Scott McCoy
Junior Member
CorSec nyomoz? Az ?v J?t?kosa (2007) I. hely
CorSec det.!c!ffffff
Posts: 413
|
Post by Scott McCoy on Nov 9, 2007 20:15:27 GMT 1
Kellemes, szinte simogató szellő, mely valamelyest enyhítette a rekkentő hőség érzetét. A tenger jellegzetes, felejthetetlen illata, a szokásos zsivaj, mely szintén olyannyira jellegzetes, elmaradhatatlan része volt Coronet tengerparti szabad strandjainak, a szezon kezdetétől annak végéig. A víz kellemes, szelíden hullámzó. Ideális az úszás, vagy az evezés szerelmeseinek. A parton és a víz sekélyebb részén egyaránt végeláthatatlan embertömegek élvezik a szabadidő eme remek eltöltésének lehetőségét. Van, aki csak fekszik, mit sem törődve avval, hogy lassan ropogósra sül Corell legtűzőbb napsugarai által. Mások ugrálnak, egymást locsolják, vagy épp labdáznak, a térdig, avagy kicsit beljebb, a már derékig érő vízben.
Mások, köztük a szabadnapját töltő CorSec nyomozó, messze eltávolodva a parttól, háta mögött hagyva minden gondját, búját, erőteljes karcsapásokkal és szabályos lábmunkával, haladt. Szeretett úszni. Bár elég ritkán hódolt eme szenvedélyének, mégis legalább olyan megnyugtatónak és hasznosnak találta, mint az echani, vagy épp a mistryl harcművészet gyakorlását. Elmondható, hogy úszótudása nem sokkal maradt el a küzdőtudásához képest. Egy, kettő, három karhúzás, levegő vétel balról, újabb három karhúzás, majd levegővétel jobbról, közben lábai egyenletes ütemben, megállás nélkül dolgoztak.
Halk, fémes kattanás, a hajótest rándulása, a hajtóművek zúgásának, és az azt erősítő visszhangzás elmúlása, a megannyi torokból feltörő meglepetés, a várakozás, elfúló jajveszékelések szavai. Ezek azok a neszek, zajok amelyek kiragadták Scott McCoyt abból a barátságos közegből, ahova tudata, emlékei révén menekülni próbált.
Korábban olvasta, hogy egyes elítéltek a letöltendő büntetés, vagy épp a szigorított magánzárka megpróbáltatásait úgy próbálták meg túlélni, hogy a fizikális szökés helyett a gondolatokban való menekülést hajtották végre. Elképzelvén, hogy épp máshol vannak, egy szebb, s jobb helyen. A CorSec meghurcolt nyomozója is valahogy ugyanígy tett. Ez legalábbis jobb volt, mint azon álma, amelyből pár órával ezelőtt ébredt fel.
Abban az álomban egyszer már megérkezett a Kesselre, sőt csaknem megfulladt, míg a felszínen leszállt űrsiklóból, a börtönkomplexum egyik épületébe kísérték át. Aztán odabent kezdetét vette a rémálom a rémálomban. Scott valósággal beleborzongott azokba a ködös emlékképekbe, amelyek a lidércnyomásból megmaradtak.
Megrázta magát és a falnak támaszkodó, ülőhelyzetéből, a kezeit és lábait megbéklyózó bilincsek ellenére, néhány pillanat alatt talpra küzdötte magát. Kellemetlen szagok terjengtek a szűkös raktérben, ahova valamikor, talán órákkal, talán emberemlékezetetekkel ezelőtt bezsúfolták a mintegy félszáz - legalábbis McCoy ennyire becsülte a számukat -, elitéltet. Fekália, különféle fajú, és nemű lények testszagának kipárolgásai, vizelet. Sőt ezeken túl a halál eltéveszthetetlen szaga is ott terjengett az áporodott, elhasználódott levegőben, amelyet nem is nagyon próbáltak tisztítani. McCoy nehezen lélegzett. Az orra hegyéig se látott. Talán jobb is volt így. A saját és társaik ürülékében, - bármilyen állagú is legyen az -, álló, ülő, avagy fekvő rabok nyomorúságos látványa minden bizonnyal a gyomortartalmának azonnali kiadására késztette volna.
Energiatakarékosságból, vagy valamiféle pszichológiai hadviseléssel határos okból, avagy épp szimpla könyörületből a raktér belső világítását az utazás során, sőt a leszállást követően sem kapcsolták be. Most már nem is volt rá szükség. A raktér végében a főajtó halk szisszenés kíséretében kettévált, és egyik fele balra, míg a másik jobbra siklott, s eltűnt a falban. Erőteljes, vakító fény tört be a zsúfolt raktérbe. Volt, aki fájdalmas kiáltással reagált a hosszas sötétséget követő erőteljes világosságra. McCoy behunyta a szemeit, s eléjük kapta összebilincselt kezeit. Miközben szemei lassan újra hozzászoktak a fényhez, hunyorogva körülpillantott behatárolta saját helyzetét. Az utastér közepe táján volt az oldalfal mellett. Maga körül számos kifejezéstelen, avagy épp az adott lény lelki állapotát kifejező arcot, arcokat látott. Volt, akin látszott, hogy megtört. Mások még ellenálltak. Elgondolkodott rajta, hogy vajon az ő arca miként festhet.
- Mozgás mocskok! - Hangzott fel egy határozott, türelmetlenségről árulkodó hang, valahonnan a raktér végén lévő rámpán, és az onnan érkező fényáron túlról. - Lefelé férgek! Mi lesz már?!
Lassan elindultak kifelé a rabok. McCoy is haladt együtt az árral. Lassan, összebilincselt lábakkal esetlenül mozgott. Megmacskásodott, zsibbadt tagjai fájdalommal reagáltak a váratlan, fokozott igénybevételre. Éhes volt, már nem is emlékezett rá, mikor evett utoljára. Amint elérte a rámpát körülpillantott. Falak, mesterséges fények. Megértette, hogy egy földalatti, vagy a talaj szintje alá lesüllyesztett platform az, amire a rabszállító leszállt. Rohamosztagosok szabályos fenyegető sora biztosította és felügyelte a rabok kiszállását. Miközben lelépdelt a rámpán Scott eltöprengett a lehetőségein.
Bámészkodás és merengés közepette észre sem vette, hogy menet közben a szélre sodródott. Egy kemény ütést érzett a hátán, a lapockája közelében. A rohamosztagos, aki adta, minden bizonnyal ösztönzésnek szánta. A corelliai megtántorodott és meg kellett kapaszkodnia az előtte haladó, fegyenc vállában. Szerencséjükre az, akibe belekapaszkodott, az erősebb fizikumúak közé tartozott, így nem jelentett számára problémát csupán meglepetést, a CorSeces kétségbeesett megkapaszkodása.
- Bocs - Sziszegte a fogai között, Scott, amikor az alak rásandított a válla fölött. Az alak nem felelt, csak megrázta a fejét és haladt tovább, az előtte lévő nyomában. McCoy is követte ezt a példát. Megelőzendő az újabb ösztökélést igyekezett beljebb furakodni, amennyire csak lehet távolabb a rohamosztagosoktól, és a sugárkarabélyaiktól.
- Gyerünk, gyerünk![/b] - Hallatszott egy újabb, parancsoló hang. A corelliai a hang irányába fordította a fejét. Egy tiszt volt az, aki harsogta az utasításokat. - Sorokba rendeződni mocskos bűnözők![/b]
- Arról vitatkoznék, hogy itt kik a bűnözők. - Morogta fogcsikorgatva a CorSec meghurcolt nyomozója. Gyanította, hogy a fegyencek egy jelentős része hozzá hasonló módon, a birodalmi igazságtalanság szolgáltatás révén jutott ebbe a nyomorúságos helyzetbe.
~ Kitartás Scott, csak ne veszítsd el a fejed, inkább tartsd nyitva a szemed és a füled. echanik és mistrylek leszármazottja vagy. Nincs számodra lehetetlen. Meg fogod találni a módot a szökésre, és amint a körülmények kedvezőkké válnak ki is fogod használni. ~ Bíztatta magát, miközben ismételten körülpillantott, megnézve, miként is foglalja el a maga helyét az egyik sorban. Balra és jobbra sandítva vizslatta az arcokat. Próbálta felmérni ki lehet az, aki veszélyt jelenthet, vagy esetleg hasznára lehet. Azt minden esetre már most elhatározta, hogy nem fog senkivel sem bizalmasabb lenni a kelleténél, akár hasonló cipőben járnak, mint ő, akár nem.
|
|
|
Post by Moff Fliry Vorru on Nov 9, 2007 21:46:48 GMT 1
Mindenki, kivéve Tutu és Nexu
A foglyok elcsigázottan haladtak le a hajó rámpájáról, de a rohamosztagosok durva taszigálásának és ütéseinek következtében kényszerûségbõl gyorsabb tempóra váltottak. Pár katona, a leérkezett foglyok után a szállítóhajó rakterébe lépett, és mint valami szemetet, elkezdték kidobálni a holttesteket a hajó melletti kisebb üres térre. Aki még netán nyöszörgött, és csak az élet apró szikrája pislákolt benne, az módszeresen fejbe lõtték a helyszínen, esélyt sem adva nekik az esetleges felépülésre. A holtak bûze mellett az édeskés ózon, és az égett hús jellegzetes szaga kezdett lassan terjengeni a föld alatti hangár hatalmas területén.
A sorból hírtelen egy fiatal, talán húsz év körüli lány tört elõ, minden maradéknyi erejét összeszedve. Vékony, gazella termete pillanatok alatt átsiklott a tömeget szabályozó, fõleg a férfiakra koncentráló rohamosztagosok gyûrûjén. Lábán a bilincs, mely talán lazább lehetett, mintha nem is lett volna rajta, olyan fürgén mozgott. Válláig érõ egyenes haja egykoron talán szõkés lehetett, azonban most a mocsok festette szürkés színével, mögötte lobogott. Arcát fedõ vérrel vegyült koszréteg alatt egy bájos, mondhatni csinos arc lapult, melyet még az ocsmányság bélyege sem volt képes eltûntetni. Egy szemvillanás alatt a meglepett tiszt elõtt termett, és összebilincselt kezének apró ökleivel egyszerre ütött a fiatal férfi mellkasa felé. - Rohadt mocskos gyilkosok! – sikította hisztérikusan a lány – Megöltétek õket… Nem tudta befejezni. A tiszt egyszerûen ellépet a lány elöl, és egy hatalmas pofonnal jutalmazta a foglyot, aki a lendülettõl és az ütés erejétõl azonnal a földre került. Hason terült el a fémes hideg padlóm, feje nagyot koppanva az acélon. A rohamosztagosok megtorpantak, és a jelent felé tekintettek egy pillanatra. Hibáztak, mert a lány átjutott köztük. Ketten azonnal megpördültek, de a többiek figyelme ismét a foglyok felé irányult. Ez a szemvillanásnyi idõ elég volt, hogy tekintetüket elkerülje a földre kerülõ hóhajú alakot, és a segítségére sietett fiatal férfi és nõ.
