Ukio - A Birodalom Pereme - szektor

[Lézersugár]

//elnézést a zeltrosért, nem tudom mi ütött belém . Rögtön javítom//

Mindenki

Jókora elõnnyel sikerül elérnetek a hajó rámpáját és felmenekülni rajta. Érdekes módon a lények érdeklõdése azonnal csökkenni látszódik, mintha már nem is lennétek olyan könnyû préda nekik. Mozgásuk lelassult, de azért elszántan közelednek. Pixar még visszanézve látta, hogy a mozgó „vakondtúrások” rendre elkerülik a hajót, bár néhányan nekiütköznek a homokba fúródott tartólábaknak. A kis kushibant, rá nem jellemzõ módon, komor gondolatok gyötörték.
- Mintha tõlem lesték volna ezt a technikát…csak köröznek körülöttünk, várják, hogy hibázzunk. Persze, én ügyesebben csinálnám…

Közben a többiek elfoglalták a kijelölt helyeiket, és Kalor látta, hogy támadóikat nem érdekli a zabrak gazdátlanul maradt hajója, kizárólag rájuk utaznak. Nekikészült a hajó felemeléséhez, ujjai villámgyorsan futkároztak az ismerõs gombokon.

- Szerintem repüljünk közelebb a házhoz.
Kardo javaslata elgondolkodásra késztette a kapitányt. A zabrak az ágyú székébe szíjazva ült, és az Erõt is segítségül hívva próbált minél többet megtudni az ellenségrõl. Azonban még mindig bizonytalan volt. Több tucatnyi jelenlétet érzett a hajó körül, de valahogy furcsán. A lények egész közel mozogtak a felszínhez, de ahhoz mégis mélyen, hogy megnehezítsék a célzást.
- Ezek nem „élõ” lények – vágott hirtelen egy érzés Kardoba.
Nem tudta ugyan megmagyarázni miért, hiszen nem láttak még egyet sem, de biztos volt benne, hogy igaza van. Az elsõt rögtön követte a többi megérzés: ha nem élõlények, akkor lehet, hogy nem is jó ötlet az ágyúkat használni ellenük…vagy éppen ez a megfelelõ? Az Erõ ezúttal nem adott választ, csak segített a kérdést feltenni. Kardonak kellett választania.

A Forgotten Abyss felemelkedett, ágyúi a kavargó talajt pásztázták maguk körül. Szél kiképzése némileg átvette az irányítást még az alkoholon keresztül is, és nyilvánvaló volt, hogy a férfi egy ideig biztos kézzel használná az ágyút. Aztán viszont az adrenalin hatása múlni fog, és a teljesítmény is rohamosan csökken majd. A turáni érezte, hogy ha cselekedni akarnak, akkor azt azonnal meg kell tenniük…

Ahogy kinézett a lebegõ hajó ablakán, Kalor pillantása ismét az öregre esett. A férfi tágra nyílt szemmel figyelte a föld felé forduló lézerágyúkat, majd vad integetésbe kezdett ismét, feje fölött valami hosszú, ósdinak kinézõ tárgyat tartva…

[Kalor Nordak]

Valami megrázza a hajót. Megpördülök a tengelyem körül továbbra is a széken ülve, majd a rámpa irányába tekintek. Semmit nem látok... Végül mindenki elfoglalta a helyét. Kardot láttam felmászni az ágyúkhoz, és a szemem sarkából még mintha Szelet is láttam volna. Minden esetre az én feladatomhoz tértem vissza, és gyakorlatomnak köszönhetően profin elemeltem a gépet a talajtól.- Rock and roll! - Viszont több dolog is szembe tűnt. Rash Horus hajóját valamilyen okból kifolyólag nem környékezték meg ezek a furcsa lények, mintha a szagunkra jönnének, vagy talán intelligensek? Rejtély.
Azon kapom magam, hogy a föld felszínén örvénylő kis dombocskákat bámulom, és próbálom kitalálni hogy miért csak a mi hajónk alatt áskálódnak. Szerencsére hamar észbe kapok, és nem messze fekvő ház felé irányul tekintetem. Ekkor látom, hogy a szakállas öregember ezúttal egy még az eddigi kacatjainál is ocskább dologgal hadonászik felénk, és kétségbeesve néz az ágyúkra.
Az első gondolatom az, hogy nem szabad rájuk lőni - az öregember reakciójából ítélve. De ki tudja, mire érti ezt az öregember!? Cselekedni kell, meg amúgy sincs időm hátrakiabálni, hogy ne lőjenek. Nyilván csak akkor fognak lőni, ha ránktámadnak azok a valamik.

