hangja, miközben a kezében lévő fegyvert a földön heverő halálra vált lányról a másik, feléje lépett, s hozzá sajátos monológot intézett nő felé fordította. „Ám legyen, ma kegyes hangulatomban vagyok…”
~ Jaj, ne… ~ Futott át a rémisztő, sőt mi több vérfagyasztó felismerés Scott agyán, miközben az egyik a rohamosztagos ellépett a nő és felettese közül, szabad lővonalat engedve. A corelliai, lelki szemei előtt már látta, miként vágódik ki a sugárpisztolyból a vörös sugár, s fúródik a bátor, önfeláldozó nőszemély testébe. Valami azonban történt, a másodpercek kínos lassúsággal peregtek, de a lövés még nem dördült el.
„Vigyék őket vissza a sorba! És jobban figyeljenek oda! Még egy ilyen hiba, és maguk is bekerülnek a mocskok közé!” - Harsant fel ismét a tiszt hangja, ám mintha a hangszíne egy árnyalatnyit megváltozott volna. McCoy a tiszt arcát tanulmányozta néhány pillanatig, majd gyakorlott pillantással nézett végig a rohamosztagoson, akiket láthatóan meglepetésként értek a tiszt iménti utasítása. Úgy tűnt, mindannyian kővé dermedtek. Az, amelyiket Scott épp nézte nézett egy gyors pillantást vetett a leszállóplatform egyik távoli, teljes sötétségbe burkolózó, kivilágítatlan része felé. A corelliai automatikusan követte a pillantást, de nem látott senkit, bármennyire is meresztette szemeit. Azt azonban biztosra vette, hogy van ott valaki.
Miközben a CorSec éles szemű nyomozója megpróbálta meglátni, azt, amire a rohamosztagos egy futó pillantást vetett, egy sugárvető elműködését kísérő jellegzetes hang ütötte meg a fülét. Szint ösztönösen behúzta a nyakát és a hang forrása felé fordult. A látványtól a lélegzete is elakadt. A nő, aki az imént még oly bátor módon, merész szavakkal illette a tisztet, hanyatt vágódva elterült a leszállóplatformon. Homlokán egy sugárlövedék által ütött, a bemeneti pont körül elszenesedett seb tátongott.
Scott behunyta a szemét, és összeszorította fogait. Kezei újfent ökölbe szorultak, méghozzá oly erővel, hogy ujjai elfehéredtek. Iszonyú indulatok feszítették. Ha mindezeket energiává tudta volna alakítani, könnyűszerrel megszabadíthatta volna magát, bilincseiből, s a hozzá legközelebb álló rohamosztagosra lecsapva, azt lefegyverezve, mint valamiféle, a rémálmokból előlépett pusztító démonalak vetette volna magát a többire. Ám, révén, hogy dühét, nem tudta semmiféle módon sem emberfeletti erővé alakítani önmagán belül, így nem tehetett semmit. Bár néhány pillanattal korábban már felkészült arra, hogy ez lesz a nő bátorságának a következménye, egy röpke pillanatig azt hitte, hogy mégiscsak megmenekül. Sajnos nem így lett.
„Vigyétek fertőtlenítőbe és onnan a szállásomra, még nem fejezetem be vele.” – Hallatszott ismét a birodalmi tiszt hangja. McCoy kinyitotta a szemeit és ismét a tiszte pillantott, aki ebben a pillanatban már úgy helyezkedett el, hogy a Corelliai Biztonsági Erők kötelékében szolgált nyomozó felismerhette a rendjeleit. A tiszt, aki végzett a nővel, egy százados volt. Scott látni vélte a tiszt szavait kísérő kéjes vigyort is. Ez tovább fokozta dühét, melyen immár alig volt képes uralkodni.
„Uram! Vele mi legyen?” - Kérdezte a földön fekvő férfi felett tornyosuló rohamosztagos a századostól. „Ha munkaképes, akkor mehet a többiekkel a fertőtlenítőbe, ha nem, akkor lőjék agyon. – Hangzott az egykedvű válasz, majd hozzátette. - „A hullákat meg vigyék az újrahasznosítóba. Végeztem.” - Te rohadt… - Kezdett bele fojtott hangon a corelliai egy hosszú, népe ez irányú szókincsére jellemző, cifra káromkodásba, amelyben többek között a tiszt anyját, s több más, nőnemű felmenőjét hozta különféle összefüggésekbe a prostitúcióval. Majd, midőn a szitokáradat végéhez ért, magában megjegyezte. ~ Ne aggódj, nem foglak elfelejteni, legkésőbb kifelé menet meglátogatlak. ~ Ez az elhatározás megnyugtatta, sőt újult erővel töltötte el a corelliait. Szinte biztos volt benne, hogy ha a jövőbeli szökési terve kudarcot is vall, ezt a tisztet, mindenképp megöli, még mielőtt elfognák. Ha pedig sikerül elhagynia a Kesselt, akkor a Corellian megkeresi azokat, akik ide juttatták, és benyújtja nekik a számlát.
Miközben a még oly távoli édes bosszút, s a kegyetlen megtorlást tervezgette, a rohamosztagosok újfent durva lökések és ütlegek kíséretében terelni kezdték az elítélteket egy kapu felé. Scott indultában még egy utolsó pillantást vetett a bátor nő holttestére, arcvonásait mindörökre megjegyezve. Miközben lépést tartva a többi elítélttel a kapu felé tartott, balra és jobbra pillantva szemlélődött. Igyekezett emlékezetébe vésni mindazt, amit lát, hátha a későbbiekben még hasznát veheti a látottaknak…
|
|