A lány egy pillanatig nem mozdult, majd lassan oldalra fordult, megvetõen tekintett fel a felette álló tisztre. Ajkainak szegletében egy apró véres folyam indult el, mely egy kis tócsában kezdett összegyûlni íves álla alatt. - Rohadt szemetek… - sziszegte véres fogakkal – Mindenkit megöltetek, mindenkit… A rúgás, mellyel a tiszt illette, egyenesen csinos arcába csattant. Összeláncolt kezeit védekezve maga elé rántotta, de ez is mindössze csillapítani tudta a rúgás erejét. Feje hátracsapódott, és szemei fennakadtak. - Hallgass rohadt szuka! – förmedt rá a fiatal férfi, majd egy sötét vigyor jelent meg barázdált arcán - Látom utánuk szeretnél menni… A lány kábán felnézett, és égkék, könnyektõl csillogó szemei egyenesen a férfi kezében levõ, a pisztolytáskából elõkerült sugárvetõ sötét csövébe tekintett…
//Jasen Raven. A szabály áthágása miatt, mivel javított a hozzászólásában, figyelmeztetésben részesül. Elsõ post révén nem zárjuk ki a versenybõl, azonban számára és mindenki számára ez volt az utolsó ilyen eset, ami felett szemet hunyunk. Legközelebb kizárás jár ezért a cselekedetért a szabályokban lefektettek szerint.//
//Amíg Qui-Gonn nem ír a többieknek (Tutu és Nexu), addig egy JK sem írhat a kalandba. Köszöjük a megértést.//
|
|
|
Post by Qui-Gon Jinn on Nov 9, 2007 23:05:56 GMT 1
Tutu:
Az apró lény sikoltása éles fájdalmat keltett mindkét férfi fülében. A kopasz férfi felemelte, aztán meglendítette jobb karját és visszakézből csapott le egyenesen a jawa fejére. Az ütés miatt Tutu elveszthette volna az eszméletét is, de az őrnek nem volt szándéka kiütnie őt, csak el akarta végre hallgattatni, így csak "megsimogatta" az arcát. A kis lény füle még így is órákig csenghetett az ütés után és arcáról sokáig nem múlhatott el a zsibbadás, ám ez azonban nem gátolta őt a beszédben.
-Hallgass már, kis korcs! És válaszolj azonnal arra, amit a kérdeztem! - ordított a férfi.
Közben folyamatosan szorította Tutu kezét, nem engedte volna el egy percre sem, hogy enyhülhessen a fájdalom. Ami Tutu számára egy nagyszerű hazugságnak tűnt, az a két férfi számára nem volt több értelmezhetetlen halandzsánál.
-Te, ez megőrült... - mondta a ajtóban álló köpcös őr. -Dehogy őrült meg. Hazudik a kis rohadék. Nehogy elhidd, hogy ez a kis dög ilyen hülye lenne. Többet tud ez, mint hinnéd. - A kopasz most ismét Tutu felé fordult és karjánál meglendítette a jawát, amitől hátára esett.
-Nemsokára láthatsz fűszert te is, ne félj... De előbb válaszolsz néhány kérdésünkre. És most indíts! - mutatott az ajtóra. Mikor a kis jawa elindult, a köpcös előtte haladt kicsivel, a kopasz, meg a jawa mögött. Út közben két másik őr jött, kezükben egy félmeztelen embert cipeltek. Teste csak körvonalaiban hasonlított már csak emberre. Szeméből és füleiből vércseppek szivárogtak. A naégy őr megállt a folyosó közepén, mire a köpcös odaszólt a szembejhövőkhöz:
-Végeztetek? -Igen, tiétek a terep. - válaszolt, aztán továbbvonszolták a férfi testét. Miközben egy pillanatra megálltak, Tutu láthatta a szerencsétlen rab arcát, amint az éppen az ő arcáb bámult. Üres és kifejezéstelen arca csak véletlenül nézett Tutura, de valószínűleg arról sem volt fogalma, hogy mi zajlik körülötte. Mindenesetre hátborzongató látvány lehetett a jawa számára. Mikor a köpcös megindult, a kopasz belerúgott Tutuba:
-Nyomás! - ordította. A folyosó végégig csendben voltak és amint Tutu megszólalt a kopasz egy határozott rúgással próbálta elcsendesíteni a jawát. Aztán elértetek a folyosó végére, ahol egy rozsdafoltos ajtó mögött a vallatószoba várta a jawát.
Nexu:
Terved beválik Zavier kihajított teste földre teríti az első négy rohamosztagost. Ők a kezükben kábító botokat tarottak, hogy mozgásképtelenné tudják Nexut tenni, miközben bemennek. Arra azonabn nem számítottak, hogy az inkvizítor hulláját fogja arra használni, hogy leterítsék őket. Az egyik katona kezében villanógránátot tartott, de az kezében maradt, miután ő maga Zavier hullája alá került. A felrobbanó gránát a kesztyű ellenére szinte elégette az akkor már eszméletlen katona kezét, ami már a holttest alatt feküdt..
Nexu elért a következő négyes csoporthoz, ők azonban már fegyverrel várták a férfit. Mindhiába. Az első katona a rá mért csapás hatására nekivágódott a falnak és csak másodpercekkel később tudott szédelegve felkelni. Nexu a második katona karjára mért először csapást, mely ennek hatására el is tört. Ha nincs a katonán alkari, felkari és könyökvédő páncélja, ami lefékezte az ütést, akkor alkarcsontja a bőrét át is szakította volna. A harmadik katona eközben lőni próbált volna, de a gyorsan mozgó sötét jedit eltévesztette. Negyedik társa pedig a döbbenet hatására vaktában lőtt két sorozatot - pechére - az első sorozat előtte álló társát éppen a páncélzat egyik gyengepontján, deréktájon találta el. Társa a lövések hatására holtan rogyott össze.
Mindeközben egy harmadik csoport rohamosztagos állt Nexu előtt 4-5 méterre, akik addigra már reagálni is tudtak és villanógránátjaikat bajtársasik lábához dobták. Ezek a villanógránátok éles, visító hangot adtak ki robbanáskor, és az így keletkező fény és hang hatására az ember pár percig csak éles fényt láthat és sípolást hallhat, valamint teljesen elveszti egyensúlyérzékét. A rohamosztagosokra természetesen ez nem jelentett veszélyt, mivel vokális filterjeik és a szemen lévő blendéjük miatt nem érhette ilyen hatás őket.
A harmadik csoport végén álló katona pedig beütötte a legközelebbi ajtó mentén található vészjelzőt, így megszólalt a riadó és a folyosót mindkét irányból lezárta az automatikus biztonsági rendszer.
|
|
|
Post by Tutu Min on Nov 9, 2007 23:37:56 GMT 1
Tutu Min elhallgatott.
Életében talán elõször, igazán.
Gyermeki lelke és sajátos vidám világa szép lassan zsugorodni kezdett, ahogyan az események számára megállíthatatlanul pörögtek. Az ütlegeket nem nagyon bírta - törékeny fizikuma miatt. Az úton a vallatószoba felé egyetlen szót sem szólt, csak sírni kezdett, viszonylag halkan. Aztán meglátta azt a valakit, akit kihoztak a szobából. A tekintete...ilyet Tutu még sosem látott. A szerencsétlen jawa, aki körülbelül annyit ártott a Birodalomnak, mint egy ócska homokfutó, szabályszerûen rettegni kezdett. Kongó üresség támadta meg valahonnan, pedig ilyet még akkor sem érzett, amikor nagyon unatkozott Den bácsival, meg Mex bácsival.
"Most meg mit kell tenni?" ötlött fel benne a kérdés és beharapta szájának szegletét. Teljességgel megbénult, pedig mindig tudta mit kell csinálni. Önmaga végtelen hidegségében kutatni kezdett és végül rálelt valamiféle apró fogódzóra...
A McWestar menü.
A pár kredites étel volt az egyetlen, ami tartotta benne az egyszerû lelket. Nem tudni miért pont az. Itt, ebben a korábbinál is borzalmasabb börtönben minden másként mûködött...szörnyen. Talán a halál lehet ilyen. Tutu Min reszketett, de nem félt. A halál a jawáknak egy izgalmas utazás kezdete, nem több. A kínzástól sem tartott, mivel gyenge teste még annyit sem bír ki, mint egy átlagember. Már így is majdnem elájult, amikor belerúgtak.
Pár lépéssel ismét közelebb értek a szobához. A kis lény valamennyire összeszedte magát. Úgy kell viselkednie, hogy Rika néni és a többiek büszkék legyenek rá. Amíg a tudatánál van. Milyen kár, hogy mindeddig hallgatott és nem beszélt komolyan a lánnyal...mostmár erre nem lesz lehetõsége.
Csak a halál után.
|
|
|
Post by Devon Peron fõkormányzó on Nov 10, 2007 0:31:30 GMT 1
Devon megpróbálta kihúzni magát. Mikor álla egy vonalba került a talajjal, büszkeségének elpusztíthatatlan bástyája még mindig állt, erõsen, elpusztíthatatlanul. Ekkor azonban köhögés tört rá. Megállíthatatlanul, jegesen karmolt végig torkán. Végül visszafogta, benn tartotta a levegõt, hisz tudta: ha nem hagyja abba, kíméletlenül elhalgattatják. Mialatt Devon saját testével küzdött, egy másik fehér páncélos csapat felmasírozott a gépre, és gyakorlott mozdulatokkal elkezdték kidobálni a halottakat és a haldoklókat. Nem egy még élt közülük. Devon szeme elsötétült, ahogy beleköltözött a fájdalom. Nem hitte volna, hogy ilyen embertelenségekre képesek ezek a fehér ördögök.
