|
Post by Moff Fliry Vorru on Nov 4, 2007 15:54:03 GMT 1
Tisztelt Játékosok!
Ezennel megnyitjuk a 2007. évi Év Játékosa Kalandot. Üdvözöljük a résztvevõket, és jó játékot kívánunk mindenkinek. Azonban, mielõtt elkezdenénk magát a kalandot, pár játéktechnikai szabály lép életbe a kaland idejére, íme:
- Ez egy fiktív, „mi lenne, ha” jellegû kaland, amely semmilyen kihatással nincs, és nem is lehet a karakter „normál” életére. Azaz, az itt szerzett barátságok és ellenségeskedések semmilyen formában nem jelenhetnek meg késõbb a fórumon. Amennyiben ilyet tapasztalunk, a karaktert komoly büntetés fenyegeti.
- A kaland rendkívül éles, mindennemû figyelmeztetés nélkül a karakter életét veszti, ha olyan mértékben hibázik. Ez természetesen semmilyen kihatással nincs a karakter „normál” életére.
- Mindenki csak egy hozzászólást írhat körönként, nem többet, kivéve ha külön jelezzük, hogy szabad írni. Azonban ez csak és kizárólag párbeszédeket jelenthet, semmi lényegesebb cselekedetet. Amennyiben tettlegességé fajul a dolog, ott a JK kötelesek megvárni a KM hozzászólását az eseményekhez.
- A hozzászólást a beküldést követõen SZIGORÚAN TILOS módosítani. Aki megteszi, azt azonnali hatállyal kizárjuk az ÉJK-ból. Ezért kérek mindenkit, hogy jól gondolja át, hogy mit és hogyan ír le, mert módosításnak semmilyen körülmények között nincs helye.
- Aki nem ír a mesélõk következõ hozzászólásáig, az abból a körbõl kimarad. Ez átlagosan három napot jelent, azonban ha ez elõtt minden hozzászólás megjelenik, akkor természetesen a kaland megy tovább. Amennyiben indokolt, az elõzõ körbõl kimaradt JK reagálhat a korábbi eseményre, eseményekre, kivéve ha jelezzük ennek tilalmát.
- A döntõ szó mindig a Kalandmestereké. Esetleges problémákat kizárólag PM-ben fogadunk el, a kalandban „OFF” bejegyzés semmiképp sem szerepelhet.
- A kalandmesterek által használt színnel senki sem írhat! (red)
- Az ÉJK Szabályok és a Fórumetika megszegéséért enyhébb esetben figyelmeztetés, erõsebb esetben azonnali kizárás jár. Többszöri figyelmeztetés szintén kizárást von maga után. Itt reklamációt NEM fogadunk el.
- További instrukciók a szavazással illetve eredményhirdetéssel kapcsolatban a kaland lezárása után várhatók.
- A Kalandmesterek fenntartják a jogot, hogy a menet közben felmerülõ problémákra újabb szabályokat léptessenek életbe.
Mindenkinek kellemes szórakozást kívánnak a
Mesélõk.
|
|
|
Post by Moff Fliry Vorru on Nov 5, 2007 23:36:11 GMT 1
Kessel. A szabálytalan alakú bolygón elhelyezkedõ, talán a Galaxis leghírhedtebb büntetõtelepének neve hallatán minden bûnözõnek, de még a tisztességes polgárnak is összeszorul a szíve.
Mélyen, a barátságtalan felszín mélyén, az egyetlen településtõl, Kessandrától távol több munkatábor és koncentrációs tábor helyezkedik el a fûszerfeldolgozó üzemek és légkör átalakító állomások árnyékában, a hatalmas Birodalmi bázis alatt. Az ott raboskodó erkölcstelen bûnözõk, akik szembe szálltak a Birodalommal, nap, mint nap kemény munkával veszik ki a részüket a bolygó híres fûszerének kitermelésében. Mélyen az üregekben, ahol a tudatstimuláló hatást keltõ csillámos fûszert bányásszák, ezernyi veszély leselkedik az elítélt rabokra. A szinte áthatolhatatlan sötétség, a gyakori omlások, de legfõképpen azon póklények éles csáprágói, akik hálójából nyerik a drága és Galaxis szerte keresett fûszert.
A sziklás, a légkör átalakítás hatására keletkezett kegyetlen viharokkal ostromolt, hosszú tartózkodást lehetetlenné tevõ felszín, és az erõs Birodalmi jelenlét - melyet bolygó felett keringõ Kessel-ûrbázis, egy csillagromboló flotta, valamint a több ezer fegyõr és rohamosztagos jelképez – miatt lehetetlennek tartják a szökést. Itt a büntetés életfogytig szól, mely hamarabb elérkezik, mint azt bárki is gondolná. Azon foglyoknak, akik ide kerülnek, a megfeszített munkatempóval, a kegyetlen bánásmóddal, a reményvesztettséggel, az elemek hatásával, és a rettenetes póklényekkel, valamint saját társaikkal kell szembenézniük nap-mint nap. Mindenki, aki ide kerül, csak úgy emlegeti ezt a helyet: a halál börtöne…
Star Wars: Az Erõ Alkonya bemutatja: ÉJK: Kessel, a halál börtöne
Mindenki, kivéve Tutu és Nexu
A fogolyszállító komp egyenletes sebességgel ereszkedett a sötét, kietlen sziklás felszínen fényárban úszó börtönkomplexum melletti kivilágított leszálló platform felé, mely a hajó közeledtére lassan kinyílt. A leszálló fények felvillantak a rabszállító oldalán, majd szögletes alakját elnyelte a keletkezett halvány fényben vibráló üreg.
Halk fémes kattanás jelezte, hogy a hajó leszállótalpai a felszín mélyén álló hideg platformhoz fémes felületéhez értek. Fehér plazmagõz tört elõ a segédfúvókákból, majd a hajtómûvek visszhangos hangja lassan elcsendesedett. A 20078-A456- os számú fogolyszállító hajó megérkezett Kessel börtönébe.
A hajó hátuljában kialakított raktérben utazó foglyok felkapták a fejüket a hírtelen rázkódásra, melyet a landolást jelezte. Megérkeztek. Tudták mindannyian, mind a közel félszáz fogoly, akik egy kisebb térbe zsúfolva, megbilincselve utazták át a fél Galaxist mindennemû ellátás nélkül. Tömény ammónia, ürülék- és testszag, valamint a halál fanyar terjengett a mocskos raktér levegõjében. Voltak olyanok, akik nem bírták ki a hosszú utat. Élettelen testük ott hevert, ahova a durva rohamosztagos kezek betuszkolták õket az indulás elõtt. A végig koromsötét helyiségbe hírtelen betódult erõsnek ható fény minden foglyot azonnal elvakított, hunyorogva tekintettek a fény forrásában megjelenõ árnyékszerû, tucatnyi alak felé. - Mozgás mocskok! – dörrent egy kemény, határozott hang a fénykörön túl – Lefelé férgek! Mi lesz már?!
A lefelé a láb- és kézbilincsektõl nehézkesen mozgó foglyokat a feledhetetlen fehér páncélba öltözött Birodalmi elitkatonák, a rohamosztagosok népes csoportja fogadta hátrébb egy feszes szürke egyenruhába öltözött fiatal tisztel. Több foglyot, fõleg akik a szélén tántorogtak le, sugárkarabélyok kemény ütése, és durva taszigálás fogadott. - Gyerünk, gyerünk! – kiabálta a tiszt – Sorokba rendezõdni mocskos bûnözõk!
Tutu
A sötét, szûk cella ajtaja, melybe elõzõ napi szállítmánnyal érkezett kis jawát elkülönítették, halk szisszenéssel nyílt fel. Két megtermett, sötét biztonsági ruházatot viselõ fegyõr jelent meg. Az egyik, egy az átlagnál ugyan alacsonyabb, de jóval szélesebb kopasz alak elõre lépett. - Gyerünk nonhumán söpredék! – förmedt rá a férfi - Ideje dolgozni…! Erõs karok ragadták meg a csupasz, mocskos és hideg fémpadlózaton kuporgó Tutu-t, akinek a rántás hatására szutykos köpenyébõl kicsúszott rejtett adattáblája, és hangosat koppant a földön. - Ez meg mi?! – kiálltott fel meglepetésében, majd fenyegetõen a jawa felé fordult – Ez meg hogy kerül hozzád?! Lépett egyet elõre, durván magával rántva Tutu-t, és ugyan azzal a mozdulattal nehéz csizmáival eltiporta a padlóm fekvõ adattárolót, mely hangosan reccsenve adta meg magát a ránehezedõ súlynak. - Válaszolj! – rázta meg keményen, kisebb zúzódásokat okozva a gyermeki testen.
Nexu
Az inkvizítor teste élettelenül hevert lábai elõtt a padlón. Rajtuk kívül ugyan senki nem tartózkodott a cella szûkös helyiségében, melyet nemrég még egy sugárpajzs választott ketté, azonban szemközti falon, a kihallgató mögött felszerelt biztonsági kamara minden egyes lépést rögzített. Már nem volt visszaút Nexu számára. Az õrség pillanatokon belül meg fog érkezni…
|
|
|
Post by Eriál Argetlam on Nov 6, 2007 7:50:35 GMT 1
A sűrű, áthatolhatatlan sötétség lassan utat engedett a fénynek. A tompaság is tisztulni kezdett, hasogató fejfájásnak adva át a helyét. Elik Sammath kezdett magához térni. Nem csupán feje fájt: megkínzott testének minden porcikája sajgott az átélt gyötrelmek tán sosem múló emlékeként. Csak lassan fogta fel a külvilágot. Először hallása tért vissza… halkan, tompán, mintha nyomás érte volna. Valaki beszélt. Távol… nem hozzá…
…négy, öt, hat . Ismétlem az azonosítót. Kettő, nulla, nulla, hét, a, négy, öt, hat. Engedélyt kérek a landolásra.
Először az egész nem volt több, mint összefüggéstelen hangok logika nélküli sorozata. Aztán tudata végre felzárkózott testével az ébredés fájdalmas folyamatában, és felfogta a szavak értelmét. De a hang még mindig tompa volt, mintha egy falon túlról érkezett volna.
A férfi megpróbálta kinyitni szemét… de csak egy ormótlan, sötét teste volt rálátása. A földön feküdt, tucatnyi ernyedt test között. Áporodott, émelyítő bűz, az emberi ápolatlanság szaga csapta meg orrát – amitől majdnem újra eszméletét veszítette.
