Argetlam-villa /KM: A családtagok/

[Eriál Argetlam]

A tágas, elegánsan (és luxus-szerűen) berendezett villa egykor egy holoszínésznő, Aratha Nann otthonát képezte, de ő tragikus módon elhunyt három évvel ezelőtt. Az ingatlan ekkor az állam gondozásába került, és a helyi kormány közvetítésével jutottak hozzá új gazdái: Eriál Argetlam és családja.

Tágas, L- alakú épület ez, melynek egyik szárnyát Eriál átengedte Kidohnak a dathomiri lány kérésére; a másik szárnyban az Argetlam család lakik.

<sup>Eriál Argetlam és felesége, Yumiko

Kidoh

A gyermekek: Tavion Argetlam és Akira Cethac


A házikedvencek: Jambo és Bubba</sup>

[Eriál Argetlam]

Egy hét telt el azóta, hogy Eriál Argetlamnak nyoma veszett. Minden előzetes figyelmeztetés nélkül tűnt el. A rendfenntartó erők semmit nem tudtak megállapítani: az Ég Urai rommá tört bútorzatán csak ERiál és Sve Juppu ujjlenyomatait találták, utóbbi azonban Naboo-n, a fogatversenyen tartózkodott ezidőtájt.

Azóta pedig semmilyen fejlemény... Yumi teljesen kétségbeesett a hír hallatán, az első napokban zárkózottabb lett, örömtelenebb... és végül bezárkózott szobájába, melynek ajtaját csupán annyi időre nyitja ki, hogy Kidoh, a velük élő dathomiri beadhassa neki az ételét.

A földszinten, a nappali közepén álló elegáns asztal közepén hirtelen megszólal a holokészülék; az oldalán a kis kijelző az Ég Urait azonosítja hívó félként. Talán van valami hír, most, nyolc nap után?

A hirtelen sípolásra az asztal szélén ülve szunyókáló házikedvenc, Jambo felriad, és visítva rugaszkodik el. Csak a csillár által nyújtott kétes fedezékből vizsgálja meg, mi az, ami ráijesztett; mikor megállapítja, hogy csak a kommunikátor az, hosszú lábait behajlítva elrugaszkodik, és az emeleti folyosó korlátján landol.

Onnan újabb lendületet vesz, páros lábbal dobbantva Yumi ajtaján, majd a szőnyegen fel-le ugrándozva és makogva próbálja felhívni a nő figyelmét a hívásra. Bentről nem érkezik válasz, így a kowaki megpördül, és nyargalva indul a másik szárnyba, Kidoh szobája felé...

[Kidoh]

Egy hét telt el azóta, hogy Eriál Argetlamnak nyoma veszett.
Hosszú, nyomasztó napok voltak ezek, ami alatt a ház lakói halálra aggódták magukat a férfiért. Ki-ki a maga módján: Yumi bezárkózott a szobájába, Tavion pedig nyűgösebb lett, mert nem láthatta apját. Kidohra hárult a feladat, hogy mindenkiben tartsa a lelket: a ház küröl minden kötelező dolgot megcsinált, Yuminak hortda az ételt, Taviont pedig vígasztalta.

Elik eltűnése után (azaz este, mikor jelentették neki a dolgot) Kidoh első dolga volt, hogy a helyszínre siessen - ám ő sem talált semmit a széttört bútorzaton kívül. Nem tudta elképzelni, vajon mi történhetett. Elik nem viselkedett furcsán az elmúlt napokban, és ha hirtelen el kellett volna sietnie, vagy bajba került volna, akkor is hagyott volna valami üzenetet.
A ripityára zúzott berendezés viszont arra engedett következtetni, hogy a férfit erőszakkal vihették el. Ezt azonban nehéz volt elhinni, tudva, hogy Elik Erő-használó, és tehetséges kardvívó; hűséges családapaként pedig nem létezik, hogy elhagyta volna a szeretteit. Valami nagy baj történhetett.