A még élõ emberek nyögései, mint ezernyi sikoly hatoltak az álló sor fülébe. Devon azonban visszafogta magát. Egyetlen apró rezdülés sem futott végig rajta, ugyanakkor úgy érezte, bármelyik pillanatban nekiesik a rohamosztagosoknak. A haldoklók hamarosan a fegyverek csövével néztek szembe, és ezt a látványt vitték magukkal a túlvilágra. Minden egyes lövés kiszakított valamit, azokból az emberekbõl, akik kénytelenek voltak végignézni ezt a kegyetlen, mégis oly valóságos munkát. Egy-egy morbid nevetés is elhagyta a fegyveresek száját, ahogy a földön fetrengõket módszeresen kivégezték. Devon orra már megszokta a halál szagát, hiszen együtt utazott ezekkel a szerencsétlenekkel, akik közül nem egy, már az indulás pillanatában is halott volt. De az égett hús hátborzongató, csípõs szaga új volt neki, és éles tõrként hatolt érzékszervébe. A férfi minden egyes másodpercben úgy érezte, nem bírja tovább. De végül mindíg megacélozta magát. Eldöntötte, hogy nem fog itt meghalni. Igenis ki fog jutni, és minden másodpercet annak szentel, hogy megdönthesse ezt a rohadt rendszert, mely már annyi ember és nonhumán életét törte már derékbe. Szégyenérzet fogta el, mikor arra gondolt: valaha ezeknek a szemeteknek a munkáját segítette éles eszével, és ötleteivel.
Hirtelen egy kiáltás szakította szét, a halál véres csöndjét. Egy kiáltás, egy múló pillanat csupán, mely mégis elég hosszú volt ahhoz, hogy megpecsételjen egy sorsot, szétszakítson egy életet. -Rohadt mocskos gyilkosok! –hallatszott a kétségbeesett, reménytelen kiáltás, amelynek hatására, mindenki felkapta fejét, legyen akármilyen fáradt. Az õrület határán, egy lány indult meg, és termett a tiszt elõtt, egy szempillantás alatt. Ajkaira újabb kiáltások tolultak: – Megöltétek õket… -sikoltott reménytelenül, megadva magát a kegyetlen sors kérlelhetetlenségének. Devon egy pillanatra látta a lány arcát, hiszen õt is meglökte egy pillanatra, miközben megindult, utolsó útjára, az igazság, és a bátorság nevében. Devon egyvalamit soha nem tudott elfelejteni. Azt az arcot. Az összegubancalódott hajszálak a szemébe lógtak, ahogy arcát -mely a töménytelen mocsok alatt szinte világított- még jobban eltorzította a gyûlölet. A tiszt meglepetten figyelte, ahogy a fogoly elkezdi ütlegelni ökleivel, melybe oly kevés erõ szorult. De mintha minden ütés, egy-egy hatalmas csapás lett volna a Birodalom áthatolhatatlan pajzsán. Hatalmas csapások, melyek mind semmit sem érnek. A tiszt ellépett a lány elõl, majd nyugodtan, lenézõen kevert le neki egy hatalmas pofont. Az éles csattanás visszhangot vert, a hatalmas, föld alatti hangárban. Minden tekintet követte a lányt, ahogy egy pillanatra a levegõben repül, majd a földön landol. A hideg fém hatalmasat csattant, ahogy a lány feje hozzáütõdött. Devont remegés futotta el, és tudta hogy ki kéne húznia magát, és odamennie, hogy ha kell, együtt haljon meg ezzel a bátor, megtört teremtéssel. De nem tette meg. Csak állt a helyén, ahogy mindenki más, és figyelte ahogy a lány megszólal, vérrel fröcskölve tele a szája elõtti padlórészt: - Rohadt szemetek… Mindenkit megöltetek, mindenkit… -mondta, de a mondat utolsó része fájdalmas suttogássá torzult.
A tiszt megvetõen mordult egyet, és egyenesen a lány arcába rúgott. A törékeny, fiatal teremtés elérkezett fájdalomküszöbének legvégsõ határára. Könnyes szemmel tekintett fel a tisztre, aki morbid mosollyal húzta elõ sugárvetõjét, és lassan a lány arcára irányította.
- Hallgass rohadt szuka! -mondta, mire mosolya vigyorba rándult - Látom utánuk szeretnél menni… -fejezte be, és Devon szinte hallotta, ahogy a lány szemébõl patakzó könnyek, végül a fém padlón érnek földet és robbannak szét ezernyi, apró vízcseppre...
|
|
Jack T. Tenrek
Junior Member
Csemp?sz
Csemp?sz, ?letm?v?sz, ?jrakezd?!c!Default
Posts: 198
|
Post by Jack T. Tenrek on Nov 10, 2007 3:34:51 GMT 1
A sor lassan kialakult a volt csempész kapitány körül. Egyesek a birodalmi rohamosztagosok taszigálásának engedelmeskedtek, mások pedig épp azért, hogy egyikük se érjen hozzá. A fiatal tiszt még elmorgott néhány sértést, de véletlenül sem ért volna az elõtte felsorakozókhoz. Ezt a „piszkos munkát” a pribékjeire hagyta. Jack egy kicsit meggörnyesztette a vállait, tekintetét a padló felé fordította. Még a föld alatti hangár sterilizált levegõjét is szívesebben fogadta, mint az átható hullabûzt, ami megtöltötte a rabszállító rakterét. Múló öröm volt ez is csupán. Egy csapat rohamosztagos masírozott fel a hajóra, és elkezdték ledobálni…szó szerint lehajigálni a halottakat, és a mozgásképteleneket. A halottak ezután sem mozdultak, azonban néhány szerencsétlen halkan nyöszörögni kezdett, ahogy testük a kemény fémpadlóval találkozott.
Jack nem most látott elõször olyanokat, akiknek meg volt pecsételve a sorsa. Nem most látott elõször holttestet, vagy haldoklót sem. Ami mégis elborzasztotta, az a kegyetlen nemtörõdömség volt, ahogy a katonák bántak velük. Mintha csak hússal teli zacskókat lódítanának arrébb. A férfiban felforrt a düh, de nem volt esélye vagy lehetõsége ellenállni. Tudta, hogy ezek itt most kérdés nélkül agyonlövik. A halál, az halál marad, és ezek a szerencsétlenek úgysem húznák sokáig. Valaki megpróbált arrébb kúszni, de az egyik rohamosztagos megállt fölötte. Lábát, a szerencsétlen hátára helyezte, mozdulatlanságra kárhoztatva az illetõt. Valamit még mondhatott is társainak, mert egy pillanatra többen is felé fordultak, bár az „eszmecsere” hallhatatlan maradt, a sisakrádióknak köszönhetõen. Az áldozat megpróbált felemelkedni, amikor a katona lefelé fordította a sugárvetõjét… - Rohadékok – morogta magában Jack, megpróbálva kizárni a lézer szisszenését. A tiszt éppen a férfi elõtt állt meg, de ügyet sem vetett rá. Több sugárvetõ is elsült, újból megtöltve a férfi orrát az égett hús, és az ózon jellegzetes szagával. Jack a rosszulléttel küzdve akaratlanul megbillent, de igyekezett azonnal összeszedni magát. Egy fehérsisakos fej pillantását így is sikerült magára vonnia, szinte érezte a katona vágyát, hogy újra használhassa a fegyverét. Furcsa módon az õ fejében aprócska hang arra figyelmeztette, hogy régen jobban bírta az ilyen megpróbáltatásokat.
Artikulátlan sikollyal, a sorból egy húsz év körüli lány tört elõ. Mozgását talán nem is akadályozta volna a lábán lévõ bilincs. Alig egy méterre haladt el Jack mellett, és egyenesen a parancsolgató fiatal tisztnek rontott. Mintha az egyetlen élõ lény lenne az egész hangárban. Arcát eltorzította a gyûlölet, ami még az elmázolt vér és koszréteg alatt is határozottan bájos volt. - Rohadt mocskos gyilkosok! – a sikoltás mintha ezernyi szilánkká törte volna a hangár gyászos atmoszféráját – Megöltétek õket… A lány egyszerre két, apró öklével kezdte ütlegelni a férfi mellkasát, de a tiszt bénultsága nem tartott sokáig. A lány produkcióját egy hatalmas pofonnal honorálta. A jelentre több õr is odakapta a fejét, de aztán ismét a foglyok felé fordultak. A szerencsétlen teremtés majdnem Jack elõtt zuhant a padlóra. Szemében egyszerre keveredett a gyûlölet a fájdalommal, de nem törölte le azt az apró vércsíkot, ami a szája szegletébõl indult. A csempész egy pillanatra behunyta a szemét, nem akarta látni, ahogy a lány szétnyílt fejjel hanyatlik a padlóra. - Rohadt szemetek…Mindenkit megöltetek, mindenkit… A hangban volt valami, ami újból arra késztette Jacket, hogy kinyissa a szemét. Gyorsan körbenézett. Két rohamosztagos is figyelte a jelenetet. Az egyik éppen az volt, amelyik az elõbb a kapitány megtántorodását is látta. A tiszt ezúttal nem elégedett meg egy pofonnal, és a bakancsos láb simán törte át a felemelt kéz gyönge védelmét. A lány a padlóra hanyatlott. - Hallgass rohadt szuka! – förmedt rá a fiatal férfi, majd egy sötét vigyor jelent meg barázdált arcán - Látom utánuk szeretnél menni… - húzott elõ egy sugárvetõt.