Engedélyt kérek a landolásra.
Ezúttal feje felemelésére tett kísérletet. A fájdalom villámként vágott halántékába, majd táncra perdült és végiggaloppozott gerincén. A fájdalommal együtt emlékei is kezdtek visszatérni. Megkínozták… elgyötörték… a saját árnyékává gyalázták… de élt. A kérdés csak az maradt, meddig.
Tisztuló tudata egyre többet regisztrált a helyből, ahol tartózkodott. Hajtóműzaj az egyik irányból, a korábban is hallott hang a másikból. Arra lehetett a pilótafülke, melynek talán résnyire nyitva felejthették ajtaját, hogy kiszűrődött rajta a rádiókommunikáció. Fojtott nyögések is hallatszottak, tehát nem volt egyedül – mármint egyedüli élő személy. A szagukból ítélve ugyanis a testek, amik között hevert, nagyrészt élettelenek voltak már.
Rázkódás következett. Vagy a légkör peremét lépték át éppen, vagy már leszálláshoz készülődtek. A gondolatok nehezen formálódtak a hóhajú férfi fejében, így nem tudta pontosan felmérni az idő múlását. Csak azt tudta, hogy egyik pillanatban elkezdődött a turbulencia, a másik pillanatban pedig már a hajtómű is leállt.
A sötétség meghasadt, valahol magasan egy vízszintes fénynyaláb jelent meg – mintha egy fényszablyát kapcsoltak volna be – majd egyre szélesedni kezdett. Elik szemébe dárdaként hasított az éles, vöröses fény, hosszú másodpercekig pislogásra kényszerítve őt. Mikor azonban szeme hozzászokott kissé az új ingerhez, fel tudta mérni környezetét. Egészen a pilótafülke felőli falnál feküdt, előtte egészen az éppen leereszkedő rámpáig hullák, vagy ájult testek hevertek kaotikus összevisszaságban. A fal mentén padok sorakoztak, melyeken szintén alakok ültek, azok, akik még jól tűrték az utat. A fény nem volt elég ahhoz, hogy arcokat is kivehessen.
Egy azonban biztos: mikor a Yavin IV felett a kompra rakták, még egyedül volt a raktérben, tehát vagy őt helyezték át, vagy más foglyokat vettek fel útközben.
Mikor a rámpa gőzfelhőt sziszegve halk kondulással talajt ért, sötét alakok jelentek meg a bejárati nyílásban.
- Mozgás mocskok! – dörrent egy kemény, határozott hang a fénykörön túl – Lefelé férgek! Mi lesz már?!
Hangjuk jellegzetesen gépies volt a sisakjuk miatt: rohamosztagosok. A birodalmi katonák mindenkit kitereltek a hajóból, majd a földön fekvő testekhez fordultak, bele-belerúgva mindegyikbe. Ha életjelet tapasztaltak, durván felrángatták a fekvőt. Így járt Elik is. Egyedül nem lett volna ereje talpra küzdeni magát, de így, hogy függőlegesbe került, érezte, egyelőre nem rogy össze ismét. Viszont keze és lába energiabilincsbe volt verve, így csak lassan tudott előre lépni – ezt pedig rabtartói nem tolerálták.
Egy puskatus vágott keményen a hátába előrelódítva az Erőhasználót.
- Gyerünk, gyerünk! – kiabálta egy tiszt – Sorokba rendezõdni mocskos bûnözõk!
A lökés adta lendület, óriási szerencséjére, pont a többi rab közé lódította Eliket a rámpa tetejéről. Lábai remegtek, izmai pihenésért kiáltottak. Annyira egyszerű lenne csak lefeküdni, és a halált várni… Megszabadulni minden szenvedéstől…
A fogoly térdei felmondták a szolgálatot, és ott, ahol állt, két másik rab között, összeesett.
|
|
|
Post by Nathaniel A. Rosenberg on Nov 6, 2007 10:05:02 GMT 1
Végtelen füves puszta a természet lágy ölén. A nap már éppen lebukott a látóhatáron, minden a narancssárga és lila legkülönbözőbb csodás színkavalkádjába öltözött. Nate végigsimította ujjaival Metina arcát. Elmondhatatlanul boldog volt, soha azelőtt nem érzett ilyen végtelen nyugalmat, elégedettséget és boldogságot. Még az sem volt ehhez fogható, amikor ismerte az Erőt és együtt élt s lélegzett vele. Az már a múlté volt, de Metina várta minden egyes akció után otthon, hogy szerelmük beteljesedjék. Akár gyertyáktól világított szobában, vagy egy dombon az elhagyatott Dantooine számtalan sztyeppéin. Senki nem zavarta őket, legfeljebb néha egy-egy brith szállt el a közelben.
Hirtelen egy erőteljes lökéshullám rántotta ki Natet az álmából, egyenesen a sötét, koszos és büdös rabszállítóba. Először nem tudta hogy hol van és kicsoda ő. Egyetlen tiszta és boldog pillanat az ébredés után. Aztán mintha egy amnéziásnak visszatérnek az emlékei, úgy Rosenberg elméje is összerakta a szükségeses információkat. Még mindig a rabszállítón volt, képtelen volt számon tartani hány órát utaztak a fedélzeten. Egy gran holttestén ült a falnak dőlve. Szerencsétlen pára egyik lábán még ott volt rózsaszín papucsa, de ruhája és bőre már régen megadta magát. Szegény teremtmény. Volt belőlük bőségesen, majdnem a fele elhullott talán az "utasok" között. A bűz az első néhány órában elviselhetetlen volt, de aztán szépen lassan Nate orra hozzászokott, vagy a szaglószerve egyszerűen öngyilkos lett, nem tudni.
A férfi megrázta a fejét, hogy hosszú, ápolatlan barna haját, amely a mosás hiányában a zsírtól már lassan csimbókokká állt össze, kisöpörje a szeme elől. Egy világosbarna szövetnadrágot és felsőt viselt, legalábbis amennyi megmaradt belőle az utazás és az előzetesben töltött idő után. A hirtelen beszökő fényáradat rádöbbentette Natet arra, hogy az előbb valószínűleg azért ébredt fel és dőlt előre, mert a hajó leszállt.
~ Remek, megjöttünk - gondolta magában irónikusan
Kezeit arca elé emelte, mert a hirtelen jött fény teljesen elvakította, szinte égette a retináját. Eszébe jutott, amikor kisgyerekként otthon felkapcsolta a lámpát az éjszaka közepén. Mekkora különbség volt az és e között...
- Mozgás mocskok! Lefelé férgek! Mi lesz már?!
Érkezett az egyértelműen türelmetlen utasítás, amiben azért benne volt a galaxis összes fegyőrénél tapasztalható felsőbbrendűség. A sisak eltorzította a hangjukat és Rosenberg csak arra tudott gondolni, hogy ők az ellenség. A Birodalom kutyái, akik fenntartják annak rémuralmát. Gyűlölet töltötte el ennek hatására, de felállt. Nehezen tudott haladni a bilincsekkel, de azért igyekezett. Semmi kedve nem volt ahhoz, hogy kapjon egyet az egyik puskától, éppen eleget verték már az elmúlt hetekben.
- Gyerünk, gyerünk! Sorokba rendezõdni mocskos bûnözõk!
Ez a hang már emberi volt, bár Rosenberg nem láthatta a tömeg közepén, hogy egy tiszt az, csak sejthette. Ekkor kapott az előtte haladó férfi egy hatalmasat az egyik puskatustól. Láthatóan sok volt neki, ezért nekiütközve néhány társának elesett. Nate gyorsan lehajolt és megragadta a férfit a ruhájánál fogva.
- Kitartás, fel ne add haver - súgta és minden erejét latba vetve próbálta meg lábraállítani Eliket.
A két alkarjába egyszerre sugárzott a fájdalom. Hiába igyekezett a börtönbe is jó kondiba tartani a testét, azért a szegényes táplálkozás és az állandó verés nem tett jót neki. De ráharapott a szájára és megpróbálta lábra erőltetni a fickót.
- Ha itt marad a többi is hanyatt esik - mondta hangosan, mert már várta, hogy az egyik rohamosztagos keményen lesújt a tette miatt.
|
|
Sieron Hemden
Junior Member
Erőhaszn?l? Jedi Padawan Vil?gos Oldal Pont: 9 Az ?v J?t?kosa (2007) III. hely
?lneve : Avaer Triidon - Jedi Padawan - Slenn mester tan?tv?nya!c!8090b0
Posts: 194
|
Post by Sieron Hemden on Nov 6, 2007 10:32:20 GMT 1
Dev Slenn mester tanítványának teste ernyedten hevert a Rabszállító komp rakterében, együtt a közel félszáz többi fogollyal, akiket vagy ártatlanul, vagy pedig valós bûnei miatt ítéltek el. Sieron a biztonság kedvéért jókora kábító lövést kapott a zavartalan szállítás érdekében.
A gép erõsen megremegett, a padawan ekkor nyitotta ki mélykék szemeit, és próbált magához térni. Emlékezett rá, hogy egyszer már megébredt…de aztán újra elsötétedett a világ. Émelygett, és hasogatott a feje. Érezte, hogy a földön, oldalára fordulva, összekuporodva hever…feje valakinek a talpán…s az õ talpát is hajkorona csiklandozta. Hátán valami hûvös, fémes anyag szaladt végig…Nem tudott megmozdulni, teljesen el volt gémberedve az izomzata. Megpróbálta felmérni, vajon hol lehet jelenleg, azonban a mindenséget gondosan eltakaró sötétség legyõzte szemei világát. Hol halk, hol pedig hangos nyöszörgések hangzottak fel, és vertek visszhangot a raktér falairól visszaverõdve. Sieron olyannyira nem figyelt, hogy elõször fel sem tûnt neki az a rettenetes bûz, amelyben leledzett. Mikor már eléggé feleszmélt ahhoz, hogy feldolgozza az orra által beszippantott szagokat, eltorzult az arca. ~ Akármennyire lesz is fájdalmas, és elviselhetetlen, oka volt, hogy láttam az álmot! ~ Nyugtatta magát elméjében, majd kezeit megpróbálta maga mellé húzni, hogy feltápászkodhasson. A bilincs szemeinek sokasága halk súrlódással indultak meg a fiú törzsének irányába…arra amerre a kezek húzták õket. Aztán egyszeriben megakadtak, érezhetõen az elõl heverõ test alatt lehettek…vagy éppen csak ilyen rövid volt az általuk kirakott lánc. Sieron óvatosan húzni kezdte, de az nem mozdult. Lassan megpróbált felkelni, szerencsére a lábait tartó béklyókkal nem ütközött abba a problémába, mint a kezeit fogva tartók esetén. Az elõtte, és mögötte heverõ két test is mozgolódni kezdett annak hatására, ahogyan õ is fészkelõdött kettejük között. Sikerült „talpra” állni, igaz, elõre kellett dõlnie, mert a bilincs láncának hossza igen rövid volt…Mivel amúgy is elég gyenge volt ahhoz, hogy megtartsa magát, az eddig hátát támasztó fémlapnak dõlt, és térdre rogyott…Mély szuszogás közepette kezdett fülelni…hallotta a hajtómûvek sivító hangját. ~ A rázkódás, bizonyosan beléptünk a légkörbe! ~ Elmélkedett csendesen, miközben portól, és szennytõl fedett arcát megpróbálta letörölni a tenyereivel. Gyenge volt…nagyon gyenge…ennek ellenére tartania kellett magát.