Kidoh tehát ugyanolyan tanácstalan volt, mint a család többi tagja, vagy az űrhajókereskedés dolgozói. Mivel nem jutott előrébb az ügy, a dathomiri azt tette, amit lehetett: várt valami hírre, valami változásra, valami megoldásra. Bűntudata volt, amiért nem érezte meg a bajt, és nem tudott segíteni a barátján, akinek annyit köszönhetett...



Tompa, majd egyre erősödő zaj hallatszott a folyosóról, ami a szárnyrészt a ház töbi részével összekötötte. Kidoh felkapta a fejét; aztán vissza is fordult a gyerekek felé, hiszen felismerte a doboló ütemet: Jambo rohangált már megint a házban.
A rohanó léptek azonban továbbra is a gyerekszoba felé tartottak, így a nő lerakta a holoképekkel tarkított mesekönyvet.
-Várjatok egy kicsit. -mondta a fiának és Tavionnak, aztán felállt, és az ajtóhoz ment.
Még azelőtt kinyitotta, hogy Jambo odaért volna, így készen fogadta az állatot.
-Mi ez nagy sietség, Jambo?

[Eriál Argetlam]

Faltól falig, aztán korlátra pattanva vesz újabb és újabb lendületet a kis majom, ahogy végigszáguld a folyosón, be a dathomiri által birtokolt szárnyba, majd végig az újabb folyosón... az ajtó, ahová nagy robajjal tartott, pont a legvégén helyezkedett el. Még nyolc lépés... négy... az ajtó kinyilt. Jambo, aki már épp elrugaszkodott a talajról, hogy a vastag falapon dobbantva egyszerre fékezzen le és kopogjon be, már nem tudott megállni.

Kobakja nagyot koppant az ajtóban megjelenő Kidoh térdén, minek következtében az állatka szédelegve rogyott a padlóra. Két hatalmas, sötétbőrű alak tornyosult felé, melyek fenyegetően vonaglottak, mint valami kígyó... legalábbis a fejét ért ütés miatt így érezte. Zavarában nem tudott mást tenni, mint hangosan felnevetni.

- AHAHAHHAHAHAAHAAAA!

Odalent, a nappali asztalán, idáig is jól hallhatóan, még mindig jelzett a holokészülék.

[Kidoh]

Kidoh látta előre az érkező majomgyíkot, de nem állt félre - tudta, hogy ha neki is megy az állat, NEKI nem fog fájni. Jambo pedig amúgy is mindig nehéz eset volt, ha néha megfejel valamit, talán egyszer leszokik az össze-vissza ugrándozásról...
A kowaki majomgyík feje nagyot koppant a nő térdén, aztán a földre huppant. Akira, aki eddigre odaért, pont látta a jelenetet, úgyhogy hangosan kinevette az állatot. Jambo szédelegve, a maga sajátos módján lereagálta a fájdalmas találkozást: szintén nevetni kezdett. A hangoskodásra még a sarokban szunyókáló Bubba is felemelte a fejét, és kíváncsian a levegőbe szaglászott.

Kidoh megmosolyogta a jelenetet, ám aztán megütötte a fülét egy jellegzetes hang. A csukott ajtón keresztül nem hallhatta a holokészülék jelzését, mivel a ház ezen részébe már alig-alig hallatszott el.
-Szólni akartál? -vonta le a következtetést a dathomiri, és, hogy kárpótolja Jambot, gyengéden megvakargatta a buksiját.
-Gyerekek, maradjatok itt szépen. -fordult vissza- Akira, vigyázz Tavionra, rendben?
Miután a kisfiú bólintott, Kidoh sietve elindult a messzi nappali felé. Mikor odaért és meglátta, hogy az űrhajószervízből keresik, kicsit izgatott lett. Megnyomta a "kapcsolatfelvétel" gombot, és a masina tetején megjelent egy kicsinyített holomás.
-Szia Sve. -köszöntötte Kidoh a férfit- Történt valami? Van hír Argetlamról?
Kidoh még mindig így szólította Eliket. Nem azért, mert nem szerette volna az Elik, vagy az Erial nevet - hanem mert az "Ezüstkéz" mindig eszébe juttatta az első találkozást, és a régi, nehéz napokat. Mindig figyelmeztette, honnan jöttek, és ezért mégjobban megbecsülte a férfi barátságát.