Nem! Jacknek majd az egész teste belesajdult a mondatba. Nem, nem, NEEM! Nem állhat itt alig fél méterre, nem teheti meg, meg kell próbálni, meg kell. A lány nem egy haldokló, nem olyan akinek csak percei lennének hátra. Az idõ mintha lelassult volna, ahogy többen is visszafojtották a lélegzetüket, miközben a tiszt egy sugárvetõt szegezett a felsebzett arcra. Muszáj! A csempész felhördült, mintha rosszul lenne, majd egyensúlyát elhagyva elõredõlt, éppen a tiszt jobb vállának, majd onnan a földre, de közben, testsúlyából fakadóan arrébb lökve az illetõ kezét. Esését csak az utolsó pillanatban fékezte meg, és most térdelõ helyzetben pihegett a meglökött tiszt lába elõtt. Tekintete egy pillanatra találkozott a lányéval, és mivel a katona nem láthatta, egyetlen szót formált az ajkaival. - Késõbb. Csak remélhette, hogy a másik megérti, mindenesetre a színjátékot be kellett fejezni. Görcsösen összerántotta a testét, megállás nélkül köhögött és fulladozott, még valamit a padlóra is köpött. Belül valahogy nyugodt volt. Tudta, hogy minimum néhány kemény rúgás lesz a jutalma, de ha a lány megmarad, akkor már megérte…Ha csak egy lézert kap a szeme közé, akkor is felemelik a földrõl…ez a fickó szereti kiélvezni a félelmet…megtörölte a száját, majd igyekezett felemelkedni…
|
|
|
Post by Den Dastar on Nov 10, 2007 10:47:26 GMT 1
Dastar rezzenéstelen arckifejezéssel tekintett hátra,az első lövések eldördülésének pillanatában. Először azt hitte,hogy csak a hullákba lőttek,megbizonyosodás céljából... Ám a valóság teljesen más volt. Erre akkor jött rá,amikor meghallotta a kétségbeesettek utolsó „szavait”-Már ha volt ilyen nekik... A rohamosztagosok,nyilvánvalóan módszeres likvidálást hajtottak végre,a mozgásra képtelen szerencsétlenek körében. Az ex-ezredes lehajtotta a fejét,és vett egy mély lélegzetet. Ugyan az égetett hús,és ózon illat nem volt teljesen ismeretlen Den Dastar számára,hiszen ő maga is számtalan teremtménnyel végzett már az elmúlt 15 év során,de ilyen mértékű pusztítást,még nem tapasztalt. Akikkel ő végzett,azok mind-mind fenyegetést jelentettek a számára,de hát ha nem ő lő,akkor őt lövik le... Ez ilyen egyszerű. Ha valaha lett volna egy tanítványa,kinek átadhatta volna a saját kis bölcsességét,ezen megállapítás az első leckék között lehetett volna.
Különös mód,Dastar már nem foglalkozott a lehajigált hullákkal,és a nyöszörgők utolsó segélykiáltásaival,melyek az előtt hagyták el szájukat,mielőtt egy E-11-es szétégette volna a koponyájukat,és annak tartalmát. Megérezte,hogy ő rá is ilyen sors vár,ha nem marad veszteg,és bár hajtotta a Birodalom ellen érzett dühe,muszáj volt fékeznie magát. Ha nem teszi meg,azaz nem fékezi magát,ahogyan azt az előbb kitörő lány tette,akkor bizony hamar egy névtelen tömegsírban találhatja magát...Vagy ki tudja... Hová is tüntetik el a hullákat...? Den Dastarnak pedig csak akkor van esélye újra felvenni a harcot a Birodalommal szemben,ha élve jut ki innen,ebből a mocskos,és bűzölgő katlanból. Márpedig,ez minden vágya: Hogy megdöntse ezt a rohadék diktatúrát,amely már lassan 16 éve trónol a leigázott világok felett,és rettegést kelt háromszög alakú monstrumaival....
Így hát érthető,hogy miért nem cselekszik szíve szerint. Nem a félelem miatt,hiszen nem fél a rohamosztagosoktól. Túl sokat ölt már meg belőlük,hogy féljen tőlük. Nem behódolásból... Hiszen az a Birodalom ellenségeinek csökkenését jelentené,és nem is lenne túl sok értelme. Utolsó sorban pedig éppen azért,hogy élve kijuthasson innen. Mert ha most lelöveti magát egy hülyeséggel,akkor már biztosan nem fog kijutni innen...
Ekkor felemelte a fejét,és az előtte posztoló Rohamosztagosokra,valamint az épp tüzelésre kész tisztre helyezte a tekintetét. Arca továbbra is rezzenéstelen maradt,még akkor is,mikor az egyik fogoly előredőlt,és meglökte a tisztet,talán (?) ezzel megmentve a lány életét. Nemes tett volt,de egyben botor is. Talán tényleg rosszul lett,és véletlenül lökte meg a tisztet...De az is lehet hogy nem. Dastar minden esetre nem irigyelte az illetőt,hiszen a tisztnek csak egy ravaszt kell meghúznia... Akkor pedig,az egész próbálkozás,vagy épp rosszullét,végzetes kudarccal ér véget.
|
|
Rika Miráll
Junior Member
Katona A Vihar Sz?vets?g t?bornoka Az ?v J?t?kosa (2009)
Faj: Firrerreo. Val?di neve: Valentine. Kaszt: Vihar Sz?vets?g l?gi erej?nek T?bornoka. L?zad? elem.
Posts: 433
|
Post by Rika Miráll on Nov 10, 2007 14:31:41 GMT 1
Ahogy Rika segített Eliknek megállnia a saját lábán egy együtt érző mosolyt eresztett meg a hóhajú férfi, és Nate felé. Ebben a pillanatban azonban történt valami. Egy fiatal talán 20 év körüli lány tört elő. Nekitámadt az előttük álló tisztnek.
- Rohadt mocskos gyilkosok! - hallotta a lány kétségbeesett kiáltását.
Val mélyen felsóhajtott. A lány egykori dühödt, bosszút akaró önmagára emlékeztette. Nyilvánvaló volt azonban, a lány így nem érhet célt. Maximum agyonlöveti magát.
-A lány még túl fiatal, és forrófejű. – súgta oda Nate-Elik párosnak. –Így nem érhet el semmit. Meg tudsz állni a lábadon? – kérdezte az ősz hajú férfit. Majd a társa felé fordult. –Segíts neki megtartani magát.
Többet nem szólt. Ezt is csak a két mellette álló férfi hallhatta. Ezzel egy időben csattant a tiszt bakancsa a lány arcába. A Miráll lány elengedte Elik karját. Ellépet tőle. Egyenesen előre. Valamiért senki nem állta útját. A többi rab félre állt az útjából. Talán, mert nem akartak részt venni a firrerreo öngyilkosságában talán, mert valami furcsa ellenállhatatlan tiszteletet sugárzó auraféle lengte körül őt. Akárhogy is határozott léptekkel indult meg a Tiszt, és a földön fekvő lány felé. A lábbilincse éppen csak abban akadájozta, hogy ő maga szabja meg léptei hosszát. A rohamosztagosok sem mozdultak. Dermedt döbbenet fagyott az arcukra, egy pillanatra. Talán, mert eddig még nem fordult ilyesmi elő eddigi pályájuk során. Senki nem olyan őrült, hogy egy rabtársa, és a fegyver csöve közé álljon önként. Tévedtek. Ebben is, mint annyi mindenben. Mindazonáltal Valentine tettét sokféleképp lehet jellemezni. Őrültség, hülyeség, felesleges hősködés, öngyilkossági kísérlet. Egynek azonban nem, ésszerű lépésnek. Itt viszont rég érvényét vesztette már minden racionálitás.
Rika egy pillanatra megtorpant, amikor Jack mellé ért. Látta rajta, hogy el akarja terelni saját magára a figyelmet. Egyenesen a férfi szemébe nézett.
- Ne majd én. –mondta neki csendesen. A Vihar Szövetség vezére felismerte a csempészt. Az néha szállított nekik ezt, azt. A csempész is felismerte talán.
Valentine tovább lépett. Ezzel egyenesen a Tiszt és a földön fekvő lány közé. A sugárvető csöve most már a firrerreo nő mellkasára szegeződött. A nő tekintetében azonban volt valami. Valami, ami bárkit félelemmel töltött volna el. Tekintélyt parancsoló láng lobogott fekete szemeiben. Mégis túlontúl nyugodt, és higgadt maradt. A legkisebb agresszív lépést sem tette meg.
- Hagyja a lányt. Ha már az előbb a „Rohadt” szóval élt, feltennék egy kérdést. Ki a rohadtabb? Az, aki a földre kerül, vagy aki belerúg a földön fekvőbe? Ez a lány csak fiatal és forrófejű. Nem ő itt az igazi bűnös. Itt csak két bűnös van. Én, és Maga. Én bűnös vagyok, mert fegyverrel harcolok az elnyomás ellen. Maga bűnös, mert fegyverrel véd egy despota birodalmat. De az ártatlan, aki ebben a harcban a földre kerül. Le akar lőni? Rajta. Megváltás lesz a halál, a hányatatott élet után. Legalább megkímél a további szenvedéstől. Valószínűleg ezt a lányt is. De azt ne felejtse el, hogy a saját türannisz világa fordul majd maga ellen, akár nélkülem is. Engem viszont arra neveltek, hogy segítsek fel bárkit a földről tekintet nélkül, faji, etnikai, vallási hovatartozásra.
Rika szavaiban volt valami különös hipnotikus hatás, miközben teljes vérfagyasztó nyugalommal állt, és ejtette ki a szavakat. Pedig pszichológiát csak érintőlegesen tanult még gyermek korában. Akkor sem szerette. Ez azonban most éppen elég volt. Tudta, hogy a Tiszt nem lövi le. Akkor megfosztaná saját magát az élvezettől, hogy gyötörhesse foglyát. Akkor szívességet tenne a rabnak. Azt pedig sosem tenné. Arra számított, hogy amint magukhoz térnek a rohamosztagosok majd agyon csépelik őt. De arra majd gondosan figyelnek, hogy életben maradjon, hogy az imént megsértett felettesük élhesse ki rajta a bosszúvágyát. A firrerreo nő most sem tett agresszív lépést. Megfordult, és kezet nyújtott a lánynak, hogy felsegítse. A kezén még ott volt a bilincs, de volt a firrerreo nőben, még annyi erő, hogy ezzel együtt is felsegítse a másik lányt. Ha közben megtámadnák, akkor védekezni fog. Nem üt, de elhajol az ütés elöl, vagy kézzel, lábbal, ahogy tud, és ameddig tudja megvédi magát, és a földön fekvő lányt...
