Post by Conor Warn on Jul 12, 2008 18:42:53 GMT 1
//A Barlangban//
A Legfelsőbb Birodalmi Védelmező egyetlen könnyed oldalt lépéssel és törzsének elfordításával tért ki a fickó negyedik lövése elől. Amint a sugárnyaláb elhaladt mellette, ismét a sziklába vájt folyosó közepére helyezkedett vissza. Sugárvetőjét tüzelésre készen célzásra elemelte. Jobb kezének mutatóujjával lassan elhúzta az elsütő billentyűt, ám az utolsó pillanatban, még mielőtt a sugárvető útjára bocsátotta volna a gyilkos energiájú nyalábot, meggondolta magát és elengedte a billentyűt. Warn élve akarta elfogni a férfit. Ez a szándék pedig elnyomta mindazt a már-már ösztönös szintre juttatott készséget, hogy habozás nélkül likvidálja azt, aki megtámadja. Remélte, hogy az által, hogy a reá leadott lövések elől rendre kitért, sikerült beláttatnia a férfival az ilyesfajta ellenállás hasztalanságát.
Amikor a férfi elengedte a fegyverét, melynek a talajjal való találkozása fémes csattanást és visszhangokat eredményezett. Conor ezt látva elmosolyodott a sisakja alatt. Érezte az Erő rezdüléseiben azt a jellegzetes számára leginkább pulzálás szerűnek nevezhető változást, amely őt magát rendszerint a fennálló veszélyre figyelmezette. Épp ezért lassú óvatos léptekkel elindult a férfi felé, aki noha eldobta sugárfegyverét, mégis valamiféle ártó szándékkal állt a barlangi folyosó végén. Warn alaposabban szemügyre vette a férfit. Gyanította, hogy tart valamit az egyik kezében, ám arról, hogy mit is, csak sejtései lehettek. Valószínűsítette, hogy valami fegyverféle lehet. Kinyúlt az Erőért és kiterjesztette tudatának láthatatlan, karszerű nyúlványait, a férfi elméje felé. Olyasmit érzett, amire a legkevésbé sem számított, ám mielőtt az Erő révén nyert tapasztalatait kiaknázhatta volna, a férfi feléje kiáltott:
„Csak egy dolgot mondanék: mond csak, miért kellene elhinnem, hogy megúsznám élve? Megöltétek szinte az összes barátomat és társamat, mocskos rohadt banda.” – Hangzott a kiáltás, majd a fickó valamiféle alig látható mozdulatot tett azzal a kezével, amiben valamit tartott. - „Most pedig, ideje búcsút vennünk egymástól.” - Tette hozzá. Hangja visszhangot vetett a szűk járatban.
Conor tudta, hogy mi fog következni. A férfi elméjét megérintve tudomást szerezett annak szándékáról, hogy véget vet saját életének, bízva abban, hogy magával tudja ragadni a halálba az üldözőjét. A Császár Testőre az Erő révén bepillantást nyert a jövőnek azon részébe, ami a következő másodpercekben fog bekövetkezni. Így azt is tudta, hogy a férfiért már nem tehet semmit. Önmagát viszont még megmentheti. Megpördült, és kinyúlt az egész Univerzumot átható, megmagyarázhatatlan hatalomért, több mint három éve volt már a szövetségese és segítője. Megacélozta általa izmait. Néhány pillanattal, egyetlen hosszú, jó nyolc méteres helyből végrehajtott szökkenéssel, valamint néhány méternyi futással később, egy robbanás következett be, a felszabaduló energia nyomán keletkezett légnyomás hátulról nagyot lökött Warnon.
Az idő lelassulni látszott, miközben a légnyomás következtében elemelkedett a talajtól, s mintha egy togoriai rúgott volna beléje hátulról, győzelmi lobogó módjára hosszú métereket repült, majd előbb reflexszerűen tompításra előrehelyezett kezei, majd törzse leérkeztek a talajra és újabb métereket csúszott tovább, míg végül megállt. Szerencséjére fejét végig magasan tartotta, így nem szegte a nyakát az esés következtében. A becsapódást páncélja valamelyest tompította, de még így is fájdalmas volt. Előtte a távolban feltűntek a kis fényforrásokkal megvilágított, közelítő hófehér páncélt viselők. Sisakjának önműködő zajszűrője megvédte füleit a robbanás és annak felerősödő visszhangzása nyomán létrejövő dobhártyarepesztő hangélménytől. Ám a szerkezet nem reagált olyan gyorsan, hogy a sípolást és a fülcsengést is kiküszöbölje.
