|
Post by Qui-Gon Jinn on Oct 20, 2007 22:39:22 GMT 1
-
|
|
|
Post by Qui-Gon Jinn on Oct 20, 2007 22:40:53 GMT 1
Egy rosszul sikerült bevetés
- Figyelem, ellenséges csapatok hatoltak be a bázisba! Ismétlem, ellenséges csapatok hatoltak be a bázisba! Valószínûleg birodalmiak! – hallatszott Jorund hangja a hangosbemondóból.
Az addig megszállóként tevékenykedõ légionáriusok egy emberként kapták fel a fejüket erre a mondatra. A meglepetés teljes erõvel taglózta le õket. Egyikünk sem számította arra, hogy támadás fog érni minket, sõt, arra sem, hogy egyáltalán vannak birodalmiak egységek ezen a bolygón. Sajnos úgy tûnt, hogy a ,,Bárhol, bármikor” jelezõ pontosan illik a Birodalom haderejére. Éreztem az Erõben, ahogy a közelben levõ katonáimon néhány másodpercig zavarodottság és rémület lesz úrrá, majd lassan, fokozatosan visszanyerik a hidegvérüket.
Nemrég érkeztünk meg a Calais VI-ra. Ez egy vad, elszigetelt planéta, az Ismeretlen régiók közepén. Az egyik kapcsolatunk beszámolója szerint egy terrorista csoport fészkelte be magát egy, a bolygón levõ elhagyatott erõdbe. A vezérkarral együtt arra a döntésre jutottam, hogy kifüstöljük õket innen. Megterveztük az akciót, majd a támadás megindult. Gond nélkül hatoltunk be a bázisba. De már akkor rossz elõérzetem volt, amikor megindítottuk a támadást. Folyosóról folyosóra haladtunk, megöltünk mindenkit, aki az utunkba mert állni. Az égett hús szaga, mely a sugárnyalábok által okozott lõtt sebekbõl áradt, elkísért minket utunkon. Volt viszont valami, amit észre kellett volna vennem: az ellenség E-11-es karabélyokat használt, a Birodalmi Rohamosztag jellegzetes fegyverét. A fegyvert persze észrevettem, de nem tulajdonítottam neki nagy figyelmet. Úgy véltem, valami fekete áruról lehet szó.
Gyorsan, szinte gond és áldozat nélkül számoltuk fel a bázison levõ ellenséget. Ezután átvizsgáltuk a bázist, de általános meglepettségre semmi olyat nem találtunk, ami arra utalt volna, hogy terroristákkal álltunk szemben. Tiltott robbanószerekre, fegyverekre és hasonlókra számítottunk… de egyiket sem találtuk a bázison. A terroristáknál az E-11-et kivéve más fegyver nem is volt, max egy-két gyengébb sugárvetõ.
Aztán befutott a szörnyû hír: birodalmiak támadták meg a bázist. - Jorund, azonnal zárjátok le a bázis külsõ régióiban levõ biztonsági ajtókat! Meg kell õket állítanunk! – kiáltottam bele a száj-komlinkomba. Nem érkezett válasz, de a bázis külsõ részei felõl érzékelt ingerültség biztosított arról, hogy a birodalmiak elõtt épp most csukódtak le a megerõsített biztonsági ajtók. Remélhetõleg ezek majd feltartóztatják õket… egy bizonyos ideig, persze.
- Figyelem, a parancsnokok jöjjenek a vezérlõterembe, mindenki más biztosítsa a nagyobb folyosókat! Szedjék a lábukat! Emlékezetemre hagyatkozva elindultam az irányítóterem felé. Velem szemben az Árny légió katonái érkeztek, majd siettek dolgukra. Láttam rajtuk, hogy egytõl-egyig már a következõ harcra készülnek. Ha valamit megtanultam a sheritanokról az elmúlt évek folyamán, akkor az az volt, hogy bárhol, bármikor készek harcolni, még ha az lesz az utolsó ütközet is, amit vívnak. Érdekes egy nép ez, sosem tudtam, és a körülményeket figyelembe véve talán sosem fogok kiigazodni rajtuk.
Míg a vezérlõ felé tartottam, gondolataim elkalandoztak. Valahogy nem tudtam hova tenni, hogy a birodalmiak csak úgy, a semmibõl jelentek meg, pont itt, ahol az Ûrkalóz se jár. Ez a bolygó egyáltalán nem nevezhetõ stratégiailag fontos helynek a Birodalom szemszögébõl, meglehetõsen az ismert területek mögött található. Amikor elrepültünk a felszín felett, útban idefele, még egy falut, vagy egyáltalán települést sem láttam. Teljesen kihalt bolygó, hacsak nem vesszük bele a helyi állatokat. Akarva akaratlanul is arra a következtetésre jutottam, hogy valaki kiszivárogtatta az akciónk tervét a birodalomnak.
Egy hónappal ezelõtt találkoztam Bali-W’an-nal az Alderaanon. Akkor figyelmeztetett engem, hogy bizonyos, birtokába jutott információk szerint a Birodalom megtudta, hogy még életben vagyok, és eléggé nagy erõkkel kutatnak utánam. Óvva intett engem, hogy maradjak a peremvidéken, mert a külsõ gyûrûkön átlépve már nem biztonságos a számomra. Hallgattam rá, és az Alderaanról visszaérve ki sem mozdultam a Kalee bázisról. Ez volt az elsõ alkalom, hogy elhagytam a bázis biztonságot jelentõ falait… és tessék, máris nyakig ülök a bantha-trágyában... ülünk, ha pontosabban akarok fogalmazni.
Beértem a vezérlõterembe. Ott már öt másik ember várt rám, egy holoasztal körül állva (melyen mellesleg a bázis tervrajza volt látható): Eve Carpathia, Jorund Bardok, Miroul, Gertne Hort és Frenand Brao. Öt osztaggal jöttünk a bázist bevenni, õk voltak az osztagparancsnokok. Nem a legjobb osztagaink voltak itt. Még a Shadow Squad sem tartott velünk ezúttal. Nem tartottam fontosnak, hogy elit alakulatokat vonjunk be egy ilyen egyszerûnek ígérkezõ küldetésbe. Utólag belegondolva viszont elkelt volna a segítségük. - Jelentést – szólaltam meg, amikor odaértem hozzájuk. - A kamerák szerint birodalmi egységek özönlenek befelé az északi és déli bejáraton – kezdte Eve. – Úgy tûnik, a sima gárdistákkal van dolgunk. Ez azonban sovány vigasz, nagyon sokan vannak. - Átnéztük a rendszereket, és sajnos azt kell mondanom, hogy kelepcébe estünk – folytatja Hort parancsnok. – Nincs más kijárata a bázisnak, és ha meg is próbálnánk lyukat robbantani a falba, az se lenne megoldás. Valószínûleg már rég körbevették a bázist. - Légi támogatást se hívhatunk – tette hozzá Jorund. – Elvesztettük a kapcsolatot a Deadpass-sal. Valószínûleg elmenekült, vagy lelõtték. Sóhajtottam egyet. A Deadpass egy korelliai korvett volt, amelyet fél éve foglaltunk el egy kalózbandától. Õk egy rajtaütés során orozták el valami Corelliai kereskedelmi cégtõl. A kalózok életben tartották a régi legénység tagok életben maradt részét, remélve, hogy jó pénzért eladhatják õket a Nar Shaddaa-n. Ennek köszönhetõen, miután bevettük a korvettet, a legénység csatlakozott hozzánk, és az elkövetkezõ idõkben õk irányították a korvettet is. Reménykedtem benne, hogy sikerült már elmenekülniük. - Mit csináljunk, tábornok? – intézte hozzám a kérdést Brao parancsnok. Nem válaszoltam azonnal. Mereven bámultam a tervrajzot, keresve valami menekülési útvonalat, valami reményt arra, hogy élve ússzuk meg a kialakult helyzetet. De nem találtam. Tökéletes csapda volt ez. Jól kitervelt, részletesen kidolgozott. Akárki is állította fel, jól tudta, hogy ebbõl még Vader is nehezen menekülhetne meg.
Vettem egy mély levegõt, miközben lehorgasztottam a fejem. - Sajnálom barátaim, de azt kell mondjam, hogy innen nincs kiút. Semmi sem kedvez nekünk, még az Erõ sem. Az ellenség valószínûleg többszörös túlerõben van, mi pedig csak hatvanan vagyunk. Még ha ki is tudnánk törni, valószínûleg szép kis hadsereg várna minket tárt karokkal és sugárkarabélyokkal odakint. Nem szívesen mondom ezt, de sorsunk megpecsételõdött – felemeltem a fejem. – Ez viszont nem jelenti azt, hogy felemelt kezekkel fogjuk õket várni. Holtan akarnak minket. Azt mondom, ne könnyítsük meg a dolgukat. - Mire gondolsz? – kérdezte Eve. - Itt van ez a raktár – mutattam rá a tervrajzon az említett teremre. – Ezen keresztül jutottam be a bázis központi részébe. Tele van hatalmas ládákkal. Alkalmas hely rajtaütés szerû támadásokra, mivel sok fedezék kínálkozik. Két bejárata van. Tíz-tíz katona becsalja a rohamosztagosokat a raktárba. Addig a többiek elbújnak, majd jelre lecsapunk rájuk. Annyi birodalmival végzünk, amennyivel csak tudunk... és természetesen, ebbõl a csatából, gyõztesen nem kerülhetünk ki. De ezzel megmutatjuk a Birodalomnak, hogy nem hajtunk fejet elõttük. Végignéztem a bajtársaimon. Mindannyian az érzéketlenség álarca mögé rejtõztek, próbálván nyugodtnak tetszetni magukat. De éreztem az Erõben, hogy feszültek, kissé elkeseredtek is. Ám ez így volt természetes. Életünk legnagyobb harca elõtt álltunk, esélyeink százaléka alulról verte a nullát… nem volt csoda hát, ha mindenki stressz közeli állapotban volt. Ám ahogy végighordoztam tekintetemet a szemükön, mindegyikõjük szemében ugyan azt láttam: sziklaszilárd eltökéltséget. - Mit szoltok? – kérdeztem egy kisebb hatásszünet után. - Akár meg is adhatjuk magunkat, persze. - Kraytsz*rt! – vágta rá Jorund. – Amondó vagyok, verjünk be néhány szemetesvödör-fejet. - Rám és az embereimre számíthatsz – biztosított Miroul. - Egy csapat vagyunk. Osztozunk örömben és bánatban, de még a halálban is – mosolygott Eve. - Nem fogok térdre hullani ezek elõtt a mocskok elõtt – sziszegte Brao. - Mindhalálig – bólintott Hort. - Rendben van - halványan elmosolyodtam. – Mutassuk meg nekik, mit is tud az Árny Légió.
Szétszéledtünk. Míg a többiek sorra elhagyták a vezérlõt, addig én egy helyben állva, újra lesütöttem a fejem. Nem gondoltam volna, hogy ilyen könnyen beleegyeznek ebbe az öngyilkos akcióba. Úgy tûnt, hogy a sok éves közös munka kialakított egy bizonyos fokú bizalmat bennük velem szemben. Bíztak bennem, készek voltak a halálba is követni. Bár nem szerettem az ilyesmiket, most mégis jólesett, hogy ennyire bíznak a döntéseimben.
Valószínûleg álldogáltam volna még ott egy darabig, gondolataimba mélyedve, de az Erõ jelezte nekem, hogy jobban teszem, hogy ha elindulok a raktárba, mert a birodalmiak hamarosan áttörnek a biztonsági ajtókon. Kisiettem a vezérlõbõl, majd a raktár felé indultam. Szerencsére nagyjából emlékeztem, merre van, így hamar odaérkeztem. A raktár hatalmas volt, annyi ládával, amennyi egy nagyobb teherszállító hajó rakterében is fellelhetõ.
Minden légiós ott volt már, és igyekezett minél jobb fedezéket találni. Nem egy katona a magasabb láda-tornyokra felmászva foglalt el ideális lõpozíciót. Eve az egyik sarokban levõ láda mögött húzta meg magát, Miroul vele átellenben állt készenlétben, Jorund ellenben egy ládatorony tetejérõl mérte fel a terepet. Húsz katona éppen elhagyta a raktárt, hogy majd ide csalhassák a rohamosztagosokat.
Odasétáltam az egyik ládához. Felemeltem a kezemet, szemeimet pedig lehunytam. Koncentráltam, miközben kinyúltam az Erõvel. Magam elé képzeltem, ahogy az Erõ csápjai körbefogják a ládát, majd megemelik, végül pedig a hozzám közelebb levõ ajtó mellé helyezik. Amikor kinyitottam a kezemet, láttam, hogy a láda tényleg az ajtó mellett áll. Nem elõször használtam ezen képességet, melyet telekinézisnek (tárgymozgatásnak) hívnak. Az egyik alapvetõ technika egyike. A hasonló Erõhasználatok még nem okoznak fejfájást. Beálltam a láda mellé, így a bejövõk nem láthatták, hogy hol is vagyok. Volt egy egész gonosz tervem a támadók ellen.
Lassan teltek a másodpercek. A levegõ szinte vibrált a feszültségtõl. A légiósok csendben várták, hogy a birodalmi katonák bármelyik pillanatban betoppanjanak a raktárba, és akkor elkezdõdik a pokol. Miközben a láda mögött álldogálva vártam a fejleményeket, eszembe jutott valami. Bekapcsoltam a száj-komlinket. - Légiósok, szeretném a figyelmeteket kérni. Régóta ismerjük már egymást, harcok tucatjait vívtuk együtt, egymás hátát védve, kitartottunk a végsõkig. De most, elérkezett az idõ, hogy elváljunk egymástól. A sors ezt szánta nekünk – szünetet tartottam, majd. – Arra kérek mindenkit, hogy ne csüggedve, félve várjuk a birodalmiakat. Mutassuk meg nekik, hogy kik vagyunk mi: az Árny Légió rettenthetetlen katonái, nem félünk senkitõl és semmitõl. Büszke vagyok rá, hogy ilyen nagyszerû emberekkel küzdhettem egy csapatban. A Halál követe, már vár ránk… várakoztassuk még egy kicsit! Szavaimat csend követte, majd egyetlen, hangos kiáltást hallattak a légiósok, mégpedig egyszerre. Éreztem az Erõben, ahogy a feszült légkör egyszer csak megszûnik, átadva helyét a felszabadultságnak. Úgy tûnt, sikerült feltüzelnem az embereimet. Tárt karokkal vártuk a birodalmiakat.
Hamarosan hatalmas robbanások sorozatainak hangja hasított át a levegõn. A bázis falai beleremegtek, a ládák rezonáltak. Éreztem az erõben, ahogy a bázis külsõ részei felõl egyre többen és többen érkeznek. A birodalmiak áttörték a biztonsági ajtókat, és már úton vannak felénk. A láda felé fordultam, és mind a két kezemet annak oldalára helyeztem. Szemeimet lehunytam, majd újra elmélyedtem az Erõben. Megszûnt számomra a külvilág. Hagytam, hogy az Erõ áramlása magával sodorjon, akárcsak egy hullám. Éreztem magam körül az Erõt, ezt a végtelen energiamezõt, mely már hosszú évtizedek óta kísér utamon. Eddig mindig megsegített, ha bajban voltam; most is ezt vártam tõle. Habár az életem nem mentheti meg, még meghosszabbíthatja azt.
Éreztem, ahogy a csaliként kiküldött katonák visszaérnek a raktárba, majd elfoglalják helyeiket. Nem sokkal késõbb idegeneket éreztem a láda túloldalán, ahogy beözönlenek a raktárba… én pedig támadásba lendültem. Újra segítségül hívtam az Erõt, mellyel megragadtam a ládát, és ellöktem magamtól. Szemeim felpattantak, én pedig visszazökkentem a valóságba. Láttam, ahogy a láda tekegolyó módjára tarolja le az elé került, gyanútlan rohamosztagosokat. - TÁMADÁS! – ordítottam teli torokból. Közben leakasztottam övemrõl az ott lógó hengerszerû tárgyat, majd megnyomtam rajta egy gombot. Sercegõ energia hangja töltötte meg az étert, majd egy zöld nyaláb csapott ki a tárgyból. A fénykardom pengéje életre kelt. Ám ez nem az a kard volt, melyet évek óta használok. Ezt csak nemrég találtam, egy módfelett rizikós kiruccanás során a Yavin IV-en. Majdnem otthagytam a fogamat abban az átkozott Massassi templomban a bennszülöttekkel folytatott harcokban. Nagyon nem akarták, hogy lejussak a templom alsóbb részeibe, ahol is ezt a kardot találtam. Igazából nem is értettem, miért védik annyira ezt a kardot. Teljesen szabványszerû fénykard volt, extrák nélkül. Bár lehet, hogy az olyan elmaradott népeknek ez jelentette a csúcstechnológiát.
A régebbi fénykardom ezúttal is a helyén volt: a gépkaromba beépített titkos rekeszben, melynek fedelét csakis a tudatommal lehetett kinyitni. A fedelet nyitó mechanizmus közvetlen az idegpályámra kapcsolódott, így volt ez lehetséges. Régi szuvenír a Red Alliance-es idõkbõl.
Azzal egy idõben, hogy a fénykard pengéje életre kelt, megszólaltak a légiósok sugárkarabélyai is. Az újonnan létrejövõ sugárlövedékek, mint jégesõ, úgy zúdultak a betörõ, meglepett rohamosztagosokra, majd kaszálták le õket. Azok, akik túlélték az elsõ sorozatot, megpróbálták bevetni magukat a ládák közé. De ott már tárt karokkal várta õket egy-egy légionárius, aki vagy sugárvetõvel, vagy karddal vetett véget a támadó életének. A zöld fénykardpengének köszönhetõen hamar kivívtam a rohamosztagosok ,,megtisztelõ” figyelmét. Egy emberként fordították felém sugárvetõik csöveit és adták le a halálosnak szánt lövéseiket. Újra segítségül hívtam az Erõt, majd a fénykardomat kezemben forgatva sorban hárítottam el a közeledõ halálleveleket. Nem egy a falba csapódott, de olyan is volt, amely a feladó fejében állt meg. Sok év tapasztalata és az Erõ tette lehetõvé a számomra, hogy vissza tudjam verni a lövedékeket.
Kezdetben sikerült a raktárak bejáratánál tartanunk a rohamosztagosokat. Ám ahogy telt az idõ, úgy egyre többjüknek sikerült bentebb és bentebb hatolniuk. A birodalmiak vesztesége hatalmas volt, de õk csak jöttek és jöttek, mint a sáskák. A túlerõ ellen a légió katonái vállat-vállnak vetve küzdöttek, egymást segítve a bajban. Ám ennek ellenére, a bátor katonák sorban estek el. De adósak nem maradtak a gyilkolásban.