Mindeközben még valaki felismerte a firrerreo vezért a tömegben. Den Dastar. Rika még nem szúrta őt ki a tömegből. Azonban az Ezredes jól megfigyelhette Rika és a Tiszt közt történteket. A Főnökasszony igen rossz bőrben volt, mégis méltóságteljesen viselkedett. Úgy ahogy egy igazi vezértől elvárható volt. Nem hagyta magára a legutolsó, legelesettebb embert sem. Zöldes egyenruhája már csak rongyokban lógott rajta. Den egyenruhájának feslett részei kísértetiesen hasonlítottak Miráll Tábornokasszonyéra. Azonban a szakadt rongyokon túl volt valami a nőben, ami mindenkiben megerősítette a tényt: Ez a nő itt nem rabszolgának született, és nem is rabként fog meghalni…
|
|
|
Post by Nathaniel A. Rosenberg on Nov 10, 2007 19:39:58 GMT 1
Nate minden erejét beleadta a mozdulatba. Néhány röpke másodperc erejéig nem fogott fel semmit sem a külvilágból. Csak és kizárólag az itt s most számított. Teste teljes erőbedobással küzdött. Súlyos teher volt a lesoványodott férfi, de Nate sem volt jobb kondícióban. A tárgyalás előtt alig kapott enni, a felvételek előtt kapott valami élelemnek tituálható masszát, ami a hosszú kínzások után igazi ínyencségnek tűnt, noha normális körülmények között a gyomra kézzel-lábbal tiltakozott volna ellene. A karjaiban található izmok megfeszültek, aztán hirtelen egy árny suhant el Rosenberg mellett és csak akkor fogta fel, hogy hol is van. Mivel hallotta a neszt,kinyitotta szemeit, melyeket lehunyt az erőlködés hevében és megpillantott maga mellett egy nőt.
Hasonlóan hányattatott sorsú volt, ez egyértelműen látszott. Kezein és lábain a már jól ismert bilincsek ékeskedtek, amelyek akadályozták a mozgásban, mégis úgy tűnt fel, mintha könnyed léptekkel közelítette volna meg a helyet. Ruhája tépett volt, haja mocskos és össze-vissza állt, akárcsak az egykori régésznek. Ugyanakkor a nőből sugárzott valami olyan erőteljes élet, hogy Nate elcsodálkozott. Együttes erővel aztán végül sikerült talpra állítaniuk a férfit.
Ekkor jutott el hozzájuk is a zaj. Lövések tucatjai hangoztak fel. Rosenbergnek először fogalma sem volt, hogy kire lövöldözhetnek, szíve mélyén először azt remélte, hogy valakik kiszabadultak és megkezdődött a lázadás. Azonban a lézerek jellegzetes hangján kívül semmilyen más nesz nem ütötte meg a fülét. Az őrök ráadásul nyugodtan végezték tovább a dolgukat és a foglyok is visszafordultak, akik esetleg láthattak valamit. Ennek köszönhetően a férfi rögtön megértette mi történt. Azokat, akiknek már nem volt elég erejük megmozdulni a szállítóhajó padlójáról, kivégezték. Kezei ökölbe szorultak, legszívesebben úgy ahogy volt -láncostul, megviselten- támadt volna a hozzá legközelebb álló őrre. Ám az ősz hajó férfit, aki még mindig háttal volt neki, fogniuk kellett.
- Rohadt mocskos gyilkosok! Megöltétek õket…
Hasított bele a sikoltás a viszonylagos halálos csöndbe. Rosenbergnek nem kellett gondolkodnia, elég egyértelmű volt, hogy az egyik rab nem bírta tovább a nyomást. Valószínűleg végeztek a számára kedves emberekkel.
- Hallgass rohadt szuka!
Ez volt a következő amit hallott, sem a pofon, sem a lány testének elvágódása nem jutott el hozzá. Ez volt a szerencséje, hiszen ha meglátta volna, hogy egy férfi belerúg a földön fekvő magatehetetlen nőbe, akkor minden kötél elszakadt volna és Rosenberg puszta kézzel veri agyon a sisakon keresztül a legközelebbi birodalmi rohamosztagost. Azonban Rika jobban kilátott.
-A lány még túl fiatal, és forrófejű. Így nem érhet el semmit. - kezdte, aztán Eriálhoz szólt és végül a másik rabra bízta a szerencsétlen, gyenge foglyot - Meg tudsz állni a lábadon? Segíts neki megtartani magát.
Nate szólásra nyitotta a száját, de ekkora Miráll már messze járt. Sietett, ahogyan csak bírt. Rosenberg nagyon drukkolt neki, legszívesebben ő maga is nekiiramodott volna, de fognia kellett a férfit. Mivel mindenki figyelmét ez a kis közjáték kötötte le, ezért ő is próbált minnél többet kifigyelni az eseményekből.
Hagyja a lányt. Ha már az előbb a „Rohadt” szóval élt, feltennék egy kérdést. Ki a rohadtabb? Az, aki a földre kerül, vagy aki belerúg a földön fekvőbe? Ez a lány csak fiatal és forrófejű. Nem ő itt az igazi bűnös. Itt csak két bűnös van. Én, és Maga. Én bűnös vagyok, mert fegyverrel harcolok az elnyomás ellen. Maga bűnös, mert fegyverrel véd egy despota birodalmat. De az ártatlan, aki ebben a harcban a földre kerül. Le akar lőni? Rajta. Megváltás lesz a halál, a hányatatott élet után. Legalább megkímél a további szenvedéstől. Valószínűleg ezt a lányt is. De azt ne felejtse el, hogy a saját türannisz világa fordul majd maga ellen, akár nélkülem is. Engem viszont arra neveltek, hogy segítsek fel bárkit a földről tekintet nélkül, faji, etnikai, vallási hovatartozásra.
Most hallotta először Rikát normális hangerővel beszélni. Olyan határozott volt, hogy Nate meg is lepődött rajta. Remélte, hogy valahogy megússza a segítőkész és szimpatikus nő a dolgot. Bár kétes volt.
Rosenberg most először volt talán hálás, hogy feladta az Erőt. Most minden bizonnyal a Sötét Oldal győzedelmeskedett volna a szíve felett és mint egy bomba robbant volna ki belőle a gyűlölet és a harag a Birodalom ellen. Minden valószínűség szerint ez elegendő is lett volna lefegyverezni az egyik őrt és lelőni még egyet-kettőt, de utána az osztag magához tért volna és fénykard nélkül képtelen lett volna hárítani a sugárnyalábokat. Egyelőre tehát várt.
Közben azonban eszébe jutott valami. Méghozzá Metina arca. Eszébe ötlött, hogy micsoda dühöngő őrültté változott volna, hogyha őt rúgja meg a tiszt. Minden valószínűség szerint több cafatban végezte volna a birodalmi tiszt, mint amennyiből még DNS mintát lehetett volna venni a maradvány elemzésére. Ekkor határozta el úgy igazán magát, hogy ki fog innen jutni. Nem érdekelte az ár, nem érdekelte hány emberen kell átküzdenie magát, de vissza fog térni a Dantooinera Metinához, ha beledöglik is. Ebben pedig senki sem akadályozhatta meg. Sem az őrök, sem a rabok, sem az Inkvizíció, de még maga a Császár sem. Nem volt erő ami parancsolt volna Nathaniel A. Rosenberg szerelmes szívének. Döntött. Véglegesen. És készen állt, hogy puszta kézzel tépje atomjaira a galaxist, ha ez kellett ahhoz, hogy újra magához ölelhesse a kedvesét.
|
|
|
Post by Isiaac Freeman on Nov 10, 2007 19:53:08 GMT 1
Míg botorkáltam az õsz hajú illetõt támogató kettõs mögött, egy fiatal lány vált ki a tömegbõl és kezdte el ócsárolni a körülöttünk álló Birodalmiakat. Erre a tiszt nemes egyszerûséggel fellökte, és ha még nem is lenne ez elég, bele is rúgott, majd fegyvert rántott, melyet lövésre készen emelt a lányra.
Ahogy végignéztem a tiszten, kétségtelen volt, hogy habozás nélkül húzná meg a ravaszt, ezzel a pokolba küldve a lányt. Túl jól ismertem a hasonló embereket, mint az a fiatal kölyök tiszti egyenruhában. Eszük az nincs, de ha másnak szenvedést okoznak, a szája mindig felfelé görbül, hódolva sötét jókedvének. A történéseket látva fellobbant bennem a régi tûz… még az, ami annak idején az Árny Légió vezetõjeként ösztönzött arra, hogy segítsek másokon, és amely az Inkvizíció palotájában történt kínzások szinte teljesen kioltottak. Azelõtt mindent megtettem volna, hogy a hasonló helyzetekbe beavatkozzak, segítve a gyengébbeken. A Légió vezetõjeként kötelességem volt, elvégre azért állítottam fel a szervezetet.
Az újonnan fellobbanó tûztõl úgy éreztem magam, mint ha hirtelen elpárolgott volna belõlem az a levertség s elcsigázottság, mely a hajóút alatt vett erõt rajtam. Erõsnek, kipihentnek és eltökéltnek éreztem magam, mint a régi szép idõkben… de a valóság az volt, hogy ugyan úgy gyenge voltam és elesett, mint eddig. Csupán a segíteni akarás adott látszólagos erõt, és az sem tartott sokáig. Ennek ellenére tennem kellett valamit. Eltökéltem, hogy ha törik, ha szakad, használni fogom az Erõt, hogy megleckéztethessem azt a tejfeles szájú tisztet. Meg kellett próbálnom. ,,Ne próbáld! Csináld, vagy ne csináld, de ne próbáld!” – hallottam a fejemben Yoda mester bölcseletét, amelyet még növendék koromban mondott nekem. Csinálni fogom, nem érdekelt, mennyire dekoncentrált lettem az elmúlt idõkben.
Épp kezdtem volna koncentrálni, amikor az elõttem haladó nõ hirtelen elengedte az õsz hajút és odasietett a lányhoz és a tiszthez, sõt a be is állt a sugárvetõ elé. A meglepetés, amely átsuhant rajtam, egybõl elfelejtette velem, amit tenni akartam. Aztán, ahogy a meglepetéstõl kezdtem megszabadulni, a nõ enyhén gúnyos szavain elmosolyodtam. Nem jókedvbõl, hanem mert elgondolkoztam valamin. Sok elvakult Galaxis-lakó mondta már ránk, jedikre, hogy mi aztán mindenható félistenek vagyunk a Galaxisban. Pedig nem, mi sem vagyunk többek az átlagembernél… bizonyos értelemben pedig kevesebbek is vagyunk náluk.
Hogy miért? Minket az Erõ használata tesz különbé másoktól, úgymond különbbé válunk. De ha nem tudjuk az Erõt használni, elveszítjük a fõ támaszunkat is, ezzel tehetetlen bábúvá válva szinte. Így pedig még egy egyszerû halandó is többet ér nálunk. Éppen ezért az olyanok, mint például az a nõ, aki a lány segítségére sietett, többet ér, mint akárhány Jedi Lovag. Neki nincs szüksége az Erõre ahhoz, hogy a céljait meg tudja valósítani.