Conor néhány pillanatnyi mozdulatlanságban kinyúlt az Erőért és hagyta, hogy az átáramoljon tagjain. Érezte, hogy bal válla és karja megrándult, s jó néhány baloldali bordája is eltört, vagy legalábbis zúzódott, ám szerencséjére ezek nem sebezték meg a tüdejét. Talpra küzdötte magát, majd a robbanás helye felé fordult. Várakozásaival ellentétben a járat nem omlott be, bár a járat mennyezete hosszasan végigrepedt és több helyütt kisebb nagyobb részek szakadtak le róla és zuhantak a talajra, ezek nem voltak elég nagyok ahhoz, hogy járhatatlanná tegyék az utat.
-Kövessenek…- Parancsolta Warn az előtte megállt várakozó álláspontra helyezkedett rohamosztagosoknak, majd elindult a járatban arra, ahol a tetemnek, vagy annak többé-kevésbé egyben maradt maradványainak hollétét sejtette. Út közben megtapogatta mellvértjének hátulsó, hátát védő részét. Érezte a belefúródott fém- és kőszilánkokat, ám ezek nem hatoltak át teljesen a páncélján. Amelyek beljebb fúródtak, azok is megálltak az alatta lévő termoruhában, így kizárt, hogy felsértették volna a bőrét. Egyértelműen Szerencsésnek mondhatta magát.
- Mi a helyzet a két töltettel? - Kérdezte az őrmestert.
„Szerencsénk van. A tűzszerészeknek sikerült hatástalanítani a primitív szerkezeteket.” - Válaszolta a rohamosztagosok őrmestere.
Conor szótlanul haladt végig a járaton. Míg egyensúlyáért felelős fülbéli csontocskái ismét magukra nem találtak, járása bizonytalannak tűnt, de ez perceken belül normalizálódott. Fülei még mindig csengtek, így bárhogy fülelt, nem hallotta volna, ha a járat sérült része összedőlni szándékozott volna, így az Erőre hagyatkozott. Nem érzékelt közvetlen veszélyt. Már méterekre a robbanás helyétől látott felismerhetetlen véres szövet és bőr-, izom- és csontdarabokat. Még a sokat látott katonák számára is gyomorforgató öklendeztető látvány volt. A rohamosztagosok egyike el is hányta magát a látottaktól. Távolabb látható volt egy repeszek által szétlyuggatott alig felismerhetővé torzult sisakot, hasonlóan eldeformálódott fegyverdarabokat, egy kard markolata és a penge egy darabkáját, illetve az, ami leginkább meglepte, egy szemlátomást épnek tűnő gránátot. Ekkor döbbent csak rá, hogy a halott milicista még utolsó pillanatában is elkövetett egy baklövést. Csupán egyetlen repeszgránátot biztosított ki, mely aztán az elműködését követően nem hozott létre akkora hőt, vagy tüzet, amely működésbe hozhatta volna a többi nála lévőt. Ahhoz, hogy ilyesmi bekövetkezzen, egy gyújtógránátot kellett volna működésbe hoznia. Mulasztásával, avagy sietségével a meghozott áldozatát, mely tiszteletre és elismerésre méltó a maga nemében, értelmetlen balga tetté, ostoba öngyilkossággá degradálta.
A járat vérpermettel és masszává vált emberi maradványokkal teli végéből kilépve négy további járat kínálkozott fel, mint a továbbhaladás lehetséges módja. A két közelebbi szintén véres volt a távolban további maradványok voltak. Mindössze ennyi maradt a renegát fegyveresből. Warn végignézve a mészárszékre emlékeztető környezeten magában mérleget készített a jelenlegi helyzetről. Egy üldözöttel, - mely ostoba és értelmetlen halált választott, - kevesebb, de még mindig kellett lenni néhánynak, akiket kézre kell kerítenie, lehetőleg kihallgatható állapotban. Kinyúlt az Erőért bízva abban, hogy érzékeli a többi menekülő elméjét, ám be kellett látnia, hogy ehhez túl messze vannak. Egy pillanatnyi csendes megállással adózott a botor, de bátor harcos ellenség emlékének, majd aktiválta a világító botját és a padlózatot megvilágítva látni vélte a bakancsok talpától származó nyomokat, amelyek tovavezettek az egyik járatba.
- Erre tovább! - Fordult a rohamosztagosok felé az ismeretlen fegyveresek által választott járatra mutatva világító botjával. - Nem lehetnek messze, beérjük és elfogjuk őket. - Kiáltotta, majd a fájdalmai dacára, az Erő segedelmével futni kezdett, a rohamosztagosok számára is tartható tempót diktálva. Érezte, hogy a vadászat a végéhez közeledik. Utána pedig lesz ideje pihenni, és kezeltetni sebesüléseit.