Hosszas percek következtek, mely után a hajó ismét megrázkódott…ezt a rázkódást azonban hangos, fémes koppanás is követte. A fiúnak rengetegszer volt már alkalma efféle neszeket hallani, az Ezüst Toll landoló talpai is hasonlóképpen koccantak neki a leszállóplatform fémes talapzatának…Újra csend….Sieron mély levegõt vett, majd lehunyta szemeit, és várta, várta, hogy elkezdõdjön. Hangos, gépies búgó hang horkant fel a távolban…Kinyitotta szemeit. A rámpa egyre ereszkedett, és ezzel utat engedett a fénynek. Annak ezernyi szikrája átvágta magát a sötétség leplén, és mélyen „belefúrt” a rabok szemébe. A fiú szinte érezte a nyilallást, azonnal hunyorogni kezdett, olyannyira bántotta szemét a fény. Az eddig sötéthez szokott pupillák életre keltek, és próbálták feldolgozni a látottakat. - Mozgás mocskok! Harsant fel egy mély, sisak által torzított, eltéveszthetetlen hang is… ~ Rohamosztagosok! ~ Villant be a felismerés. - Lefelé férgek! Mi lesz már?! Sieron csak most, hogy a homály kezdett kontrasztot ölteni látta, mennyi lelket zsúfoltak egyetlen kicsi helységbe. A rabok, akár a hömpölygõ hullámok, kezdték meg levonszolni fáradt testüket…és ezzel együtt magukkal húzták a padawant is. A fiú lassan felemelkedett, majd esetlen mozdulatokkal kezdett botorkálni a többiek után, és között. Ahogy körbetekintett, látta, hogy a legszélsõ oszlop közepe tájékán lehet. Persze nem volt idõ a szemlélõdésre…ahogyan kullogott lefelé a hajó rámpáján, egy szúró fájdalmat érzett a jobb karján….megtántorodott, és bezuhant a mellette álló két rab közé. Csupán azok láncai tartották meg testét, bár a súly miatt õk is megrogytak. Nehezen ugyan, de sikerült kiegyenesedni, és folytatni az utat. Egy rohamosztagos sózott oda neki, minden bizonnyal azért, hogy ne forgolódjon. Újabb kiáltás harsant, ezt azonban már nem torzította sisak, vagy mikrofon. - Gyerünk, gyerünk! Sorokba rendezõdni mocskos bûnözõk! A fiú már nem is próbálta megkeresni a hang forrását, csak állt…terpeszben…amennyire ezt a bilincsek engedték. Próbált egyensúlyozni, és talpon maradni…de nagyon elnyûtt volt…éhes, és fáradt. Két rabbal elõtte egy õszes, vagy inkább fehér hajú alak nem bírta, összerogyott. A mögötte álló másik próbált segíteni neki, hogy újra felálljon. Sieron is megtette volna, de tudta…ez most lehetetlen…
|
|
Panden Melono
New Member
Er?haszn?l? Vil?gos Oldal Pont: 1
Egy ?res l?lek csup?n... boldogtalan halott!c!Default
Posts: 44
|
Post by Panden Melono on Nov 6, 2007 13:33:20 GMT 1
Ott, hol nem számít lény, hovatartozás, a tehetség, a név, az ismeretség, akármely gondolat; ahol bárgyú fejek hada ötvöz páratlan arcokat: nem számít semmi. Amit eddig tudtál, amit eddig éreztél mind ködfátyol rideg takarásában lel örök szunnyadást. Soha többé nem bontakozhat ki, nem élhet a szabadság lehetőségével, nem fejlődhet... Kessel mindent ami jó, mindent ami számít, ami szép és ér valamit, saját poklában porhanyóssá, hamuvá égeti, hogy fenntartsa azt a vívmányát, hogy őt magát nevezzék: a halál börtönének. Mert ez a megsemmisülés nem csak fizikai, szellemileg is eltűnik a létezés. Visszafordíthatatlan kivégző folyamatát eddig nem törte meg semmi. Ám a remény hal meg utoljára!
Megtörhetetlen csönd árban úszik a hajó, melyben megannyi - az elkövetkezőkben börtönlakó utazik. Elkeseredésben ég e jármű, s benne lévők is a szenvedés küszöbén állnak. Többen sejtik, de senki nem tudja mi várhat rájuk a fellelhetetlenben. Tudják mi a céljuk, s hogy mi az út vége. A biztos megsemmisülés az ára, annak amit elkövettek. Akár jogosan, akár jogtalanul kerültek rabláncba, sorsukra a Birodalom kegyetlen pecsétje került. Mintha az űr sötétje énekelne kálváriát a bent sínylődők fülébe, olyannyira borongós az út, odafelé. Mintha végig korbáccsal csapdosnák a hátukat, hogy életük utolsó kint töltött idejét se tölthessék elmélkedéssel. Mit is rontottak el...
A hajóban a duránium, a plasztacélszag keveredett a cserélhető, s többször már ki-be lélegzett levegő szagával, a poshadt ember és non-humán testszag orrfacsaró bűzzel párosult. Taknya nyála egybefolyt a bent lévőknek, ahogy a szemkaparó izzadtság lepergett és párával szállott fel a kabin tetejére, meleg levegővé válva. A lecsapódó illatok többszörösen bepállottak, s mindenki közérzetére hatottak. Az orr idegek az elhalás szélén álltak, a hányinger, és az olvadozó ürülék áthatotta a környezetet. A hullaszag is áradozott, a félszáz lényből páran elhullottak miatt. Ez mindennél rosszabb volt; a test szervek használhatatlanságuk révén saját magukat zabálták, s a szájakon áramló bűz bekerült a levegőbe. Egyszóval már az út a halál börtönébe, olyan volt, mint maga "Lucifer otthona".
Voltak, akik aludtak, vagyis próbáltak. Ki akartak kapcsolódni a létből, hogy csak a szellemi mivoltuk legyen meg. Pihenni... pihenni... pihenni.
Sötét és fullasztó volt odabent, az egyik sarok felé közeledve, láthatóvá vált öt, vagy hat hulla rakása. Nyílván odahordták a döglött egyedeket, hogy a ne kelljen az összevegyült halottakkal centis légkörben lenni. Egy hosszú, őszes hajú férfi, kuporogva, lábát mellkasához húzva és átkarolva kezeivel, maga elé merengve bambult. Arcát kikezdte a kínzások sorozata, a borosta többrét leszakadt róla bőrével együtt. Haja összevisszaságban hevert sajgó koponyáján, orrából alvadt vér kandikált. Szája felszakadt, bal karján félméteres horzsolás tetszelgett. Bokája kiugrott, de sikerült még erőt vennie magán, s az út felén visszatette a berögzült végtagot. A kínzás egyik tettlegessége miatt, bal kezén a kisujja eltörve fityegett. A hideg talajtól és a fázós Panden teste miatt, a fájdalom enyhült az elfagyás érzése keltett zsibbadástól. Nem látszott rajta félelem, inkább mintha megbolondult volna. Mintha fel sem fogná mi van körötte. Írisze mereven maga elé szegezve, teste meg nem törve támaszkodott a falnak. Ébenfekete szeme csak akkor rezzent meg, amikor a hajó turbulenciája megmutatkozott. Ekkor arcára kiütött a remény, s egy csöpp érzelem is. ~ Végre, megváltás! - teljesen ép eszénél volt mégis, csak kicsit elmélázott... szerencsére. Szeme már hozzászokott a sötétséghez, így amikor az erősen betóduló fények átjárták a hajó belsejének minden körvonalát, hunyorogva tekintett előre. Egy ideig csak fehérséget látott, amit annak tudott be, hogy szeme éppen átáll a hatásokhoz mérten, majd lassanként látni vélt egy tucatnyi szétmosódott, masszává elfolyt feketeséget. Viszont látszott rajtuk, hogy testek. Egyre jobban be tudta kormányozni a kontrasztokat, így most már eszébe ötlött: rohamosztagosok. Fekete és fehér montázsban tükröződtek vissza. Ekkor egy éles, hallhatóan elég nagy orgánumú férfihang csendült fel, a megszokott formában. Hangját csak a sisak zártsága tompította el olyképpen, hogy búgó mégis erőteljes pompájában érje a rabok fülét. Panden megremegett. - Gyerünk, gyerünk, sorokba rendeződni mocskos bűnözők! - Nehézkesen ugyan, meggémberedett tagjai által, de sikerült talpra állnia. Ahogy végigvizslatta sorstársait, nekik nehezebben ment. Volt, akit félholtra vertek, s aki kicsit megőrült, ki álmos volt, s azért nem ment olyan gyorsan. Mindenesetre Panden direkt, mosolyt erőltetve arcára, kikászálódott a rámpáról. Szépen beállt a sorba, s kémlelni kezdte a sejtelmes eget, ami már önmagában is kitörésre hajlamosnak tűnt. Akkor milyen lehet maga a bolygó?
|
|
|
Post by Den Dastar on Nov 6, 2007 14:15:06 GMT 1
"Azt hiszem megérkeztünk...De vajon hová?"-Kérdezte magától Den Dastar,a Vihar Szövetség ex ezredese. A raktérben "utazók" jóformán egy emberként kapták fel a fejüket a rázkódás pillanatában,és ez alól Dastar sem volt kivétel. Bár nem látott semmit,sejtette hogy hullák is lehetnek a közelében. Legalábbis,a terjengő bűzből csak erre tudott következtetni.