[Eriál Argetlam]

Kilométerekkel távolabb, az Ég Urai Űrhajókereskedés irodahelyiségében Sve Juppu keze már a szétkapcsológomb felé közledett, mikor a ritmikusan ismétlődő sípolás megszűnt, és helyette egy villanással Kidoh kéthüvelyknyi holoképe jelent meg a kézsülék felett.

- Szia Sve. Történt valami? Van hír Argetlamról? - A sötétbőrű lány valami rjtélyes oknál fogva következetesen tegezte a lorrdi férfit, akit viszont ez nem zavart különösebben. végüölis egyes kultúrákban és dialektusokban nem is létezik a magázódás, így ezt nem lehetett a lány szemére vetni. És különben is, a tisztelet kifejezésének nem ez az egyetlen metódusa. A köbnyvelő azonban nem hazudtolta meg magát, a szokásos, illendő távolságtartással szólalt meg, nem mutatva ki, valójában mennyire izgatott.

- Áh, jó reggelt Kidoh kisasszony! Argetlam asszony jobban van valamivel? - kérdezte, noha a választ úgyis sejtette előre. miután Kidoh felelt, óvatosan nekikezdett mondandójának. A megfogalmazáson volt ideje gondolkodni, amíg a kapcsolásra várakozott. - Lehetséges, hogy van hír Argetlam úr hollétéről. Néhányan voltak rendesek tördeékinformációkkal szolgálni.

A "rend" szót árnyalatnyit, de nem túl feltűnően kihangsúlyozta. Ha a lány tud bármit is erről a Rendről, amibe Argetlam úr tartozik, vagy esetleg tisztában van a férfi titkával, akkor megérti az utalást. Ha pedig nem, arra az esetre már megvolt a kitérő válasza...

[Kidoh]

-Áh, jó reggelt Kidoh kisasszony! Argetlam asszony jobban van valamivel? -jött a formális visszakérdezés Elik titkárától.
-Nem. Még mindig a szobájában van. -válaszolt röviden Kidoh.
Egyrészről feltételezte, hogy Sve sejti a választ, másrészről minél gyorsabban rá akart térni a lényegre. Ha valami fontos, nem szabad késlekedni.
Jól is sejtette.
-Lehetséges, hogy van hír Argetlam úr hollétéről. Néhányan voltak rendesek töredékinformációkkal szolgálni. -folytatta a férfi.
A hír hallatán Kidoh még izgatottabb lett. Olyannyira, hogy először fel sem tűnt neki Sve finom célzása.
-Néhányan? Mégis kik? -aztán lassan leesett neki, hogy a különös hanghordozás rejtett tartalmat hordozott- Akarom mondani... Miféle rend? Ugyanarra gondolunk?
Szokásától eltérően most hadart. Sve sosem láthatta így beszélni, de most meg is volt rá a nyomós oka. Egy értékes barát eltűnése bárkit kibillentett volna a szokott kerékvágásból...

[Eriál Argetlam]

- Néhányan? Mégis kik? Akarom mondani... Miféle rend? Ugyanarra gondolunk? - Kidoh nem hogy elértette a célzást, de utolsó kérdésével megerősítette azt, amit Sve sejteni vélt. Ez azonban még korántsem volt elég a bizonyossághoz.

Némi szünetet tartott, hogy megfontolja szavait.
- Nos, ha valóban ugyanarra gondolunk, akkor olyan személyekről van szó, akik szimpatizálnak Argetlam úr nem üzletpolitikát érintő nézeteivel, és fontosnak tartják azt, hogy épségben hazakerüljön.