Jobbnak láttam inkább nem mesterkedni az Erõvel. Ha még össze is tudtam volna hozni valami hatásos Erõ-alkalmazást, lehet, hogy a nõt még nagyobb bajba kevertem volna, mint amilyenben most van. Az ilyen elkényeztetett ficsúrok, mint az a tiszt, általában elõbb lõne, aztán kérdezne, és mivel az a nõ eléggé felidegelhette, nem lenne kérdéses, ki lenne az elsõ számú célpont. Helyette inkább mást tettem.
Odasétáltam az õsz hajú fickó mellé, majd átvetettem a nõ helyét a cipelésben, próbálva segíteni a másik támogató rabnak. Bár a másik fickó úgy tûnt, jobb erõben van, mint én, õ se tudta egyedül annyira megtartani az õsz hajút. Ezért láttam jónak segíteni. Nem voltam ugyan erõm teljében, sõt, majd hogy nem összeestem az erõlködéstõl, sikerült úgy ahogy állva tartani az illetõt. Izmaim megfeszültek, ahogy igyekeztem a másik illetõvel megtartani rabtársunkat. Ha már a lánynak nem tudok segíteni, akkor legalább ott segítek, ahol tudok. - Tarts ki öreg – suttogtam alig hallhatóan Eliknek.
|
|
Sieron Hemden
Junior Member
Erőhaszn?l? Jedi Padawan Vil?gos Oldal Pont: 9 Az ?v J?t?kosa (2007) III. hely
?lneve : Avaer Triidon - Jedi Padawan - Slenn mester tan?tv?nya!c!8090b0
Posts: 194
|
Post by Sieron Hemden on Nov 10, 2007 20:02:58 GMT 1
Sieron az első sorban, pár rabnyira álldogált a számára ismeretlen, vérmes, és bátor lelkű nőtől…Elragadó volt a jelleme, de forrófejű volt…ez pedig veszélyes páros, főleg itt, Kesselen, a halál börtönében. Rika mellett ott volt a hó hajú alak, és az ez idáig háttal álló férfi, aki szintén segíteni próbált. Most, hogy kissé nyugodalmasabban méregethette a környezetét – tekintve, az őrök a sorok rendezésével foglalkoztak -, vette csak észre, hogy a trió egyik tagja bizony Nate Rosenberg. A fiatal padawan arcára talán most először húzódott némi mosoly…Az Ezüst Szárnyaknál ismerte meg egymást a két Jedi…közösen utaztak el Rhen Varra. Dev mester tanítványának szemei azonnal kutatni kezdték padawan társa mentorát is, Vyn-t. A fiú végigkémlelte a szélrózsa minden irányát…de nem lelte a Jedi mestert. Ebben a hatalmas kavalkádban nehéz volt kiszűrni, vajon itt van-e. Mindenesetre megkönnyebbülés volt egy ismerős arcot látni a megannyi gondterhelt, és fájdalmas ábrázat között. Midőn próbált oldalra araszolni, hogy közelebb férjen barátjához, egy nagyobb csapat katona masírozott fel a hajó rámpáján. Nem lehetett őket nem észrevenni, és hallani…Sieron megtorpant egy pillanatra, és visszatekintett, hogy megnézze, miért is menetelnek fel a fehérpáncélosok a hajóra..
A kiabálást, a nyögdécseléseket, és jajgatásokat egy lövés jellegzetes hangja törte meg…A fiú szemei elkerekedtek a látványtól…A katonák a gyengék módszeres kiirtásába kezdtek. Hullákat dobáltak le a gépről, és azokat, akik nem bírták a megpróbáltatást, egyszerűen fejbe lőtték. A vérvörösen izzó lézernyalábok hangjai visszhangot vertek a zárt térben…újabb és újabb lövések hangja sepert végig a megdöbbent tömegen. Sieron lehajtotta a fejét…nem tudta nézni a borzadalmat…kezeivel temette el ábrázatát…Egy könnycsepp gördült ki a szeméből…Olyan érzés volt, mintha egy tőrt szúrtak volna a szívébe, és megforgatták volna azt…a gyengéket agyonlőtték a katonák…esélyt sem adva nekik az esetleges felépülésre. Miközben szomorkásan figyelt, eldöntötte…itt az ideje lépni valamit. A Birodalmiak úgy is ismerik a kilétét, sokat nem veszíthet a dolgon. Mér éppen nekilátott volna az általa elgondolt cselekvésnek, amikor hátulról egy fiatal lány robbant ki a tömegből. Mozgása kecses, és lágy volt…úriasnak hatott. - Rohadt mocskos gyilkosok! Sikította torkaszakadtából, miközben a parancsokat osztogató tiszt felé lépdelt. – Megöltétek õket… Hisztérikus bömbölésben tört ki, és feszültségét a katona mellkasán próbálta levezetni. Ökölbe szorított kezekkel, kétségbeesett arccal püfölte a nálánal jóval termetesebb férfit. A Birodalmi oldalra lépett, majd meglendítve kezét, hatalmas pofont kevert le az ártatlan lánynak…Az megtántorodott az ütés erejétől, és a földre rogyot. Szemei vérben forogtak, arcára valamiféle hisztérikus, mégis őszinte fájdalom telepedett. Ez volt az a pillanat, amikor Sieron eldöntötte….elég a szemlélődésből, a cselekvés ideje elérkezett. Újabb sikítás zökkentette vissza a fertőbe. - Rohadt szemetek…Mindenkit megöltetek, mindenkit… Akár kikről is volt szó, A padawan bizonyos volt benne, nem érdemeltek halált. A Birodalom a jól bevált módszerét alkalmazta…Nem bizonygatott, csak lőtt. A tiszten látszott, hogy élvezi a helyzetet, bokából fejbe rúgta a lányt, aki ettől elterült, és kábán pislogott az éjfekete mennyezeti hangárajtó felé. - Hallgass rohadt szuka! Förmedt rá fennhéjázó tekintettel a férfi, majd egy bárgyú, és velejéig gonosz mosoly jelent meg arcán.
Az események kezdtek felperegni…nagyon gyorsan követték egymást a történések. A fegyvert rántó tiszt előtt lévő rab köhögni kezdett, majd előre dőlve megtaszította a katonát. Elég volt arra, hogy kissé lassítsa a lány számára végzetesnek bizonyuló helyzetet…Sieron azon merengett, vajon közjáték a lány megmentésére szolgált, vagy csupán a hajón összeszedett kór döntötte le a lábáról az ismeretlent. Midőn az események alakulását figyelte, az előbb hó hajút felsegítő nő is közbelépett. „- Hagyja a lányt. Ha már az előbb a „Rohadt” szóval élt, feltennék egy kérdést. Ki a rohadtabb? Az, aki a földre kerül, vagy aki belerúg a földön fekvőbe? Ez a lány csak fiatal és forrófejű. Nem ő itt az igazi bűnös. Itt csak két bűnös van. Én, és Maga. Én bűnös vagyok, mert fegyverrel harcolok az elnyomás ellen. Maga bűnös, mert fegyverrel véd egy despota birodalmat. De az ártatlan, aki ebben a harcban a földre kerül. Le akar lőni? Rajta. Megváltás lesz a halál, a hányatatott élet után. Legalább megkímél a további szenvedéstől. Valószínűleg ezt a lányt is. De azt ne felejtse el, hogy a saját türannisz világa fordul majd maga ellen, akár nélkülem is. Engem viszont arra neveltek, hogy segítsek fel bárkit a földről tekintet nélkül, faji, etnikai, vallási hovatartozásra.” Rika egy pár pillanatig farkasszemet nézett a tiszttel, majd arcátlanságát megtetézve hátat fordított neki, és kezet nyújtott a földön heverő lánynak. A cselekedet botor volt, mégis…a fiatal nő kivívta a tiszteletet a padawan szemében.
Sieron, akárcsak a rengeteg rab, továbbra is figyelték az eseményeket…Voltak akik összesúgtak, míg mások elhűlve figyeltek. A fiút egyetlen dolog különböztette meg a szemlélődőktől…Először lehunyta szemét, majd mély levegőt vett…és kifújta…az Erőt hívta segítségül. A láthatatlan, mindent körbeölelő élő Erő szálai végigsimították elméjét, és testét… A padawan kinyitotta szemeit, és a tőle méterekre álldogáló katonára tekintett…Az elméjére próbált hatni. Bár nem volt éppen etikus megoldás, de szerette volna rákényszeríteni saját akaratát a tisztre. Ez volt talán az egyetlen olyan út a rengeteg között, amely nem végződik ártatlan életek végével. - Vigyék őket vissza a sorba! És jobban figyeljenek oda! Még egy ilyen hiba, és maguk is bekerülnek a mocskok közé! Mormolta szinte alig hallhatóan…remélte, hogy az elme trükk sikeres lesz, és a katona szó szerint elismétli a mondatot...Ez a Rhamosztagosok szemében talán parancsnak fog hatni...így a betegséget szimuláló férfi, és a lány is hősként díszeleghet mindenki előtt…Túlélik, és ő a „háttérben” maradhat…már persze csak egyes emberek előtt…akik érzik a Galaxist körbeölelő Erő lágy lüktetését, azok előtt bizony lelepleződhet ezzel a mutatvánnyal…itt azonban most három élet forgott kockán…ezt, mint Jedi vállalnia kellett. Ha nem is másért – és sikerül a tett -, ezért a három életért már megérte Kessel mocskos talaját koptatni…
|
|
Seraph Llava
Junior Member
Fejvad?sz Az ?v J?t?kosa (2007) III. helyezett
Gazdag szabad?sz?!c!dimgray
Posts: 369
|
Post by Seraph Llava on Nov 10, 2007 20:15:43 GMT 1
Llava beállt a sorba, majd szemével a többi rabot kezdte vizslatni. Homályosan látott még ugyan, de azért azt fel tudta mérni, hogy a legtöbben megviseltek, erőtlenek és alig állnak a lábukon. Ő, és a sor elején ácsorgók voltak azok, akik még viszonylag jól tűrték az utazást. Jó érzés volt az erősebbek között állni. Bár a börtönben egy ideig meg kell majd húznia magát, de jobb helyről indulhat, mint a mögötte kullogók.