Bevetettem mindent, ami a tarsolyomban volt: ládákat dobálgattam a rohamosztagosokra, fénykardommal aprítottam õket. Nem egyszer fordult elõ, hogy egy katonát bevágtam egy nagyobb csoportosulásba, ezzel felborítva õket. Nagy pusztítást vittem végbe az ellenség sorai között… de ez nem volt elég ahhoz, hogy legyõzzük õket. Ám nem azzal a hittel szálltunk harcba, hogy mi itt most gyõzni fogunk.
Éppen elbújtam egy nagyobb sortûz elõl, amikor egy közeli becsapódás hangját és egy jajgatást hallottam. Ugyan abban a pillanatban éreztem, hogy valami nekem esik. Nem döntött fel, de nem sokon múlt, hogy a földön kötöttem ki. Amikor megvizsgáltam azt a valamit, meghûlt ereimben a vér. Eve feküdt holtan a földön, mellkasán és fején lövés ütötte barázdákkal. Arcán utolsó rémülete tükrözõdött. Azonnal kiszúrtam társam gyilkosait: két rohamosztagost, akik ezúttal engem vettek célba. Már húzták volna a ravaszt, ám én kinyúltam feléjük az Erõvel, és mind a kettõt keményen a falhoz vágtam. Oda hallottam, ahogy csontjukat törik a becsapódástól.
A halál szaga folyamatosan kezdte ellepni a raktárt. Szabályos hulla hegyek keletkeztek a terem különbözõ pontjain. Mind a két fél tagjai alkották ezeket a hegyeket. Folyamatosan, másodpercrõl másodpercre valakinek az életét követelte a könyörtelen harc.
A sorsomat én se kerülhettem el. Éppen levágtam két rohamosztagost, amikor megszólalt a fejemben a vészjelzõ… de már késõ volt. Robbanás hangjára lettem figyelmes. Nem tudtam megnézni, mi is történt: a robbanás utószele, mint valami rongybabát, úgy vágott hozzá a közeli falhoz. Miközben közeledtem a falhoz, úgy éreztem, mintha lelassult volna körülöttem az idõ. Akkor ott tudtam, hogy számomra a harc befejezõdött. Nem tehetek többet a társaimért… cserben hagytam õket.
Az idõ hirtelen visszazökkent a rendes menetbe. Keményen ütköztem a falhoz, a fejemet ért ütéstõl pedig elvesztettem az eszméletemet. Elsötétült a világ.
Az orromat mardosó égett hús szaga térített magához… na meg egy szitkozódás, amelynek forrása nem messze lehetett. - Menj a pokolba – hallottam egy hangot, de a fejem olyannyira zúgott, hogy nem ismertem fel a gazdáját. Gúnyos nevetés, egy kattanás, suhintás, végül a hús szakadásának hangja. Sikerült olyannyira összeszednem magam, hogy kinyithassam a szemeimet. Még láttam, ahogy Jorund fej nélküli teste lassan oldalra dõl. Gyilkosa ott állt a holtest felett. Vörös páncélba volt öltözve, akár az alvilág követe, kezében hosszúkás, kard forma fegyvert tartott, melynek pengéjérõl messzirõl láthatóan vércseppek folytak alá. Magas volt, szilárdan, biztosan állt lábain. Nem tudtam, miért, de már pusztán a látványától is kirázott a hideg.
Ekkor erõs kezek ragadtak meg, majd valaki a hátamra fordított. Egy rohamosztagos volt, aki éppen vizsgálgatni kezdett. Amikor észrevette, hogy magamnál vagyok, odakiáltott a vörös páncélosnak. - Warn legfelsõbb védelmezõ, ez még életben van! - Lõje agyon, nem számít – reagált a vörös páncélos, majd hátat fordított a katonának. - De uram… õ az, akit kerestünk. Felismerem az arcát az eligazításról. Ezekre a szavakra a vörös páncélos megfordult, majd lassan elindult felénk. Amikor odaért hozzánk, lenézett rám. Viszonoztam a tekintetét, de olyannyira kába voltam, hogy csak hunyorgásra futotta. Nem is tudtam pontosan, mi zajlik körülöttem. Csak feküdtem, szinte öntudatlanul, várva a fejleményeket.
Közben a vörös páncélos elrakta a kardját, és egy sugárvetõt húzott elõ köpenye rejtekébõl. Leguggolt mellém, majd a sugárvetõ csövét a homlokomhoz nyomta. Hosszú másodpercekig szótlanul nézett rám. Bizonyára arra várt, mikor reagálok valamit erre. De nem csináltam semmit. - Itt helyben ki kellene loccsantanom az agyvelõdet, te rohadék – sziszegte végül, miközben ujja megnyomott egy gombot a sugárvetõn. – De nem az én jogom a magadfajta felett ítélkezni. Majd a Fõinkvizítor eldönti, mi legyen veled – ujja meghúzta a ravaszt, nekem pedig újra elsötétült a világ.
Néhány héttel késõbb elhagytam a Coruscantot. Addig az Inkvizíció vendégszeretetét élveztem, az egyik cellában. Naponta jártak hozzám az inkvizítorok, különbözõ vallatási és kínzási módszerekkel igyekezvén megtörni, hátha kiszednek belõlem némi információt a még életben levõ jedikrõl. Azonban tartottam a számat, és bár a kínzások embertelenek voltak, kibírtam a megpróbáltatásokat. Természetesen néhány kisebb információt sikerült kicsikarniuk belõlem, de azzal annyira se mentek, mint egy rancor ürülékével. Végül maga a Fõinkvizítor jött el hozzám, és a következõket mondta. - Meglep engem, hogy ennyire ellent tudott állni a vallatásunknak – kezdte, hátborzongatóan kellemes hangján. – Beláttuk, hogy maga hasznavehetetlen számunkra. Ennek ellenére viszont, nem öljük meg. Az megváltás lenne az elmúlt hetekben történtek miatt. Neeem, nem teszünk ekkora szívességet magának. Van ugyanis egy hely, ahová a magafajta Galaxis söpredékét szoktuk elhelyezni – a Fõinkvizítor hátat fordított nekem, majd hozzátette. – Kellemes kikapcsolódást kívánok a Kesselen, eretnek.
Most, hogy megbilincselve, fáradtan, hatalmas lelki sebekkel ültem a rabszállító padlóján, el se tudtam képzelni, hogy ennél még lehet rosszabb.
|
|
|
Post by Moff Fliry Vorru on Oct 22, 2007 13:25:09 GMT 1
Sötétség. Mélyre ható jéghideg néma sötétség. Ez nem más, mint maga a végtelen mindenható Univerzum. Semmi sem töri meg a Világegyetem milliónyi galaxisának nyugalmát. Talán csak egyetlen kósza adattábla úszik árva némaságban az űr fekete vákuumában. Ki tudja, már mióta sodródhat a semmiben? Talán évszázadok, vagy akár évmilliomok teltek el, azóta hogy a kis szerkezet rögzítette kétségek közt vergődő gazdája utolsó gondolatait… Eme táblát valamikor, valahol egy firrerreo lány engedte végtelen útjára, de vajon lesz-e még valaki a végtelen téren és időn túl, aki elolvassa valaha is, eme a fiatal nő tragikus sorsának titkait…Rika Miráll Személyes naplóbejegyzései Néhány viszonylag épen maradt fájlból… A vég kezdete Birodalom szerint 14. Relona hónap 12. El sem merem hinni. Már csaknem 10 hosszú éve harcolunk a mocskos, gyáva Birodalom elnyomása ellen. A Vihar Szövetség ez alatt a 10 év alatt az életem lett. Tőlük kaptam életem legszebb ajándékát. Életben találtam a testvérem. Hát mégsem pusztult el minden és mindenki, aki fontos volt. Ez a 10 év sok élménnyel és viszontagsággal lettem gazdagabb. Sokszor vívtunk elkeseredett harcot a Birodalom ellen. Néha fegyverrel szemtől szemben véres küzdelmeket, mint a Kamino felett, amikor igazán összekovácsolódott egy csapattá az a szedett-vedett Birodalom ellenes banda, és volt olyan is, amikor csak bosszantó holoüzeneteket küldözgettünk a Birodalmi hírcsatornán. Sok bolygón megfordultunk, és a számunk mindig nőtőn nőtt. Valamint a Vihar Szövetség, egy maroknyi rendszerellenes lázadó csapat az, amiért most az életem is odaadnám. Sajnos azonban az ellenség ez alatt egyre véresebb és keményebb terrort vetett be mindennel, és mindenkivel szemben, aki nem ért vele egyet. Non-humánokra pedig egyenesen a rabszolgaság bilincsei várnak. S bár a mi fajunk is büszke volt, így ritkán állt szóba idegenekkel, azért sosem bántottunk mást, mert másként néz, ki mint mi. Vagy netán másban hisz… Most is egy akcióra készülünk. Rabszolgaságban élő vukikat szándékozunk megszabadítani az elnyomástól, abban a reményben, hogy csatlakoznak hozzánk. A Kesseli útvonal mellett van egy bizonyos űrállomás, mely hírhedten rabszolgákkal dolgoztat. A neve „Durro dell’ Prigioniero”. A név találó. „Kemény rabság”. Senki nem tudja milyen munkára, kényszerítik valójában a vukikat, de semmi jó nem lehet ott a mocskos Birodalmat ismerve. Pletykák keringenek, arról, hogy valami új fegyvert gyártatnak velük, de senki sem meri biztosra mondani. A hírszerzőink sem tudnak túl sokat. A legtöbb akta, ami ezzel az űrállomással kapcsolatos titkosítva van, és szinte lehetetlen feltörni. Majdhogynem nem is létezik. Aggályaim vannak ezzel kapcsolatban. Ha ennyire titkos minden adat róla, hogy szivárogtak ki, mégis a pletykák. Rossz megérzésem van ezzel az üggyel kapcsolatban. Stower is megpróbált lebeszélni, azon minden kétséget kizárólag őrült tervemről, hogy felszabadítsam, az állomás kényszerlakóit. Az öcsém szerint csapda. Az ellenség mostanában mindent elkövet, hogy kézre kerítse a lázadók maradékát, és példát statuáljon rajtuk. Az egész vezérkar szerint túl kockázatos. Mostanában amúgy is túl sok akciót hajtottunk végre, és a Birodalmi propaganda, mint terroristákat már köröz, minket. Most talán meg kéne húznunk magunk, míg elcsitul egy kicsit a Galaxis, és már nem figyelnek ránk. Nekem azonban mennem kell, ha csapda, ha nem. Nem tűrhetem, hogy ártatlanok szenvedjenek, elnyomok rabságában. A szabadság olyasmi, amiért akár meghalni sem drága. Majd mi után ott is lecsaptunk, megpihenünk a Dxuni bázis menedékében. A terv pedig már készen áll. Holnap indulok két tán leghűségesebb társammal, kiket én magam képeztem ki anno évekkel ezelőtt. A Gallona már készen vár minket az akcióra…Bukás és becsület Birodalom szerint 14. Rellona hónap 15. Durro dell’ Prigioniero Csaknem két napot utaztunk az űr végtelen sötétjén át, mire megérkeztünk az űrállomáshoz. Hát itt van előttünk. Percekkel ezelőtt küldtük át az azonosítóinkat a célállomásnak. Persze azok szerint szimpla szállítóhajó vagyunk, akik technikai felszerelést hoztak. Ha szerencsénk van, nem néznek alaposabban utána az iratainknak, és nem bukunk le még…
A dokkolásig minden simán ment. Az első akadályok azonban már rögtön ez után megkezdődtek, egy akadékoskodó minden bizonnyal szabály és bürokráciamániás birodalmi tisztel. Neki valamiért nem tetszett, hogy a hamisított szállítólevelünkön az volt megjelölve, hogy az árut a C-09-es raktárba kellene lepakolnunk. Szerinte a technikai felszerelés helye, a felhasználásig az E-28-as raktárban van. Csakhogy mi szánt szándékkal jelöltük meg kipakolási zónának a C-09-est, mert az sokkal közelebb esik az állomás irányító központjához. A másik raktárhelyiségtől sokkal több időbe telne lerakni a robbanó tölteteinket a megfelelő helyekre, és kiiktatni az irányító központ energiaellátását. Utóbbira azért van szükség, mert ez a legegyszerűbb módja annak, hogy a vukik celláinak erőterei megszűnjenek, és ne tudják a menekülő hajónkat se kilőni. Na persze 3 embernek szabotálni egy ekkora létesítményt nem kis feladat. Ráadásul mindennek másodpercre pontosnak kell lennie. Már így is túl sok időt vesztegettünk el, az akadékoskodó barom miatt, mire meggyőztünk, hogy nekünk feltétlen oda kell lepakoltatni az árut ahova. Valamint, hogy szükséges, hogy személyesen felügyeljük a kipakolást végző rabszolgák munkáját. Azonban nem kis megkönnyebbülésre úgy tűnt sikerült megetetni a tisztet. Arra pedig különösen büszkék voltunk Ankora „Ana” Klein századossal, hogy a sminkünk teljes sikert aratott. Az, az idióta mindkettőnket embernek nézett, pedig a valóságban Ana tillin volt, én pedig ugye egy mindenre elszánt firrerreo. Amikor végre eloldalgott az aggályoskodó Ana elindult, hogy elhelyezze a tölteteket lévén, hogy ő volt a robbantási szakértőnk. Thomas Quonovei hadnagy pedig az éppen kirakodást megkezdő vukikhoz vette az irányt, hogy figyelmeztesse őket a szökési tervünkre, hogy minden fogoly készen álljon az alig egy óra múlva adódó szökési lehetőségre. Jómagam pedig az irányítóterem felé vettem az utamat. Ekkor még nem is sejtettem, hogy mi vár még ránk ezen az átkozott helyen…
Igyekeztem a legnéptelenebb folyosókon a leggyorsabban feltűnés nélkül eljutni a vezérlőteremig. A terv az, lett volna, hogy egy igen intenzív kábító gázt juttatok be az irányító központba, amit az állomás automatikus szellőztetőrendszere rögtön ki is szivattyúz a teremből, de addigra már minden bent tartozódó khm… többé-kevésbé békés álmait alussza… Itt a tűzharcnak nem sok értelme lett volna. Ravaszabb megoldás kellett, hát találtunk egyet. A firrerreo szervezetnek pedig egy nagy előnye, hogy rövid időre a legtöbb méreggel, és ilyen típusú szerrel szemben immunitást biztosít. Persze nem hosszútávon, és vannak faj specifikus szerek, amelyektől dicső őseink szellemei sem védenének meg. Ez a gáz azonban nem tartozik azok közé, amik rövidtávon túl nagy bajt okozhatnának, legalábbis számomra. A Birodalomnak remélhetőleg nagy fejfájást fog okozni…
Azonban ahogy beléptem mindjárt tudtam, hogy nincs rendjén valami. Senki nem volt a teremben. „CSAPDA” futott át rögtön a gondolat az agyamon. Megfordultam, és rohantam vissza a többiekhez… azaz csak rohantam volna… Ebben a pillanatban a világítás kialudt, csupán két éles fénysugár maradt meg a folyosó végén. És amit láttam nem tett túl boldoggá…
„Te jóságos szent bantha mopak! Muszáj volt ezeknek a mocskos worrtagyú kis whuffa férgeknek pont engem kiszemelni?! Hogy dögölnétek meg mind, ahogy vagytok!” – gondoltam magamban miközben farkasszemet néztem egy rakás üresfejű vödöraggyal. Nah meg persze ennél cifrább dolgok is eszembe jutottak különböző nyelveken, de azt inkább nem részletezem.
Lassanként megemeltem mindkét kezemet. Nem lett volna értelme másként tenni, ha életben akartam maradni. Viszont azzal egy időben, hogy megemeltem a kezem, aktiváltam közben egy adóvevőt, amit aligha vehettek észre ezek az idióták.
- Megadom magam. Letehetik azokat a vackokat. Micsoda megtiszteltetés, hogy egyetlen tisztességes szimpla fuvarozó alkalmazottra egy egész rakás rohamosztagos jut.
- Kuss! Mocskos lázadó söpredék! És dobd el a fegyvert!
- Ahogy látom maguk se a kifinomult modorukról híresek. Jól van, jól van, befogom.
Főleg befogtam, mert tudtam, hogy a másik két társam épp eleget hallott ahhoz, hogy tudja, hogy baj van. Megértették a parancsot miszerint lépjenek le. Na persze lehet, hogy mégsem. Kinézem belőlük, hogy maradnának. De nem lenne értelme. Így legalább segítséget hozhatnak. Én meg eldobtam a kezemben tartott sugárvetőt. A kardom meg a két tőröm szándékosan nem. Elvégre csak arról a fegyverről volt szó, ami a kezembe van, arról nem, hogy az összes nálam lévő fegyvert dobjam el. Viszont a következő percek olyasmit tartogattak, amire még legvadabb rémálmaiban sem mertem volna számítani…
A rohamosztagos wampa agyak közül, egy magas impozáns férfi lépett ki. Egy pillanat alatt megfagyott az ereimben a vér. Azonnal felismertem a rohadékot, de a döbbent, jeges bénultságon, mely hatalmába kerített, és foglyul ejtette minden csontomat, izmomat, minden apró mikro sejtemet csak nehezen engedett, hogy végre megtörjem az egy perce beállt síri csendet.
- Áruló!
A szó, mely elhagyta az ajkaimat egész halk volt. Szinte csak egy csendes, néma lehelet. Mégis bejárta az egész folyosót, mintha sokszorosára növekedett kiáltás visszhangja lett volna.
- Az áruló itt te vagy mocskos lázadó söpredék! Ámbár meglepő a tény, hogy annyi halálos csapdát kerültél el. Nos ne félj, most nem kerülöd el a sorsod.
Hangos vérfagyasztó kacaj. Ez azonban csak gyengén hatott el a tudatomig. Úgy hatott mintha az idő megállt volna. Szemtől szemben álltam Vele. Vele, aki minden szenvedésem okozója. Vele, aki minden firrerreok árulója lett. Vele, aki csaknem kipusztította a saját népét, hogy egy aljas elnyomó hatalom gyáva talpnyalója legyen. Vele, aki most Hethrir Nagyúrnak nevezi magát.
- Ha a társaidra gondolsz, őket is elfogtuk. Rögtön a szétválásotok után!
Jött ugyanaz a jeges vihogás. De ez a csapás már rosszabb volt mindennél. S ekkor ismét szétnyíltak a rohamosztagosok, hogy két lényt lökjenek durván elém. Ők voltak azok Ana és Thomas. Nekik nem kéne itt lenniük. Ezért az egészért én vagyok a felelős, senki más!
- Engedd el őket! Én vagyok az, aki neked kell! Ereszd őket, és küzdj! Küzdj, mint firrerreo harcos a firrerreo harcossal! Ha egyáltalán tudod még mi az a becsület féreg!
Az áruló féreg csak nevetett. Pedig ekkorra már a kezemben volt a kardom. Magam sem emlékszem mikor, és hogyan rántottam elő, és bár ne tettem volna. De valami ismeretlen erő elvakított. Olyat éreztem abban a pillanatban, amit soha az előtt...