[Kidoh]

Kidoh egy pillanatra megütközve hallgatott. Svetől már megszokta, hogy bonyolult rendszerben beszél, ám egy ilyen helyzetben nem értette, mért ragaszkodik még mindig a hosszabb, és nehezebben érthető mondatokhoz. Még akkor sem, ha óvatos akart lenni. (Bár egy családtaggal minek?)
Minden esetre csak egyetlen Rend volt, amelyik fontosnak tarthatta, hogy Elik épségben hazaérjen.
-Sve, mint mindig, most is körmönfontan beszélsz... -sóhajtott egyet, hogy lenyugtassa az elméjét- Argetlamnak nincsenek titkai előttem. Ilyenekről legalábbis biztosan nincs. A Zephyr Rendről beszélsz, igaz?
Kidoh tudta, hogy sok olyan dolga van Eliknek (és vele együtt az egész "családnak"), amit nem oszthatott meg mással, így Svevel sem. Most azonban vészhelyzet volt; ráadásul, ha a férfi Rendet emlegetett, csakis egy Rendről lehetett szó... Ezért is mondta ki Kidoh olyan könnyen a nevet.

[Eriál Argetlam]

- Sve, mint mindig, most is körmönfontan beszélsz... Argetlamnak nincsenek titkai előttem. Ilyenekről legalábbis biztosan nincs. A Zephyr Rendről beszélsz, igaz?

A sötétbőrtű lány újabb kérdése némileg hirtelen érte Sve-t, ugyanakkor a szavak a kirakós egy újabb darabját ejtették a helyére. A lorrdi jól emlékezett arra, hogy alig tíz perccel korábban a fotelban üldögélő Medyn a Zephyr szót használta, majd egy pillanatra megmerevedett, mint aki rosszat mondott. Szemei egy pillanatig körbe forogtak, annak a jeléül, hogy magyarázatot keres valamire... Sve-nek a jelen pillanatban kétsége sem volt afelől, hogy az öreg majdnem elszólta amghát titkos szervezetéről.

Mikor megszólalt, ezúttal sokkal tárgyilagosabb volt a hangja, olyan hangsúlyt használt, melyen érezhető volt, hogy felhagyott az óvatoskodással.
- Sajnálom, Kidoh kisasszony. Sajnos nem voltam tisztában azzal, hogy ön mennyire van tisztában bizonyos tényekkel, remélem megérti, hogy óvatosnak kellett lennem. Kérem, mihamarabb jöjjön be az irodába, és ha lehet, hozza Argetlam asszonyt is. Ennél bővebb információkkal csak személyesen szolgálhatok. Várom önöket.

Ezzel, anélkül, hogy megvárta volna a választ, Sve bontotta a kapcsolatot. A piciny, kékes alak szétfoszlott, és a holokészülék búgása elnémult. Az emeleti folyosó korlátjkáról Jambo ismerős vihogása hangzott fel. A gyíkmajom, hosszú lábujjaival a korlátot markolva, bambán bámult lefelé Kidohra...

[Kidoh]

Kidoh még meg akarta kérdezni, hogy a Zephír Rend ugyan mit tudhat Elikről - hiszen, mint jelképes tag (egyelőre nem találkozott, csupán egy Mina nevű nővel, így nem tartotta még magát teljes jogú tagnak), és Elik közelállója, szólhattak volna neki. Ezzel szemben egy egyszerű embertől (akinek semmi köze a Rendhez) kellett megtudnia az egészet.
Ezen kicsit bosszankodott, de mivel Sve szétkapcsolta a vételt, nem várakozott egy pillanatig sem: azonnal felrohant Yumi szobájáig, és egy halk kopogás után lassan benyitott.
-Yumi... -suttogta- Ki kéne kelned az ágyból. A Zephyr Jedirend tud valamit Argetlam eltűnéséről...
Azt várta, hogy a hír hallatán a lány végre kipattan az ágyból, és sietve készülődni kezd - de nem így történt. Yumi meg sem moccant.
Kidoh közelebb ment, és finoman megérintette a lány arcát. Aludt. Mély, nyomasztó álma lehetett, mert a gyengéd próbálkozások ellenére nem kelt fel.

Kidoh végül úgy döntött, nem keltegeti tovább. Az elmúlt egy-két napban kevesebbet evett, nem csoda, ha legyengült, és többet alszik; neki pedig sietnie kell! Ha megtud bármit is, az lesz az első, hogy visszajön, és elújságolja Yuminak.