Persze ő maga sem nézett ki valami túl jól. Bal szeme még mindig tompán csillogott és zavaros, rózsaszín árnyalatot öltött; homlokát a rászáradt vér mocskolta be. Száján hatalmas repedés húzódott, és több más helyen is apró karcolások és hatalmas zúzódások borították az arcát. Szakadozott fekete ruhája alól kilátszott vékony, törékeny testalkata, bőrén pedig nem lehetett ép felszínt találni: ahol épp nem fedte a rászáradt vér, ott csúnya lilás-sárgás foltok, begyulladt vágások, és még mindig vöröslő (néhol gennyes) égésnyomok éktelenkedtek. Haja ápolatlanul, a vértől csomókba állva lógott a szemébe. Külseje azonban sokkal szánalmasabbnak mutatta, mint amilyen állapotban valójában volt. Bár alapvetően törékenynek tűnt, teste sokmindent kibírt, a sebek pedig éppen abban a státuszban voltak, amikor a legcsúnyábbak - de már gyógyulni kezdenek.
Hirtelen tompa puffanások ütötték meg a fülét. A szállítóból a maradék rakományt is kihajigálták a rohamosztagosok. A hullák között akadtak még élők is, ám azokat módszersesen fejbelőtték. Llava érzéketlen arccal nézte ezt a mészárlást, koromszín szemében valami furcsa, kegyetlen fagyosság fénylett. A jelenet eszébe juttatta a gyermekkorát. Nem egyszer látott ehhez hasonló kivégzéseket, sőt, előfordult, hogy ő maga vágta el a haldoklók torkát. Aztán kizsebelte őket. Volt olyan is, hogy egy nála jóval nagyobb és erősebb lényt ütött péppé egy egyszerű csővel, majd elvonszolta a véres maradékot egy csatornáig, és belegurította. Sokszor csinált ilyet, már meg sem tudná számolni. Azok a régi idők... Az emlékezés halvány, alig látható mosolyt csalt az arcára. Mit érdekelte volna őt bárkinek is a halála? Ám a nosztalgikus hangulatból hamar visszarántotta a mozgolódás: egy fogoly kitört a tömegből, és nekivetette magát a tisztnek. - Rohadt mocskos gyilkosok! -kezdte a nő, ám hamar beléfolytotta a szót a tiszt egy jól irányzott pofonnal. Az éjfekete szemek ezt az áldozatot is érdektelenül szemlélték. Talán egy kis szánalom tükröződött bennük, ahogy az alapvetően szép arcot ellepte a vér. Nem sokáig fog már élni az a lány sem. De ez van. Mielőtt azonban a tiszt lelőhette volna, két másik fogoly botor módon megpróbálta megakadályozni az eszetlen lány halálát. "Hülyék ezek? Egy csöpp életösztön sem szorult beléjük?" -gondolta, és elhúzta a száját- "Ezek már mind a hárman halottak." Csendesen ácsorgott tovább a helyén, és unottan várta, mikor haladnak már tovább.
|
|
Scott McCoy
Junior Member
CorSec nyomoz? Az ?v J?t?kosa (2007) I. hely
CorSec det.!c!ffffff
Posts: 413
|
Post by Scott McCoy on Nov 10, 2007 23:29:51 GMT 1
A rohamosztagosok páncélkesztyűs kezeinek durva taszigálása, sugárfegyvereik vaskos markolatával és csövével osztott ütései révén az elítéltek, már akik túlélték az utat, s volt annyi erejük, hogy kivonszolják magukat a szállítóhajó rakteréből, egyetlen, meglehetősen hosszú sorba rendeződtek. McCoy a sor közepe táján, egy szikár termetű zabraki és egy meglehetősen viharvert öltözékű vézna ember között találta meg a maga helyét. Megpróbálta valamelyest megigazítani a csuklóin lévő bilincseket, amelyek már csaknem egyetlen körkörösen végigfutó véres sebet hoztak létre az állandó dörzsölések révén, mindkét kezén. Sajnos ezzel a kísérlettel csak további fájdalmat okozott magának.
~ Amilyen szerencsém van, még a végén elfertőződnek a sebek. Remélem, van ezen a helyen egy rohadt gyengélkedő, vagy legalábbis némi fertőtlenítőszer. ~ Dohogott magában. Ekkor hallotta meg a szállítóhajó raktere felől a sugárfegyverek elműködésének, és a sugárlövedékek testbe való becsapódásainak jellegzetes hangjait, amelyeket különféle fajú, nemű és korú lények nyögései, hörgései, kétségbeesett rimánkodása, vagy szimplán a halálsikolya kísért.
A CorSec nyomozójának a hangok irányába kapta a fejét. Öklei egyszerre rándultak össze. - Rohadékok, hogy rohadnátok bele azokba a fényesre subickolt fehér páncélotokba! - Szűrte a fogai között a szidalmazó megjegyzését. A Birodalmi hadigépezet eleddig is szép számmal ontotta magából azokat a példa értékű tetteket, amelyekért Scott McCoy messzemenően gyűlölte, s most eme terjedelmes listát újabb szörnyűséggel tetézték. Azokat, akik túl gyengék voltak ahhoz, hogy elhagyják a rabszállító rakterét, s ez által vélhetőleg túl gyengék az munkához is, miden teketóriázás nélkül agyonlőtték. A holttesteket már a vérengzés közben elkezdték kihajigálni a raktérből. Az égett hús szaga, a lassan oszlásnak indult, az út során elhunyt szerencsétlenek tetemeiből fertelmes bűz áradt, megcsapta a platformon álló fegyencek orrát, így a corelliaiét is.
~ Ha ennyi energiát fordítanak, azokra, akiknek első ránézésre nem veszik hasznát, akkor valószínűleg gyengélkedő sincs. Legalábbis a rabok számára biztos nincs. Ennyit a sebek gyógykezeléséről. ~ Vonta le a következtetést McCoy. Ez a felismerés pedig keserűséggel töltötte el. Jó néhány régi holofilmet látott korábban, a fogolyszökések témájában. Ezekben mindig a rabkórház, avagy a gyengélkedő volt az a hely, ahonnan a szökési cselekmény, sikerrel kecsegtetőnek ígérkezett. Legalábbis a leggyakoribb, már ami a sikeres szökéseket illeti.
„Rohadt mocskos gyilkosok!” - Egy hisztérikusnak tűnő vékony női hang ütötte meg Scott fülét. Tekintete a siklóból, lassan halomba hajigált tetemekről azonnal a hang irányába fordult. – „Megöltétek õket…” - Hangzott ismét ugyanaz a hang. Egy fiatal nő hangja volt, már amennyire az alakjából és a hosszú szűrkés színűnek tűnő hajából, valamint piszkos ruházatából, a corelliai hitelt érdemlő feltételezést szűrhetett le. Az arcát ugyanis nem láthatta. A nő ott állt a foglyok kiszállítását és sorba rendeződését felügyelő tiszt előtt. McCoynak sejtelme sem volt róla, miként sikerült neki eljutnia a tiszthez. A következő pillanatban a tiszt keze meglendült és egy hatalmas pofonnal a padlózatra juttatta.
A CorSec nyomozója a rohamosztagosokra pillantott. A földre került nőhöz legközelebb álló kettő azonnal reagált, a nő felé fordultak. A többiek továbbra is a foglyokat fürkészték, valószínűleg nem lesz senkinek még egy ilyen alkalma, hogy a tiszt közelébe férkőzzön. Már ha érne egyáltalán valamit az, ha az ember eljut a tiszthez. Kizárt hogy az ő testi épségének veszélyeztetése, vagy esetleg túszhelyzetbe hozása a kiút lehetőségét kínálná.
„Rohadt szemetek…” - McCoy különlegesen érzékeny hallása révén hallotta a földre került nő halk szavait. Amit eztán hallott, hatását tekintve egy hideg kéz fagyos ujjaiként fonódott a sokat tapasztalt CorSeces szíve köré. - „Mindenkit megöltetek, mindenkit…” - A nő nem folytathatta. Szavait a tiszt bakancsa vágta el. A Birodalmi Haderő büszkesége egy erőteljes rúgás formájában hallgattatta el a szerencsétlent, nemes egyszerűséggel fejbe rúgta. Eme cselekedetével kiváltva McCoy mélységes nemtetszését és haragját.
„Hallgass rohadt szuka!” - Jegyezte meg mozdulatát kommentálva a tiszt. Sötét vigyorát nem lehetett nem észre venni. - „Látom utánuk szeretnél menni…” - Mondta a birodalmi, miközben elővette a sugárpisztolyát és a nőre szegezte. Scott érezte, hogy valamiféle elviselhetetlen viszketés kezd eluralkodni minkét tenyerében. Viszketés, amelyet talán a tiszt lassú, fájdalommal teli halála orvosolhatna. Körülpillantott, a hozzá legközelebb álló rohamosztagos alig pár lépésnyire van. Odaugorhatna, kitéphetné a kezéből a fegyverét. Talán lenne ideje egy lövésre, vagy esetleg akár kettőre is. A tiszten kívül még egy birodalmival végezhetne, sőt ha elég ügyes, és némi szerencséje is van akkor talán egy harmadikkal is.
A corelliai megrázta a fejét. Tudta, hogy higgadtnak kell maradnia. Nem cselekedhet megfontolatlanul, s dühből. Az igaz harcosok sosem cselekszenek indulatból, mert az önnön bukásukat okozhatja. Bármennyire is ironikus lett volna azt követően, hogy egy twi’lek nő védelmére kelve, egy birodalmi tiszt megöléséért került ide, most szintén egy nő védelmére kelve egy másik tiszt megöléséért végeznének vele. Ráadásul ezzel nem mentené meg a lányt. Sőt épp ellenkezőleg. Talán jobb lenne neki a gyors halál, amely megszabadítja mindattól a szenvedéstől, amely reá vár. A corellianak a rab szállítóhajó fedélzetén hallott pletykák és rémtörténetek kapcsán volt némi sejtése, hogy mi is várhat itt rájuk. A menekvési lehetőségek között mégsem a halál volt számára az első, amelyhez folyamodni kívánt. Miközben gondolatai villámok gyorsaságával cikáztak elméjében, észrevette, hogy volt a foglyok között olyan, aki nincs egy nézeten vele és kész próbát tenni a nő megmentésére.
Alig három, vagy négy méternyire egyszer csak az egyik fickó, fájdalmasan, vagy legalábbis McCoy fájdalmasnak vélte azt a hörgést, amelyet követően a férfi kilépett a sorból, és meglökte a tisztet, félrelökve ezzel annak a nőre szegezett fegyverét. A bátor, és talán önnön halálához vezető tettét követően a férfi, térdre zuhant, majd görcsös vonaglásba s köhögésbe kezdett, úgy tűnt fulladozik. A CorSec korábbi közrendvédelmi őrmestere elismerően pillantott a férfira. Hosszú évekig szolgált Coronet utcáin, mint járőr. Felismerte, hogy a roham szimulált, ám első rangú előadásmódban. Lehetséges, hogy a tiszt beveszi, de ettől függetlenül fennáll az esélye annak, hogy mindkettejüket lelövi. Az ilyen pszichopata alakok teljességgel kiszámíthatatlanok.