„VÉRBOSSZÚT!” –lüktetett egy kiáltás a agyam minden idegszálában. „Vérbosszút az Árulón! Öld meg! Ezért semmilyen ár nem drága!” – előbb csak a fejemben hallottam, aztán már az egész testemben. Minden egyes aprócska porcikám gyűlölet teljes, lassú, és fájdalmas halálért könyörgött. Revansért minden szenvedés okozóján. Magam sem hittem, hogy lehetséges. Nem tudtam, hogy képes vagyok így érezni, így gyűlölni, undorodni, és megvetni ugyanazon személyt. Akkor még nem is sejtettem mekkorát tévedek. Létezhet olyasmi, ami túl magas ár.
- Eszemben sincs harcolni veled te kis senki! Hozzám képest Miráll Úrnő nem vagy senki sem! Tudom, hogy ki vagy, és kik voltak a szüleid, de ez már semmit sem számít! Én vagyok a hatalmasabb! Nem veheted el a hatalmam soha! Na és ha megölnélek azzal csak mártírt, csinálnék belőled! Ennél jobb tervem van veled. És őket sem engedem el! Hogyisne, hogy több bajt okozzanak nekem! De nincs is rájuk már szükségem!
Sosem felejtem el, azt az ördögi vigyort. Úgy égett az elmémbe, mintha tüzes duracéllal égették volna belém. Az elvakult gyűlölet már-már csaknem arra sarkallt, hogy rárontsak a szemétládára, sőt ha egyetlen tekintettel ölni lehetett volna minden bizonnyal megtettem, volna, de ekkor a csuklómon egy finom női kezet éreztem. Ezzel együtt egy lágy dallamos női hang szólalt meg. A lila ködöt, pedig felváltotta valami. Valami, ami talán a hála, és a hűség édes érzése.
- Rika, ha mehetnénk, akkor sem mennénk sehova. A hűség és a becsület mindennél többet ér! Ezt tőled tanultuk. Ha itt hagynánk, különben sem tudnánk tükörbe nézni többet. Együtt harcolunk, és együtt is halunk, meg ha az a sorsunk. Nem éri meg, hogy megölesd magad miattunk…
A vékony megnyugtató hangot Hethrir törte meg. De ekkorra már leeresztettem a kardot. Már nem akartam minden áron vérengzeni. Csak túlélni. Túlélni a Vihar Szövetségért és minden lázadóért, és elnyomottért. Mégpedig úgy túlélni, hogy Thomas és Ana is túlélje.
- Azt hitted nem tudom ki vagy! Tudtam, hogy valaki túlélte az átkozott klánodból, amikor megláttam azokat a szabadelvű lázítóbeszédeket a Holoneten! Aztán amikor a körözöttek listáján megláttam a képed összeállt minden! És nem engedhetem, meg hogy a maradék firrerreok élén a helyemre pályázz! De a kis barátnődnek igaza van! Nem öletheted meg magad! Viszont az jobb helyen lesz nálam!
Amit akkor láttam, sosem felejtem el. A saját kardom repült ki a kezemből egyenesen az övébe! Ő pedig hideg kegyetlen hangon folytatta!
- De sajnos már unom eme kis bájcsevegést, és máshol is dolgom van. Quonovei öld meg a lányt!
Csak most vettem észre. Thomas távolabb állt tőlünk, lehajtott fejjel. Nem nézett a szemünkbe. Amikor felemelte mégis a fejét és felénk fordult a tőlem kapott BlasTech DT-12-es csöve Anára szegeződött. Thomas holt sápadt volt, és verejtékcseppek folytak végig az arcán. Talán egy kósza könnycsepp is legördült fiatal keskeny arányos arcán. Ébenfekete szemében pedig pánik csillant. Habozott…
- Sajnálom... én… tényleg.. saj…
- Dögölj meg Átkozott! –hallottam magam mellől Ana éles, kemény hangját.
Ez volt az utolsó mondat, mielőtt a fiú remegő keze meghúzta a ravaszt. A tillin lány többé nem átkoz senkit sem.
- Neee Thom!
A kiáltásom megkésett. A kép pedig összeállt. Végig áruló volt ő is. Hethrir innen tudott rólam, és minden bizonnyal tud már Drewilről is. Az egész Vihar Szövetségről. Most majd, mint Galaxist megmentő hős számolja fel az egész szervezetet. Én pedig egész egyszerűen elbuktam, mert gyenge voltam, hogy szembe nézzek a ténnyel, amit régóta sejtek. Valaki áruló közülünk is. De még nem késő! Ha magam nem is, de a Vihar Szövetség maradékát menthetem! Minden árulónak veszni kell!
Tőr villant a levegőbe. Nem is egy. Kettő, két különböző irányba szelte át a levegőt. Egy még fiatal Alderaani fiú élete véget ért, amikor az ismeretlen fémből készült különleges tőr áthatolt a szívén. Némán hanyatlott a földre. A másik azonban nem ért célt. Megállt Hethrir mellkasa előtt, és a levegőben lebegett. A férfi kinyújtotta a kezét és megfogta a tőrt. Lassan pergette meg az ujjai közt. Azonnal felismerte a Firrerre leghíresebb és legöregebb fegyverkészítő mesterének munkáját. Amit a kezében tart, minden firrerreo számára felbecsülhetetlen ereklye. De az csak az enyém Valentine-é. A Mester, aki annak idején 8-dik szülinapomra készítette csak kevés Úri családnak volt, hajlandó fegyvert készíteni csillagászati összegekért. De amit elkészített az valódi mestermunka volt. Olyasmi, aminek az egész bolygó a csodájára járt. Az ő fegyverei sosem hagyták cserben forgatójukat. Egyesek szerint azért, mert mielőtt egy munkát kiadott volna a keze ügyéből mindig próbára tette a harcost, aki megrendelte, hogy az illető, méltó-e ahhoz hogy ilyesmit viseljen. Mások beszélték, hogy valami oltalmazó varázst bocsát minden általa elkészített műremekre, hogy az megvédje minden bajtól gazdáját. Megint mások összemosták a kettőt. Megint mások magának való vén flúgosnak nevezték. Azonban egy biztos volt. Az átkozott firerrreo férfi az egyik utolsó firrerreo tőrt tartotta a kezében, amit ismeretlen különleges fémből kovácsoltak, és amit a Werkini család címere díszített. Persze apám a bolygó leggazdagabb és legbefolyásosabb firrerreoja volt. Neki nem számított soha a pénz, ha gyermekeiről volt szó. Ezt mindenki tudta az anyabolygónkon.
Mielőtt azonban az életben maradt Áruló vagy akár én magam bármit tehettem volna, két klón vonszolt egy kislányt magával Hethrir elé.
- Nagyuram most mi legyen a lánnyal? –kérdezte az egyik undorító nyájas modorában.
A lány azonban ekkor olyat tett, amire sosem mertem volna gondolni. Kitépte magát fogvatatói kezéből, akik ezt magam sem értettem mért de hagyták. Egyenesen Thomas holttestéhez rohant. Ráfeküdt és zokogásban tört ki.
- Bátyúskám! Ne! Kellj fel! Kérlek!
Zokogott és rázta az élettelen testet. Én pedig túl hamar mondtam ítéletet felette. Thom nem önszántából lett áruló. A húgát védte úgy, ahogy én az öcsém védeném. Bármi áron bárkitől. De vajon mért nem mondta el? Mért nem szólt? Kiszabadítottuk volna a testvérét is! Mért kellett átkozott hallgatásba burkolóznia? Mért? Csak a Birodalom lehet, olyan aljas, hogy valakit a testvére életével zsaroljon, és kényszerítsen kémkedésre. Ekkor az, az ártatlan kis szempár felnézett... Mi több egyenesen rám nézett…
- Miért? Mért tették ezt a bátyuskámmal?
A vékonyka elhaló gyermekhang örökre az elmémbe égett. Akárcsak az elmúlt percek számost tekintete, mondata. Ez azonban mindnél szörnyűbb volt. Te jóságos Erő! Mit tettem!? Mit? Ekkor azonban a lány röviden felsikkantott, majd csendesen lehanyatlott testvére mellkasára. Többé nem szólt, nem sírt, és nem mozdult. A hátából egy tőr állt ki. Az én tőröm! És egy gúnyos jeges kacaj…
- Már nem volt rá szükség! Megkaptam, amit akartam, és te vagy a gyilkosuk Lázadó söpredék!
Az olyannyira gyűlölt férfi győzedelem ittas kacaja volt az utolsó, amire emlékszem. Mielőtt megmozdulhattam volna elsötétült a Galaxis…Rabláncokban Birodalom szerint talán 14. Ki tudja milyen hónap, hányadika… Birodalom szerint ki tudja már mennyit, írunk. Az időérzékem már rég cserbenhagyott. Az első emlékem azóta, hogy elbuktam, mint vezér, harcos, és firrerreo is egyben az a fekete lyuk, ahol most is vagyok, és az, hogy minden egyes apró porcikám ég a fájdalomtól, a fejem majd széthasad, és szédülök talán a maró éhségtől... Vajon mi történt? És hol vagyok most? Minden bizonnyal elkábítottak. Idehoztak, akárhol is legyek. Levetkőztettek, és elvették a fegyvereim. Most is csak néhány szürke rongy van rajtam. Ezek nem az én ruháim! Nem emlékszem, hogy felvettem volna őket… És vajon még mi mindent tettek velem, amíg nem voltam eszméletemnél? Vajon meddig voltam ájult? Órákig? Napokig? Vagy akár hetekig? Hova hoztak? Talán ez maga Kessel, és a fűszerbányák?
Az Áruló megmondta, hogy nem érdeke megölni. Azzal mártírt csinálna belőlem. Galaxisi hőst az elnyomottak, és rabok szemében, akit aztán majd százak, ezrek, tízezrek, végül épp elegen követnének, hogy megdöntsék a Birodalmat. Most biztosan elterjesztette már, hogy én öltem meg Thomast, a testvérét, és mindenkit. Részben így is volt… de ez nem a teljes igazság. A Galaxis pedig majd őt ünnepli a lázadó terroristák vezérének elfogásáért…
Ki kell jutnom innen! Ki fogok jutni! Minden ősömre esküszöm, hogy kijutok, és bosszút állok! Érted is Ana, és érted is Thomas, a testvéredért is. Bíznod kellett volna bennem, ahogy én bíztam benned! Akkor talán elkerülhettük volna ezt! De már nem számít. Megtalálom a kiutat innen, ha beledöglök is, még azelőtt, hogy megörülnék.
Csak ne lenne, ilyen sötét, és ne lenne ilyen hideg. Ha nem történik gyorsan valami, akkor talán megfagyok, vagy éhen halok… mielőtt megtalálnám a kiutat…
Drewil mi lehet most veled? Hol vagy? Tudom, hogy élsz ott kint valahol… tudom, érzem… Azt is tudom, hogy majd eljössz értem, és kiszabadítasz igaz? Tudom, hogy így lesz majd… Csak olyan őrjítő, kétségbeejtő ez a magatehetetlenség… végül én is gyengének, és megtörtnek érzem magam, már a könnyeim is folynak, sorban egymás után holdsápadt arcomon… Vajon mi lesz velem most?
|
|
|
Post by Moff Fliry Vorru on Oct 23, 2007 21:48:43 GMT 1
Kedves Adattáblám!
Sajnos most nem tudok írni rád, csak így képzeletben, mert elfogtak a banthalehelletû birodalmiak. Jó, jó tudom, bocs…megint elfogtak, de nem én tehetek róla! (A múltkor sem én tehettem róla, most tényleg, te már csak tudod.) Na mindegy, most nincs kedvem viccelõdni, bezártak valami banyába. Ja nem…bányába…szóval érted….izé.
„Kedves hely a Kessel,//Hol velem nem veszekszel// Csak a Moff Wessexxel!” Na ez sem igaz, mert mondjk, hogy a kopasz Rumlibachlen a fõnök….mi az, hogy hogy kaptak el? Most komolyan nem mindegy?... Hogy nõ lenne a dologban? ….hát… ó… Jó tudom, ott fejeztük be, hogy megtaláltam Sunnyt, a Kamínó II-n. Ne, ne…ne csinálj úgy, mintha nem tudnád, hogy Sunny, az a kamínói pipi, ezüst szemekkel és hosszú fehér nyakkal…olyan szép…
Tehát megtaláltam. Naná. A szülei? Nem, nem örültek nagyon, így aztán kénytelen voltam megszöktetni õt. „Milyen romantikus”…mondta õ…”milyen magasan van a szobája”, mondtam én. Eléggé megváltozott, amióta nem láttam, kicsit megnõtt…ÉN IS NÕTTEM egy centit, te aljas, zárlatos Adattábla!!! De nagyon boldog volt, hogy viszont láthatott, persze lehet, hogy csak a coruscanti utazás miatt vidámodott fel ennyire.
Ja, jogos kérdés: minek mentünk volna a Coruscantra? Gondolhatod, hogy nem jawa-tréfából. Kérlek szépen, elhatároztam, hogy elveszem feleségül! Nagyon sokat törtem a fejecskémet, míg végül öt perces töprengés után döntöttem: elveszem. Anyu, Mumu Min viszont megígértette velem, hogy hivatalos papírt szerzek errõl az egészrõl, merthát mégiscsak, ugye…anyu ragaszkodik az efféle hagyományokhoz. A Szövetség jogásza, bizonyos dr. Patricia Morgent tizedes kiderítette nekem, hogy a hivatalos törvények alapján két különbözõ faj tagja csakis a Coruscanton köthet érvényes házasságot. Biztos a Császár (igen, egy szemét dög, mert üldözi a Papóékat, de most ez nem lényeges) Pat néni azt mondta: ez azért van, hogy minél kevesebb ember kössön házasságot nem emberekkel. Mondjuk én ezt nem értem, de én csak jawa vagyok. (Te meg csak adattábla, ezért te sem érted!) Merthogy a Coruscantra sokan félnek elmenni, mert oda már nem engedik be azokat, akik nem emberek – ezt mondta Pat néni – na meg másoktól is hallottam ezt. De mivel anya megkért engem, kénytelen voltam elutazni Sunnyval oda. Szépen felöltözött, hagyott a szüleinek egy búcsúüzenetet, aztán útnak indultunk a hagyományos utasszállítóval…dehogy a Kamínó II-rõl, megvesztél!
Mex, a Dagadék vitt el minket a Corelliára, a Fekete Skorpión. Az utazás alatt kettesben akartam volna maradni Sunnyval, de persze Mex folyton ott téblábolt és alig tudtunk beszélgetni. Amikor meg mégis, akkor állandóan a fõvárosbolygóról beszélt, hogy látott holókat az operaházról és milyen szép lehet belül, meg a bundák is…picit szomorú is voltam, mert én az esküvõ miatt mentem oda, õ meg azt hiszem, nem. Így utólag azt hiszem nem szeret engem – emiatt már sírtam ott is (jó, bevallom, igen), de csak fél percet, mert utána szabakkoztunk Mex bácsival. Folyton kikaptam, bár már kezdek belejönni. Miután rádöbbentem a „háború szörnyû igazságára”, ahogyan a Papó mondaná – kicsit kiábrándultam a csodálatos Sunnyból – de azért ez nem volt ok arra, hogy elhalasszuk az esküvõt! Legalábbis õ nem akarta…és én sem. (Te sem akartad volna, tudom.) Nah, szóval a Corelliáról az utasszállítóval repültünk Palapince (ezt a dumát Mexxel találtuk ki…) császár birodalmába. Hogy mennyi ember volt azon a hajón…Sunnyt el kellett rejteni sok fátyol alá, mert sokan kérdezõsködtek volna felõle. Bár Mex bácsinak nem tetszett az egész ötlet…de ezúttal sem hallgattam rá, mert neki soha nem tetszik semmi, hacsak az a valami nem étel…
Na aztán..fúúú…mi történt! Még félúton, megálltunk valami kisebb aszteroida bázison, mert meg kellett javítani a hajón valami nem tudom mit. Alighogy leszálltunk, máris gonosz, vérszomjas kalózok özönlöttek fel a rámpán és „kreditet vagy életet” felkiáltással, nekiálltak fosztogatni. A nõket rögtön elvitték magukkal – persze, hogy kiszúrták Sunnyt is, te buckalakó-agyú! – a saját hajójukra. Az utasok teljes pánikban voltak…én meg kihasználva a káoszt gyorsan a fal mellett lopódzva lesiettem a rámpán és bebújtam a hajójuk rakterébe. Félhomály volt, nem vettek észre…olyan buták! Bazi nagy hajó volt, talán korvett, asszem… Felszálltunk. Felszállás után mentünk. Aztán megint mentünk. Szóval mentünk rendesen, amikor – legalábbis a tompa zajokból ítélve, mert a raktérben bújtam el – valami még nagyobb hajó megtámadott minket. (Nem minket, õket…érted, a kalózokat!) Aztán addig ügyeskedtem, amíg találtam egy ablakot…két cirkáló támadta meg a korvettünket, de nem birodalmiak voltak. Iontûzzel bénították meg a hajót, majd dokkolták. A hangokból ítélve kiszabadították a foglyokat, de nem tudom kik voltak. Képzeld el, nem tudtam kijönni a raktérbõl, mert valami idióta zsilippel úgy elzárták, hogy nem tudtam kinyitni! Elvitték Sunnyt!!! Mondjuk ezt akkor már nem bántam, mert ugye nem szeretett már engem. De én még õt igen. Csak már nem annyira. Vagyis…na mindegy! Most erre nem érek rá, mert felpörögtek az események. A „hiperszuper õrbõl”, ahogy Dorten bácsi mondaná, elõreppent három birodalmi romboló. A cirkálók éppen elváltak a mi hajónktól, amikor rájuk támadtak, de sikerült elmenekülniük. Viszont a korvettet meg elkapták. Ezek a szemét birodalmiak…átkutattak mindent és engem is megtaláltak. Hiába mondtam nekik, hogy nem vagyok se kalóz, se kém, se jawa söpredék (na jawa az vagyok, de nem tudok söpörni…) és hogy csak az esküvõm miatt mentem volna a Coruscantra…kiröhögtek és bedutyiztak ide a Kesselre. Valami Moff Veszekszel parancsára hivatkoztak. Értem én…Stow bácsi is mindig mondja: a parancs, az narancs. Vagyis parancs. (Miért írsz el mindent folyton?!)
Egy szó, mint sok: itt vagyok a Kesselen. Holnap megyünk fûszert bányászni, aminek nagyon örülök. De csak azért, mert ahol fûszer van, ott van étel is, elvégre minek kéne annyi fûszer, ha nem lenne étel, NEMDE?
Zárom soraimat avagy Ouuuuteeennnneeeeeeeeeeeeeeeeeee!!!
|
|
|
Post by Qui-Gon Jinn on Oct 25, 2007 18:48:45 GMT 1
A múlt béklyóiban A 012865-ös fogolyt napok óta lázálmok gyötrik, mikor több napi ébrenlét után sikerül álomra hajtania fejét egy pár órára. Ezen az éjszakán is álmodott. Egy sötét szobában volt, de nem volt egyedül. Valaki a helyiség távolabbi sarkában összehúzva magát beszélt hozzá... A gungant még álmában is rémület fogta el amikor ráeszmélt saját magát látja, és idejutása történetéről beszél...
