Sith nagyurak völgye (Korriban)

[Veszély]

//Elnézést a hosszú kihagyásért, felveszem a kaland szálát, ahogy megbeszéltük.//

A hátborzongató suttogás nem hagy nyugodni, oda-vissza visszhangzik fejedben, mint valami fülbemászó dallam, melyet nem tudsz elfelejteni. Sietni igyekszel, de a kőrakodás lassan halad... és a sziklák durva felszíne felhorzsolja, felsérti tenyeredet... a féjdalom, és az, hogy egyre nehezebben fogod a köveket a vértől síkossá váló kezeddel, tovább lasít téged...

De tudod, hogy sietned kell... a folyosó felől, ahonnan érkeztél, kaprmos lábak koppanása hangzik fel.

[Darius]

Darius egy halkan szisszent, ahogy a kövek éles pereme megvágta tenyerét. Miután a fájdalomtól reflexszerűen elhúzta kezét a kőrakástól megszemlélte, ahogy a vér lassan szivárog a kezéből. Miraluk ként ezt látni sokkal kellemetlenebb, hisz olyan mintha a testét alkotó erőfonalak lassan elhagynák a testét. És kissé lehangolóan hat az emberre, ahogy látja, hogy veszti el az erejét.
~ Most ne azzal törődj! Ás tovább! – kiáltott rá Tifa.
Darius szó nélkül folytatta az ásást, bár a vér és az egyre idegesítőbb és félelmetesebb suttogás miatt lassabban haladt. Ezt már csak tetézte, hogy a háta mögött folyosó felől karmos lábak lépteit halotta.
- Már megint Tuk’ata-k. – mérgelődött magában Darius miközben egy nagyobb követ gördített el az útból.
~ Remélem, hogy csak Tuk’ata-k – mondta halkan Tifa.
Darius a biztonság kedvéért készenlétbe helyezte fegyverét, hogyha harcolnia kell, keze ügyében legyen az íja a kardja és a tőre.


//Ezúton is köszönöm, hogy elválaltad a kalnd folytatását.//

[Veszély]

A rés egyre nagyobbra tágul, de még mindig nem elég ahhoz, hogy át tudd magad préselni rajta. Odakintről a lábak dobogása mellé valami mély, torokhangú fújtatás keveredik.

[Darius]

A kövek elhordása lassan halad. Túl lassan. De ki tudja mi van még ebben a rémes kriptában. Ha „szerencséje” van akkor csak pár Tuk’ata. Legutóbb győztesen került ki a harcból de most valami rémisztő fujtatás is vegyül a karmos lábak lépteinek zajai közé.
- Talán… jobb… lenne ha… lerendezném azokat a… valamiket mielőtt… folytatnám az ásást – mondta Darius miközben a súlyos köveket emelgette el a kis alagút bejáratától.
- Nem! Te csak áss tovább. – förmedt rá Tifa.
Darius beletörődve és izmait megfeszítve próbálta fokozni sebességét. Közben már a harcot tervezgette magában. Több maroknyi kő is hevert a közelében amikkel ha kell megdobálhatja az ellenfeleit.

[Veszély]

Folytatod a rakodást, de mindhiába: a bejárat felől beszűrődő fényt hirtelen óriási árnyék fedi el, ahogy a lény, melynek hangjait hallottad, belép a kapun. Kissé szűk neki, de ezt vállának egyetlen erőteljes lökésével intézi el, rést szakítva az évezredes kőfalba. sosem láttál még iylen ocsmány teremtménytk, a pofájából áradó hullabűzt még így, méterekről is megérzed.

[Darius]

Darius épp egy nagyobb követ görgetet arrébb amikor a hatalmas monstrum megérkezett. Mivel túl keskenynek találta az ajtót kicsit szélesített rajta, hogy beférjen.
- Mi a fene? – mondta, a hatalmas bestia láttán. – Uhh, itt Korribanon még nem terjedt el a vibrofogkefe? Vagy legalább PalpaTin-Tak lenne nálam, hogy megkínálhassam. ;D - vette viccesre a figurát a Miraluk.
~ Inkább csinálj már valamit!

Darius a számszeríjáért kapott, becélozta a szörny fejét, majd egy kósza gondolattól vezérelve kicsit jobbra célzott. Egyesen a szörny szemébe, majd meghúzta a ravaszt. A megfeszült húr suhogó hangjának visszhangja járta át a termet, ahogy a ravasz meghúzása után a plasztacél hegyű nyílvesszőt útjára indította.

[Veszély]

A nyílvessző pontosan a hatalmas lény szeme felé tart, mielőtt azonban célba érhetne, az egész szemgödör homályossá, fátyolossá válik. A lehunyt áttetsző, de ugyanakkor vastag szemhéjról ártalmatlanul pattan le a lövedéked. A monstrum felágaskodik, és bömbölve rád mered. Láthatóan tökéletesen lát téged a teremben uralkodó félhomály ellenére.