Miközben a férfi előadását szemlélte, a corelliai észre sem vette, hogy még valaki kilépett a sorból. Egy nő volt az, aki szintén elindult a tiszt felé. Csak akkor vette észre a nő mozgását, amikor már a látóterébe ért. Ő is fiatal volt. Valamiféle, zöldes színű, elnyűtt egyenruha volt rajta. Nyilván a fogság és az út során lett ennyire, látványosan viseltes.
„Hagyja a lányt. Ha már az előbb a „Rohadt” szóval élt, feltennék egy kérdést. Ki a rohadtabb? Az, aki a földre kerül, vagy aki belerúg a földön fekvőbe? Ez a lány csak fiatal és forrófejű. Nem ő itt az igazi bűnös. Itt csak két bűnös van. Én, és Maga. Én bűnös vagyok, mert fegyverrel harcolok az elnyomás ellen. Maga bűnös, mert fegyverrel véd egy despota birodalmat. De az ártatlan, aki ebben a harcban a földre kerül. Le akar lőni? Rajta. Megváltás lesz a halál, a hányatatott élet után. Legalább megkímél a további szenvedéstől. Valószínűleg ezt a lányt is. De azt ne felejtse el, hogy a saját türannisz világa fordul majd maga ellen, akár nélkülem is. Engem viszont arra neveltek, hogy segítsek fel bárkit a földről tekintet nélkül, faji, etnikai, vallási hovatartozásra.”
A nő nyugalma megdöbbentette a corelliait, higgadt szavai hallatán egyre inkább megértette, hogy azok, akik ide kerültek, vélhetőleg többségükben úgymond a politikai nézeteik miatt, esetleg a Birodalom elleni nyílt fegyveres fellépés okán kerülhettek ide. Tehát, épp annyira nem bűnözők, mint ahogy ő maga sem az. Scott elismerő pillantással nézte a bátor nőt, aki kiállt a birodalmi tiszt elé. A CorSec Akadémiáján folytatott tanulmányai során megismerkedett jó néhány kriminál-pszichológiai esettanulmánnyal, amelyek alapján most megpróbálhatta volna bejósolni a tiszt várható reakcióját. Bár a teljes bizonysághoz valamelyest ismernie kellene a tiszt hátterét, ugyanis az imént láttatott tettei csak az antiszociális viselkedésforma, valamint az agresszióra való hajlam ékes bizonyítékai voltak. Bár a nő ügyesen beszélt, borotvaélen táncolt, szavai a várt hatás teljes ellentét is kiválthatják, vagy épp egy előre nem látható irányba terelik a tiszt indulatait.
McCoy lazított a korábban felvett, meglehetősen merev és kényelmetlen állásán, már amennyire a lábait összekötő bilincs erre lehetőséget adott. Azonban a bilincse miatt nem tudta sem előrefelé, sem oldalirányban kellően megvetni a lábait. Jobb híján várakozó álláspontra helyezkedett. Érezte, hogy rövidesen történni fog valami. A tiszt döntésén múlott minden, ha lő, az esetleg némely foglyok kétségbeesett és elkeseredett, az őrök elleni támadásához vezethet, akkor pedig mindannyijukat lekaszálják.
A CorSec nyomozója feszült figyelemmel várta a tiszt reakcióját. Saját tapasztalatai azt súgták neki, hogy a birodalmi lőni fog. A kérdés az, hogy vajon kire a három hozzá legközelebb lévő fegyenc közül…
|
|
|
Post by Eriál Argetlam on Nov 11, 2007 15:00:52 GMT 1
Mielőtt elérte volna a talajt, egy erős kéz nyúlt Elikért, és megragadta azt a rongycsomót, mely ruházatából megmaradt. A drága öltöny teteme reccsenve adta meg magát, és elhasadt, de a megmentő elég gyors volt, hogy a hóna alá nyúljon, és talpra rántsa Eliket. Az eszméletvesztés határán tántorgó Erő-mágus tudatába távolról jutott el rabtársának hangja, mintha egy falon túlról hallaná azt – épp, mint pár perce a pilótáé.
- Kitartás, fel ne add haver! – szólt a fiatalos, bár elkínzott hang, majd gyorsan hozzátette. - Ha itt marad a többi is hanyatt esik.
A hóhajú tudta, hogy igaza van, és bármennyire gyenge is volt, azt még most sem akarta hagyni, hogy ártatlanok szenvedjenek őmiatta. Nagy kínszenvedések árán megemelte bal karját, és az ezüst színű művégtagot az őt támogató férfi vállára ejtette. Mielőtt feleszmélt volna, egy másik, apró és finom kéz kapta el jobbját, és megemelte azt is.
- Tarts még ki egy kicsit! – biztatta egy új hang, ezúttal női.Az Erő-mágus végtelen hálát érzett, hogy a bajban segítői akadtak, megpróbálta felemelni fejét, hogy rájuk tekinthessen… de ehhez a mozdulathoz már nem volt elég az ereje.
A következő pillanatban valaki elsuhant mellettük, és a rohamosztagosokra egy női hang kiáltott rá. - Rohadt mocskos gyilkosok! Megöltétek õket… - a mondat fájó hirtelenséggel szakadt félbe, egy pofon jellegzetes, csattanó hang kíséretében. Elik bármit megadott volna, hogy nála legyenek fegyverei… hogy legyen elég ereje, hogy az Erőt hívja segítségül… de nem volt, és a tehetetlenség néhány könnyet csalt szemébe. A következő pillanatban a nő, aki tartotta, kibújt karja alól, és az előbb megütött után lépett.
Elik Sammath tudata azonnal éberré vált, mint mindig, mikor veszélyhelyzet fenyegette. Szabad kezével az aranyos bőrű lány után kapott, de már nem érte el – teste pedig görcsbe rándult a hirtelen mozgás okozta villámló fájdalomtól. Az előrelépésből szó szerint visszahanyatlott, feje egy pillanatra hátrabicsaklott… és az Erő-mágus ekkor pillantotta meg megmentője arcát. Rettentően ismerős volt, noha kellett pár másodperc, míg eszébe jutott a jéghideg álom Hoth-ról, melyet az Erő közvetített számára. Ott találkozott már a férfival, bár nevét hirtelen nem tudta felidézni. Cserepes ajkai elhaló hörgésre nyíltak.
- Te… – mielőtt azonban választ kaphatott volna, újabb illető lépett mellé, és átvette a firrereo helyét a támogatásban. Az összetartás, mellyel ezek a számára tulajdonképpen idegen emberek vele viselkedtek, enyhítette a hóhajú fájdalmát… mivel az előbb már sikerült egyszer megszólalnia, a második mondat könnyebben, és kevesebb erőkifejtéssel formálódott száján
- Köszönöm a segítséget. Azt… azt hiszem, most már meg tudok állni.
Szavaival egyidőbn megpróbálta saját lábára helyezni testsúlyát, és a reményből úgy látszik, valóban erőt merített, mert végtagja nem csuklott össze azonnal.
|
|
|
Post by Nexu on Nov 11, 2007 21:40:37 GMT 1
Egy. Kettõ. Három. Négy. Öt. Hat. Hét.
Az egyik rohamosztagost saját társa lõtte le, így csupán hét közvetlen ellenfele maradt, akiket módszeresen és fõleg fájdalmasan hatástalanított pár pillanat alatt. A sötét oldal tombolt benne és a katonák szenvedése csak tovább táplálta a vágyat a pusztítás után: mindenkivel végeznie kell.
Eközben újabb négy rohamosztagos masírozott a sötét jedi közelébe, ám õk már voltak annyira elõvigyázatosak, hogy nem jöttek az erõhasználó közvetlen közelébe, pár méter távolságból próbálták meg hatástalanítani villanó gránátok segítségével.
Minden épeszû ember a pár méter távolságban levõ cellába menekült volna vissza, hogy onnan támadjon újra immáron esetleg egy sugárkarabéllyal, de Nexu nem futamodhatott meg. Sosem hátrált és sosem vonult vissza. Õ uralta a félelmet, benne sosem gyúlhatott ennek az érzelemnek akár csak a szikrája sem. Nem engedhette meg magának, hogy négy egyszerû halandó legyõzze, vagy akár csak egyetlen pillanatra is megtántorítsák. Vele volt az erõ sötét oldala: legyõzhetetlennek érezte magát.
Tisztában volt a gránátok funkcióival, így egyetlen megmaradt szemét azonnal lecsukta, úgy sem igazán az segítette a harcban. A robbanás pillanatában elõrevetõdött a négy katona felé, akik közül még nem mind tudta elõvenni fegyverét a gránát használata után.
A telekinézis segítségével röptében még a kezébe parancsolt egyet a birodalmi katonák által használt BlasTech T-6 –osok közül, hogy azzal vegye célba megmaradt ellenfeleit.
Nyolc.
Az erõn keresztül érezte, hogy elsõ lövése halálos, még eggyel bõvült csillagromboló hosszúságú listája, melyen áldozatait tûntethette volna fel. Az elsütõbillentyû aktiválása után azonban erõs puffanással érkezik meg a rohamosztagosokhoz. Az átmeneti önkéntes vakság és a gránát egyensúlyvesztõ hatása miatt elsõre nem is igazán tudja megbecsülni, hogy még élõ vagy már halott testeket érez maga alatt.
Most már tényleg csak az erõre tud hagyatkozni. Folyamatosan tüzel arra amerre a még élõ áldozatokat sejti, amerre a midichloriánok néma szavai irányítják a kezét. Közben a földön próbál jobbra és balra gurulni vakon, ez az egyetlen módja, hogy egy kicsit is meg tudja nehezíteni a rá lövõ katonák dolgát.
Bár nincs ideje foglalkozni gyomrával, tudatalattija hálát ad a kessel-i „szálloda” minimális szolgáltatásainak, ha többet evett volna az elmúlt pár órában, akkor a rátörõ szédülés miatt biztosan felmondaná gyomra a szolgálatot, ami egyet jelentene jelen helyzetben a halállal.
|
|