Nem tudok mit mondhatnék... Újfent kudarcot vallottam. Nem vagyok már Dor Dor Nass, Dorten Festo lettem ismét. Az űzött a gungan aki csalódást okozott másoknak. Vagy az sem vagyok már? Nem. Dorten elveszítette a becsületét de szabad volt. Most... most már csak egy szám vagyok, semmi más. Egy szám... Egy a sok közül, de ez nem volt mindig így... Emlékszem, valamikor még ezredes voltam. Katona, büszke és bátor. Most egy rab vagyok, nyomorú és szegény.
Számtalan küldetésben vezettem, azt hiszem bátran az embereim. Volt, hogy sok mínusz fokban, és volt, hogy perzselő hőségben harcoltunk a Birodalom ellen, de egyetlen zokszót nem nyögtünk, harcoltunk mindig az utolsó lélegzetvételig. Kiképeztem a fajtársaim. Többet mint százat. Megtanítottam őket arra amit én tudtam, megpróbáltam átadni nekik mindazt a tudást amit én szereztem életem során. Még a firrereo harcművészetet is elkezdtem tanítgatni nekik,és a lőfegyverek használatát is amihez először egyáltalán nem értettek. Barátok lettünk az évek alatt, egy egységes egésszé kovácsolódtunk mi mind. Azt merném mondani, hogy mi voltunk a Szövetség legjobbjai, akik akkor indulnak harcba amikor ott már mindenki más elbukott. Rövid időre ugyan de egész bolygók álltak fennhatóságunk alatt. Utána persze menekülnünk kellett, mert a Birodalmi sosem hagyott nyugtot nekünk.
Szép idők voltak, de nem tudom, hogy megérte-e. Attól, hogy több százat gyilkoltunk le az ellenséges katonák közül, ez a galaxis egyáltalán nem lett jobb hely. Minden egyes elhullott birodalmival legalább eggyel nőtt a gyászolók száma, azoké akiket minket ezek után gyilkosoknak tartanak. Den mindig azt mondta, ha előhozakodtam ezzel a témával, hogyha nem mi lövünk előbb ők lőnek le minket. Erre sosem tudtam mit válaszolni. Ez a Galaxis csak akkor lenne jobb hely ha a benne élők segítenék egymást a háborúskodás és a szolga sorba taszítás helyett. A Birodalom zsarnok, ez tény, de azzal, hogy felvettük velük a harcot mi is zsarnokokká váltunk. Volt, hogy több száz ember életéről döntöttünk egyszerre, akár a Birodalom. Életeket tartottunk a kezünkben, és önkényesen ítélkeztünk, mondván nincs más választás, akár a Birodalom. Katonaságot tartottunk, kezükbe fegyvert nyomtunk és kiküldtük őket a frontra, miközben torkunk szakadtából kiáltottuk, "A Szabadságért!". Ó a Szabadság, milyen kényes múló ábránd. De csak azok tudják, hogy mit ér ez, akik voltak már rabok, mert akik örökül kapták, csak kérdik értetlenül, ilyen nagy dolog a szabadság?
Lehet, hogy megérdemlem, ezt a helyet, az én múltam se sötétebb mint ez a szűk cella. Szerencsére itt legalább egyedül vagyok és van időm gondolkodni a történteken. Próbáltam szerezni ezt azt, itt a börtönben is előfordul minden ha az ember jó helyen keresi. Ez nem jelenti azt, hogy ne lenne nehéz az élet. Az itteni humán elitéltek talán rasszistábbak mint a Birodalom talpnyaló kutyái. Azon csodálkozom, hogy még nem próbáltak megölni. Persze ami késik nem múlik... Mostanában egyre többet jár az eszem a szökés körül de mindig meggondolom magam... Kitörnék én, persze, ha volna rá esély, de sokan próbálták és mind elbuktak. Én sem vagyok különb. De ha kijutnék is mit érnék vele? Rab lennék akkor is, a tetteim rabja, a rossz emlékek rabja. Azt mondják minden gungan életében eljön a nap mikor megmérettetik hit és erény. Azt hiszem az enyémben is eljött ez a nap. Hogy elbuktam-e? Ha nem, akkor nem lennék most itt. Hittem. Hittem az emberi lélekben, és az adott szó erejében. Felemelt fejjel vártam volna, hogy a kivégző osztag elsüsse a fegyvert. Ó, bár úgy történt volna. De sajna más utat szánt nekem a sors. Meghaltam volna. Szívesen, ha azzal megmentem társaim életét. Ehelyett elárultam őket. Igen, hiába is próbálom meggyőzni magam az ellenkezőjéről, elárultam őket. Elárultam Stowert, Rikát, Dent, Tutut... Elárultam azt amiért harcoltam, amiért a véremet adtam volna! Most már biztos mind halottak, miattam...
Talán ha más napot választottam volna Len Len meglátogatására Hóvárosban nem így történik. Ha nem pont aznap indulok útra, hogy együttlegyek nejemmel, és elsőszüllött fiammal. Talán ha a Birodalom nem lelt volna a város nyomára... Végülis mindegy. A múlton nem lehet változtatni. Pillanatok alatt elfoglalták a várost, és elfogtak engem is. Tudták, hogy ki vagyok. Annyi támadás, rajtaütés és gyilkolás után hogyne tudták volna? Üzletet ajánlottak. A tét azonban nem az én életem volt, az mit sem számított akkor, hát még most! Azt mondták... Azt mondták ha elárulom a társaim megmenthetem a Hóvárosiak életét. Megeskettem, megeskettem a drágalátos császárára, hogy ha a segítségükre leszek megkíméli a civilek életét. Balgán azt hittem, hogy hihetek az ilyen álnok szónak, most már tudom tévedtem. Miután elmondtam nekik mindent amit tudtam bezártak egy cellába. Nem tudom hány órűt ültem ott mozdulatlanul, étlen s, szomjan. Aztán egyszer értem jöttek. Felvittek a hídra és azt mondták nézzek ki a panorámaablakon. Pár elcsípett szóból megállapítottam, hogy tüzelési procedúrára készülnek. Akkor megértettem. Átvertek. Minden létező kifejezést hozzávágtam a flottát vezénylő admirális fejéhez, ő pedig csak kinevetett. Majd elhallgatott és távozott a hídról. Az ajtóban csak annyit mondott elsőtisztjének, "Öné a híd". Végignézették velem. Láttam az egészet, ahogy a lézernyaláb becsapódik a Hoth felszínébe, ahogy a népem tagjait egyetlen parancsszóval a másvilágra küldik. Őket is elárultam. Nem most. Már akkor amikor idehoztuk őket, egy mocskos áruló vagyok csak, semmi más. Soha nem gyűlöltem úgy mint akkor. Úgy éreztem a gyűlöletem lángja eltudnák emészteni ezt az egész hajót, mindenestül. Átkoztam a császárt, átkoztam amiért megalapította ezt a szörnyűséget, ezt a rendszert mely senki becsületes ember számára nem hozott semmit csak fájdalmat és szenvedést.
Miután elpusztították a szeretteimet a flotta odébb állt. Hipertérbe ugrottak. Aztán megálltunk egy valahol és "felkísértek" egy rabszállító fedélzetére. Akkor már könyörögtem a halálért. Annyian meghaltak miattam, és akkor pont én a leghitványabbik maradjak életben? Tudták, hogy megváltás lenne számomra a halál. Épp ezért nem öltek meg, azt akarták, hogy még többet szenvedjek, hogy egész életemen kísértsen a tudat, igen a Te hibád! Hogy ne tudjak aludni éjszakánként, ne tudjak a tükörbe nézni, hogy ne tudjak fájdalom és düh nélkül gondolni bármire is ami jó volt egykoron.
Ezt követően elvittek oda, amelynek csak a neve is félelmet hoz a galaxis bűnözőinek szívébe. Kesselre. Kesselre kerültem, hogy bűnözőkkel éljek eggyütt, és, hogy a fűszer bányászattal szolgáljam az aljas Birodalom érdekeit. Nehezen bírom idegileg, már gondolkoztam rajta, hogy lopjak, de akinél észreveszik azt egyszerűen agyonlövik. Ettől még csábítóbb a gondolat...
|
|
|
Post by Moff Fliry Vorru on Oct 25, 2007 20:38:00 GMT 1
Beutaló Kesselre
- Tehát a célpont egy birodalmi szenzor bunker – mutatott Wez Klorus egy elnagyolt hologramra. – Nem a legújabb technikai csoda, de elég fejlett ahhoz, hogy a Birodalom nyomon követhesse az Endocray szektorba belépõ hajóinkat, és ûrszemétté robbantsa õket, a bennük lévõ ellátmánnyal egyetemben. A hologramon ezúttal egy középkorú férfi arca tûnt fel, a kabátja hajtókáján a Shang Lines címkéjével. - A férfi neve Battz, és szintén az Endocray lázadóinak dolgozik – magyarázta Klorus. – Argovas Cityben, Argovia fõvárosában várja majd magukat, és segít bejutni a komplexumba. Amint a bunker, és a szenzor rendszer kiesik, a birodalmi hajóknak máris túl nagy területet kell ellenõrizniük, mindenféle biztos tudás nélkül. - Mennyi idõnk lesz az akcióra? – tette fel a kezét egy fiatal férfi. - A leszállás után tizenöt óra, Mr. Wosh. Az Arcadiára való belépéshez engedély kell, de ezt megoldottuk. Az akció után, a bolygó felett találkoznak az ellátó konvojjal. Átszállnak Mr. Tenrek – mutatott a karbafont kezekkel álldogáló Jackre – hajójára, és azzal mennek tovább. Van kérdésük? A négy férfi csak a fejét rázta. Jack elõre dõlve tanulmányozta a szenzorközpontról készült felvételt. Volt már egy-két eligazításon, de ez a mostani szolgált talán a legkevesebb információval mind közül. Hagyta is volna az egészet, hiszen nem volt kapcsolata az Endocray szektorral, azonban Thomas Klerson éppen ott volt, és éppen megpróbált használható bandát faragni a helyi rebellisekbõl. Mivel Thomas Klerson és a hajója elég elõkelõ helyet foglalt el a Birodalom „Ûrszemétté Robbantása Kívánatos” listáján, Jacknek nem volt más választása, mint hogy személyesen felügyelje barátja kihozását, aminek pedig feltétele volt a szenzorháló-központjának megsemmisítése. Azonban csak idõkorlátot kaptak, egy rossz minõségû képet – egy hegyrõl, és a tetején egy rozzant radartányérról – és néhány találgatást a bázis személyzetérõl. - Rendben – csapta össze a kezeit Klorus. – Uraim, a Vaxen Tass várja önöket! * * * A Vaxen Tass nagydarab, nehézkes teherszállító volt. Lassú, mint egy nial a befagyott tavon, és semmilyen fegyverzettel nem rendelkezett. Viszont leszállási engedélye volt az Argovián, és huszonnégy óráig tartózkodhatott ott, amíg elegendõ üzemanyagot, valamint a bolygón kibányászott nyersércet a fedélzetére hordják. A hajó most csendben szelte a hiperûrt, miközben Jack gondterhelten üldögélt az apró társalgóban. - Látom, valami bántja, kapitány – lépett be Zek Wosh a helységbe. - Eltalálta – dünnyögte Jack. – És ne szólítson kapitánynak ezen a rozzant bárkán… - Rendben – vont vállat Wosh. – Mi zavarja? Jack csak ekkor vette észre, hogy egy másik férfi is belépett. Woshnak két embere volt. Egy Karaig Mok nevû, állítólag robbantó, és Darok Klain, akirõl egyelõre nem derült ki, mihez ért. - Ez a radartányér – mutatott Jack az elõtte forgó, durva 3D-s vázlatra. – Ez egy PB-660-as, szabvány adatgyûjtõ. - És? – hajolt közelebb Darok Klain. - És ez egy majdnem százéves konstrukció. Ráadásul – nagyította ki a képet Jack – ahogy elnézem nem is nagyon törõdtek – mutatott jókora törésekre – a karbantartásával. - Mire céloz ezzel? – kérdezte Wosh agresszívan. Jacket meglepte a férfi reakciója, de jelenleg jobban aggódott Thomasért, semhogy megtorolja a sérelmet. Behozott egy apró galaxis térképet. - Arra, hogy ha a tányért fókuszálták is – húzott egy tölcsért az Argoviától az Endocray szektor irányába – akkor is maximum a rendszer egyharmadáról tud adatot gyûjteni. - Arra még nem gondolt – okoskodott Klain - hogy ez a szenzor több mint aminek látszik? - Dolgoztam már PB-660-assal – vont vállat Jack. – Pontosan tudom, hogy mire képes. Egy ekkora rendszer ellenõrzéséhez minimum egy PT-990-esre lenne szüks… - Idehallgasson kapitány – söpörte el a holoképet egy mozdulattal Wosh. – Ha akarja, a Tasson maradhat, amíg mi elintézzük a bunkert. De ne kezdje el ócsárolni azokat az információkat – bökött bele Jack arcába – amiért két emberem adta az életét. A csempész villámgyorsan ugrott talpra, és ragadta meg Wosh csuklóját. - Ha ennyiért két embere halt meg, akkor egyedül be sem jutnak a bunkerbe. - Rohadék! Zek Wosh bal kezével kapott a fegyvere után, de Jack oldalra rántotta a kezét, és nyitott tenyere aljával a férfi homlokára csapott. Az megszédült, de nem esett el, mivel a másik kezét még mindig a corelliai tartotta fogva. A zavart kihasználva Jack a férfi pisztolyáért nyúlt, majd fejjel lefelé kiemelve, a támadni készülõ Klainre szegezte. A fickó azonnal megmerevedett, mert a fegyver ugyan fordítva állt a corelliai kezében, kisujját máris a ravaszon tartotta. Ilyen közelrõl semmilyen célzásra nem volt szükség egy végzetes találathoz. - A fenébe ember – morogta Wosh – nekünk barátaink vannak az Endocrayben. - Nekem is – rázta ki Jack az energiatelepet a pisztolyból. – Amint õket biztonságban tudom, lerendezhetjük a kis nézeteltérésünket. De addig, ne próbáljanak semmibõl sem kihagyni, világos? * * * Amikor az Argovia fölött visszatértek a normál térbe, Jack éppen a kapitánnyal, Lona Makkal beszélgetett a pilótafülkében. A kapitány a korábbi eset után automatikusan kerülte útitársait, és azok sem keresték a társaságát. Lona Makk a maga módján csinos, makacs, harmincas nõ volt. Talán, ha nem állt volna szerzõdésben a Shang Lines-szal, õ is a csempészek táborába tartozott volna. Nem kedvelte a Birodalmat, de nem is érték olyan csapások, ami az ellenséges táborba sodorták volna. Jack, bár szavait megválogatva, de kellemesen elbeszélgetett a nõvel az út során. Az Argoviánál jelenleg egyetlen birodalmi Interdictor cirkáló õrködött, amelynek kommunikációs tisztje halk rádiórecsegéssel jelentkezett be. - Azonosítsák magukat! - Lona Makk kapitány vagyok – forgott a székével a nõ – a hajóm pedig a Vaxen Tass. A Shang Linesnak dolgozom, és leszállási engedélyt kérek! - Várjon! - Szószátyár pali – nevetett csendben a mögötte álldogáló Jackre. - Csak nem randizni akarsz vele? – ugratta a férfi. - Egy ilyennel? – legyintett a nõ. - Vaxen Tass – kelt életre megint a komm. – Leszállhatnak a 24-es koordinátán, ûrkikötõ, 18-as dokk – azzal a hang elnémult. - Biztos elfáradt. - Na már csak ezért sem randiznék vele. Aki ennyitõl kimerül…készüljetek a haverjaiddal! Jack hátrament a társalgóba. Wosh és társai éppen a fegyvereiket rendezgették. Barátságtalan tekintettel méregették a csempészt, azt azonban inkább az a szerviztáska érdekelte, amiben nyolc egyforma, pár centis doboz feküdt, egy-egy apró kijelzõvel. - Robbanóanyag – Karaig Mok barátságosabb volt a másik kettõnél. – Ha jó helyre rakjuk õket, jókora porral járnak. - És jó helyre fogjuk rakni õket, igaz csempész? – köpte a szót Jack felé Klain. - Ne most – elõzte meg az újabb összetûzést Wosh. Mok kérdõ tekintetére a kapitány csak felvonta a vállát. A hajó nagyot döccenve állapodott meg a kijelölt dokkban, majd egy tíz perc múlva Makk jelent meg a helységben. - Az óra ketyeg emberek. Tizenöt óra alatt befejezem a rakodást, de az engedélyem egy teljes napra szól. Huszonnégy órájuk van tehát. Azonban nem engedem be magukat, ha csak egyetlen birodalmit is meglátok a nyomukban loholni. Remélem érthetõ voltam. - Teljesen Miss – lendített egy apró táskát a vállára Zek Wosh. – Ne aggódjon, idõben, és – vetett egy sunyi pillantást Jackre - egyedül itt leszünk. Mindannyian kisorjáztak a hajóból, és szemügyre vehették Argoviát. A bolygó elég lehangoló látványt nyújtott. Az égen szürke felhõk úsztak, és már az elsõ pillanatban mindannyian úgy érezték, hogy itt folyton esik, de legalábbis szitál valami esõféle. Argovas City épületei is egyforma szürkén gubbasztottak az ûrkikötõ kerítésén túl. Bár láthatóan nagy volt a mozgás arrafelé, mégis világos volt, hogy a fõváros nem egyéb, mint egy ócska bányásztelepülés. Amint közelebb értek az elõre gyártott, durva anyagokból, és a sebtében felépített házakból álló városkához, hatalmas szállítódaruk, és a céljuk – a szenzortányér – bontakozott ki a helység másik oldalától nem messze. Argovas City lakói sokban hasonlítottak az õket körülvevõ épületekhez: piszkosak, ápolatlanok voltak, látszott rajtuk, hogy a legtöbben a közeli bányakomplexumokban robotolnak. Fizetés nap lehetett, mivel az utcák tömve voltak italozó, nõzõ vagy részegen verekedõ munkásokkal. A találkának kijelölt kaszinóból hangos káromkodás, részeg füttyögés, és a sanchango jellegzetes játékhangjai hallatszódtak ki az utcára. Jack már éppen belépett volna, amikor egy dulakodás vonta magára a figyelmét a közeli mellékutcában. Hat, durva arcú, nagydarab figura ütlegelt egy jóval kisebb férfit, mellettük két, jobban öltözött, zakós férfi bíztatta a támadókat. Az újonnan érkezett négyes figyelmét mégis a megtámadott férfi fehér kabátjának gallérján lévõ címer, a Shang Lines jele vonta magára. - Battz – suttogta Wosh. – Hé, maguk – kiáltotta. – Mit akarnak attól a…? - Törõdj a saját dolgoddal – morogta az egyik nagydarab férfi. - Éppen azt teszem – lépett közelebb Wosh – de ti az utamban álltok. A szószóló a sárba lökte Battzot, és megropogtatta az ujjcsontjait. - Ha balhét akarsz – közölte vigyorogva - könnyen megtalálhatod. Az imént érkezõ négy férfi eltávolodott egymástól, Mok óvatosan lerakta a táskát az épület mellé, az árnyékba. Néhány támadó még Jacknél is nagyobb darab volt, és a kapitány agyán egy pillanatra átfutott, hogy hogyan férnek el ezek egyetlen utcában? Egy rövid bólintás után a balszélsõket célozta meg. - Szerintem bajban vagytok kisfiúk – lökte feléjük a nagydarab verekedõ. – Hatan vagyunk ellenetek. - Lehet, hogy igaza van fõnök – sandított fel a félelem jele nélkül Klain, az elõtte álló bikanyakú férfi arcába. - Viszont õ velünk jön – mutatott Wosh a földön kucorgó Battzra. - Addig menjetek – lépett elõre a támadó, megragadva az alacsonyabb férfi mellén az inget – amíg tudtok. Mindenki a kialakuló viadalra figyelt, senki sem az idõközben két verõlegény közé belépõ csempészre. - Jack, lelépünk – nézett farkasszemet támadójával Wosh. - Ha elõbb szóltál volna… - majd megfordult és ütött. Hamar kiderült, hogy a verõlegények inkább csak fenyegetõen néztek ki. Hamarosan már Wosh az egyetlen talpon maradt zakóst ijesztgette, de a férfi egy kétségbeesett mozdulattal megvágta a karját. Zek hatalmasat ütött, majd lézert fogott a vérzõ szájú férfira. - Ne! – kapta félre Wosh kezét Jack. - Megvágott a szemét – sziszegte a férfi, de Jack nem engedte el. – Én vagyok a fõnök! - Ezzel a baromsággal ránk hozod a helyi zsarukat is. - Csak jöjjenek, lássuk hány ilyen helyi bugris ér fel egy… - Aztán a birodalmiak. - Semmi okom félni tõlünk. Jack döbbenetében majdnem elengedte a kezet. - Semmi okod? Azt hittem azért jöttünk, hogy… - Persze, persze – engedte le a fegyvert Wosh, majd Jackhez hajolt. – Ha még egyszer felülbírálsz a többiek elõtt… A csempész nem várta meg az ostoba fenyegetõzés végét. Nyugodtan arrébb lépett, és talpra rántotta Battzt. A férfinek nem esett baja, néhány zúzódás, egy monokli, de folyamatosan hálálkodott. - Hogy került ilyen bajba? – vágta el Jack az áradatot. - Tiszta véletlen – motyogta Battz – véletlenül mindig más szám jött ki, mint amire tettem… * * * Három órával késõbb a négy férfi már a szenzorbunker kapujában várta a bebocsátást. Jack remélte, hogy a Battz által hamisított azonosítók, és a technikusi overallok elegek lesznek az akadálytalan áthaladáshoz. A kis társaság két nagyobb fémtáskát is cipelt magával, az egyikben az aknákat, a másikban pedig néhány fegyvert rejtettek el. A hegybe épített központot fémkerítés övezte, mindenütt figyelmeztetõ táblákkal. Az egyetlen bejutási lehetõség egy õrbódé mellett vezetett el, majd a bejelentkezés után nyitják csak ki a masszív fémajtókat, amik beljebb engedik az ál-technikusokat. - Azonosítók rendben – adta vissza a kártyákat a rohamosztagos õr. – Bemehetnek! Négy bólintást, illetve Wosh részérõl, egy kétujjas tisztelgést kapott köszönetképen. Mielõtt a komplexum „érdekes” részéhez érkeztek volna, még kétszer kellett végigjátszaniuk a procedúrát. A kártyák, és a felszerelés azonban mindig átsegítette õket. Végül egy akkora folyosóra jutottak, amiben akár egy AT-ST lépegetõ is kényelmesen elférne. A folyosó két oldalán két normál méretû ajtó, vezetett tovább. - Azt hittem, soha nem jutunk el ide – nyögte Karaig Mok – most merre tovább? - Várjunk egy kicsit – húzódott az árnyékokba Jack. - Felesleges – vetette ellen Wosh – jobbra megyünk! Ekkor kinyílt a bal oldali ajtó, és néhány egyenruhás alak lépett ki rajta, majd csevegve átvágtak a folyosón, és kiléptek a másik ajtón. Hogy a lebukást elkerüljék, a négy férfi elmélyülten tanulmányozni kezdte a legközelebbi dobozt, amibõl kábelek futottak szét a folyosón. - Egyenesen – bökött a fejével Jack a kijelölt irányba. - Miért is? – sziszegte Wosh fenyegetõen. - Mert két oldalt nincs semmi, maximum irodák, és a pihenõ helység… - És az irányító központ – kotyogta közbe Klain. - Ami nyilván tele van emberekkel és õrökkel – szólt rá Jack. – Nem mészárolni jöttünk. Egyébként is hogy akarsz bombát telepíteni, miközben minden lépésedet figyeli valaki? - Jól van – morogta Wosh. – Menjünk egyenesen! Ha a gyenge gyomrod nem bírja a vér látványát. Jack nyelt egyet. Nem a megfelelõ idõpont egy ellenséges bunker közepén ökölharcot kezdeményezni egy csapattárssal. Nem értette, hogy Wosh miért ragaszkodik minél több emberélet elpusztításához, ráadásul idõnként teljesen feleslegesen. Amíg a csempész az egyik fal mellett haladt, három társa a másik oldalon lépkedett a folyosó vége felé. Haladásukat megkönnyítette, a rossz világítás. Mivel Jack folyamatosan szemmel tartotta társait, látta, ahogy azok egy jókora kapu elõtt is elhaladnak, de annak funkciójára egyelõre nem tudott rájönni. A folyosó véget ért, és a négy férfi egy hatalmas terem szélén állt meg. A helység nagyjából kör alakú volt és az átellenes oldalon a folyosó tovább folytatódott, egy újabb terembe vezetve. Hatalmas vezetékek lógtak a magasból, amiknek nagy része aztán eltûnt a falakban, vagy ahhoz erõsítve futottak át a következõ helységbe. A termet fém gyalogjárón lehetett megkerülni, oldalt pedig egy lift vitt föl a magasba. - A szenzortányér – mutatott föl Wosh. – Az elsõdleges célpont. Indulás! – intett a lift felé. Jack elgondolkodva pillantott föl. Agyában egymást követték a gondolatok, következtetések. - Nem elég – szólt már éppen induló társai után. - Micsoda? - Nem elég, ha a tányért robbantjuk csak le… - Félsz, hogy kint ráesik valakire? – gúnyolódott Klain. - Attól félek, hogy néhány nap alatt kicserélik – Jack most már komolyan felforrt. – Nekünk be kell zárnunk ezt a kócerájt, nem csak megkapargatnunk a felszínét. - Azt mondtam – láthatóan Wosht nem sok választotta el, hogy megüsse a kapitányt – felfelé… - Azt mondom, nem érdekel – dõlt elõre Jack. – Adj két aknát, meg a fegyvereimet! – mondta ezúttal Moknak – Hattal is simán leszedhetitek azt a tákolmányt. A férfi automatikusan átnyújtotta a kért dolgokat. - Velünk jössz – próbált ráparancsolni Wosh. - Vegyél rá – intett a fegyverével vigyorogva Jack. – És most indulás! – bökött a fegyverrel a lift felé. - Te megõrültél! - Ha nem indultok el, akkor a haverjaid már csak egy gyászjelentésben fognak rólatok hallani. A trió végül morogva a beszállt a liftbe, és a magasba emelkedett. Jack bosszúsan sétált a gyalogjáróhoz, majd letekintett a mély és legalább kétszáz méter átmérõjû aknába. A falakon itt is vezetékek futottak le, bár az alja sötétségbe borult. - Átkozott, erõszakos amatõrök – morogta a férfi magában. Felegyenesedett, hogy átmenjen a következõ terembe, amikor hangos fémcsikorgás indult meg a folyosóról. Kíváncsian lépett egyet a hang irányába, majd nagyot nyelve megállt. A folyosóra egy AT-ST lépegetõ lépett ki, fegyvereivel azonnal Jack felé fordulva. A férfi egy pillanatra teljesen lezsibbadt, ahogy a harci gép megjelent, majd mielõtt az tüzet nyithatott volna, teljes erõbõl berohant a gép hasa alá. Ideiglenesen ugyan biztonságban volt a géptõl, de kénytelen volt „együtt táncolni” vele, nehogy egy hirtelen mozdulattal eltapossa. A folyosón hirtelen vörös lámpák fénye világította be, szirénák kezdtek vijjogni. A csempész tudta, hogy nincs sok ideje, amikor meglátta, hogy a gép fölött a tányér mozgatásáért felelõs energiakábelek futnak. Az ormótlan szerelõkesztyûben elõrántotta a DL-44-esét és a plafonra lõtt. A kábel elszakadt, és lehullott. Jack óvatosan megragadta a végét, és amennyire csak felért, lépegetõ egyik izületébe döfte a vezetéket… Semmi sem történt… A férfi már felkészült, hogy azonnal leugrik, mielõtt a feszültség õt is hozzásüti a harci géphez, de még egy árva szikra sem pattant ki. Gyors pillantással ellenõrizte a kábelt. Az ellõtt vége a magasban himbálózott, a másik meg egyenesen arra vezetett, ahol elvileg a reaktormag kellett, hogy legyen. A vezeték azonban mégis halott volt… - A rohadt él… A káromkodást mintegy tucatnyi, fehérpáncélos alak felbukkanása szakította meg a folyosó távolabbik végérõl. Jack elõhalászta az egyik aknát, remélve, hogy az azért mûködik, majd a legrövidebb idõre beállítva a lépegetõ bokaizületébe pottyantotta. A pilóta eddigre határozta el, hogy levakarja a csimpaszkodó férfit, és a lábával hatalmasat rúgott a falba. Jack az utolsó pillanatban ugrott le a lendülõ végtagról, majd arrébb hengeredve felpattant, és a rohamosztagosoktól távolodva, rohanni kezdett. A feje felett több hangos robbanás zendült, és törmelék, valamint por szitált a mélybe. A csempész a baloldali gyalogjárót választotta, miközben várta a lépegetõ felõl érkezõ robbanást is. Gondolatai közben úgy ugráltak, ahogy a teste tette, hogy elkerülje az AT-ST lövéseit: mûködésképtelen antenna, Wosh parancsolgatása, semmiképp ne a reaktormagot… A gyalogjáró kiszakadta háta mögött, és az a szakasz, amin a férfi rohant, hirtelen megdõlt. Jack elveszítette az egyensúlyát, hasra esett, és csúszni kezdett lefelé. Ujjai nem találtak kapaszkodót a sima fém felületen, és zuhanni kezdett. Mielõtt valószínûleg, törött gerinccel talajt ért volna, még sikerült elkapnia az egyik vékony kábelt, ami az aknába vezetett. Hatalmas erõvel vágódott a falnak, érezte, ahogy a csontjai ropognak. A vékony vezeték sem bírta a terhelést, és kiszakadt a falba rögzített helyérõl. Jack vörös, villogó fényektõl övezve fogott talajt. Fogcsikorgatva, elhomályosuló tekintettel küzdött az ájulás ellen, miközben végre meghallotta a várva várt dörrenést, ahogy a lépegetõ lábában detonált az akna. Szája mosolyra rándult, ami azonban lehervadt, amikor a gödör szélén megjelent az erõsen imbolygó gépezet, amit még egy lépéssel tovább vitt a lendülete. Jack automatikusan arrébbgördült, bár tudta, hogy ha a gép lezuhanva felrobban, akkor õbelõle csak azonosíthatatlan darabok maradnak. Az AT-ST, részeg dülöngélése végén, egyenesen a gödörbe zuhant. A csempész szinte lassítva látta gépezet leérkeztét, majd fejét a kezével eltakarva várta a robbanást. A jókora dübbenés után azonban nem csaptak ki lángok. A férfi nehézkesen talpra kecmergett, amikor újabb fémes zaj kezdõdött, és a talpa alatt hirtelen megnyílt a talaj. Az újabb kapu alatt valami más rejtõzhetett, de mivel a rendelkezésre álló terület rohamosan fogyott, így Jack belépett a nyílásba. Amikor a szárnyak eltûntek a falban, egy hatalmas tányér emelkedett ki, a közepén egy jókora „tüskével” és egy turbólift sebességével vitte magával az összetört lépegetõt, és a csapdába esett férfit a magasba. - Na, ez már egy PT-990-es – mondta ki elkeseredetten Jack. Nem volt ideje meglepõdni a képtelen gondolaton, amikor az új és tökéletes állapotú radar kitört a felszínre. Jack agya villámgyorsan regisztrálta, hogy a régi tányért, mintha egy pengével távolították volna el a hegy tetejérõl, se csonk, se törmelék. - Ezért megöllek, te…. – kerültek helyre a darabkák a férfi fejében. Fogadkozását azonban nem fejezhette be, mivel a tányér vízszintesbõl fordulni kezdett, és ettõl megdõlt. Két potyautasa csúszni kezdett, a lépegetõ simán a mélybe zuhant. Jacknek még sikerült elkapnia a tányér szélét, és most ott függött több százméteres magasságban. Alatta apró alakok kezdtek el rohangálni, néhány „hangya” pedig berontott a komplexumba. A férfi nyögve visszatornázta magát a radarra, majd megtapogatta a zsebét, ahova az utolsó aknát dugta. - Ideje legalább döntetlennel fejezni be a meccset – morogta sötéten. * * * Zek Wosh türelmetlenül várta a különítményt, ami Jack Tenreket hozta ki a szenzorközpontból. Néhány perc múlva fel is tûnt a tucatnyi rohamosztagos, köztük a tarkóra kulcsolt kézzel lépkedõ csempészkapitány. Miután a férfi a radaron rekedt, minden küzdelem hiábavaló volt. Wosh mosolyogva lépett elõre. - Látja kapitány – mutatott az elõzõ radar roncsaira – teljesítettük a feladatunkat. Az a szenzor már a múlté. - Hazudott nekem – morogta rosszkedvûen Jack. – Az egész egy kamu volt. - Ugyan kapitány – intette távolabb az osztagot a férfi – tényleg vannak barátaim az Endocray rendszerben. Csak õk a lázongók ellen küzdenek. Apropó, sajnos most jelentették, hogy Klorus kis flottáját most lõtték szét a bolygó felett. Az az ostoba Battz azonnal elküldte a jelet, amint látta, ahogy az elõzõ radar a földre hullik. Jack lehunyt szemmel állt, és két könnycsepp indult meg a szeme sarkából; a Lone Wolf, Joshua, Miranda…egyikük sincs már többé… - Egyébként sok fejtörést okozott nekünk, és… Wosh mondata félbe maradt, ahogy lángnyelvek csaptak ki a radartányért forgató csuklórészbõl. Pár másodperc múlva, engedelmeskedve a gravitációnak, elkezdett csúszni a mélybe. A rohamosztagosok arcát eltakarta a sisak, de Wosh és társai képére ráfagyott a döbbenet. Jack mostanáig gyûjtögette az erejét, és szabadjára engedte a dühét. Tarkójáról két oldalra lendítette a kezét, hatalmas ütést mérve a bénultan felfelé bámuló Klain és Mok homlokára. Azonban nem állt meg itt, hanem már emelte is ki a két férfi pisztolyát, és két kisujját a ravaszokra szorítva megpördült. Nem is számolta, hány rohamosztagos hanyatlott le, még így is túl sok volt. Eldobta a bal kezében lévõ fegyvert, a jobbat pedig Wosh álla alá szorította. - Nem minden aknát használtam fel a lépegetõd ellen – sziszegte a férfi arcába. Szavait igazolva a leszakadt radartányér hatalmas csattanással zuhant le nem messze a bejárattól, megremegtetve a talajt maga körül. Az embereket elborította a porfelhõ, elég idõt adva Jacknek, hogy Wosh háta mögé húzódjon. - Ha csak egyikük is megmoccan – ígérte fenyegetõen. - Amint lelõsz, neked is annyi – sziszegte a férfi. – Úgysem menekülhetsz. - Azért megpróbálnám – húzta a Wosht egy sikló irányába. – Te viszont asszisztálni fogsz hozzá. - Aztán egyszerûen lepuffantasz. - Valószín… A sikló utasterében rejtõzõ figura támadása elvonta Jack figyelmét a befejezéstõl. A támadó elrántotta a fegyvert Wosh fejétõl, a csempész azonban meghúzta a ravaszt, így a szerencsétlen férfi arca egyetlen vérfelhõvé robbant. Wosh villámgyorsan lebukott, és elkezdett bekúszni a sikló alá, de olyan gyorsan, hogy a második sugár már csak a bokáját égethette át. Jack nem tudta felfogni, hogy miért csak kábítókkal találták el, de amikor a sikló mellé zuhant még érzékelte Zek Wosh kíntól eltorzult, de gúnyosan vigyorgó arcát. - Elszúrta Jack. Sok sok év a Kes…
|
|
|
Post by Moff Fliry Vorru on Oct 26, 2007 20:04:16 GMT 1
Valahol a hipertérben egy szállító hajó haladt, nem csekély kísérettel. A fedélzeten fegyveres emberek tucatjai járõrõznek, nyilván nem véletlen. A rideg folyosókon sétálva az ember eljuthat egy energia cellához (egy kisebb cella, aminek a rácsait energia alkotja.). A „rácsok” mögött egy fiatal férfi ült, lehajtott fejjel. Jóképû, középmagas férfi, némileg ápolatlan külsõvel, de valami azt súgja, nem nézett ki mindig így. Ki lehet az? És mit keres itt? Hova viszik? Ehhez hasonló kérdések juthatnak elsõre eszébe annak, aki a férfira néz. A beavatottak, és politikában jártasak azonban tudják, vagy legalább sejtik, ki is gubbaszt megtörten energia cellájában.
A rács mögött Jasen Raven ex-szenátor és ex-kormányzó ült, magába roskadva. De hát mi történt? Maga a szenátor is ezen gondolkozhatott, miközben üres és kifejezéstelen tekintettel bámult maga elé. Agyában sebesen cikáztak a gondolatok, emlékek futottak le szemei elõtt. „Ezt elrontottam”… Jegyzi meg magában, csöndesen, hogy senki se hallhassa. Folyamatosan az a néhány hónap játszódott le fejében, aminek hála most itt volt. A kérdés továbbra is adott. Mi történt, ami idáig vezetett?