Halkan kilépdelt a homály fedte szobából, és visszasietett a saját lakrésze felé; ott is a gyerekszobába.
Akira és Tavion még mindig a mesekönyv fölé hajolt, ahol hagyta őket. A mozgó holoképek látványa kellőképpen lekötötte mindkettejük figyelmét erre a kis időre. Kidoh megtorpant egy pillanatra, hogy megmosolyogja a két kisgyerek rajongását, aztán leguggolt melléjük.
-Gyerekek, itt a lefekvés ideje.
-De még korán van, anya! -kérlelte azonnal Akira, aki cseppet sem érezte magát fáradtnak.
-Tudom, csak 10 perc múlva kéne lefeküdnötök, de anyának dolga van, ezért kicsit előbb fekszetek. Cserébe este kimegyünk sétálni, rendben?
Az ajánlat mindkét gyereknek tetszett, úgyhogy (Akirával az élen) gyorsan bebújtak a kiságyba, ami külön az ilyen "együttalvós" esetekre volt betéve a dathomiri szobájába.
Kidoh még odavitt nekik egy-egy bögre langyos kakaót, aztán megsímogatta az arcukat, mindkettőt homlokon puszilta és betakargatta.
-Legyetek jók, és aludjatok.
Egy-két percig még halkan dúdolt nekik valamit, azután a két gyerek el is aludt.

Kidoh halkan becsukta maga után az ajtót, a két gyereket Bubbára bízva. Sietve magához vette a pisztolyát, majd taxit hívott, és már rohant is az utcára. Félúton még megtorpant, és a majomgyík felé fordult.
-Jambo, te is legyél jó! A gyerekek alszanak, ezért ne menj a másik szárnyba. Várj itt.
Tudta, hogy az állat megérti.
Ruganyos léptekkel, frissen és gyorsan kiért a nyűzsgő utcára, és beugrott az éppen érkező járműbe.
-Az Ég Urai Hajószervízbe!

[Kidoh]

Kidoh hatalmas robajjal érkezett meg a villához. Egy látványos ívvel beállt a ház bejárata elé, majd szinte még le sem állította a motort, már fenn is volt a lépcső tetején. Rég volt ennyire formában, mint most. Tudta, hogy társa veszélyben van, és ő meg akarta védeni. Elméje és érzékei felpezsdültek, kiélesedtek. Ha valaki látta volna ebben a pillantban, úgy tetszett volna, mintha nem is felrohanna, inkább felrepülne az ajtóhoz.

Érkezésénél jóval halkabban lépett be az előszobába, majd végigsietett a folyosón, egészen a nappaliba. Olyan gyorsan toppant be, hogy a hűtő közelében lábatlankodó Jambot halálra rémisztette; de ez sem érdekelte, csak futott tovább a saját otthonába.
Mikor átért a kisebbik szárnyba, lelassított. Akár egy sóhajtás, olyan csendben lépkedett végig a szobákon. Gyors és precíz kezekkel összepakolta, amire szüksége lehet: elsősegély csomag, néhány vastagabb ruha, és a legfontosabb, a Fénylándzsa.
Mikor a fegyvert a kezébe vette, egy kicsit megtorpant; szemeivel végigmérte rég nem látott társát. Bizony, évek óta nem emelte így a kezébe. A Fényládzsa azért létezett, hogy pusztítsanak és védjenek vele. Akira születése óta cél nélkül porosodott az egyik sarokban, méltatlanul elfeledve. Kidoh, valahol a szíve mélyén remélte, hogy ez így is marad. Most azonban ismét eljött a pillanat, amikor szükség volt rá. A Fényládzsa ismét pusztíthatott - hogy ezzel más életet megvédjen.
Igen. Hogy életet mentsen. Egy kislány és egy árva nő kedvesét hivatott visszaszerezni. Erre a pisztoly nem lenne képes. Csak a Fénylándzsa.
Kidoh végighúzta a kezét a szunnyadó fegyver hosszú faburkolatán. A benne rejlő hatalom alig érezhetően lüktetni kezdett. A lándzsa harcra hívta. Az Erő nevében.