A gépet jó magasra emelem, hogy ha még egy mutáns krayt sárkány is úszkálna alattunk se tudjon elkapni minket. A következőkben a sebességet maximalizálom, a gépet pedig egyenesen a ház felé irányítom. Szememmel a házhoz legközelebbi tisztást keresem ahova sikeresen tudnék landolni.

((( az ez utáni postomat töröltem )))

[Kardo Antes]

Ahogy beértem újdonsült ismerőseim hajójába, s az egyik lézerágyú felé tartottam, találkoztam még egy utassal. Meglehetősen furcsán mozgott, mintha alkohol hatása alatt lett volna. Hamar felismertem az ilyet, mióta ott kellett hagynom a Jedi Rendet egy zeltrosi kocsmában dolgoztam nap, mint nap, így hát hamar felismertem, ha valaki részeg. Ő pedig az volt, kétség sem fért hozzá. Biccentettem felé egyet, köszönésképpen, hisz most én voltam a vendég. Ennél több figyelmet egyelőre nem tudtam szentelni a férfinak, futva jutottam el az ágyú székébe. Lehuppantam, majd rögtön a konzolra tettem a kezemet, és pásztázni kezdtem a földet. Fizikai jelenlétet nem láttam sehol sem, de annak a valaminek a nyomán végig fel volt túrva a föld. Az Erőben kerestem választ a kérdéseimre, s hamar találtam is, melyek igencsak megleptek. Olyan érzésem támadt, mintha azok a valamik ott a talajban megbújva nem is élőlények lennének. Azoknak éreztem őket, s rengeteg volt belőlük, mégis mást éreztem. Elképzelésem sem volt, hogy miféle fajból vagy technológiából származnak, de ezt a kérdést az időre bíztam.
A másik dolog, ami a fejembe fúrta magát az volt, hogy ne támadjak. Az Erő sugallta számomra, én pedig minden esetben hallgattam az efféle megérzésekre.

- Nem szabad rájuk támadnunk. Ezek nem élőlények. - kiáltottam amilyen hangosan csak tudtam, hogy mindenki meghallja a fedélzeten.

Nem tudom, hogy a többiek megfogadják-e a tanácsomat, de én biztosan. Ezután felzúgtak a YT hajóművei, s felemelkedtünk a földről. Éreztem, hogy nő a sebesség, s a lézerágyú kamerája is megerősített ebben. A ház felé repültünk tovább, aminek örültem, az arkániai ezek szerint megfogadta a tanácsomat. Út közben kiszálltam a székből, s csatlakoztam a pilótához. Fegyverekre most úgysem volt szükség, fölöslegesnek tartottam az ücsörgést. Szemeimmel egy leszállásra alkalmas placcot kerestem, közel a házhoz.

- Ott jó lesz. - mutattam ujjammal egy területre.

[Pixar]

Pixar alighogy megmászta a Kalor Nordak hegyet, és a csúcsán megtelepedett, már is új dolgot tapasztalhatott meg. Repült! Bizony-bizony! Eljött ez a történelmi pillanat, a kushibanok evolúciós csúcsává változott azzal hogy hirtelen a semmiből megtanult repülni. Azonban a kezdeti lelkesedés, Galaxyman póz és "Vííííí" hangok kiadása után érkezett a szomorú valóság. Ez, a hajó padlóval a főszerepben alapos pofont adott a kis kushibannak, ahogy amaz "földet" ért Kalor gépmadarának belsejében. Hamarosan a többiek is a hajón voltak és meglehetősen idegesen sürögtek-forogtak. Pixart annyira nem érdekelte a krízis helyzet, inkább azon volt hogy ismét a levegőbe emelkedjen, ugyanis ő nem az a fajta kushiban volt aki egy pofon miatt feladna valamit. Mielőtt azonban bárminek is nekifogott volna, egy pillantást vetett a kinti buckákra, amelyek a hajó körül köröztek, néha neki ütközve a tartó lábaknak. Egy pillanatra eltöprengett a dolgon, de aztán beljebb sietett, egészen a pilótafülkéig, ott azonban meglepő módon egy hang nélkül lecsücsült az egyik sarokba és csak várt.