Az emlékeibe merülve Jasen újra és újra átélte a dolgokat. Este volt… Minden oly csöndes és oly békés. Theed kormányzója a palotai lakosztályában volt épp. Az erkélyen állt, ahonnan a rálátás tökéletes volt a híres vízesésre. Kezében egy gondosan elkészített drága kristály pohár volt, benne valami vöröses folyadékkal. Lágy szellõ fújdogált. A fiatal kormányzó a kilátásban gyönyörködve gondolkozott, miközben nagyokat sóhajtott egy fárasztó nap levezetéseképp. Mit ért el, hová jutott, mit tehetne? Ezek a kérdések voltak az elsõk. Fiatal volt, de korát meghazudtolván sikeres volt az üzleti életben és politikai téren egyaránt. A vállalatának jól ment, a részvények értéke egyre magasabban volt jegyezve. Emellett Theed kormányzója volt és a Naboo bolygó szenátora. Valami mégsem hagyta nyugodni. Itt ebben a pillanatban a napi teendõire gondolt. A bolygó gazdasága virágzásnak indult, az emberek elégedettek voltak, és sok más téren is fejlõdést értek el. Mindez Jasen érdeme volt. Nem is beszélve a Chommel szektor megerõsödésérõl. Õ javasolta pár hónapja Panaka moffnak, hogy a környezõ rendszereket, bolygókat az uralmuk alá kéne vonni. Néhány hónap múlva bolygók, gázóriások és holdak tucatjai lettek a Chommel szektorhoz csatolva. Vitathatatlanul a szektor fénykora volt ez. És mindezt kinek lehetett köszönni? Jasen-nek. Õ érte el mindezt, minden konstruktív ötlet az övé volt, mégsem nyert vele semmit. Nem került magasabb pozícióba, de még anyagilag sem nyert rajta túl sokat, inkább úgy lehetne mondani, hogy neki is csurrant-cseppent valami, de ez nem volt éppenséggel kielégítõ. Éppen ezért egyre inkább úgy érezte, hogy nincs eléggé megbecsülve. „Talán ha… Nem, az képtelenség, erre még gondolni is bûn.” De nem tudta kiverni fejébõl ezt a sötét gondolatot.
Néhány hétig még emésztette a gondolat, csak hogy a végére már õ maga is egyetértett azzal, sõt valósággal sóvárgott érte. Miért lenne szüksége a szektornak Panaka moffra? Mi lenne, ha egy közkedveltebb és rátermettebb ember venné át a helyét? Egy olyan, aki tele van ambíciókkal, tervekkel, nem mellékesen kellõ kapcsolatokkal rendelkezik. Nem volt nehéz kitalálni, hogy Jasen itt saját magára gondolt. Miért ne? Érzett magában annyit, hogy betöltse a szektor katonai kormányzói feladatát, és a ranglétra következõ fokának egy ilyen pozíció tökéletes lenne, legalábbis Jasen így gondolta, teljes joggal. Az elkövetkezõ napok azzal teltek, hogy bezárkózva dolgozószobájában gondolkodott. Hogy helyes e amit tesz, ha igen, hogyan érheti el. A hatalmi téboly ekkor már elvakította, idõvel, pedig a hatalmába kerítette, így nem volt kérdés, hogy meg fogja kísérelni, átvenni a szektor fölött a hatalmat.
Tervezett, gondolkozott és mindennek utána nézett. Akik ismerték és a közelében éltek, lehettek rá a tanúk, hogy nagyon megváltozott. Ingerlékennyé, idegessé, parancsolgatóvá és önzõvé vált. Mindenrõl tudni akart ami körülötte történik. Amikor valaki kérdezte, mi ez az egész, egyszerûen azt válaszolta, hogy egy erõs szektort csak kemény munkával és vasmarokkal lehet fenn tartani. Pár nap után megfogant fejében a nagy terv, amihez oly sok reményt fûzött. Biztos volt benne, hogy végig viszi és akkor õ lesz a szektorkormányzó. Nem gondolkozott máson, nem volt hajlandó kompromisszumos megoldásokban gondolkodni, csak egy cél lebegett a szeme elõtt. A moffi cím, amivel korlátlan hatalomra tenne szert a Chommel szektorban.
Elkezdte hát elõkészíteni a dolgokat. Sokat dolgozott, gyakran ment tárgyalni mindenki számára ismeretlen helyre. Volt hogy napokig nem látta senki sem. Természetesen a rossznyelvek már pletykáltak mindenféle dolgot a szenátorról, de ezek elég valószerûtlenek voltak, így épeszû ember oda se figyelt ezekre.
Jasen igyekezett jó viszonyt ápolni a nabooi nemesekkel, a többi város kormányzójával, és a Chommel szektor többi bolygójának befolyásos emberével, akik majd „trónra” emelik, amikor eljön annak az ideje. Szépen lassan sikerült a Naboon befolyással bíró személyeket a markában tartani. Zsarolás vagy lefizetés, Jasen nem válogatott az eszközökben, de az egészben inkább az volt a legmeglepõbb, hogy milyen gyorsan érte el mindezt. Igaz, azért már az elmúlt éveket sem töltötte el tétlenül, és bizony sokszor használta ki a nabooi befolyását, a saját érdekeit szem elõtt tartva. A kormányzók, nemesek, szenátorok, képviselõk és egyéb befolyásos személyek féltették a családjuk épségét, jó hírüket, a vagyonukat vagy csak a saját életüket, így ezekkel ösztönözve inkább támogatták a férfit, aki ezért persze idõvel jutalmat is osztott volna.
A megfelelõ embereket felhasználva Jasen néhány hónap alatt, hatalmas összegeket sikkasztott el, aminek egy részével külsõ, lázadó szervezeteket támogatott. Folyamatos támadások érték a Chommel szektort, a Birodalom és többek között Panaka moff pedig tehetetlen volt. Minden stratégia, csel vagy fegyver csõdöt mondott, csak apróbb, részsikerekre futotta a színes bõrû moff erejébõl, akit már a média is támadott, az Uralkodó bizalmát, pedig egyre inkább elvesztette, már csak idõ kérdése volt, mikor váltják le. Utolsó csapásként azt tervezte Jasen, hogy a szektort olyan nagy támadás éri, ami ellen semmit sem tehet Panaka moff. Az Uralkodó bizalmát elveszítvén, a Kesselre kerül és Jasen elfoglalja az õt megilletõ helyet, kiûzvén a felkelõket, akikkel egyezségre lépett, ezzel is növelvén hírnevét a galaxisban. Az elsõ nagyobb összeg a fogatversenyrõl befolyt nyereség volt. Persze nem lehetett több milliót észrevétlenül eltüntetni, különbözõ pályázatokkal és támogatásokkal rövid idõn belül nagy összegek cseréltek gazdát és tûntek el. A kapzsiság azonban egyre nagyobb méreteket öltött. Már a gazdaságon is látszott mindez, a kezdeti fellendülés után valamivel visszafogottabb hetek következtek. Ez persze még a kisebb probléma lett volna, de a katonai támogatásoktól is több pénz lett elvonva, ami egy háborús idõszakban kifejezetten kellemetlen volt. Ez már feltûnt Panaka moffnak is. Elkezdett utána járni a dolgoknak, de semmi.
Ahogy azonban nõtt a lebukás veszélye, úgy Jasenen is egyre nagyobb lett a nyomás. Egyre gyakrabban érezte magát kellemetlenül, mintha valaki figyelné, és ez az érzés szépen lassan paranoiába torkollott. Senkiben sem bízott, senkit sem engedett magához közel, a munkába menekült, napjainak nagy részét a dolgozószobájában töltötte. Állandó alvászavarral küszködött, és az akkori életkörülményei szépen lassan az arcán is tükrözõdni kezdtek. Arca megviselt és gondterhelt volt. Mindezek ellenére is egyre biztosabb volt, hogy terve sikerrel fog járni. Közben Panaka moff kezébe vette a dolgokat és alapos nyomozásba kezdett, a nemesek egy része lebukott, de mielõtt még elkaphatták volna õket vagy bármit is mondhattak volna, rejtélyes körülmények között eltûntek vagy elhaláloztak. A gyanú egyre erõsödött a moffban, hogy egy áruló élt vissza a bizalmával. Éppen ezért Jasen már nem húzhatta sokáig a dolgokat, kapkodnia kellett, talán éppen ez vezetett egy végzetes hibához. Egy kalózflottával kötött egyezséget, amely nagy fizetség reményében elfogadta a Jasen által diktált feltételeket. Egy kisebb bolygón rejtõzködtek a Chommel szektorban, a támadás napjáig, és ott készülõdtek, hogy egy mindent elsöprõ támadással elfoglalják a Naboot, a nemeseket megöljék. A nemesekre már nem volt szüksége Jasennek, persze ezt a titkot megtartotta magának.
De sajnos bizonyos külsõ körülményekkel nem lehet számolni egy idõ után.
Jasen eddigi szövetségesei nyilván megijedtek a sorozatos halálesetektõl, ami számukra annyit jelentett, hogyha lebuknak, biztos meghalnak, de ha Jasen kerül hatalomra, bármikor elteheti õket láb alól, hiszen akkor már nem lesz rájuk szükség. Szervezkedés indult, amire Jasen sajnos túlságosan is késõn jött rá. Panaka moff és a Birodalom tudomást szerzett a nagy tervrõl, és ezzel egy álom foszlott ketté…
Késõ este volt. A theedi palotába egy osztag birodalmi rendfenntartó erõ vonult be, kezükben az elfogató paranccsal, amiben a kormányzó elfogatási parancsa állt. A vád, sikkasztás és felségárulás. Azzal, hogy Jasen egy moffot akart eltüntetni az útból, azzal azt az embert is elárulta, aki kinevezte a szektorkormányzót, vagyis ez esetben nem csak Panaka moffot, hanem magát a császárt is „hátba szúrta”.
A palotát ellepték a birodalmi rohamosztagosok. Az épületet minden irányból biztosították. Jasen ijedten ejtette el kezében lévõ poharát amikor hallotta, hogy 3 katona berontott a lakosztályába. Az egyetlen szerencséje az volt, hogy a lakosztály legvégében tartózkodott, emellett higgadt maradt és volt annyi lélekjelenléte, hogy a szoba ajtaját gyorsan lezárja. Íróasztalába épített gomb segítségével aktiválta a cége által kifejlesztett biztonsági rendszert. Ez úgy mûködött, hogy aktiválás után az egész lakosztályt lezárja és annak minden ajtaját, vagy amelyikre épp be van állítva. Úgy mûködött, mint egy pánikszoba. Jasen sápadt arccal rogyott le bõr fotelébe, ami az asztala mögött helyezkedett el. Megtehette, hiszen az ajtót nem tudják egy ideig feltörni, így volt ideje. Megdöbbent arccal nézett maga elé. Közben a „fal” túloldalán álló katonák határozott hangon felszólították, hogy adja meg magát és deaktiválja a rendszert. Arra a néhány percre megszûnt körülötte a világ. Átfutott agyán mindaz, amit eltervezett, és hogy milyen közel járt hozzá, és hogy mégis mi mindent bukhat el pillanatokalatt. Nem akart börtönbe kerülni, tudta mi is vár rá pontosan amennyiben most ül, mint egy rakás szerencsétlenség és megvárja, míg felrakják egy hajóra, ami viszi Kesselre.
Jasennek menekülnie kellett. A palotát nyilván már körülvették a katonák, a hajóját pedig lefoglalták. A titkos kijáraton keresztül menekült, ami a nabooi erdõig vezetett. Ha meg tud szökni a bolygóról, akkor is új életet kezdhet, hiszen az ellopott pénz egy titkos bankszámlán állt.
Pár napig bujkált, mire sikerült egy szállítóhajóra felszállni. A kapitánynak százezer kreditet ígért, amennyiben átjuttatja a határon. A férfi nem odavalósi volt, nem tudta, hogy egy körözött személy áll elõtte, de a pénz õt is megbabonázta, habozás nélkül elfogadta a feltételeket. Jasen indulás elõtt elrejtõzött a hajó titkos rekeszeinek egyikébe. Nyilván szökésének az lesz az eredménye, hogy az összes hajót átvizsgálják, nehogy meglógjon.
Szerencsére a határon sikerrel átjutottak, dacára a fokozottabb ellenõrzésnek. A szállítóhajó a Hutt szektorba indult, Jasen tudta, hiszen az útvonalat õ dolgozta ki a huttokkal karöltve. Ott vásárolt magának egy kisebb hajót, hozzá legénységet és egy független rendszert választott ahol megbújhat. Útja a Bespinre vezetett. Egy független rendszerben található, a Birodalom nincs jelen, emellett rengeteg gazdag befektetõ és cégtulajdonos élt itt. Azzal az összeggel amit, megszerzett, nyugodtan élhet ott élete végéig.
Az elsõ pár héten minden rendben is ment. Nevet változtatva bármit megtehetett, szórta a pénz, jól érezte magát. Sajnos mindenféle sejtés ellenére, a birodalom keze ide is elért. A biztonsági fõhivatal, az inkvizíció vagy egyéb szervezet rájött, hogy itt tartózkodik, ugyanis felfigyeltek egy bankszámlára, ahol feltûnõen nagy összeg volt jelen, és minden pénz az elmúlt hónapokban került rá. Egy újabb hiba.
Egy átlagos éjszakán, a házán rátörtek Jasenre és elfogták, majd Coruscantra vitték. Igaz a sikkasztott pénzt mindeddig nem találta meg senki, mert csak egy töredék volt a bankszámlán, valójában az igazán nagy pénz készpénzben volt elrejtve valahova, amirõl csak Jasen tudott. Rengeteg bizonyíték szólt ellene, így az addig sem túl fényes helyzet még rosszabb lett. A kivégzést vagy valami hasonlót megúszva, „csak” Kesselre került, élete végéig, ahol gazdag és befolyásos emberként majd a fûszert kell bányásznia.
Ezeken gondolkozott Jasen.
- Hé „kormányzó úr”! Állj fel, megérkeztünk életed hátralevõ részében az otthonodat szolgáló „luxus hotelbe.”
Az õr egy szadista mosoly kíséretében közölte Jasennel, hogy a hajó hamarosan landol Kesselen. Jasen kedvetlenül, nagyot sóhajtva egyenesedett fel, kicsit bizonytalanul állt meg a lábán. Rettenetes látványt nyújtott az egykori szenátor és kormányzó. Az egyik õr nagyot lökött Jasenen, mire a(z ex)szenátor majdnem orra bukott. Megvetõen nézett maga mögé, igaz ez nem sokat ért. Tudta jól, hogy élete gyökeresen megváltozik mától, egy pici hiba miatt. Ez a pici hiba az volt, hogy túlságosan is sok mindenkit avatott be tervébe, és bár hiába az emberek rettegése, félelemmel nem lehet uralkodni felettük. Mától, nap mint nap kemény fizikai munkát fog végezni a fûszerbányákban, de ha egy kevés esélye is lesz, hogy megszökjön, meg fogja ragadni. Persze arra nem számíthat, hogy fizikai és harci erényeit csillogtatja meg, de hát politikus volt, még ha meg is fosztották ezektõl a címektõl. Éppen ezért úgy is fog viselkedni. Hazug és önzõ módon csak azt tartja majd szem elõtt, hogy õ hogyan juthatna ki. Ebben a pillanatban több erõt és tartást érzett magában, mint az elmúlt idõszakban. Most már csak egy cél lebegett a szeme elõtt: átgázolni bárkin, hazudni, kijutni, bárhogy is, de ezúttal nem lesz még egy olyan hiba, hogy megbízzon bárkiben is, a börtönben mindenki a maga barátja és mindenki a másik ellensége. Egy túlélõ show az egész. Éppen ezért a legfontosabb az lesz, hogy személyazonosságára még véletlen se derüljön fény.
Magabiztos tartással, határozott, kemény arccal lépdelt le a hajó rámpájáról, a fegyveres õrök kíséretében, amikor már vártak rájuk, hogy a legújabb rabot átvegyék és a „helyére” szállítsák…
|
|
|
Post by Moff Fliry Vorru on Oct 30, 2007 18:08:35 GMT 1
Az alább leírtak eltérhetnek a fórum valós történéseitől.
A hatalmas, évezredes faóriások koronája felett az évszázad legnagyobb vihara dúlt. Az esőcseppek megannyi gyilkos dárdahegyként hullottak a lombozatra, sokuk utat talált a hézagokon át, hogy aztán aláhulljon a talajszintre. A feketébe hajló szürke felhők alját villámok szaggatták egy hatalmas kirakós darabjaivá, az őket követő mennydörgés pedig lassacskán egyetlen, soha véget nem érő morajlásba olvadt össze. Több volt ez egy viharnál. Ez a Vihar volt, az összes többi nemzője és tanítója…
Mélyen a lombozat alatt, ahová már a villámok fénye sem ért el, az aljnövényzet és a lehullott levelek ragadós masszává álltak össze, mely csupán ara várt, hogy egy óvatlan állat arra járjon, beleragadjon, aztán halálra fagyjon a jéghideg záporban…
Az állatok azonban nem voltak ostobák. Ha a Yavin nevű vörös gázóriás negyedik holdján még a szokásosnál is nagyobb vihar dúlt, az valami baljóslatú dolgot jelentett – így a planéta faunájának összes képviselője már az égiháború első jelére visszahúzódott vackába, a vihar elől védelmet nyújtó biztonságos menedékébe.
Az egyetlen élőlény, mely a fák alatt járt, nem volt besorolható a Yavin IV egyetlen őshonos állatfajába sem: annál sokkal veszélyesebb, nagyobb vad volt – ember. Még az évezredes bölcsességük tudatáéban várakozó fák számára is örök rejtély marad, honnan került elő, hogyan érkezett ez a különös szerzet. Ruhája, mely egykor talán királykék lehetett, mostanra csupán egy nadrág szétszaggatott, véres-sáros maradványa volt. Testét régi sebek hegei, friss zúzódások, daganatok, és horzsolások borították, világos haja csomókban tapadt sápadt bőrére.
Elik Sammath fázott. Fogai ütemesen össze-összekoccantak, ahogy egy-egy vízcsepp a bőrét érte. Nehezen szedte a levegőt, jobb kezét folyamatosan az oldalára szorította, és összegörnyedve sántikált, hogy repedt bordái ne okozzanak neki több fájdalmat. Nem volt tisztában azzal, hogyan jutott ki az Exar Kun temploma alatti labirintusból. A vízfolyás, mely nyakukba zúdult, túl sokáig tartotta fogva őt, a világ elsötétült, és ő elveszítette eszméletét… aztán a felszínen ébredt, egy szélesen hömpölygő folyam partján.
A labirintusnak kellett, hogy legyen egy járata, melyen a csapdát alkotó víz távozhat, valószínűleg ezen sodródott ki az eszméletét veszített Erő-mágus. Talán az Erő akarata volt, hogy életben maradjon. Igen, annak kellett lennie. Haza kell jutnia Yumihoz… Tavionhoz… Kidohhoz…Minához… Owenhez…
Ez a gondolatok adtak erőt Eliknek, hogy egyáltalán tovább tudja vonszolni magát, de sérülései elgyengítették. Aludnia kell… nem, haza kell mennie… végül a fáradtság győzött. A hóhajú férfi lerogyott egy nagy fa tövébe, és mielőtt egyáltalán hátát megtámaszthatta volna, az álom durva kézzel érte nyúlt, és egyszerűen lefelé rántotta.