Aztán,amint újra,és újra megcsapta az orrát a mellette ülő szőrös lény ürülékszaga,az is megfordult a fejében,hogy ez az egész csak egy rémálom lehet. Ennyire még a Birodalmiak sem lehetnek szemetek,vagy talán mégis? Minden esetre,ez, a nem éppen kellemes illat,elgondolkodtatta az ex ezredest,aminek a következtében sikeresen megállapította hogy ha álmodna,nyilvánvalóan fel is ébredne erre a szagra. De itt és most,ez valahogy nem akart bekövetkezni...És tartott tőle,hogy ez után sem fog.
A raktér sötétjében ez után új fejlemény következett be. Az ajtók kitárultak,és rajtuk keresztül fény,és Birodalmi katonák nyomultak be,fegyvereiket fenyegetően maguk elé tartva.-Persze Den ebből semmit sem látott,mivelhogy a sötétben eltöltött hosszú idő alatt,szeme teljesen a sötétséghez szokott,így amikor beszűrődött a fény,hirtelen úgy érezte hogy megvakult. Kínkeservesen igyekezett kinyitni legalább az egyik szemét,de viszonylag hosszú időnek kellett eltelnie,mire "visszanyerte" a látását. De addigra meg már,úgy is a sor közepe táján botladozott...
Egyenruhája rongyaiban nem keltett túl nagy feltűnést,habár sejteni lehetett,hogy nem épp az adó be nem fizetése miatt került ide. Hál' az Erőnek,rangjelzéseit még a Fekete skorpión biztonságba helyezte,ezáltal legalább a Szövetségnek nem származhat baja,Dastar önfejűségéből. Sötétzöld nadrágja a lábszáránál kiszakadt,ugyanilyen színű felsőrésze pedig csupa szutyok lett. Ám az elfogott ellenálló próbált továbbra is igazi katonaként viselkedni,így nem vett tudomást sem a bűzről,amely öltözékéből terjengett,(hála annak a szőrös illetőnek,no meg annak a sok hullának,ill. hullajelöltnek.) sem a körülötte összesereglett humán,non-humán „csordáról” sem pedig a fogadásukra kirendelt fehér konzervdobozokról.
|
|
|
Post by Nexu on Nov 6, 2007 15:42:36 GMT 1
A pár másodpercnyi néma diadal közben Nexu a kamerát figyelte. Tudata legmélyén már a cellába kerülése első pillanatától tudta, hogy deaktiválnia kellett volna a készüléket, de a sötét oldal nem engedte számára. Azt akarta, hogy lássák a művét, azt akarta, hogy már most rettegjenek tőle a bolygón és tudják már nincs hátra sok idejük.
A kamera sisteregni kezdett, majd megadta magát és többé már nem közvetített információkat a központ felé. A láthatatlan erőcsápok melyek összezúzták a felvevőrendszer működéséért felelős egységeket dolguk végeztével megszűntek, hiszen az erőhasználó nem koncentrált tovább azok létezésére.
Nexu lehajolt, hogy átkutassa az előtte heverő testet, de tisztában volt vele, hogy nincs sok ideje. Csupán egyetlen plasztikkártyát talált a fiatal férfinál, akit egykor Zavier Cal’divalnak hívtak. A kártyát a rabruhája zsebébe süllyesztette, és bár már ez is a szabadulás kulcsának minősült hirtelen égető fájdalmat érzett mellkasában fénykardjai iránt.
Ahogy merített a sötét oldal erejéből, hogy leküzdje sóvárgását, úgy érezte meg a cellája felé vészes gyorsaságban közeledő őröket. Talán ha egy tucatnyi elme jelenletét számolta össze, nem volt teljesen biztos benne, mert közel haladtak egymáshoz. Valószínűsítette, hogy az ilyen esetekben jól bevált füst illetve könnygázgránátokkal próbálják majd ártalmatlanná tenni a zendülőt, ezért tüdejét néhány nagyobb sóhajtással már előre felkészítette a megpróbáltatásokra.
Két lehetősége maradt. Vagy a cellában marad és megvárja még az őrök az ajtóhoz érnek, hogy aztán itt a cella bejáratának környékén végezzen velük, vagy már most kijut a folyosóra, hogy aztán az inkvizítor élettelen testét pajzsként felhasználva ott vegye fel velük a küzdelmet.
Miközben egyetlen gondolati parancs segítségével sikerült cellája ajtaját kinyitnia a sötét oldalban elmerülve folyamatosan sikerült feltérképeznie a körülötte lévő világot. Csupán a folyosó egyik oldala felől érkeztek rohamosztagosok, így hátát a vélhetően pár másodperces küzdelemben nem kell majd óvnia.
A düh forrt benne, érzékei felerősödtek, ereje többszörösére nőtt, miközben elméjében már csak egyetlen gondolat ismétlődött: pusztítani, elpusztítani mindenkit.
A döntés megszületett. Nem várta meg, még a katonák teljesen közel érnek, nem akarta elveszíteni a kezdeményezés lehetőségét, már tombolni akart nem taktikázni. Elméje segítségével megemelte az élettelen inkvizítor testét, a padló felett pár centivel lebegtetve úgy mozgatta, hogy a test álló helyzetbe kerüljön. Immár az erő segítsége nélkül pusztán a hallására támaszkodva is képes volt érzékelni a katonákat, melyek csizmái ütemesen kopogtak a padló fémes borításán.
Zavier teste meglódult és meg sem állt a rohamosztagosok első hullámáig. Közvetlenül mögötte Nexu is kivágódott a cellából és a pár lépésnyire tőle tartózkodó rohamosztagosok felé lódult. Teste néhány tizedmásodperc alatt átszelte a közte és a katonák között lévő űrt és azonnal támadásba lendült. Emberfeletti erejét kihasználva mellkasra és alkarra ütött a legtöbbet, miközben a pillanatnyi zavart kihasználva próbált ügyelni arra is, hogy egy test mindig legyen közte és fegyverüket esetleg elsütők között…
|
|
|
Post by Devon Peron fõkormányzó on Nov 6, 2007 16:12:29 GMT 1
Kongó üresség...a végtelen, nyomasztó csöndet csak néha törte meg, egy-egy hörgõ lélegzetvétel, vagy panaszos sóhaj. Egy apró, szûkös zárkában, majd 50 emberi lény élte át a gyötrelmet. Végtelen kínjuk, tán nem is a testüket behálózó idegszálaktól származott. Sokkal inkább a tény markolt bele mindenükbe, hogy a halál egy olyan helyen éri majd õket, ahol semmi sincs, csak a véget nem érõ, múlhatatlan szenvedés. Reménytelenségük szinte kézzel fogható volt, ahogy egymás hegyén hátán hevertek, miközben életüknek egyetlen jele, a fagyos levegõ mohó beszívása, majd az értéktelen szén-dioxid lemondó kifújása. Hiszen már csak ezt az egy jogot tudhatták magukénak. Lélegezni.
Devon egyetlen mozdulatot sem tett. Agya eltompult, gondolatai elhaltak, ahogy ott feküdt: megbilincselve, emberi méltóságától végleg megfosztva, mit hajdanán oly nagyra tartott. Szemét csukva tartotta, mintha így próbálná kizárni magát, saját sanyarú sorsából. Már nem is érezte ahogy karját, amin feküdt, szétmarja a fagyos, fém talaj. Minden porcikájában a halál könyörtelen kezét vélte felfedezni. Semmiféle emlék nem adhatott erõt neki, hiszen a gonosz gondolat ott játszadozott a fejében: többé egy szép emlék sem vár rá. Majdhogynem extázisba került, ahogy a töménytelen bûz, és mocsok körülvette. Sehova sem menekülhetett a testét mardosó fájdalom elõl mely, akár a tûz perzselte végig tagjait. Lassan, darabosan fordult hátára, mert a karját égetõ hideget már nem bírta elviselni. Mindenhol csak a véget nem érõ sötétség vette kerül. Ezt megelégelve, óvatosan résnyire nyitotta szemét. A kép nem sokban változott, hiszen a sötétség megmaradt. Csupán apró, homályos körvonalak rajzolódtak ki. Még ez a rövid használat is úgy hatott szemére és látóidegeire, mintha forró olajat öntöttek volna bele. Devon közel volt ahoz, hogy elordítsa magát. De még ehhez sem volt ereje. Nem érzett semmit, csak a fájdalmat, mely lassan az õrületbe kergette. Próbált nem gondolni arra, hogy mi vár rá, azon a szörnyûséges helyen, ahová viszik. Mintha azok az emberek, akiket õ juttatott erre a helyre -mert voltak szép számmal- most mind körülvették, és kegyetlenül kinevették volna. Nevetésük szinte úgy hatolt agyába, mintha tényleg ott lettek volna körülötte. Ne...! Elég! -nyöszörögte a férfi tudatán kívül, és már zuhant is az õrület feneketlen szakadékába, ahol csak saját gondolatainak, és emlékeinek szörnyû kísérteteivel küzdhetett meg. De egy hirtelen rászkódás kiemelte a mélységbõl. Szemét tágra nyitotta, és a fájdalommal dacolva, ülõ helyzetbe emelkedett. Hátát a hideg fém falnak vetette, és körülnézett cellájában. Most már tisztán látott, hiszen eddig résre nyitott szeme már megszokta a sötétséget.
Az emberek úgy feküdtek, és ültek helyükön, mint megannyi kifinomultan megmunkált szobor. Senki sem mozdult, és senki sem beszélt. Mindenki el volt foglalva önnön szenvedésének árnyékaival, mely sötétbe borította tudatukat. Egy ember közel hozzá, szintén fájdalmasan nyöszörgött. Mások ködös tekintettel ültek a durva priccseken, tekintetüket a padlóra irányítva. Semmiféle fényt nem látott senki. Ez az egy gondolat fogalmazódott meg Devon fejében. Irónikus, hiszen egy múló pillanattal -mely évszázadoknak tûnt a rabok számára- késõbb, apró fénysugár szakította szét a feketeséget. Bár a hajón kívüli világot is meghódította a sötétség, minden rab -kinek nyitva volt a szeme- hunyorítani kezdett. Egyesek, kik még megõrizték erejük utolsó morzsáit, maguk elé kapták kezüket, így védekezve a fény elõl, melyet az út kezdetétõl fogva szomjaztak.