A Legfelsőbb Birodalmi Védelmező egyetlen könnyed oldalt lépéssel és törzsének elfordításával tért ki a fickó negyedik lövése elől. Amint a sugárnyaláb elhaladt mellette, ismét a sziklába vájt folyosó közepére helyezkedett vissza. Sugárvetőjét tüzelésre készen célzásra elemelte. Jobb kezének mutatóujjával lassan elhúzta az elsütő billentyűt, ám az utolsó pillanatban, még mielőtt a sugárvető útjára bocsátotta volna a gyilkos energiájú nyalábot, meggondolta magát és elengedte a billentyűt. Warn élve akarta elfogni a férfit. Ez a szándék pedig elnyomta mindazt a már-már ösztönös szintre juttatott készséget, hogy habozás nélkül likvidálja azt, aki megtámadja. Remélte, hogy az által, hogy a reá leadott lövések elől rendre kitért, sikerült beláttatnia a férfival az ilyesfajta ellenállás hasztalanságát.
Amikor a férfi elengedte a fegyverét, melynek a talajjal való találkozása fémes csattanást és visszhangokat eredményezett. Conor ezt látva elmosolyodott a sisakja alatt. Érezte az Erő rezdüléseiben azt a jellegzetes számára leginkább pulzálás szerűnek nevezhető változást, amely őt magát rendszerint a fennálló veszélyre figyelmezette. Épp ezért lassú óvatos léptekkel elindult a férfi felé, aki noha eldobta sugárfegyverét, mégis valamiféle ártó szándékkal állt a barlangi folyosó végén. Warn alaposabban szemügyre vette a férfit. Gyanította, hogy tart valamit az egyik kezében, ám arról, hogy mit is, csak sejtései lehettek. Valószínűsítette, hogy valami fegyverféle lehet. Kinyúlt az Erőért és kiterjesztette tudatának láthatatlan, karszerű nyúlványait, a férfi elméje felé. Olyasmit érzett, amire a legkevésbé sem számított, ám mielőtt az Erő révén nyert tapasztalatait kiaknázhatta volna, a férfi feléje kiáltott:
„Csak egy dolgot mondanék: mond csak, miért kellene elhinnem, hogy megúsznám élve? Megöltétek szinte az összes barátomat és társamat, mocskos rohadt banda.” – Hangzott a kiáltás, majd a fickó valamiféle alig látható mozdulatot tett azzal a kezével, amiben valamit tartott. - „Most pedig, ideje búcsút vennünk egymástól.” - Tette hozzá. Hangja visszhangot vetett a szűk járatban.
Conor tudta, hogy mi fog következni. A férfi elméjét megérintve tudomást szerezett annak szándékáról, hogy véget vet saját életének, bízva abban, hogy magával tudja ragadni a halálba az üldözőjét. A Császár Testőre az Erő révén bepillantást nyert a jövőnek azon részébe, ami a következő másodpercekben fog bekövetkezni. Így azt is tudta, hogy a férfiért már nem tehet semmit. Önmagát viszont még megmentheti. Megpördült, és kinyúlt az egész Univerzumot átható, megmagyarázhatatlan hatalomért, több mint három éve volt már a szövetségese és segítője. Megacélozta általa izmait. Néhány pillanattal, egyetlen hosszú, jó nyolc méteres helyből végrehajtott szökkenéssel, valamint néhány méternyi futással később, egy robbanás következett be, a felszabaduló energia nyomán keletkezett légnyomás hátulról nagyot lökött Warnon.
Az idő lelassulni látszott, miközben a légnyomás következtében elemelkedett a talajtól, s mintha egy togoriai rúgott volna beléje hátulról, győzelmi lobogó módjára hosszú métereket repült, majd előbb reflexszerűen tompításra előrehelyezett kezei, majd törzse leérkeztek a talajra és újabb métereket csúszott tovább, míg végül megállt. Szerencséjére fejét végig magasan tartotta, így nem szegte a nyakát az esés következtében. A becsapódást páncélja valamelyest tompította, de még így is fájdalmas volt. Előtte a távolban feltűntek a kis fényforrásokkal megvilágított, közelítő hófehér páncélt viselők. Sisakjának önműködő zajszűrője megvédte füleit a robbanás és annak felerősödő visszhangzása nyomán létrejövő dobhártyarepesztő hangélménytől. Ám a szerkezet nem reagált olyan gyorsan, hogy a sípolást és a fülcsengést is kiküszöbölje.