[Lézersugár]

//Köszönöm a megértéseteket, Pixar: történtek változtatások, kérlek aszerint módosítsd a postodat, ha úgy gondolod//

Mindenki

A hely, ami Kardo kinézett, valóban alkalmas volt leszállásra, bár egy kicsit messze esett a háztól. Azonban a hajón mindenki jó erõben volt, így a százötven méteres távolság nem eshetett nehezére senkinek, és ennyi ideig, még Kalor is tudja vinni teljes sebességgel a vállán ücsörgõ Pixart. A hajó végül leereszkedett, és a pilótafülkében lévõk megkönnyebbülten vették tudomásul, hogy ide nem követik õket fura támadóik. A kis társaság végül a rámpánál gyûlt össze.
Ezúttal tisztában látjátok az öreget, aki még mindig nem mozdult el a tornácról, viszont szemmel láthatóan megkönnyebbült, hogy nem támadtatok. Most már jobban látszik a kezében tartott tárgy is: egy „özönvíz” elõtti puska. Egy pillanatig nem értitek, hogy miért pont ezt tartja a maga mellett az öreg, amikor sokkal modernebb eszközöket is használhatna, nem is beszélve a hajón lévõ ágyúkról. A megafon viszont látszólag bedöglött, mivel az öreg nem próbált tovább belebeszélni. Viszont széles taglejtésekkel integetett. Az egész egy Activity versenyre hasonlított. Az idõs férfi elõször rátok mutatott, majd a jobb kezében tartott hangosbeszélõvel egy jókora dobást imitált, majd ismét rátok utalva sietségre ösztönöz titeket.
Felmérve a terepet a ház köztetek, és a korábbi leszállóhely között van félúton. Támadóitok nagy része még mindig arrafelé köröz, bár az nem biztos, hogy nem rejtõzködik több még a homokban. A másik probléma a ház körülötti terület, amit szó szerint vér áztat. Egyesek számára talán nem jelent megterhelést, de mi van, ha valaki nem bírja a látványt és a meleg nap miatti szagot?
Az öreg ismét összeszedte minden erejét, és egy kérdést ordított.
- Akkor jönnek?...

[Kardo Antes]

Végül azon a területen tette le a gépet a pilóta, ahova én mutattam. Jól éreztem magamat ebben a társaságban, megfogadták a tanácsaimat, s tetszett az a légkör, ami a YT fedélzetén uralkodott. Az egyetlen dolog, ami zavart, hogy egyiküknek sem tudtam a nevét. Amíg repültünk, addig megpróbáltam ezt is megfejteni, s olyan hangerővel szólaltam meg, hogy mindenki hallja.

- Jó volna, ha mindannyian bemutatkoznátok. Csak, hogy tudjalak titeket a neveteken szólítani. Sokkal kényelmesebb lenne úgy. - forgattam körbe a fejemet mind a három illetőn.

Ezután a gép landolt, én pedig a rámpához álltam a többiekkel egyetemben. Az arkániai lenyitotta a hajó rámpáját, s immár sokkal közelebbről vehettük szemügyre a házat és a benne lakó férfit is. A kezében tartott ócska tárgyat, egy sugárkorszakbeli puskát. Nem értettem, hogy ennyi idő után bárki is, hogy lehet képes ilyen fegyverrel védeni magát, de ha neki ez vált be, akkor használja csak. Én inkább megmaradok a számomra teljes mértékben bevált sugárpisztolynál és a fénykardomnál. Utóbbit sajnálatos módon igen ritkán tudom használni, nem mutathatom meg olyanoknak, akik között akár egyetlen ember is elítélne miatta.
A férfi próbált nekünk elmutogatni valamit, de nem igazán értettem. Annyit tudtam kivenni belőle, mintha azt mondta volna, hogy siessünk oda hozzá. Nekem is ez volt a tervem, nem mondott nagy dolgot az öreg. Körülbelül százötven métert kellett megtenni ahhoz, hogy célba érjünk, és szerencsére a föld alatti akármik is ott maradtak, ahonnan mi felszálltunk. Nagy előnnyel indulhatunk hát neki a futóversenynek, ahol, ha vesztünk, az életünkbe is kerülhet. A többiekre néztem, majd mikor az öreg megkérdezte, hogy "Akkor jönnek?", akkor én úgy döntöttem, hogy megyek is.