A világosság egyre terjedt, majd végül egy összefüggõ fényforrássá állt össze. Devon elfordította arcát, mert látóidegei hevesen tiltakoztak a hirtelen világosság ellen. Testének fejdalmát eltompította ez az újonnan született gyötrelem. Majd lassan, minden egyes másodperccel megküzdve, a férfi végül kinyitotta szemét. A fény töretlen maradt, mintha minden egyes percet, mellyel gyötörheti a rabokat, kiélvezett volna. Majd hirtelen több ponton is szétszakadt. Magas, szótlan alakok masíroztak be a zárkába. Devon érdektelenül szemlélte, ahogy egy tucat homályos alak lép a szenvedés szûk földjére. Hirtelen egy durva hang ûzte el a csöndet, mely jobban kínozta a rabokat mint egy hatalmas robbanás által keltett akusztikai csoda. - Mozgás mocskok! Lefelé férgek! Mi lesz már?!- harsant a parancs keményen, ellentmondást nem tûrõen.
Devon úgy gondolta fel tud még állni. Nem is hitte volna hogy ekkorát téved. Lábai nem engedelmeskedtek az agya által kiadott parancsnak. Végül, a még mindig jeges fal erõs közremûködésével, sikerült talpra állnia. Úgy érezte közel a pillanat mikor összecsuklik, ezért bizonytalanul -akár egy részeg nonhumán az egész napos munka után- kezdett e fény felé támojogni. A többi rab is ugyanilyen nehezen állt föl, bár azok, akik a priccsen foglaltak helyet, némileg elõnyben voltak. Devon örült, hogy képes volt saját erejébõl felállni. Miközben a kijárat felé indult, látta hogy nem egy rabot a hajánál fogva ráncigálnak fel. A halottakat a zárkában hagyták. Devon sejtette, hogy nem egy rab lelte halálát abban az átokverte cellában. Miután mindegyik rab a saját lábán állt, a rohamosztagosok elkezdték õket kifelé terelni, puskatusuk hathatós közremûködésével. Devon szerencsére elkerülte, a hátán csattanó tus keltette fájdalmat, hiszen a tömeg belsejében masírozott le a rámpán.
Még az erõszakos lökdösés, és ütlegelés ellenére is percekbe tellett, míg a rabok mindegyike leért a hajóról. Egy megkeseredett, reménytelenséggel teli társaság voltak, akik híján voltak immár minden méltóságnak. Ki-ki úgy állt meg a lábán ahogy tudott. Néhányan elájultak, míg a katonák újabb rugdosásai kirángatták õket ebbõl az áldott állapotból. Hirtelen újabb parancs csattant, mint a korbács: - Gyerünk, gyerünk! Sorokba rendezõdni mocskos bûnözõk! -harsant fel egy hang, tele a Birodalmi katonaság felsõbbrendûségével, és lenézõ modorával. Bár Devon mindeddig annak a szakadéknak a szélén táncolt, mely tudatának elvesztését jelentette, a bûnözõk megnevezés, hirtelen kirángatta ebbõl az állapotból. Hátát kihúzta, arcára kemény kifejezést vésett a büszkeség, melynek maradványai még mindig benne lakoztak.
Bár lelke új erõre kapott, testén semmi sem segíthetett. Elsõ lépése, mely a szedett-vedett sor felé vitte, bizonytalan volt. Végül egyetlen taszító gondolat nyert teret a fejében: a halál börtönébe került. És ha nem tesz valamit, egyike lesz azoknak a névtelen senkiknek, akik itt vesztették el mindenüket. Hiszen mindenki tudta jól: van néhány dolog, ami rosszabb a halálnál.
|
|
Rika Miráll
Junior Member
Katona A Vihar Sz?vets?g t?bornoka Az ?v J?t?kosa (2009)
Faj: Firrerreo. Val?di neve: Valentine. Kaszt: Vihar Sz?vets?g l?gi erej?nek T?bornoka. L?zad? elem.
Posts: 433
|
Post by Rika Miráll on Nov 6, 2007 17:36:31 GMT 1
Sűrű fekte sötétség. Maga az áthatolhatatlan baljós semmi. Úgy ölelte át a fekete homály a teret, és a végtelen időt, mintha sosem létezett volna fény, remény, hit, vagy akárcsak maga az értelmes lények élethez, és alapvető személyi méltósághoz való joga. Mintha nem is létezett volna soha semmi, a bizonytalan eltájolt vak, fojtogató feketeségen kívül.
Rika Miráll Tábornokasszony is ebben a fekete semmiben lebegett. Nem volt eszméleténél. Még nem. De ha magánál lett volna, sem tehetett volna semmit kilátástalan helyzete javítására. Még nem. A fiatal firrerreo nőnek, annyi ereje sem volt már, hogy a teste védekezzen az eszméletlenség súlyos lefelé húzó béklyói ellen.
Talán így volt a legjobb. Így legalább az elgyötört, megtört firrerreo test egy kis időt kapott a regenerálódásra. Az elmúlt hetek szüntelen kegyetlen, szadista kínzásai után, az is csodának volt mondható, hogy még életben volt. Légzése lassú, és ütemes volt. Testén rongyokban lógott, az egykor smaragdzöld kifogástalan egyenruha. A nőn maradt néhány koszos, és véres rongycafat már éppen csak alig takart valamit a valamikor igen csinos és arányos testből. Az sem volt biztos, hogy ezeket, az anyagcafatokat soká magán tudja tartani, mielőtt végképp elveszi minden női méltóságát.
Sok rabban, aki a hosszú, szőke, és sötétbarna kócos rakoncátlan hajtincsek, és számtalan súlyos zúzódás, seb, vágás, horzsolás, és véraláfutások tulajdonosára tekintett felmerült a kérdés: Ki lehetett ez a fiatal nő? És vajon mivel érdemelhette ki eme kegyetlen sorsot?
Rika ha eszméleténél lett volna pontosan tudott, volna válaszolni. Büszkén és erélyesen tette volna. Nem bánt meg semmit, amit az élete folyamán eddig elkövetett. Azok, akik egyáltalán a körülöttük lévők felé pillantottak, és megakadt a szemük az idősebb Miráll testvéren a felét sem nézték volna ki a hosszú bűnlajstromból, amiért elítélték a nőt. Azaz nem is ítélték el. Hethrir az áruló juttatta ide tárgyalás nélkül. De ha lett volna tárgyalás valószínűleg halálra, ítélték volna „bűneiért”. Hethrir ölebei sokáig kínozták áldozatuk, hátha elkotyog valami értékes infót. Nem így lett. A testét bár csaknem porrá zúzták össze, lelke töretlen maradt. A sötét szemeiben ugyanaz a büszke élettel teli konok fény ragyogott, mint annak előtte.
Senki nem tudja mikor adott magáról először életjelet a Miráll lány. Az időérzéke csaknem az összes fogolynak oda lett. Ám az tény volt, hogy sokan szerencsétlen halottnak könyvelték már el, noha még gyengén szuszogott. De nem. Valentine harcos volt. Igazi harcos, aki az utolsó utáni csepp véréig küzd, és nem adja fel. Ő még élni akar. És élni fog. Megtalálja a kiutat, a Halál Börtönéből. Meg bizony. Olyan börtön még nem épült, ahonnan ne lehetne megszökni. Minden biztonsági rendszeren van rés. Ezt minden tolvaj, és bűnöző jól tudja. Noha Rika nem volt se, tolvaj se bűnöző, mégis tudta ezt.
Lassan kinyitotta az alvadt vérétől, összetapad szemhéjait. Legalábbis megpróbálta. Először nem sikerült. Túlságosan erősen zárta le saját alvad vérplazmája mindkét szemhéját. Másodjára is megpróbálta. Meg kellett próbálnia. Tudatalattijában még lüktetett az életösztön. A sűrű fekete félhomály tárult a szemei elé. Gyorsan hozzászokott. Már viszonylag jól látott. Felült. Mindezt lassan félig öntudatlanságban tette. Testében mindenütt tompa fájdalom futkározott fel-le. Feje éppen szét akarat hasadni. Gyomrába az éhség mart bele oly hideg kegyetlenséggel, hogy arra késztette a Firrerre büszke lányát, hogy felhúzva maga alá lábait görnyedjen össze. Mégis érzékeny orrát, olyan rettenetes bűz csapta meg, melyet nem akart beazonosítani, s melytől az éhség gyötrelmei dacára, is úgy érezte hányni, tudna. Valaha igen szép és arányos arcán most két apró könnycsepp gördült le, hogy hangos koppanással a loccsanjon szét a kemény duracél padlón. Arccsontja most azonban a szokásosnál jobban kiugrott és horzsolások éktelenítették. Bal szemöldöke felett vékony vágás futott át. Szemei alatt pedig csúnya monoklik éktelenkedtek. Minden bizonnyal az őt kínzó rohamosztagosok még arra sem vették a fáradságot, hogy a testét üssék, ahol takarja a ruha.
Rika tudata csak lassan zárkózott fel életösztöne diktálta ösztönös mozdulatokhoz. Lassan megemelte kezét. Nehéz volt. Sokkal nehezebb, mint emlékezett rá. Súlyos bilincsbe volt verve mindkét keze. Nézte a bilincset, és saját kezeit. Mintha nem is saját magához tartoztak volna azok a sebes, gyenge, remegő kezek. Mintha valaki másé lennének. Minden olyan üres, és végtelenül távol volt tőle. Rika emlékei lassan visszatértek, de minden olyan volt, mintha évszázadokkal ezelőtt történt volna. Halk reked hang szakadt ki a torkából. A hangszálai erősen tiltakoztak mindenféle hangképzés ellen. Mégis egyre dallamosabban ringó, mindenki más számára érthetetlen nyelvű lágy altató ének halk el elhaló dúdolása volt hallható. Val nem emlékezett rá, mikor és kitől hallotta az altatót… Olyan régen volt már. Valaki ezt biztosan neki dúdolta nagyon-nagyon régen. Talán valaki, aki szerette, amikor még kicsi volt, és aki felnevelte, és aki most oly mélyre süllyedt az emlékek feneketlen kútjába…
Talán akik látták, és hallották dúdolni, azt hitték szerencsétlennek, máris eszét vette a fogság. Pedig nem. Rika nagyon is tudatában volt minden egyes mozdulatának. Tudta, hogy kicsoda ő, és hogy hol van, és mért került ide. Még most sem bánta, hogy itt van. Ami megtörtént, azon már kár keseregni. Mindössze tudatalatti túlélési ösztönei elnyomták a gondolkodás fájdalmas tevékenységét.