A sötétbőrű nő a vállára csapta a hátizsákját, és jobb kezével erősen megmarkolta az ezüstöt botot. A takarítónőnek már meg kellett érkeznie.
Akár a dzsungelben lopózó ragadozó, besettenkedett a gyereksobába, és a két mit sem sejtő gyermek fölé hajolt. Csendben állt egy percig, míg jól megjegyezte minden arcvonásukat, mozdulatukat, lélegzetvételüket. Őértük -és főleg a saját fiáért- mindenképpen vissza kell majd jönnie! Egy pillanatra összeszorult a szíve, de aztán megacélozta. Mint harcos, nem bukhatott el! Mint anya, ki kellett tartania! Alig érezhető csókot lehelt Akira arcára, megsímogatta mindkét gyerek bőrét, aztán eltökélt arccal elfordult tőlük.
Olyan hangtalanul, ahogy jött, ismét kirohant a nappaliba. Csendes érkezésével most a zeltron nőt ijesztette meg, aki majdnem kiejtette a kezéből a felsőjét, amit levenni készült.

Kidoh megbeszélte vele a teendőit. Mivel neki el kellett sietnie (nem adott indokot, mért), a nő feladata volt vigyázni a gyerekekre.
-Ne fedejsd el őket kivinni sétálni, és nyolckor melegítsd meg nekik a vacsorát. Yuminak is vigyél fel belőle. Elég, ha csak az asztalára teszed, aztán ne is zavard tovább. Ha Akira és Tavion kérdezősködnek, mondd meg nekik, hogy holnapra visszajövök, és ha szerencsém van, hozok nekik egy naaagy meglepetést. -hadarta a takarítónak, és hozzá még el is játszotta a hangsúlyt.
Ezzel megnyugtatta a nőt, hogy nem történt semmi nagy baj. Éppen elég volt, hogy a ház ura eltűnt...

Kidoh tehát ismét elhagyta a házat, és a vörös speeder hátán ismét az Ég Urai Hajószervízbe száguldott...

[Eriál Argetlam]

Napokkal később

Kulcs fordult a tágas villa bejárati ajtajának zárjában. A konyha az előzobára nyílt, így az épp uzsonnáját fogyasztó Tavion azonnal meghallotta az ismerős zajt. Ügyesen lecsusszan magasított székéről, és kirohant a hallba. Kidog éppen akkor csukta be az ajtót maga után, a szőnyeg közepén pedig Tavion apja állt.Az alig három éves leányzó apró kezeit széttárva repült Eriál felé.
- Papa! Papa! Papa! - ismételgette folyamatsan, ahogy a hóhajú magához ölelte és felemelte a földről. - Hoj vojtál?
- Túl messze, csöppem. Túl messze. - súgta vissza a férfi, és most már nem tudta visszafolytani könnyeit. A sós nedv patakokban folyt végig arcán.
- Miéjt síjsz papa? - kérdezett ismét a kislány, miközben pöttöm ujjaival édesapja arcát törölgette.
- Csak örülök, hogy látlak, Tav.
- Én is öjüjök. - mosolygott rá szélesen a gyermek, majd arcát Eriál vállába fúrta. Szinte röktön vissza is kapta, és ismét a férfi arcába nézett.
- Büdi vagy papa.

[Kidoh]