- Akkor megyünk? - ismételtem az öreget.

Elindultam lefelé a rámpán, majd néhány lépés után megálltam. A földet mindenhol vér borította, alvadt vér tapadt a földhöz. Meglehetősen undorító, és nem utolsó sorban büdös látvány volt, de engem nem zavart különösebben. A klón háborúk ideje alatt rengeteg csatában vettem részt, nem ez volt az első alkalom, mikor ilyen körülmények között kellett lennem. Még csak a gyomrom sem fordult föl, hányingerem sem támadt, bár a részeges fickó iránt most kezdtek kétségeim lenni. A pia és a vér látványának hatására lehet, hogy kidobja a rókabőrt. Mindenesetre leléptem a talajra, s nagyjából próbáltam kerülni a vértócsákat, de a cél az volt, hogy elérjek a házig, így futásnak eredtem.

[Kalor Nordak]

Rash sikeresen kiszúrt egy helyet viszonylag nem messze a háztól, azonban túl közel sem volt. Úgy körül-belül 140 méterre tehettem le a gépet a háztól, ahol az öregember még mindig hadonászott. Út közbe megkérdezte mindannyiunktól Rash hogy hogy hívnak minket. - Kalor Nordak. - Miután leállítottam a gépet, hátraszaladtam, és a kopott bőrdzsekim tartófogasa alatt elhelyezett fehér dobozból kivettem a sugárpisztolyomat, amit a tokjába csúsztattam és az övemre erősítettem.

A következő dolgom volt hogy kinyissam a rámpát. Először az öregembert kerestem tekintetemmel, akit nem volt nehéz kiszúrni. Újabb mutogatós játékba kezdett, aminek mondanivalóját ketten Rashhal próbáltuk kisakkozni. A megafon-dobálós résznél én arra tippeltem, hogy mielőtt elindulunk hajítsunk el magunk előtt valamit. A sietségre ösztönzős rész viszont egyértelmű volt. Remélem nem hagytunk figyelmen kívül semmit. Kicsit ellentmondásosnak érződött a magyarázkodás, hiszen először mintha azt akarta volna sugallni hogy óvatosak legyünk, másodszor pedig hogy csipkedjük már magunkat. Rash nem törődött az apróságokkal, belevágott a hulladzsungelbe. Ugyan elég demoralizálónak hatott a látvány, nem túlságosan érdekelt (egyedül az aggasztó benne, hogy nehéz lesz a tetejükön rohanni). Az undor inkább a szagok kapcsán keletkezett bennem, nem a vér vagy a tetemek miatt. Viszont nem biztos hogy ez mindenkivel így lesz.

Egyedül Szél miatt aggódom egy kicsit. Szemmel fogom tartani...
Ahogy nézem a távolodó Rash Horust, a kushibanhoz fordulok és felajánlom segítségemet: - Utazz velem, szőröshutt. - Ha felugrik a vállamra, vele együtt kezdek futni, viszont ha nem, akkor nélküle.

[Szél]

A turáni fölöslegesen szíjazta magát az ülésbe, mire sikerült volna célpontot fognia, a hajó megtett egy kört, majd még egyet, majd ereszkedni kezdett. Mikor a hajtómű leállt, Szél megpróbálta magát kigabalyítani a hevederből, de a szervezetéből távozó adrenalinnal együtt tért vissza a részegség érzete is.

Ereje végül elhagyta őt, és miközben a többiek hatalmas sprintre készültek, ő lehorgasztotta fejét, és nyomorultul maga elé suttogott.
- Segítség.... Se...segítség...