Nem tudni mennyi idő telt el így. Talán órák, vagy napok is. Az időérzéke már rég cserbenhagyta Valt. Egyszer csak szállítóhajó megremegett. Rika felkapta a tekintetét számos rabbal együtt. Hát megérkeztek. Csak az Erő tudja, hogy lesz tovább. Perceken belül végleg elhalt minden gépzaj, és kinyílt a raktér ajtaja. Az éles fény rövid időre elvakította a firrerreot, de szeme néhány másodperc alatt alkalmazkodott a megváltozott fényviszonyokhoz, hála a védő szemmembránoknak, ami faja egy sajátossága. Rohamosztagosok ömlöttek be a raktérbe, bele-belerúgva a bent tartozódókba elkezdték kiterelni őket. Csak most tűnt fel Rikának, hogy mennyien voltak összezsúfolva odabent, és hogy jó néhányan túl sem élték az utat. Elhúzta a száját, ahogy felállt. A mozdulat végtelen fájdalommal járt. Koncentrálnia kellett, hogy egyik lábát a másik után tudja tenni. Szinte el sem hatottak a füléig a rohamosztagosok durva sürgetései.
A tömeggel együtt lépett le a rámpáról. Ekkor valahol előtte egy férfi jókora ütést kapott a hátára puskatussal. Láthatólag ez már túl sok volt neki, mert beesett két másik társa közé. Egy harmadik alak pedig a segítségére sietett. Rika undorodó pillantást küldött az erőszakos cselekményt elkövető fehérke felé. Szólni még nem szólt semmit. Viszont saját magát is meglepő gyorsasággal, és ügyességgel lendült mozgásba. Egy ugrással, és néhány hosszúra nyújtott futólépéssel kikerült 3 foglyot, és 2 rohamosztagost, hogy Nate-Elik párosnál teremjen. Még saját magát is meglepte, hogy honnan volt ereje efféle mozdulatsorhoz. Amit észre sem vett az adott pillanatban, hogy mozgása jórészt bár öszönös volt, mégis kecses, és kifinomult. Minden bizonnyal nem volt mindig méltóságától megfosztott rab. Talán a társadalom felsőbb köreiben is mozoghatott.
De Ridát magát az, pedig különösen meglepte, hogy szánalmat érez az ősz ősz hajú férfi iránt. Azt azonban nem bírta nézni, ha valakit ok nélkül bántalmaznak. Aluról lehetőségeihez mérten megpróbálta a már Nate által állásba segített férfit megtámasztani, nehogy újra összeessen.
- Tarts még ki egy kicsit! –súgta alig hallhatóan, szinte csak egy lehelettel Eliknek a lány, aki aligha volt jobb bőrben az összes többi túlélőnél.
Rika Mirállban még itt és most, a halál biztos küszöbén is a másokon való segítés, a mások szenvedésének enyhítésére tett reménytelen kísérlet munkálkodott, mely arra sarkalta, hogy magával és saját embertelen fájdalmaival ne törődve segítsen a többi foglyon. A személyiségét képtelenség volt megtörni, és megváltoztatni. Az már szinte el sem hatolt a füléig, ahogy a tiszt arra utasította őket, hogy álljanak sorokba…
|
|
|
Post by Isiaac Freeman on Nov 6, 2007 18:54:16 GMT 1
Ki voltam kötözve valami deszkaszerûséghez, melynek köszönhetõen mozdulni is alig tudtam. Szembõl valami erõs fénnyel világítottak az arcomba, ezzel próbálva folytonosan ébren tartani a fény mellett álló alak, nehogy elkábuljak a fájdalomtól. Egy valószínûleg kék ruhába öltözködött inkvizítor volt az, aki kérdések sorait intézte felém. Azonban már nem értettem a kérdéseket. Egy másik inkvizítor, aki közvetlen mellettem állt, fecskendõkkel különféle anyagokat juttatva a vénáimba. Nem tudtam, mik voltak azok az anyagok, de ahogy adagolták, egyre nagyobb fájdalmak gyötörtek. A szíjak már így is nyúltak keveset attól a ,,fetrengéstõl”, amit produkáltam az elmúlt percekben. Az inkvizítor csak kérdezett, de választ nem kapott, ellenben belém tovább nyomták azt a valamit. ,,Nem beszélhetek… nem beszélhetek… legyen már vége… *ordítás*…
Szörnyû rémálomból ébredve pattantak fel a szemeim. Mintha az emberi lény végsõ útjára, az Exodusra készülne, úgy ölelt körbe a végtelen sötétség, Nem emlékeztem rá, mikor aludtam volna el, olyannyira kábult voltam azon a végtelennek tûnõ úton, amit a hajón töltöttem, a többi szerencsétlen rabtársammal együtt. Lassan felemeltem kezeimet, hogy megvakarjam a szemeimet. Csak lassan sikerült elég magasra emelnem a kezeimet a mûvelet végrehajtásához. Gyengének és fáradtnak éreztem magam, mint hogy ha most fejeztem volna be egy két órás megerõltetõ edzést. Ha a fáradtság nem lett volna elég, az embertelen körülmények még rátettek erre egy lapáttal. Az ürülék, ammónia és hullaszag keveredése lassan pszihésen is kezdtek kihatni... melyre az Inkvizíció ,,vendégszeretete” is rásegített anno.
Nem elõször éltem át hasonló álmot, mint az elõzõ, a hajóút során folyamatosan kínoztak ezek a rémképek. A Birodalmi Inkvizíció emberei könyörtelen vallatásoknak vetettek alá, amíg Coruscanton voltam, a társaság palotájában. Órákon keresztül éltem át hasonló ,,beavatkozásokat”, mint az álmomban szereplõk, sõt, ez még a legenyhébbek közül való volt. Egy-két ilyen beavatkozás után azt kívántam, bárcsak inkább holtan maradtam volna abban a bizonyos raktárban, körben a többi Árny Légiós holtestével.
Végül az Inkvizíció hajóra ültetett és elküldetett valahova. Az út elsõ felét még jól viseltem, de ahogy telt az idõ, egyre elcsigázottabb lettem, az eszméletemet is többször elvesztettem, majd tértem magamhoz, a földön elterülve. Egy alkalommal úgy tértem észhez, hogy egy rabtársam rajtam ült, mivel azt hitte, már rég kiszenvedtem, és szó mi szó, sokkal kényelmesebb volt a ,,puha” testen ülni, mint azon a vaspadon. Az út során nem egyszer próbáltam meg kapcsolatba lépni az Erõvel, hogy valamelyest lenyugtathassam magamat és a körülöttem levõket… de a koncentrációm olyannyira szétesett az elmúlt idõkben, hogy nem tudtam alkalmazni egyik Erõ technikát sem. Éreztem magam körül az Erõt, de használni valamiért nem tudtam. Félelmetes volt közel huszonnyolc évnyi Erõ használó év után, hogy egyszerre nem tudom segítségül hívni, amikor szükség van rá.
Ekkor eszméltem rá, hogy a fejem oldalra van dõlve, és érezhetõen valakinek a vállán nyugszik. A sötétség miatt nem tudtam kivenni, hogy ki vagy mi lehetett az, de jelen esetben a lehetõ legkevésbé sem érdekelt. - Elnézést – mondta, illetve jobban mondva csak suttogtam az illetõnek. Lassan felemeltem a fejemet az illetõ válláról… aki viszont nem válaszolt. Lehetséges, hogy nem hallotta, amit mondtam. Gyengéden meglöktem az illetõt… az pedig egy hangos csattanás során lefordult a padról. Még egy halott. A tudat, hogy egy halott vállán nyugtattam eddig a fejemet, undorral töltött el. Nem elég, hogy szerencsétlen nem élte túl az utat, én még párnának is használtam az elmúlt idõkben. Csak remélni mertem, hogy a szelleme nem fog visszajönni kísérteni engem ezért.
Közben a hajó érezhetõen rándult egyet. Ebbõl tudtam, hogy végre valahára megérkeztünk az uticélhoz. Ennek ismeretében jobbnak láttam, ha valamelyest visszaszoktatom magam a mozgáshoz. Egyenként elkezdtem végigmozgatni a testemet. A lábammal kezdtem, biztos voltam benne, hogy elsõsorban arra lesz majd szükség a közeljövõben. Megilletõdésemre alig reagált valamit a testem. Annyira elszoktam már a mozgástól, hogy teljesen elgémberedtem. A helység ajtaja hamarosan feltárult, fényözönt zúdítva ezzel a rabokra. Mindkét kezemet magam elé kaptam, ezzel védve szemeimet a hírtelen fénytõl. Igazából csak az egyik kezemet akartam emelni, de a bilincsnek köszönhetõen jött a másik is.
Egy gépies hang felszólította a bent levõket, hogy azonnali hatállyal jöjjenek ki. Megpróbáltam felállni, de a lábam elõször nem akart engedelmeskedni. Igyekeztem a kezeimet is felhasználni, de a bilincs miatt nem igen sikerült. Mire valamelyest sikerült álló helyzetbe küzdenem magam, egy rohamosztagos mellém lépett, majd egy kedvesnek nem nevezhetõ mozdulattal taszított rajtam egyet, mozgásra ösztönözve. Megadta a kezdõ löketet, úgymond. Átbotorkáltam a raktéren, átlépve nem egy szerencsétlen holtestén, mire kiértem a helységbõl. Közben a mögöttem levõ katona idõrõl-idõre taszított rajtam egyet, mozgásra ösztönözve. Nem egy ilyen taszítás után majdnem elestem, de még pont idõben sikerült visszanyernem az egyensúlyomat.