Mire felébredt, az elemek harcának már csak emléke kísértett a faóriások felett. A nap magasan járt, talán dél is elmúlhatott már, ami azt jelenti, hogy a férfi több mint tizenhat órát aludt – már ha az időérzéke nem csalja meg. Sebei és zúzódásai kínzó sajgást árasztottak, mégis, határozottan jobban érezte magát. Mindenképp meg kell látogatnia egy orvost, de abban legalább biztos lehetett, hogy sebei nem végeznek vele.
Egy keskeny, de hosszúkás levelekkel rendelkező növényt feldarabolva szorosan rögzítette oldalát, hogy sérült bordái ki legyenek támasztva – de ez a művelet kimerítette őt. Fénykardjai elhagyta a föld alatti folyóban, így most majdnem teljesen fegyvertelenül nézett szembe a dzsungel veszélyeivel. Az Erő ugyan – hála égnek – ismét vele volt, de egyelőre túlságosan kimerültnek érezte magát ahhoz, hogy huzamosabb ideig használni tudja azt. Találnia kellett egy módot a bolygó elhagyására. Óh, ha a drakóngömbje nála lett volna, percek alatt sikerülhetett volna…
Vigyázz… amit érzett, nem hang volt, sokkal inkább csak sugallat, testetlen és hangtalan intuíció, melyet az Erő közvetített neki. Valaki járt a közelben. Nem… többen voltak. Próbáltak halkan mozogni, de a hóhajú férfi érzékei, hála láthatatlan szövetségesének, élesek voltak, így egészen apró koncentrációt igényelt csak, hogy észlelje az aljnövényzet zizegését az óvatos léptek alatt.
A mozgás üteme arra utalt, a közeledők vadásztak. Hogy az Erő-mágusra, vagy más prédára lestek, nem tudta megállapítani – de a biztonság kedvéért lekuporodott, hátha sikerül észrevétlennek maradnia. Szemét lehunyva koncentrált, az Erőért nyúlt, és maga köré terjesztette azt. Huszonöten közeledtek felé, majdnem szabályos kört bezárva. A belőlük áradó véletlenszerű érzelmi hullámok egyértelműen humanoidokra utaltak. Szervezett vadászcsapat lehet… és ha így van, talán segíthetnek kijutni a bolygóról.
Az Erőhasználóba azonban, bár mindig is forrófejű volt kissé, annál azért több ész szorult, hogy felhívja magára a figyelmet, mielőtt tudná, kik próbálják bekeríteni; hogy ez a céljuk, az elhelyezkedésük miatt nem lehetett kétséges.
Elik a fák közé meredt, és sikerült észrevenni a közeledők egyikét. Fekete és fehér folt volt a zöld rengeteg közepén: egy birodalmi rohamosztagos vértje. A Mágus elsápadt: ennél rosszabb nem is történhetett volna; csöbörből vödörbe került.
A rettegett katonák egymás után bukkantak elő a sűrű növényzetből, páncéljuk alapján egy felderítő különítmény tagjai voltak. Hogy a Galaktikus Birodalom mit keresett a tökéletesen lakatlan Yavin IV-en, rejtély maradt, és már nem is számított.
-Ki vagy? – dörrent az egyik rohamosztagos a bekerített „prédára”. – Igazold magad!
Mégis mi veszíteni valója lett volna? Nem állt módjában védekezni két tucat ellenfél ellen. Tavion… Yumi… sajnálom… gondolta, majd kezeit a magasba emelve feltápászkodott ültéből. Hangosan szólalt meg, hogy mindannyian jól hallhassák. Akár hazudhatott is volna; de az igazságot könnyen kiderítették volna.
- Elik Sammath vagyok. Erőhasználó, egykor Jedi. Száműzött, a Birodalom ellensége, a Köztársaság állítólagos elárulója. – a válasz egy ideig visszhangzott a magas fák között, csupán egy madár rikoltása válaszolt rá – az első a vihar kitörése óta. A rohamosztagosokat úgy meglepte a válasz, hogy némelyikük még fegyverét is leengedte döbbenetében. Bármire számítottak, de ilyen egyenes beismerésre semmiképp sem.
Elik azonban nem használta ki a kínálkozó alkalmat… úgyse futhatott volna sokáig. Végül a felderítők rangidős tisztje összeszedte magát. - Palpatine Császár és a Birodalom nevében letartóztatom! – jelentette ki, hangjában azonban bizonytalanság csengett, mely komikussá tette megszólalását. Aztán, ezúttal sokkal határozottabban, parancsot adott az embereinek. – Vigyétek a Főinkvizítor elé.
Egész eddig Elik Sammath nem is sejtette, mekkora veszély leselkedett rá.
Miközben energiabilincsekbe verve a hold fölött állomásozó csillagrombolóra vitték, Elik arra koncentrált: el kell felejtenie a neveket. Nem szabad rájuk emlékezni. Nem adhatja ki őket. Yumi, Tavion, Mina, Kidoh, Kavon… el kell, hogy tűnjenek emlékezetéből. Neki, Elik Sammathnak, már vége. Kivallatják, bűnösnek találják, és végeznek vele. Nem szabad, hogy életét árulással végezze be. Nem adhatja ki barátait… családját. A titoktartás utolsó ajándéka lesz számukra.
Ez a gondolatsor töltötte ki elméjét, tudatát, míg végül egész lénye erre a gondolatra rezgett… Elik Sammath sosem lesz áruló.
A hatvanhatos parancs kitagadottá tett. Elveszítettem mindent, ami fontos volt számomra, és ez az Ön drágalátos Birodalmának köszönhető. Nem ismerek másokat. Rejtőzködtem, és ha egyáltalán voltak túlélők, ők is valószínűleg azt tették. Sajnálom… nem tudok segíteni… ha megöl, akkor sem…
Napokkal később
A test amit a fogolyszállítónak jelölt Lambda-komp fedélzetére dobtak, aligha tartozhatott emberi lényhez – inkább csak annak a roncsa volt. A halottfehér bőrt friss sebek, vágások, szúrások tarkították, és égésfoltok, ott, ahol a Sötét Erő villámai csaptak le rá. Az inkvizítorok kegyetlenül megkínozták, és mikor végeztek vele, hagyták, hogy a rohamosztagosok verjék össze a foglyot. Aztán felkerült erre a transzportra. Áldozatuk annyira összetört hogy még megölni sem volt érdemes. Inkább eltüntetik Kesselen, a halál börtönében, a Birodalom titkos büntetőtelepén, ahonnan még soha senki nem jutott ki élve.
A transzport felemelkedett a hangár padlózatáról.
A hideg dúracél padlón fekvő Elik az öntudatlanság határán sodródott… és boldog volt. Nem tört meg. Nem lett áruló. És a sírba viszi titkait.
|
|
|
Post by Moff Fliry Vorru on Oct 30, 2007 18:11:33 GMT 1
Év Játékosa pályázat – Kessel
Borongós est volt, a hajnali színek még nem borították az eget, az utcák kihaltan, csak az utca lényeitől hangosan aludtak. Mindenki mély és édes álomra hajtotta a fejét. Kivéve egy valakit, egy valaki aznap este nem tudott nyugodni, izzadt és rázta a hideg, álmaiban zord villámképek, mint halvány sejtelmes árnyak jelentek meg. Forgolódott, félt és izgő-mozgó hirtelen mozdulatokat téve fetrengett. Az álom nagyon vészjóslón lüktetett elméjében.
Furcsa hangok rémlenek fel előtte, egy birodalmi tiszt hangja zeng be mindent, ahogy a betanult kemény szavakat skandálja. Panden érzései félelmet tükröznek. A birodalmi egyenesen, szigorú arccal néz, egy szem emberség nem mutatkozik rajta. Haragot tükröző írisze belefúródik Panden szemébe, már-már érzi annak szorítását, amelyből nem menekülhet… ekkor barátja arca jelenik meg, segélykiáltása hangzik.
Az álom újabb fordulatot vesz, a következő képek e-képpen történnek: Vad zivatar táncol az elhalványult nap helyébe lépve, s csapdosva, tépve Panden szemét és haját dúlt-fúlt „dühében”. A tehetetlen test egy sikló nyergében ülve, sebesen hajtott. Szíve gyorsan lüktetett a félelemtől, keze remegett a hidegtől, de hajtott. Mellette megjelenő sötét alakot nem látta, csupán érezte a felőle áradó pozitív gondolatokat. Ez erőt adott neki, de mind hiába. Mellette lézerlövedékek záporoztak, s az egyik eltalálta suhanóját. A következő pillanatokban érdes föld szántotta végig az arcát, és végtagjait. Bal karja még az ágyon is belekékült.
Újabb fordulat, és képváltás: egy ajtóhoz közeledvén, igyekezve haladt. Reménysugár kelt életre benne, ahogy egyre közelebb került. Feltöri, majd kinyitja a bejáratot. Ám mikorra látni vélhetné, mi van mögötte, vált a kép.
Panden tarkóra tett kézzel térdel a sárban, körötte félkör alakban birodalmi rohamosztagosok állnak, fegyverüket rá szegezve. Az egyik közelebb lép és megszólal. -A Birodalom és Palpatine császár nevében letartóztatom gyilkosságért!... – ekkor veszi észre csak, hogy ez nem neki szól, hanem társának. A sejtelmes sötét alaknak, aki mellette száguldott. Ekkor látja, hogy az illető feláll és elkeseredett kiáltással, késével elvágja a tiszt torkát. A következő pillanatokban ózonszag illata csapja meg Panden orrát, ahogy tucatnyi lézer üti át a férfi testét. Nem érez álmában semmit, csupán zokogás tör rá. Úgy érzi elvesztett valakit, aki számára sokat jelentett.
A következő: még rosszabb árnykép fut el lelki szemei előtt. Nyirkos helyen ébred, szakálla megnőtt, tisztálkodni nem tudott nagyon régen. Keserű íz a szájában, azt jelzi; hogy számára az élet nem kegyelmezett. Némi hangfoszlányt kap el, ami egy halálos szót hallat: Kessel… Ezek után érzi, hogy mellkasát élesen suhanó lézer üti át, elégetve szívét, és vele együtt kiontja az életét is. A becsapódás pillanatában felriad a szürkés masszában elfolyó, derengő, sötét színű szobában.
Három hónap telt el, a rossz érzéseket keltő álom óta. Panden azóta gondolkozott rajta, mi lehetett az. Mivel sok ideig semmi jelét nem mutatta újra, ezért a rossz gondolatok elszálltak. Helyükbe a vágyakozás lépett újra. A mindennapi életét eltengető fiú azonban, megint egy nem várt napot fogott ki, egy szombati délutánon. -Panden, segítened kell. Nem tudom kik lehetnek, de két rodiai vett üldözőbe. Megagyaltak de sikerült elrohannom. Eltörték a bal kezemet, a térdemmel is gáz van. Elbújtam egy fa odvába Kashyyyk-on. Egy vadászaton vettem részt, mikor történt. Siess, a koordinátáimat elküldtem, folyamatos jeleket küldök!- az adás megszakadt, majd a riadalom áthatotta Pandent. Azon nyomban elindult, hogy bajtársa segítségére siessen.
Nem telt bele sok időbe, míg elérte a rendszert. Mivel szorult helyzetben lévő mandalori társa Forest, valahol a dzsungelben volt, letette hajóját és kérdezősködött a vadászatok iránt. Mivel rengeteg az állat, ezért rengeteg volt az efféle rendezvény. Sok nevető szemmel találta szembe magát. Barátja jelzései szerencséjére nem voltak messze. A függőhidakon lógó buja indákba kapaszkodva kereste a helyet. Végül ráakadt a keresett fára. Egy hatalmas állat, egy szállításra alkalmas szitakötő foglalta a helyet a fa mellett, egy can-cell. Panden mivel nem látott veszélyt odahívta magához a szárnyast, majd átrepült Forest mellé. Rossz állapotban volt, sápadt arcáról lerítt a félelem. Kisegítette rejtekéből, majd fegyverét elővéve szálltak fel az állat nyergébe. Felreppentek, és elindultak. Panden elméjébe hirtelen egy villámkép zúgott át, mely egy lézernyalábot ábrázolt, ami becsapódik a suhanójába. Eszébe ötlött az álom, amit régen látott. Egyre rosszabbul érezte magát, és bajt érzett. Ezért gyorsított a tempón… Sejtelme azonban beigazolódott egy fény-nyaláb élesen suhanva, telibe találta az állatot, aki nyögdécselve döglött meg, és dobta le magáról a két barátot. Lassan hullottak alá a zöldellő fák mentén, mígnem Forest szélsebesen zuhanva fel nem akadt egy törzskitüremkedésen. Hátát szétvágta, de vastag ruhájában szerencsére fennakadt. Panden zuhanásának egy inda megléte vetett véget, amelyről megrándult karral, de átlebbent a túloldalra, egy függőhídra. Forest segélykiáltására felkapta a fejét, ahogy három birodalmi rohamosztagos can-cellek nyergében, fegyverekkel kezükben veszik le a fáról. „Azt már nem!” Futott át az agyán. Az álom mozzanatai sorra jöttek vissza, s sorra tükrözték a sorsukat. Emlékezett, hogy a titokzatos alakot agyonlövik, s végül őt is. „Meg fogom változtatni!” tökélte el magát az ifjú. Gyorsan szaladt fák rengetegében, majd fellökve mindenkit, aki az útjába állt, fegyverével leszedett két rohamosztagost. A harmadik észrevette, majd heves tűzzel válaszolt rá. „A rohadt életbe, nem hagyhatom, hogy megtörténjen, mi történik velem?!” megzavarodott, mintha a világ elcsendesedett volna körülötte… Emlékezett a menekülésre, a hangárajtóra, ahova benyitott és elfogták Foresttel együtt. „Forest!” kegyetlen düh forrongott Pandenben, majd félelmet nem ismerve szökkent elő, és üvöltéssel egybekötve lőtte szitává az utolsó járőrt is. -Nem maradhatunk tovább! – úgy látta jónak, ha nem mennek a levegőben. Az álomban ugyanis ez okozta a vesztüket. Viszont ő nem tudta, hogy az a jelenet már lejátszódott. Az első hibát elkövette, a második még előtte áll… Sebesen, segítve Forestet, zihálva haladtak a tömegben. Utat törve maguknak, közeledtek a dokk felé. -Nem érünk rá az én hajómat keresni, el kell innen húznunk… - mondta fennhangon. Forest azonban nem értette a helyzetet. -Mi van veled, gyilkos vagy! Megöltél három birodalmit, ember! Ezért meg fognak ölni! – hangjában érezhetően sok volt a féltés. -Tudom… - ez a válasz pecsétet tett a sorsukra. - …láttam. De nem hagyom megtörténni… muszáj elmennünk innen! – vegyes érzelmek voltak benne. Ugyanis a hangárnál kapták el őket. Vagy mégsem?! Lehet hogy csak kimaradt egy részlet? Mindenesetre tudta, hogy egy hajót kell szerezniük. Végül elérték a célt. Ekkor döbbent rá, hogy körözik őket és keresik. Nem volt sok idejük, talán tíz perc… vagy annyi sem.
Amikor kiléptek az erdő sűrűjéből, és a mesterséges leszállódokkokhoz érkeztek, az eső eleredt. Olyan szintű volt az áradása, hogy bőrig áztak pár másodperc elteltével. A látási viszonyok, talán ennek hatására szűkültek. Ez előnyükre válhat. Panden megfogta barátja ép karját és a hangárajtóhoz vonszolta… zárva volt…. Homályosan felrémlett előtte az álombeli látomás. Keze már közeledett a zár felé, hogy feltörje azt. Lassan de biztosan haladt a cél felé, szeme élessé vált, pupillái kitágultak, ugyan nem látszott, de sós verejték csorgott a homlokáról. A víz csapdosta az orrát, keze remegett a félelemtől, folyamatos villámképek gyötörték… a sötétség jutott eszébe, amikor kinyílt az ajtó… utána elkapták. Keze már a zár fölé emelkedett!... de visszahúzta. „Nem!” megzavarodottságában, nem tudta mi tévő legyen. Végül döntött, nem nyitotta ki…. Ez okozta a vesztét. Ugyanis az álom szerint azért kapták el, mert kinyitotta. Azonban ez nem így volt, félt, hogy megtörténik majd. Azért fogták el, mert nem tette meg. Micsoda irónia… az élet, az álmok… az Erő iróniája. Nem azt mutatja meg velünk, hogy mi lesz a jövőben. Rádöbbent, hogy nem a biztos elkövetkezendőt mutatta, saját sorsát döntései alakítják.
|
|
|
Post by Moff Fliry Vorru on Oct 30, 2007 18:15:23 GMT 1
Út a Halál Börtönébe -Kiknek dolgozik? -Senkinek… -Kitől kapta a megbízást? -… Egy kereskedőtől… -Hogy hívják? -Nem tudom a nevét… -Hogy hívják?! -Nem tudom… -Azt kérdeztem, hogy hívják?! -A francba is...! Nem tudom…! *** -Szóval, hogy hívják a megbízót? -…Nem tudom… Csak a pénz volt fontos… -Azt akarja mondani, hogy elvállalta a gyilkosságot úgy, hogy nem tudott semmit a megbízóról? -… -Akkor hogy volt biztos abban, hogy megkapja a fizetséget? -Előre megkaptam… az összeg felét… -És mért akarták megölni a férfit? -Nem tudom… -Mit tud az áldozatról? -… -Mit tud az áldozatról?! -Semmit… *** -Tehát még egyszer megkérdezem. Mit tud az áldozatról? -… Hogy ő… is valami… üzletember… Valami nagy hal… -köh- Ennyi… -Mit tud arról, hogy az áldozat Jedi lázadó? -… Semmit… tényleg… -köh- Semmit… -Azt hiszi, ezt bevesszük?
Llava látása elhomályosult, és lassan be is szűkült. Még ha hazudna… De az utolsó kérdésre a válasz sajnos teljesen igaz volt. Ha tudta volna, hogy az a szemét egy hülye hókusz-pókuszoló majom!… Hirtelen öklendezni kezdett, és kihányta a maradék ételt is a gyomrából. Ezzel együtt már a gyomorsava is jött. Nesze neked, Fekete Nap! Vajon a szervezet tudta, hogy az egy jedi?…[/color] *Rendszerellenőrzés* A szektor 001. kamera 002. kamera 003. kamera *Rendben* B szektor 004. kamera 005. kamera 006. kamera 007. kamera *Rendben* C szektor *Átugorva* D szektor *Átugorva* E szektor ... Llava a tető fölött mintegy 300 méterre, egy siklón várakozott. Addig is, hogy rosszkedvét legyűrje, rágyújtott egy cigire. Utálta az esőt. Legalábbis ezt a fajtát. Pirkadt már, és a derengő égbolt alatt enyhe pára szállt fel a hideg, apró esőcseppektől. Azon gondolkozott, hogy ezt vajon rossz előjelnek kellene-e vennie. A szemerkélő eső csúszóssá teszi a talajt, de nem zavarja annyira a látást, hogy előnnyé lehetne kovácsolni. A szemerkélő esőnek csak hátrányai vannak: sikamlós, hideg, és bosszantó a hangja. Hogy elterelje a figyelmét a jármű tetejéről hallatszó halk kopogásról, az előzményeken kezdett el gondolkozni.