[Kalor Nordak]

És még mielőtt felkaphattam volna a kushibant, valami megütötte a fülemet. Az első reakcióm az volt, hogy most végünk, ideértek azok a szörnyek és egyedül Rash éli túl... Aztán valami furcsa szörcsögés lett a hangokból, majd amikor már végképp eldeformálódott arccal figyeltem jobbra-balra mi lehet ez a mocorgós nesz, kivettem belőle Szél hangját, ahogy segítségért "kiált". A Kushibanhoz fordulok újra, és közlöm vele amit gondolok. - Csak úgy nem hagyhatom itt. Menj előre, és mondd meg a többieknek hogy mi van. Ha látják a szörnyeket, és mi még nem vagyunk ott próbáljátok meg elterelni a figyelmüket, vagy nem tudom. - Majd legugolok, vállon veregetem, és elindulok részeges cimborámért.

Végül ott találom meg, ahol legutóbb láttam. Beszíjjazta magát a lézerágyú vezérlője elé, de ki onnan már nem sikerült szabadulnia. A homlokomat fogva én is hozzáférkőzöm, és nekiállok szétcsatolni a biztonsági öveket. Öt perc alatt sikerül úgy leemelnem a részeg alakot - megjegyzem közbe nem egyszer elkáromkodva magamat - hogy az ne csapódjon a földre a biztonsági övek védő karjai nélkül. Kondícióm, és főleg hogy egyre kevesebb az időnk - ezzel együtt a túlélési esélyünk - most lehetővé teszi azt a megerőltetést, hogy Szelet hassal a vállamra helyezve induljak útnak a ház felé, ami mellesleg neki roppant kényelmetlen lesz, és még le is hányhat. Viszont inkább a kisebbik rosszat választom, és inkább hányjon le minthogy meghaljak. A kényelem ezesetben nekem kell hogy kedvezzen. Egy utolsó pillantást vetek kifelé a hajóból, és ha nem látok öreg hadonászó kezeket akkor megiramodom (a körülményekhez képest).

[Pixar]

Pixar csendben figyelte az eseményeket, egy szót nem szólt. Valójában délutáni pihenőjét töltötte el, ilyenkor pár percre mindig kussban volt és csak merengett előre. Mikor a zabrak felkéri hogy mutatkozzon be neki, egy pillanatra rátekint, ekkor pupillái kitágulnak, de szó nélkül fordul vissza ahhoz a ponthoz amit korábban is bámult. A többieket közben lefoglalta a kialakult helyzet. Már épp befejezte volna a pihenést, amikor Kalor lépett oda hozzá és felajánlotta a vállát mint utazóeszközt. Pixar felemelte felé a mancsát és ötöt mutatott, majd négyet, hármat, kettőt, egyet.

- Kész vagyok szőrtelen wookie!

Ám ekkorra Kalort már Szél foglalta le, a részeg fickó megint nem volt a helyzet magaslatán, ezért az arkániai korábbi ajánlata már nem élt a kushiban számára. ~Mopakfej.~ jegyezte meg magában Pixar, de végül is úgy tett ahogy azt Kalor kérte és a zabrak után iramodott.

[Kardo Antes]

Alighogy elhagytam a gép fedélzetét, s a hullák között imbolyogva megindultam a ház felé, Kalor YT hajójának beselyéből segélykérő kiáltás hallatszott. Anélkül, hogy valaha is hallottam volna a hangot, tudtam, hogy ki az. A részeges fickó bennrekedt a gép belsejében. Éreztem, hogy nem lesz minden rendben azzal a taggal, de nem álltam neki zsörtölődni, vészhelyzet volt. Már épp szóltam volna, hogy majd én kihozom, mikor ezt Kalor ajánlotta fel. Ledobta magáról a kushibanit, Pixar-t, majd vissza is fordult.
A kis szőrcsomóra pillantottam, majd leguggoltam hozzá.

- Majd én viszlek. - ajánlottam fel a segítségemet.

Ha elfogadta, akkor megvártam, míg felmászik a hátamra, ha nem, akkor, pedig erőszakkal láncoltam magamhoz, s úgy kezdtem el futni tovább a ház felé. Eközben azt figyeltem, hogy azok a földalatti teremtmények nem eredtek-e a nyomunkba.