A raktérbõl kiérve besoroltam egy kisebb csoport mögé (egy férfi és egy nõ éppen egy õsz hajú illetõt próbált meg állva tartani), illetve egy fiatal férfi mellé. Szívesen segítettem volna vinni azt az õsz illetõt, de a jelenlegi állapotomban csoda volt az is, hogy állok egyáltalán. Míg mentünk, fejemben felidézõdtek a fõinkvizítor szavai: ,,Beláttuk, hogy maga hasznavehetetlen számunkra. Ennek ellenére viszont, nem öljük meg. Az megváltás lenne az elmúlt hetekben történtek miatt. Neeem, nem teszünk ekkora szívességet magának. Van ugyanis egy hely, ahová a magafajta Galaxis söpredékét szoktuk elhelyezni.” Valahogy kezdett Deja Vu érzésem lenni, ahogy ott botorkáltam a többi fogollyal.
|
|
Jack T. Tenrek
Junior Member
Csemp?sz
Csemp?sz, ?letm?v?sz, ?jrakezd?!c!Default
Posts: 198
|
Post by Jack T. Tenrek on Nov 6, 2007 19:13:59 GMT 1
Jack ”Tornádó” Tenrek soha nem értette meg, hogy miért nem lõtték le ott az Argovián. Több kábítósugár is eltalálta és eszméletét vesztette. Nem tudta, mennyi idõt töltött el bénultan, de az átkozott Zek Wosh vigyora folyton kísértette. És nem csak a vigyor…annyi év, annyi közös kaland, menekülés és boldog napok után…se Joshua Jericho, se Miranda Ducrez, se Lone Wolf. A csempész idõnként, mintha Wosh hangját hallotta volna, de a folyamatosan adagolt kábítószerek miatt, még a szemhéját sem tudta mozdítani. Bosszú…bosszú, amiért elárult, meg kell halnia. Soha nem volt kegyetlen ember, de tudta, ha még egyszer találkozik Zek Woshsal, akkor a férfi lassan, véresen, fájdalmasan fog eltávozni az élõk sorából.
Aki ezekben az idõkben bírósági tárgyalásra számított, annak keservesen csalódnia kellett. Nem volt ez másképpen a csempészkapitánnyal sem. Tudta, hogy ha nem lõtték rögtön fejbe, akkor egyetlen helyre kerülhet: a Kesselre. Arra az átkozott sziklára, ahol az egyik legértékesebb anyagot, a fûszert termelik ki. Idõnként még Jack is elszállított néhány szállítmányt, bár ez természetesen büntetendõ cselekedetnek számított. Mielõtt a rabszállító hajóra érkezett, utoljára elkábították. Zek Wosh majdnem betörte a fejét a puskatussal…
Amikor magához tért, valaki keresztben feküdt a lábán. Ormótlan, nehéz test szorította le a végtagot, de néhány rúgás után sikerült arrébb gördítenie. Felült, és elszorult vérkeringését próbálta beindítani, hogy fel is állhasson. A következõ támadás természetesen a szaglószervét érte. Ápolatlan testek, mosdatlanság és a halál fanyar, de eltéveszthetetlen szaga kavargott a levegõben. Az egyveleg keserû nyálat csalt a férfi szájába. Talpra kecmergett, és a helyzetváltozással egyszerre megérkezett a rengeteg kábító okozta hányinger is. Térdre esett, és azért küzdött, hogy nehogy a szaghoz a keserû epe bûze is társuljon. Tekintete elé könnyfüggöny ereszkedett, majd egyetlen köpéssel megszabadult a keserû nyáltól. A leszállás okozta rázkódást inkább ülve vészelte végig. Arcát a kezébe temette…
A rázkódás megszûnt, a fúvókák dübörgése is elhallgatott. Hirtelen kinyílt az ajtó, vakító, fehér fénnyel töltve meg a helységet. Jack ennyi idõt szánhatott a gyászra, és saját veszteséglistájára. Elõször vette szemügyre útitársait. Képek, arcok bukkantak fel az emlékezetében, egyeseket talán látott már valahol, másokat nem. Egyelõre képtelen volt ezzel foglalkozni.
- Mozgás mocskok! – dörrent egy kemény, határozott hang a fénykörön túl – Lefelé férgek! Mi lesz már?! Jack szája keserû mosolyra rándult. Rohamosztagosok, hiába, a Birodalom talán sohasem fogy ki belõlük. Nem számít hol, mennyi patkol el belõlük, mintha futószalagon érkeznének. A sürgetés teljesen hasztalannak bizonyult, mivel a kezüknél-lábuknál megbilincselt, elgyötört foglyok nem mozdultak sokkal gyorsabban. Jack igyekezett a csoport közepén haladni. Nem kért azokból az ütésekbõl, amiket a szélen tántorgók voltak kénytelenek elszenvedni. Valaki összeesett, de ketten is ugrottak, hogy felrántsák a szerencsétlent. Ez megállította a csempész ösztönös mozdulatát, amivel a fehérhajú férfi felé fordult volna. - Gyerünk, gyerünk! – kiabálta a tiszt – Sorokba rendezõdni mocskos bûnözõk! - Hát abban lehet valami, hogy mocskos – gondolta magában Jack. – De ki itt a bûnözõ? Lassan ment a rendezõdés, de a férfi egyszerûen megállt középen, és hagyta, hogy a többiek kialakítsanak valamit körülötte. Inkább szemlélõdésre fordította az idõt. Volt pár sokkal érdekesebb figura, mint õ. Kezdve a térdre rogyó fehérhajúval, és a segítségére sietõ párossal. Bár Jack kicsit magasabb volt az átlagnál, mégis igyekezett a kevésbé izgalmas foglyok közé tartozni. Lesz még ideje, hogy magára irányítsa a figyelmet, nem kell rögtön az elején kapkodnia. A gondolatot gyomrának korgása szakította félbe. Az ide nem illõ hang pillanatnyi mosolyt csalt az arcára. Elõször is essen túl ezen, egyen valamit, aztán akár neki is kezdhet azt tervezgetni, hogy hogyan szökjön meg...
|
|
Jasen Raven
Junior Member
Politikus
Naboo szen?tora, Theed v?ros?nak korm?nyz?ja!c!Teal
Posts: 385
|
Post by Jasen Raven on Nov 6, 2007 19:29:19 GMT 1
Jasen lehunyt szemmel és lehajtott fejjel, összekuporodva ült a cellában több tucat rab társaságában. Nem gondolkozott, egyszerûen nem volt rá képes. Az a fajta szag, ami már órák óta terjengett a cellai légkörben, kezdte kikészíteni. Nyilván ezzel mások is így voltak, nem mintha ez lett volna a legnagyobb probléma. Ez csak az egyike módja volt a Birodalom kínzásainak igen széles eszköztárából. A félhomályban nem igazán látott senkit, nem is igazán kereste a többi rab megkeseredett tekintetét, mert õ is, mint mások, el volt a saját kis világában, ahol nem várta más, mint gyötrelem, szenvedés. A síri csendet csak néha törte meg egy halk nyöszörgés, vagy köhögés, de amúgy mindenki néma csöndben ült a helyén. Ebben a pillanatban Jasen oly gyengének érezte magát, mind testileg, mind lelkileg, mint még soha, ami érthetõ is volt. A testi bántalmazások mellet a pszichés gyötrõdések alaposan megviselték. Pedig néhány hónappal ezelõtt még a kényelem legmagasabb fokát élvezhette a theedi palotában. De azóta, rengeteget fordult a világ. Egy dohos, büdös kis helyiségben összezárva vagy 50 rabbal, talán némelyik már nem is él. Ápolatlanul és reménytelenül…
A következõ pillanatban enyhe rázkódás érte a szállító fedélzetén ülõ rabokat, majd fémes nyikorgás kíséretében a rabszállító komp landolt. Pár másodperc múlva lenyílt a hajó rámpája, enyhe koppanással földet ért. A kívülrõl beáradó fény gyorsan tört magának utat az eddig áthatolhatatlannak tûnõ sötétségen keresztül, és hosszú másodpercek erejéig Jasent is elvakította az éles fény, amitõl alaposan elszoktak szemei. Az ex szenátor lassan megszokta az elején vakító világosságot és már szemei elõtt körvonalazódni kezdett néhány alak kontúrja. Birodalmi katonák osztogatták a parancsokat és nem riadtak vissza hathatósabb módszerekhez folyamodni, úgy sürgetvén a foglyokat. Jó néhányan szenvedtek el éppen ezért pár rúgást vagy ütést. Ez volt az, amit Jasen még véletlen sem akart átélni újból, teste így is sajgott a sorozatos bántalmazásoktól. A szadista õrök határozott, kemény hangnemben utasította a rabokat:
- Mozgás mocskok! Lefelé férgek! Mi lesz már?!
Jasen próbált talpra állni, érzett magában annyi erõt. Amikor viszont oda került, hogy cselekedjen is, ereje és lábai cserbenhagyták. Sikerült bár talpra állni, hamar térdre rogyott. A fájdalom érzése ült ki az arcára. Az egyik õr gyorsan oda lépett hozzá és nem hagyta ki az alkalmat, gyomron vágta Jasent a karabélyának tusával. A volt szenátor erre eldõlt, mint egy zsák, ha rajta múlt volna, talán föl se állt volna. Ebben a pillanatban úgy érezte könnyebb és jobb is meghalni ebben a nyomorúságos percben, mint tovább szenvedni. De gondolataiból kirángatva, az õr a hajánál fogva „segítette fel” Jasent a Birodalmi katona, majd nagyot lökött rajta. A fiatal férfi lassan, imbolyogva lépdelt le a rámpán, folyamatosan kontrollálva magát, nehogy elájuljon, vagy ismét összeessen. Közben a rabok sorban egymás mögött haladtak. Az egyik korán kibukott, de persze nem is csoda, ki tudja, hogy ki milyen hányattatás után került ide, hogy szenvedési tovább folytatódjanak. Az egyik férfi segített neki valahogy talpra állni. Jasen szomorúan állapította meg, hogy bizony nem csak a történetekben vár ilyen sanyarú sors egy fegyencre, a saját bõrén kell most megtapasztalni, miközben a halál jeges ölelése minden percben körülveszi majd õt és csak a végelgyengülésre vár, hogy magával ragadja bûnös lelkét. A bolygó látványa azonnal kioltotta Jasen reményeinek utolsó lángjait is, vitathatatlan az a tény, hogy sokan fogják a halálukat kívánni…
|
|
|
Post by Tutu Min on Nov 7, 2007 13:04:59 GMT 1
- Ááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúújaaaaaaaajjjjjjjjjjjjaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúú.... -
A jawa fájdalomkiáltása talán még az õröknek is fájt - ugyanis a jawák eleve magas hangon beszélnek és ha ehhez még kiabálás is társul...az borzalmas. Voltaképpen kimeríti a birodalmi törvények csendháborításra vonatkozó passzusát, bár Tutu Min kb. annyira ismerte a törvényeket, mint a verpin a XXDIR rovarirtószert.