Conor néhány pillanatnyi mozdulatlanságban kinyúlt az Erőért és hagyta, hogy az átáramoljon tagjain. Érezte, hogy bal válla és karja megrándult, s jó néhány baloldali bordája is eltört, vagy legalábbis zúzódott, ám szerencséjére ezek nem sebezték meg a tüdejét. Talpra küzdötte magát, majd a robbanás helye felé fordult. Várakozásaival ellentétben a járat nem omlott be, bár a járat mennyezete hosszasan végigrepedt és több helyütt kisebb nagyobb részek szakadtak le róla és zuhantak a talajra, ezek nem voltak elég nagyok ahhoz, hogy járhatatlanná tegyék az utat.
-Kövessenek…- Parancsolta Warn az előtte megállt várakozó álláspontra helyezkedett rohamosztagosoknak, majd elindult a járatban arra, ahol a tetemnek, vagy annak többé-kevésbé egyben maradt maradványainak hollétét sejtette. Út közben megtapogatta mellvértjének hátulsó, hátát védő részét. Érezte a belefúródott fém- és kőszilánkokat, ám ezek nem hatoltak át teljesen a páncélján. Amelyek beljebb fúródtak, azok is megálltak az alatta lévő termoruhában, így kizárt, hogy felsértették volna a bőrét. Egyértelműen Szerencsésnek mondhatta magát.
- Mi a helyzet a két töltettel? - Kérdezte az őrmestert.
„Szerencsénk van. A tűzszerészeknek sikerült hatástalanítani a primitív szerkezeteket.” - Válaszolta a rohamosztagosok őrmestere.
Conor szótlanul haladt végig a járaton. Míg egyensúlyáért felelős fülbéli csontocskái ismét magukra nem találtak, járása bizonytalannak tűnt, de ez perceken belül normalizálódott. Fülei még mindig csengtek, így bárhogy fülelt, nem hallotta volna, ha a járat sérült része összedőlni szándékozott volna, így az Erőre hagyatkozott. Nem érzékelt közvetlen veszélyt. Már méterekre a robbanás helyétől látott felismerhetetlen véres szövet és bőr-, izom- és csontdarabokat. Még a sokat látott katonák számára is gyomorforgató öklendeztető látvány volt. A rohamosztagosok egyike el is hányta magát a látottaktól. Távolabb látható volt egy repeszek által szétlyuggatott alig felismerhetővé torzult sisakot, hasonlóan eldeformálódott fegyverdarabokat, egy kard markolata és a penge egy darabkáját, illetve az, ami leginkább meglepte, egy szemlátomást épnek tűnő gránátot. Ekkor döbbent csak rá, hogy a halott milicista még utolsó pillanatában is elkövetett egy baklövést. Csupán egyetlen repeszgránátot biztosított ki, mely aztán az elműködését követően nem hozott létre akkora hőt, vagy tüzet, amely működésbe hozhatta volna a többi nála lévőt. Ahhoz, hogy ilyesmi bekövetkezzen, egy gyújtógránátot kellett volna működésbe hoznia. Mulasztásával, avagy sietségével a meghozott áldozatát, mely tiszteletre és elismerésre méltó a maga nemében, értelmetlen balga tetté, ostoba öngyilkossággá degradálta.
A járat vérpermettel és masszává vált emberi maradványokkal teli végéből kilépve négy további járat kínálkozott fel, mint a továbbhaladás lehetséges módja. A két közelebbi szintén véres volt a távolban további maradványok voltak. Mindössze ennyi maradt a renegát fegyveresből. Warn végignézve a mészárszékre emlékeztető környezeten magában mérleget készített a jelenlegi helyzetről. Egy üldözöttel, - mely ostoba és értelmetlen halált választott, - kevesebb, de még mindig kellett lenni néhánynak, akiket kézre kell kerítenie, lehetőleg kihallgatható állapotban. Kinyúlt az Erőért bízva abban, hogy érzékeli a többi menekülő elméjét, ám be kellett látnia, hogy ehhez túl messze vannak. Egy pillanatnyi csendes megállással adózott a botor, de bátor harcos ellenség emlékének, majd aktiválta a világító botját és a padlózatot megvilágítva látni vélte a bakancsok talpától származó nyomokat, amelyek tovavezettek az egyik járatba.
- Erre tovább! - Fordult a rohamosztagosok felé az ismeretlen fegyveresek által választott járatra mutatva világító botjával. - Nem lehetnek messze, beérjük és elfogjuk őket. - Kiáltotta, majd a fájdalmai dacára, az Erő segedelmével futni kezdett, a rohamosztagosok számára is tartható tempót diktálva. Érezte, hogy a vadászat a végéhez közeledik. Utána pedig lesz ideje pihenni, és kezeltetni sebesüléseit.