[Lézersugár]

Mindenki

Kalor egy hirtelen mozdulattal felkapta Szelet a hátára, aki ugyan rugdalózott elõször a váratlan testhelyzet miatt, majd a részegekre jellemzõ sztoicizmussal tûrte, hogy vigye az arkániai. Kardo Antes vállán ezalatt Pixar helyezkedett el, jóval kevésbé akadályozva a zabrakot, mint a turáni fehérhajú társukat.
Óvatosan elhelyezkedtek a hajó rámpájánál, készen arra, hogy bármelyik pillanatban visszameneküljetek.
Az öreg még egyszer felemeli a hangosbeszélõt, majd jó messzire elhajítja. A következõ pillanatban ti is elindultok. Amint a tárgy földet ért, a hatása egyértelmû volt. A föld alatt közlekedõ támadók azonnal elindultak feléje. Mintegy kéttucat gépezet túrta a földet a vélt préda körül. Aztán a csali megállt, de ti ekkor már félúton jártok a ház felé. Kardo ugyan megelõzte az arkániait, aki azért elkezdett fáradni a gyors sprint alatt. A férfi, hátán a részeg turánival, aki csak halkan bíztatta, és próbálta visszatartani a legutóbbi étkezését, egyenletes iramban futott, fejét leszegve, és csak arra az idõre emelve fel, hogy a házig lévõ távolságot megbecsülje.
Az ex-padawan sejtése egyelõre csak saját magának bizonyosodott be; ugyanis egy másodpercre meglátta végre az egyik támadót. A robot – mert egyelõre nem volt jobb szava rá – körülbelül ötven centiméteres volt, kristálylapokkal kirakva, amelyek minden irányba visszaverték a nap fényét. Kardo azonban gonoszat érzett felõlük. Nem tudta miért, vagy hogyan kerültek ide, de a szándékuk egyértelmûen ártó volt. A pillanat elmúlt, és a csupa éles penge és fog eltûnt újból a föld alatt, meghatározhatatlan romhalmazt hagyva csupán a megafonból. Elérte a házat. Pixar automatikusan leugrott a válláról, és a fal mellé húzódott.
Kalor látta, hogy már közel van. Nem vett tudomást lassuló lépteirõl, csak még egy utolsó sprintet próbált kihozni fáradt lábaiból. Hallotta a bíztatást, az öreg kiabált neki. Egy pillanatra felötlött benne, hogy Szél még mindig nem hányta le.
Kardonak az öreg megrántotta a karját, és a közeledõ földtúrásokra mutatott, majd a kezébe nyomta az ósdi fegyvert.
- Fedezd õket! – kiáltotta. – Gyerünk, gyorsabban! – szólt már Kalorék felé.
Kardonak ismeretlennek tûnt a puska. Hamar rájött, hogy ez nem lézersugarakat lõ ki. Már csak az volt a kérdés, hogy ezt használja –e, vagy inkább a saját, modernebb fegyverét…

[Kardo Antes]

Immár Pixar-al a vállamon futottam tovább a ház felé. A kis kushiban nem sok terhet jelentett számomra, könnyű testének súlyát szinte nem is éreztem, így hát zavartalanul folytathattam az utat. Izgultam a többiek miatt, akik hátul maradtak, de bolondság lett volna visszamennem nekem is segíteni, valószínűleg csak láb alatt lettem volna. A futásban amúgy sem tudok segíteni. Az arkániai viszont elég kitartóan futott tovább, maga elé nézett, látszott, hogy minden erejét összeszedte.
Eközben az öreg férfi vadul kalimpált felénk, hangosbeszélőjével folyamatosan biztatott bennünket. Nem kellett használnom az Erőt ahhoz, hogy tudjam: nem ellenséges az öreg, velünk van. A veszélyt nem az ő irányából éreztem, hanem a föld alól. A vakond gépezetek közeledtek felénk. Gyorsítottam a sebességemen, s ekkr vettem észre, hogy a idős ember eldobja a beszélő műszerét, elég messzire került tőlünk, és szerencsére a gépek figyelmét is elterelte vele. Elindultak a magnetofon felé, látszott a túrásaik miatt, hogy merre mennek. Végül megálltak a szerkentyűnél, és megpillantottam az egyik ilyen szerzetet. Nem volt nagyobb fél méternél, teste kristálylapokkal volt kirakva, melyek vakítóan tükrözték vissza a fényt. Néhány másodpercre el is vesztettem a látásomat a villanás miatt, de az irányt még így vakon sem tévesztettem el. Az Erő is sugallt némi információt róluk, mégpedig azt, hogy gyilkos szándékúak. Nagyon erősen éreztem, szinte már ijesztő volt. Miféle teremtmények lehetnek ezek?