- Elmondom...elmondom...áááááuu...bevallok mindent, csak ne szorongass... - nyüszítette Tutu, még mindig sivítva, mialatt szomorúan nézett kedvenc adattáblájára. Pontosabban...az õrök nem tudták, de a jawa saját naplóját köntösének egy, a szokásosnál is rejtettebb zugában tartotta, amit illetéktelenek nem nagyon fedezhettek fel, hacsak szét nem kaszabolják mocskos és büdös ruháját - amire eddig még nem vetemedett senki. Még...
A széttaposott adattábla történetesen a Szövetségrõl tartalmazott néhány adatot, amelyek azonban így sajnálatos módon megsemmisültek...milyen kár! Pedig rajta volt Rika néni képe...aki egyébként titokban tetszett Tutunak. Igen, Rika néni szép...bár kicsit idõs a fiatalos jawához, de...
- Szóval az úgy volt, hogy ezt a táblát ellop...illetve kölcsön, igen, kölcsönvettem Rillia nénitõl! ....Na jó, jó, ne tessék mérges banthaszemmel nézni, elmondok mindent!!! Rillia néni a Szélcsendes Égbolt Szövetségnek volt a hivatásos...pros...proti...prosit...szóval valaminek titulálta a szövetség vezetõje, Lex Artéria bácsi. Õrmesteri rangban volt. A Szövetség valami baráti társaság, kedvelték a ráncos...tehát nnaa....neeeeeeeeeeee...kedvelték a Császárt, ezt akartam mondani, csak itt nagyon hideg van, meg minden... ÉN SZERETEK DOLGOZNI!!!
Tehát Rillia néni adta a táblát, még emlékbe, illetve azt hiszem, hogy nekem szánta, mert az asztalán volt csak úgy, én meg elraktam, mielõtt valami tolvaj elviszi, mert a szövetségi Enyvesekezû Osztag bizony nagyon jó volt, még Vad....tehát a sisak...szóval bárkinek a sisakját el tudták lopni, anélkül, hogy az észrevegye...NEM HAZUDOK.....õk mesélték!!! - magyarázkodik a jawa.
- Õ...hóhér bácsi...állítólag itt van fûszer...mikor láthatjuk, mi nagy darab rabok? - viccelõdött Tutu, mert azért a jó kedélyét még nem veszítette el teljesen. Bár talán ez idõ kérdése csak, mert ez a Keszel elég rossz hely...például nincsenek holovetítõk...ilyesmi...
A jawa szeme sárgásan parázslott a félhomályban. Kicsit csendben maradt, majd ártatlan arccal ezt kérdezte:
- És milyen ételhez használják a fûszert, Hóhérkínzószörnyû bácsi? - .
|
|
Seraph Llava
Junior Member
Fejvad?sz Az ?v J?t?kosa (2007) III. helyezett
Gazdag szabad?sz?!c!dimgray
Posts: 369
|
Post by Seraph Llava on Nov 7, 2007 23:04:15 GMT 1
"Büdös van... Büdös van... Nagyon büdös van... A fenébe is, k*rva büdös van!" Többnyire ezt ismételgette magában az elmúlt néhány órában Llava, miután felébredt. Már hosszú napok óta utaztatták, kétszer át is terelték másik szállítókompra, egyre több és több koszos, meggyötört rab közé. Fogalma sem volt arról, hogy hová viszik; senki sem vette a fáradtságot, hogy közölje vele. Pedig több fogoly is úgy nézett ki, tudja, de vagy nem volt kedvük válaszolni, vagy talán féltek kimondani a hely nevét. Akárhogy is volt, Llava már nagyon unta az utazgatást.
Mikor a kínzások után magához tért, már a sötét, hideg komp cellájában feküdt. Akkor még annyi ereje sem volt, hogy megmozduljon, ami már csak azért is bosszantotta, mert másik két rab (akik hasonló állapotban voltak) így könnyedén ki tudta röhögni. Teste teljesen elgyengült, és tehetetlenül tűrnie kellett ezt az állapotot két hosszú napig. Utána végre fel tudott ülni az egyik priccsre. Ez persze sokat nem javított a helyzeten: szervezete még mindig le volt gyengülve, teste tele volt zúzódásokkal, vágásokkal, égési nyomokkal, izmai remegtek a fájdalomtól, és valószínű egyik bordája is megrepedt. Belső vérzést szerencsére nem okoztak a folyamatos ütlegelések, ám minden porcikája sajgott, és fehér bőre több helyen felrepedt. Az egyik hátsó fogát kiverték, bal szeme bevérzett egy erősebb ütéstől. Valószínű agyrázkódást is kaphatott, de annak utóhatása, a lüktető fejfájás már kezdett alábbhagyni. Elméje azonban mindezek ellenére nem tört meg. A szűk falak, és a ráerőltetett rabság jobban gyötörte, mint bármilyen fájdalom. Szenvedett attól, hogy nem képes megmozdítani a testét, szenvedett attól, hogy be van zárva, a legjobban pedig attól szenvedett, hogy mindezeken nem volt képes változtatni. Leaglábbis akkor még nem. Bár büszkeségéből nem akart engedni, teljesen tisztában volt vele, hogy egyenlőre gyenge és képtelen bármit is tenni saját magáért. Éppen ezért szótlanul tűrte, ahogy egyik hajóról a másikra terelgessék. Mikor a harmadik szállítóra került, már vagy ötvenen utaztak vele együtt. Szépen lassan kezdte sejteni, hogy nem csak egy egyszerű börtönben akarják elhelyezni...
Azóta nem tudta pontosan hány nap telt el. Bár mindig is jó volt az időérzéke, a folyamatos félhomályban kezdte cserbenhagyni. Talán egy hét is meg volt már... A végtelennek tűnő út alatt kiharcolt magának egy kényelmesebb helyet a priccsen, és félálomban aludt, amennyit csak tudott. Arra koncentrált, hogy sérülései minél gyorsabban gyógyuljanak, különben nem lesz elég életképes az új "otthonában".
Álmában újra együtt volt a családjával. Ikertestvére kedves, ártatlan nevetése és Ron kellemes középhangja, amely már túl volt a mutáláson, valamelyest nyugtatólag hatottak rá - szüksége is volt erre, hiszen megfosztották a cigitől, ami segíthetett volna. Tulajdonképpen mindenétől megfosztották. Nem volt nála a fegyvere, ami nélkül csupasznak érezte magát; még a karkötőit is leszedték. Nem volt nála más, csak az a szakadt fekete ruha, amiben elkapták.
Mielőtt felébredt volna, Ronnal álmodott. Elméjét betöltötte szobája sajátos hangulata, az ismerős ágy, és szeretője puha ajkai, illata... Mindezek után kellemetlen pofonként érte az elviselhetetlen bűz, amit már napok óta tűrt. Egyre jobban elege volt belőle. Még az a két hülye is meghalt melette, akik az elején röhögtek rajta. Pedig ha életben maradtak volna, nem árasztottak volna magukból ők is hullaszagot. Marhák. Velük ellentétben Llava tudatosan arra törekedett, hogy jobban legyen: megfelelő menyiséget pihent, és nagyjából rendszeresen átmozgatta fájó tagjait, amikben lassan szűntek a görcsök. Bár éhsége egyre jobban gyötörte a gyomrát, próbálta nem figyelembe venni. Úgy sem lett volna kedve enni egy ilyen bűzös helyen...
"Büdös van...!"
Gondolatbeli szitkozódását a hajó enyhe remegése szakította félbe. Aztán még egy rántás, majd még egy. Tehát leszállnak! A felismerés nem hozott akkora örömet, mint kellett volna - egyedüli előnye az volt, hogy kicsit kiszellőztetheti majd a fejét, de azután vagy átszálllnak még egyszer, vagy ami még rosszabb: megérkeznek. Ahogy a szállítókomp földet ért, a rámpa is kitárult - beengedve az vörös fényt, mintha csak a valami rossz rémálomba nyílt volna. Llava előre felkészült, és időben becsukta a szemét, hogy aztán nehézkesen ugyan, de kinyithassa. Miután a látása hozzáigazodott a rendes fényhez, rohamosztagosok képe takarta el a kijáratot. - Mozgás mocskok! -hallotta első ízben a kemény parancsot. Míg felállt a helyéről, azon gondolkozott, mikor is hallott utoljára hangos beszédet. Itt a hajón általában csak nyögéseket, őrületbe hajló suttogást, lázálmot kísérő motyogást, halálhörgést, köhécseléseket lehetett hallani. Meg egy nő csendes énekét az elmúlt pár órában. Talán ő is megőrült. Llava minden gond nélkül felkelt a helyéről, és megindult kifelé. Lábai enyhén remegtek, émelygett és a látása sem volt túl éles, de mindezt betudhatta az éhségnek. Sérüléseiből már csupán a félig összeforrt borda, és az erősen megütött fej volt mérvadó, ám ezeket ugyanúgy elviselte, mint a többi félig rendbejött sebet. Meglehet, alig állt a lábán, arra még jutott ideje, hogy útban lefelé belerúgjon néhány halottba. Ez volt a bosszúja a kellemetlen szagokért.
Az elsők között lépett Kessel homokos talajára. A vérvörös ég, és az enyhe szellőben bújkáló vihar ígérete teljesen a hangulatához illettek. Akárcsak az előtte tornyosuló sötét, hatalmas, komor épület. Alig palástolt ellenszenvvel tekintett a rohamosztagosokra, de egyetlen ütést sem kapott, mivel tartotta a tepmót, amit diktáltak. Mikor meghallotta a tiszt "óhaját", megállt ott, ahová terelték. Most, hogy ismét rendesen látott, tüzetesen megnézte magának leendő társait, őreit, és otthonát - természetesen nem tervezte, hogy huzamosabb ideig itt lakjon. Akárhol is voltak éppen, majd megszökik, és visszamegy a családjához. Nem tarthatják fogva azt, aki csak a szabadságnak él.
|
|