[Darius]

- Mi a…? – Darius nem hitt a szemének. A nyílvessző lepattant a szörny szemhéjáról. – Ilyet se lát minden nap a Miraluk.
~ Ne viccelődj hanem csinálj végre valamit. – rémüldözött Tifa
Darius persze már rég azon gondolkozott, hogy hogyan tudná likvidálni a szörnyet. Ahogy a megoldás után kutatott hátrafordult és megpillantotta az egyik szobrot.
- Ez az! - Darius felkapott pár követ majd a szobor lába elé lépett. Majd elkezdte dobálni a behemótot.
~ Te meg mit csinálsz?
- Ha eléggé felbőszítem talán, elég hü..e lesz ahhoz, hogy fejjel nekem rohanjon. Mielőtt kilapítana gyorsan kiugrok az útjából. Ha szerencsém lesz a fejével összetöri a szobor lábát ami egyenesen rázuhan. Ha ez még nem lenne elég neki akkor a kardom segítségével megnézem, hogy milyen belülről. – ismertette a tervét miközben újabb kövekkel dobálta a szörnyet.

[Veszély]

Terved sajnos csak részben válik be. A lény a sokadik kő után felbömböl és neked ront. Ahogy félre ugrasz, utánad kap, óriási agyarai feltépik ruhádat, noha bőrödet már nem érik el... viszont az egyensúlyod elveszíted.

A lény hatalmas testsúlya akkora lendületet kölcsönöz neki, amitől nem tud időben megállni, és ténylegesen nekiront a szobor talapzatának... ami azonban nem az ő irányába kezd dőlni, hanem tefeléd.

[Darius]

Darius ösztöneitől vezérelve a szörny mögé gurult, hogy elkerülje a ledőlő szobrot. Miután a behemót mögé került gyorsan felállt majd tőrét előrántva felugrott a hátára, és a tőrt egyenesen a gerincébe próbálta szúrni. Ha ez sikerül neki, akkor akár a tőr segítségével fel tud mászni a szörny vállára, és kardjával keresztül szúrhatja annak koponyáját. Ha netalán a behemót megpróbálná lerázni magáról Dariust akkor megpróbálná a kardját beledöfni a testébe, hogy elkerülje a leesést.

[Veszély]

Az oszlop pontosan egy másodperccel azután csapódik be, hogy gurulni kezdesz, és mindössze egy tenyérnyivel vét el téged. Ha eltalált volna, minden bizonnyal azonnal szörnyet halsz. Gurulásod a lény mögött ér véged, ahonnan felpattanva a hátába váod tőröd... azaz vágnád, ha a vastga bőrön nem csúszna meg pengéd. Elveszíted egyensúlyod és ismét a földön kötsz ki, a bestia pedig nyáladzva fordul a te irányodba. A pofájából áradó dögbűz olyan erővel csap meg ismét, hogy nem sok hiányzik az eszméleted elveszítéséig.

De az talán még kegyelmes is lenne ahhoz képest, ami akkor vár rád, ha ébren morzsol szét a feltáruló és egyre közeledő, ujjnyi hosszú fogakkal keretezett állkapocs.

[Darius]

Darius fél térdre ereszkedve próbálta kitalálni, hogy mit is tegyen, ám ez nem volt túl könnyű már-már lehetetlennek tűnt az iszonyatos bűz miatt. Ahogy felnézett a szörny közeledő álkapcsára szinte már feladott minden reményt.
„Az megsegít, ha baj van…” – maga se tudja hogy ez a mondat honnan jutott az eszébe. A mondat másik felét már maga fejezte be.
- Csak hinnem kel benne.

Valami megvoltozott. Az idő lelassult és megállt. Pont úgy mint 3 éve a kath-vérebek barlangjában. Darius egyenesen a szörny közeledő szájába nézett. Látása kiélesedett és szinte látta a szörny belső testfelépítését.
Az erő átjárja a szörny vérét, Darius pedig látja ezt az erőt.
Az erő átjárja a szörny idegrendszerét, Darius pedig látja az erőt.
Pont amikor az idő számára megállt rádöbbent mit kel tennie. Látta, ahogy erőfonalak a szörny nyakán keresztül a koponyájába azon belül az agyába áramlanak.