Mialatt én felértem a ház tornácára, oda ahol az idős ember ácsorgott, addig a gépek darabokra szedték a magnetofont, s most Kalorékat vették célba. Már felpattintottam a sugárpisztolyom tokját, mikor az öreg a kezembe nyomta antik darab fegyverét.

- Köszönöm. - hálálkodtam a férfinak.

Gondolkodni viszont már nem volt időm a dolgon, hogy a saját pisztolyom használjam, vagy az öregét, tehát az utóbbi mellett döntöttem. A szisztémája ugyanaz volt: irányzék figyelése, és a ravasz meghúzása. Úgy gondoltam, hogy ez a fegyver működhet a gépek ellen, hisz úgy tűnik egyedül csak a használója élte túl a helyzetet.
Az Erőre koncentráltam, átadtam neki az irányítást, hagytam hogy átjárja a testemet, minden porcikámat. Egy pillanatra lehunytam a szememet, majd végül céloztam és lőttem. A robotokat céloztam. Újra és újra elsütöttem a fegyvert, az első néhány lövésnél egyáltalán nem érdekelt az eredménye, csak próbáltam kitapasztalni, hogy miként reagálnak a lövedékre.

[Kalor Nordak]

Az izzadtságcseppek szinte izzottak már piros-pozsgás arcomon, mialatt céltudatosan rohamoztam a többiek felé - továbbra is Széllel a hátamon. Nem igazán nézelődtem se jobbra, se balra, így többnyire mindent sikerült kizárnom magam körül, ami esetleg kizökkentene eltökélt mámoromból. Amikor újra felemeli a megafont az öreg, rögtön észre veszem, hogy csak a földalatti ellenségeink figyelmét akarja azzal elterelni. Továbbra is erőltetetten futok, és hamarosan megérkeznek Rash Horusék az öreg házikójába...

Már mi sem vagyunk messze, egy utolsó sprintet beiktatva megiramodom és amint a tornác pereméhez érek, feldobom rá Szelet, ahogy éppen sikerül. Kimerültségem viszont nem elég arra, hogy még egy ilyen hosszú erőfeszítés után én is felugorjak a tornácra, ezért csak hassal tudok úgy-ahogy felkapaszkodni arra. Ekkorra már felénk veszik az irányt a fenevadak, és jó pár lövést is lead rájuk a meglehetősen furán viselkedő társam. Olykor-olykor mintha átadná magát valamilyen ösztönnek, ami kapcsán véletlenül néha lehunyja a szemét...

De ez egyelőre lényegtelen. A gondolat hamar elúszik fejemből, és feleszmélek, hogy félig még a földön vagyok. Heves lihegés közepette a karomat nyújtom a többiek felé, hogy rántson fel valaki!

[Szél]

Nem sokon múlik, hogy Szél ki nem dobta a taccsot az arkáni hátára, amint az futva cipete a hajótól a tornácig. A himbálózástól gyomra felfordult, ő maga pedig még a korábbinál is jobban elszédült.... aztán egyszer csak a lebegés rövid érzése következik - Kalor egyszerűen elhajította őt, mikor már csak néhány lépés távolságra volt a ház verandájától.

A turáni teste a földnek ütközött, fejét beverte a kemény deszkákba... de ahelyett, hogy az ütés eszméletét vette volna, egészen különös dolog történt. A turáni rég elfeledett hatodik érzéke indult be, és az ütést veszélyként ítélte meg, egyetlen pillanat alatt kisöpörve belőle az alkohol hatásának nagyobbik részét.

Megrázta fejét, mely a pia mellett immár a padlóval való találkozástól is sajgott, és darabosan, de egyedül, sikerült feltápászkodnia. Kalor felbukott, csupán pár lépésre a terasztól, valószínűleg a dobás minden erejét elvette. A földkupacok egyre csak közeledtek, és közeledtek az arkánihoz... mikor az egyszer csak Szél fémkarjának érintését érezte.

A szintetikus ujjak Kalor csuklójára szorultak, és egyetlen lendületes mozdulattal álló helyzetbe segítették őt.