Hát megérkeztek. Kidoh jóleső zsibbadságal a lelkében, lepakolta a hátizsákját és a lándzsát az ajót mellé. Alig fordult vissza az előszoba felé, fia hangos lábdobogással, visítva-nevetve vágta magát az ölébe.
-Anyu, anyuuuu! -egy darabig nem is tudott megszólalni, úgy belenyomta a fejét anyja mellkasába.
Kidoh erősen magához szorította Akirát. Valahol sejtette, hogy a közelében hasonló jelenet zajlik, de elméjéből mindent kizárt a tény, hogy fia, az egyetlen fia ismét itt van mellette. Hosszú percekig csak némán szorította magához. Nem könnyezett, nem nevetett, csak ragaszkodón ölelt.
Mikor végre elengedte Akirát, a kisfiú levegőért kapkodva, hangoskodva hadarni kezdett:
-Felkeltünk, de te anya nem voltál itt, pedig kerestünk! Azt mondtad, hogy sétálni megyünk, meg majd gombócot eszünk, meg mondasz estimesét! Nem mondtad, hogy elmész! Arela -így hívta Eliket az anyja után, de túl bonyolult volt még neki bármely neve- elment, és te is elmentél! Csak Lona néni volt itt, és azt mondta hogy visszajössz! És aztán Lona néni volt itt mindig! Ne hagyj itt! Ne hagyj egyedül, anya!
Monológja vége hangos sírásba torkollott. Kidoh sejtette, hogy a kisfiú derekasan bírta eddig, és férfiakhoz méltón vigyázott Tavionra helyette is. Sejtette, hogy sosem sírt, de minden nap megkérdezte Lonától -a bejárónőtől- hogy mikor jön már haza az anyukája. Akira bizonyára felfogta, hogy veszélyben van, azért marad távol. Nehéz lehetett, és ezt egy gyerek úgysem tudja ennél jobban megfogalmazni.
-Nem hagylak mostmár el. Csak elmentem Argetlamért. Hazakísértem őt, látod? -megint megölelte, aztán megsimogatta fia buksiját és puszit nyomott az arcára.
Akira úgy-ahogy megnyugodott, de a szipogást nem tudta abbahagyni.
-Most pedig menjünk beljebb! -kedvesen Akirára mosolygott, a karjába kapta, és elindult. Belül majd szétfeszítette a boldogság, hogy ismét itthon van, de nem felejthette el, hogy barátja állapota nagyon rossz volt.

A nappaliba érve a zeltron nő fogadta őket, olyannyira meglepődve, hogy még mindig tétován ácsorgott az asztal mellett. Kidoh -karján a belécsimpaszkodó Akirával- először őt vette célba, gyorsan köszönt, és megkérdezte, minden rendben ment-e, míg távol volt.
-Pe... persze... Őőő... Nagyon váratlanul... -kicsit gondolkozott, hogyan is fogalmazzon- ment el, nem tudtam, hogy meddig marad távol... De Argetlam úr titkára felhívott, valami Sve Juppu, hogy váratlan dolga akadt, és tovább lesz távol, mint gondolta, ezért... -azzal akarta befejezni, hogy nem szólt a rendfenntartóknak az újabb eltűnt személy miatt, de végül nem tette.
-Örülök, hogy hazajöttek. -bökte ki végül. Rengeteg kérdése lett volna, de inkább hallgatott. Látta Kidoh és Elik kissé elnyűtt állapotát, és ez tartotta vissza.
-Köszönöm. Nyugodtan ülj vissza. -ezzel egyelőre lezárta a beszélgetést a nővel, hiszen fontos dolga volt még. Visszanézett Elik felé.
-Argetlam. -szólt a férfihez- Te menj fürdeni, és tedd rendbe magad, én addig szólok Yuminak, hogy megjöttél.

[Eriál Argetlam]

A Kidoh által felemlegetett fürdő hatására egy pillanatra szörnyű emlékképek tolultak Eriál fejébe: Elik Sammath emlékei. A száguldás a sötét alagútban, a vízben, mely Exar Kun katakombáiban zúdult a fejükre. De a baljós képsor egyetlen szemvillanás alatt el is illant, és helyét átvette az, amire a dathomiri valóban gondolt. Egy kád gőzölgő, forró, illatos víz... pihenés...felfrissülés... Csodálatos gondolat volt. Elik ugyan mindent megadott volna, hogy most beszélhessen feleségével, de rájött, hogy az még ráér pár percet.
- Igen... igen ez nagyon jó ötlet. - lehelte elerőtlenedve, és letette gyermekét a csempézett paldóra, mielőtt elejtette volna. - Lona, kérem kerítsen nekem valami kényelmes ruhát.
- Igen, Argetlam úr.

Eriál hátat fordított, és a folyosóra kilépve a földszinti fürdőszoba felé vette az irányt.