Az idő ismét gyorsulni kezdett. A behemót hatalmas keze Darius felé lendül, hogy elkapja. Darius felszökkent a levegőbe pont mielőtt a hatalmas kéz elérte volna. Az ugrás nagyobb volt mint amire egy átlagos ember képes lenne, és szinte tökéletes ugyanis Dariusnak sikerült megállni a szörny alkarján. Tőrét beledöfte, hogy üvöltésre késztesse a szörnyet. Majd amikor az kitátotta bűzlő fogakkal teli száját Darius elrugaszkodott a szörny karjáról. Jobb kezébe vette a kardját, lábaival a szörny alsó fogsorán egyensúlyozott, és a megfelelő pillanatban a szörny szájpadlását keresztül szúrva, átdöfte annak kicsi agyát. Majd a kardot benne hagyva ellökte magát a bestiától és egy hátraszaltóval földet ért.

[Veszély]

A terentatek, az a rettegett lény, mely, mikor még nagyobb számban élt, Jedik tucatjait, százait morzsolta össze bűzös fogsorával, ugyanúgy látja az Erőt mint Darius. Számára az Erő nem élő, pusztán éltető: ez a tápláléka, a leglaktatóbb, melyet valaha is találhat. Ez a látás azonban egyiküket sem teszi erősebbé, sebezhetetlenebbé... vagy halhatatlanná.

A villámgyors mozdulatsorra a lény épphogy fel tudja kapni a fejét - áldozata, aki imént a földön hevert, most vaskos mellső végtagján egyensúlyozik... aztán a miraluk kardja lesújt. A penge szikrákat hány, mikor a fogakon végigszántott, pengéjéből körömnyi szilánkok hasadnak le visítva... aztán a hegy eléri a szájpadlást és áthasítja azt. A terentatek villanó fájdalmat érwez utoljára, aztán ahogy a fegyver eléri az agyát, uolsó, vinnyogó hürdüléssel kimúlik.

Darius sikere azonban nem teljes: bár a lény elpusztult, a borotvaéles fogak felhasították a férfi lábbelijét, és talpát. szerencsére a sebek nem mélyek - lábra tud állni, bár ez iszonyatos fájdalommal jár... viszont nem ártana mielőtt fertőtleníteni a vágásokat.

[Darius]

~Darius! … Hallasz engem? … DARIUS!
A hang eleinte halk szinte alig halható suttogás volt, melyet Darius agya nem is akart felfogni. Ám ez a hang melyet már 3 éve nem tud elhallgattatni, kizökkentette a fáradt Miralukot méla ámulatából. Ismét felfogja amit lát és hall. Tifa jól ismert visító hangja, és egy hatalmas bűzlő tetem.
- Mióta? – nyögte ki nehezen
~ Mi mióta? – Tifa ezt már sokkal érdeklődőbb hangon már-már gyerekesen mondta.
- Mióta ülök itt?
~ Nem tudom biztosan. Úgy 1-2 perce.
Darius lassan megpróbál feltápászkodni, ám amint lábára helyezi testsúlyát erős fájdalom, hasít végig egész lényében. Nagy nehezen mégis sikerül elbicegnie egy nagyobb kőre, amire leülhetett és megvizsgálhatta lábát.
- Kéne egy kis víz, hogy kitisztítsam.
~ Majd nemsokára kiérünk egy tóhoz. Ismét az a jólismert sejtelmes sajnálkozó hang amit Darius nem tudott hova tenni.
Darius félig levetkőzött és felsőruházatát csíkokra darabolta, majd azokat kötésként használva bekötözte lábait és egyéb sérüléseit. Majd a fájdalommal nem törődve összeszedte felszerelését és folytatta a kövek elpakolását. A maradék ruhadarabokat kezére csavarta, hogy legalább azt ne sértsék fel újra a kövek. Közben gondolataiba mélyedt. Még mindig nem értette, hogy mi történik vele veszélyes helyzetekben, mint például most is. Hallott már róla, hogy az erő néha különös képességgel ruházza fel az erőérzékenyeket, de nem gondolta volna, hogy vele is megtörténhet. Vagy talán nem is ez történt vele? Ezt csak a végtelen Erő tudhatja…

[Veszély]

Bár a fájdalom lelassít a munkádban, a kövek végre érzékelhetően fogyni kezdenek. Közel fél órát szenvedsz és a végletekig kimerülsz, de sikerül annyira kitágítanod a rést, hogy könnyedén átférj rajta. A járás nehezedre esik, de azért lassan, de biztosan képes vagy előrehaladni.

A kőrakás túlfelén egy folyosó tárul eléd, homokkő falai díszesen faragottak - noha a domborművek az első néhány méteren súlyosan megsérültek, valószínűleg annak az omlásnak következtében, aminek maradványait az imént takarítottad el. A műalkotások csatajeleneteket, és más életképeket mutatnak be, jelentőségüket és jelentésüket azonban nem tudod felmérni.

A folyosó legalább harminc méteren át fut, mielőtt a sötétbe veszne, így számos faragványt csodálhatsz meg út közben.