Néhányszor hallottak már a Fekete Nap nevű szervezetről. Bár a legtöbben csak részegen fecsegtek, vagy félve a haláltól elkotyogtak róla valamit, azért annyit összeraktak már, hogy nagy szervezetről van szó. Egyszer reggeli közben fel is vetette az ötletet, hogy utána nézhetnének a dolognak. A hír hallatán Ron félrenyelte a falatot, ezért Rava tudta előbb megjegyezni, hogy ez felettébb furcsa kijelentés volt a bátyjától, akinek egész életében fontos volt a szabadság. Llava azonban nem is akarta eladni ezt az értékes tulajdont; ám a szervezet nagy előrelépés lett volna, ha meg tudnak egyezni. Nehezen találtak rá egy összekötőre, de amint megtudta a Fekete Nap, hogy új tag lépne be, elindult a gépezet, és hamar az egyik „toborzó” elé kerültek. A nő elmondta az elvárásokat, és azt, hogy cserébe ők mit kapnának. Továbbá, hogy először ki kell állniuk egy próbát. A megegyezés után pár nappal már kapták is az üzenetet: „John C’rathield. 36 éves ember férfi. Kép mellékelve. Nem kívánatos személy, feladat: likvidálni.” A férfinak csupán annyi volt a bűne, hogy a Birodalom megalakulása után beköszöntő béke időszakában belépett a komlink-gyártás piacára, és hatalmas sikereket elérve hamar elfoglalta az Eclipsen az első helyet – ezáltal megakadályozva az egyik tag üzleti terjeszkedését. Mivel útban volt, és nem volt hajlandó sem egyezkedni, sem társulni, a tag a szervezethez fordult segítségért. Llaváékra várt tehát a feladat, hogy eltegyék láb alól.-Kész vagyok, bátyó. –rántotta ki a gondolataiból Rava hangja. A szokásos úton, egy apró kommunikátoron keresztül tartották a kapcsolatot. -Tiszta az út. A kamerahálózatot megbénítottam. -Rendben. Elnyomta a cigit, és leereszkedett az épület tetejére. Könnyű és gyors feladat volt ez, hiszen a célpontot otthon keresték fel, ez pedig nem volt olyan jól védve, mint az anyavállalat főépülete. Látszott, hogy a cég főnöke nem számít támadásra. Llava bemászott az egyik tetőablakon és elindult az előre megbeszélt útvonalon. Csupán annyi dolga volt, hogy lelopózzon az alsó emeletre, ahol jelenleg a ház ura tartózkodott. A felső emeleten voltak a hálószobák, ahol a célpont családja (a felesége és 1 éves lányuk) aludtak; a dolgozószobában, a földszinten viszont még ilyen korán is égett a villany. Mikor leért, előhúzta a lézerpisztolyt, majd csendben, de villámgyorsan belépett az ajtón. Hiába emelte azonban a célpont alakjára a hangtompított csövet, amaz nem mozdult meg: az asztalra borulva aludt tovább. Bizonyára az egész éjszakát munkával töltötte. Llava közelebb ment a férfihoz, és a fejéhez tolta a pisztolyt. -Pancser. –mondta ki halkan a véleményét, és meghúzta a ravaszt.Shaddarak türelmesen ácsorgott a szemerkélő esőben. Csuklyáját a szemébe húzta, de nem azért, hogy védje magát a víztől – inkább csak a gonosz, elégedett mosolyt rejtette el. Teljesen beleélte magát a jelenetbe: ahogy ott állt a pirkadatban, csuklyában, akár a halál; mögötte megannyi szürke sziluettel, akik a parancsait várták. Mintha az eső is neki dalolt volna. Azért jött ide, hogy elfogjon egy bűnöst. A bűnös neve pedig Zahn Tantor volt – vagy mosatni állnevén John C’rathield. Ha elfogja, megkínozza –persze finoman- és csak azután adja megbízói kezére. -Uram, a terep tiszta. –jött a jelentés az egyik páncélostól. -Akkor bemegyünk. –felelte az inkvizítor, és intésére harminc rohamosztagos lépett ki a nyúló árnyékok takarásából. Behatoltak a magánterületre, majd feltörték a zárakat, és beléptek a házba. A katonák feszült figyelemmel és a legkisebb hiba nélkül foglalták el az újabb és újabb szobákat. Tudták, ellenfelük nagyon veszélyes, lázadó jedi. Ezért is osztották őket egy inkvizítor alá: hogy segítsék annak munkáját. Shaddarak csak utánuk lépett be a bejárati ajtón. Amíg rohamosztagosai felmérték a terepet, és a kivilágított szoba felé haladtak, addig ő komótosan megnézte magának a folyosók festményeit, és fényképeit. Tudatát szabadjára engedte, és az Erő segítségével már jóval előre megtalálta magának a célszemélyt. Zahn (ha csakugyan ő az) elméje ebben a pillanatban teljesen nyugodt és kiszolgáltatott volt. Valószínű, aludt. De valaki más is volt vele… Talán a felesége. Az osztag eleje elérte az utolsó kanyart; ám ahogy befordultak a folyosón, a félig nyitott ajtón keresztül halk lövés hallatszott. Az egész osztag, köztük az inkvizítor is megdermedt. Shaddarak már nem érezte a jedi jelenlétét; ellenben a másikét igen. De az nem lehet, hogy pont most ölték meg...!Hirtelen harminc fehérpáncélos özönlött be a szobába. A rohamosztagosok látványától teljesen ledöbbent (el nem tudta képzelni, hogy mit keresnek ott), de ahhoz nem eléggé, hogy ne tudjon reagálni: azonnal tüzet nyitott rájuk, miközben bevetette magát az asztal mögé. A katonák válaszképp viszonozták a lövéseket, amitől hatalmas zaj keletkezett a nyugodt csendből. A felső emeleten fel is kapcsolt egy kislámpa, de ez egyelőre senkit sem érdekelt. A sortűz szétlőtte a széles ablakokat és az asztalt, a félig rajta nyugvó halottal együtt. Llavának egyre veszélyesebb volt ott maradnia. -Mi az, mi történt? –hallotta közben Rava és Ron aggódó hangját a fülében. Válaszolni nem válaszolt, inkább elrugaszkodott, és kivetette magát az ablakon. Ahogy a talpa a nedves talajhoz ért, futásnak eredt – de ebben a pillanatban találat érte az egyik lábát, amitől megcsúszott, és gurult pár métert. -Llava, ezek lövések voltak? Mi a fene van? –beszélt hozzá a kommunikátor folyamatosan. -Kuss legyen már… Mire feltápászkodott a sárból, egy csuklyás alak került elé a semmiből. Az idegen szemében hatalmas harag gyűlt, a derengő párában szinte fölé magasodott, eltörpült mellette minden más… A félelem idegen érzése egy pillanatra megállította Llavát, de aztán ő maga is dühös lett, és az adrenalintól hajtva felkelt a földről. -Dobja el a fegyvert! –hallotta ekkor a rohamosztagosok torzított hangját. Megdermedve pillantott körbe. Amíg a csuklyás őrülttel foglalkozott, körbezárták. Ilyen sokáig tartott volna felkelni?... Szeme a rabságba taszított vadakéhoz vált hasonlóvá, ahogy kiutat keresett, de az elméje nem esett kétségbe. Lassan ledobta a földre a lézerpisztolyt, majd ha lehet, még lassabban felemelte a kezeit. Aztán egyszercsak vakító fény villant a szürkületben: ahogy elérte, az ujjával aktiválta az egyik karkötőbe ültetett fénybombát. A rohamosztagosoknak nem volt idejük reagálni, és az inkvizítor is csak megsejtette a mozdulatot. Ő is másodpercekre vakságra ítéltetett, ám az Erő segítségével pótolta a tehetetlen érzékszervet.Shaddarak pusztán az Erő sugallta veszély miatt rántotta elő a fénykardját. Bár ezt a fegyvert a jedinek tartogatta, most úgy tűnt, kénytelen egy egyszerű halandó ellen használni.Ezúttal hangosabban sült el egy fegyver. Ennek azonban nem volt szokványos hangja: ez Llava revolvere volt. Az inkvizítor egy végtelennek tűnő pillanatig még levegőt sem vett a fájdalomtól. Bár a fénykardot ösztönösen maga elé emelte, a fénypenge nem volt képes kivédeni a szilárd lövedéket, ami áthaladt rajta, és ahogy a lőpor felrobbant a belsejében, szétvetette a folyékonnyá váló fémet. A robbanás kicsi volt, de ilyen közelről végzetes: megégette a férfi arcát és nyakát, míg a szétvetődő repeszek felsebezték és beolvadtak a csontjába, a légcsövébe… Shaddarak hörögni kezdett, de nem veszítette el az eszméletét, akarata és az egyre erősödő gyűlölet tovább hajtotta. Llava a félresikerült lövés után még egyszer meghúzta a ravaszt, és most nem hibázta el a fejet. A rohamosztagosok azonban kezdték visszanyerni a látásukat, mivel a sisakba épített fénykiegyenlítő lerövidítette a vakság idejét. A csuklyás alak összerogyott, végre szabad volt az út, hát elrugaszkodhatott… -Azt mondtuk, dobja el a fegyvert! –hallotta még a háta mögül, aztán elsötétült a világ.Az eső továbbra is megállíthatatlanul szemerkélt. Közben hajnalodni kezdett. A rohamosztagosok látása ismét kitisztult, de vezetőjük már halott volt. Rövid, kínos csend után a rangban következő katona szólalt meg: -Intézzék el a család többi tagját. Amíg néhányan visszamentek a házba, a közelebb állók felfigyeltek a halk, beszédszerű zajra, ezért közelebb hajoltak az imént leütött férfihoz. -…va! Válaszolj! Ne csináld ezt! Abbamaradtak a lövések… Biztonságban vagy már? Kiszedték a füléből a kommunikátort, és figyelmesen hallgatták, mit mondanak még a csatorna másik végéből; ám a kis szerkentyű ezután hirtelen elhallgatott, majd megszakadt a kapcsolat. -Társai is voltak. –vonták le a következtetést. Llavát felemelték a földről, és magukkal vitték.A hajójukon, a Csillagjárón voltak. Pontosabban Rava szobájában, hiszen oda volt felhalmozva minden szükséges és szükségtelen kacat. -Valami nagy baj történhetett! –pánikolt Ron a copfja végét morzsolgatva- Valami nagy baj történt! Rava meg sem szólalt. Egyelőre nem tudta felfogni azt a lehetetlen tényt, hogy a bátyját elfogták, vagy megölték. Ilyen nem fordulhatott elő az ő bátyjával! -Sokáig nem válaszolt, aztán elhaltak a lövések. És az a hang… Egyértelmű, hogy kivették a füléből a kommunikátort! –folytatta Ron- A franca, mért pont most? Ki a fenék voltak egyáltalán?! Megszakította a körözést, hogy egy kicsit lenyugodjon, elvégre ilyen állapotban nem tud segíteni. És Rava sem. Ő teljesen lefagyott. -Llavára kellett volna szerelni valami életjelző kis cuccot is. Igen, akkor most tudnánk, hogy él-e még! A fenébe is, hogy egyáltalán ilyenre kell gondolnom! Mért is kellett nekünk pont az Eclipse-re jönnünk! Nem veszíthetem el itt még egyszer a családomat!… -Ron mélyet lélegzett, és az agya gyorsan járt. Muszáj odamennie! Nem, azt nem teheti… Akkor őt is elkapják. De valahogy meg kell tudnia, hogy mi történt! Segítenie kell Llaván! -Jól van, egyelőre maradjunk, és nézzük meg, hová viszik… -morogta aztán csalódottan. Hiszen a nyomkövető még működik. „Csak ne a hullaházba vigyék!” –mondogatta magában Ron, és közben észre sem vette, hogy a haja végét rágja. Rava továbbra sem szólalt meg, de árgus szemekkel bámulta a képernyőt. Így töltötték a következő húsz percet, amig a nyomkövető el nem jutott a végleges célig. -…Bá…tyó… -szólalt meg alig hallhatóan Rava. -Ez a… Birodalmi Helyőrség… -sóhajtott megkönnyebbülten Ron. -A Birodalmi Helyőrség…„Azok a hülyék… Biztosan aggódnak… Ebbe most nem kéne beleütniük az orrukat. Ron, ha baja lesz a kisöcsémnek, kitöröm a nyakadat!” Ezek voltak az első gondolatai, mikor már volt ereje egyáltalán gondolkozni. Valami szállítóhajó rakterében zötykölődött több másik emberrel egyetemben. Fogalma sem volt róla, hogy hová viszik, de ezek szerint felhagytak a kérdésekkel. „Nem tudtak meg semmit sem Raváról, sem Ronról, de még arról az átkozott Fekete Napról sem. A harmadik kör után kidőltek, a balekok!” Llava ezen keserűen elmosolyodott. Tulajdonképpen ő volt az, aki kidőlt: a teste felmondta a szolgálatot. De ezt a kudarcot a társai már úgysem tudják meg.
|
|
|
Post by Moff Fliry Vorru on Oct 31, 2007 9:45:25 GMT 1
Kessel, a halál Börtöne
Tatooine estéi mindig is csodálattal töltötték el a fiatal padawan szívét…A távolban alábukó napok gyönyörûséges látványa…az éjszaka leszállta…A kellemes, és üdítõen friss levegõ. Sieron merengve terült szét a Viharmadár leeresztett rámpáján…Mélykék szemei a felette húzódó megannyi csillagot vizslatták. Azon merengett, vajon hányat látogathatott már meg életében. Percek teltek el némaságba burkolózva, aztán a fiatal úgy döntött, meditál egy kicsit…végiggondolja eddigi cselekedeteit, és válaszokat keres a múltban felhalmozódó kérdésekre. Régen volt már alkalma meditálni, a Rhen Var-i kaland óta talán most elõször. Feltápászkodott a rideg fémlapról, és megindult a hajó, számára fenntartott kabinja felé. Már út közben levette szövetingét, majd lassan összehajtogatta azt. Belépve saját kis szobájába a szék támlájára helyezte. A csizma is a szék alá került. A fiú félmeztelen lépdelt a szoba közepére, majd lótuszülésbe ereszkedve lehunyta szemeit. Lassan megemelte jobb kezét, pontosan a fényerõ-szabályozó felé. A hengerforma gomb halk kattanások közepette tekeredett oldalirányba, melynek következtében a szoba egészét elnyelte a félhomály. Sieron ezután leeresztette kezét, és a térdére helyezve „kényelmesedett” el…egy mélyet sóhajtott, majd belekezdett. Kiürítette elméjét, ellazította testét…hagyta, hogy az áramló Erõ körbeölelje lényét, átjárja egészét. ~ Alig tíz perce meditálhatott csak, amikor egy lágy hullámot érzett végigszaladni a testén. Azonnal tudta, hogy a mestere lépett a szobába…rendszerint, ha meditált, megérezte Dev jelenlétét. Lassan kinyitotta mélykék szemeit, majd végigmérte az ajtóban álldogáló, fénykardot szorongató férfit. Tekintete aggódónak, és gondterheltnek tûnt. - Öltözz fel Sieron! Sietnünk kell! Midõn Dev hangja elhalt a fiú fülében, egy mély, monoton búgó hang harsant fel, s hallgatott el ugyanazon pillanatban. A hang oly jellegzetes volt, hogy eltéveszteni sem lehetett…A dokk tiltómezõje került aktiválásra. Dev sietõsen fordult sarkon, és indult meg a rámpa felé vezetõ folyosószakasz felé…Léptei közben még tett egy fordulatot a tengelye kürül. - A fénykardodra is szükség lesz! Nagyon nagy bajt érzek! A fiatal meglepõdött mestere kijelentésén. ~ A fénykardodra is szükség lesz ~ Visszhangzott ismételten mestere szava az elméjében, mely úgy csengett ebben a helyzetben, akár egy vészharang. Sieron azonnal felpattant, és magára öltötte a percekkel ezelõtt székre dobott inget, valamint az alá helyezett csizmákat. Az ágya felé szegezte kezét, melynek hatására a fal egy pontja kattant, és lenyílt. Egy fénykard röppent a Jedi kezébe, aki azt azonnal az övére fûzte…Bár a mester szólt, hogy szükség lesz rá, ennek ellenére a markolat természetesen a nadrág belsõ részében volt, hogy ne lehessen azt észrevenni. A padawan öles léptekkel indult meg kifelé, hogy megtudja, mi is a probléma. Út közben magához vette az ajtó melletti asztalkán lévõ RO-72-es pisztolyát is. A rámpa felé igyekezett, bizonyos volt benne, hogy Dev és Dave már odalent tárgyalnak arról, miért is aktiválták a tiltómezõt. Érezte, hogy valami nincs rendben, ezért egyre szaporább léptekkel haladt a folyosókon…aztán „eldördült” egy lövés…jellegzetes hang, mely egyértelmûen jelezte, hogy egy sugárkarabély került elsütésre. Abban a pillanatban nagyot dobbant a fiú szíve, és csak bízni tudott benne, hogy barátainak nem esett bántódása. Egyetlen pillanatra meg is torpant a folyosószakaszon, ahol tartott…aztán az Erõt segítségül hívva iramodott meg a rámpa felé vezetõ úton. Oly szélvészként hasított keresztül a hajón, hogy a nem rögzített tárgyak közül a könnyebbek eldõltek…egyesek pedig métereket röppentek, ahogyan elhaladt mellettük. Nehéz volt a szûk folyosókon a kanyarokat bevenni ekkora tempó mellett, de sietni kellett. Midõn elérte a rámpára vezetõ folyosószakaszt, már látta, hogy Dev, és Dave a leeresztett fémtömeg két oldalán, fedezékbe helyezkedve lõnek ki a sötét éjszakába. Sieron egy pillanatra sem lassított, azonban fénykardja a szabad kezébe szökkent. Fel kellett jutni a toronyba, hogy inaktiválni lehessen a tiltómezõt.
Dev és Dave egyre hevesebben tüzeltek kifelé, melynek köszönhetõen a támadók jobbára fedezék mögé kényszerültek. A helyzet nem volt sokáig tartható, így Sieron azzal a lendülettel, amit tartott, robbant el két barátja mellett, és rontott ki a dokkhelységbe, ahol a Viharmadár állt. Nem volt ideje szemlélõdni, és nem is ez volt a célja…a cél a szemközti falra való feljutás volt, ahonnan egy ajtó választotta el a torony alsó szintjétõl. Tudta, hogy kockázatos lesz…de tudta azt is, hogy ezzel a manõverrel talán Dev és Dave is ki tudnak majd törni a hajóból. A kinti támadók egy része bizonyosan elfordul majd a rámpa felõl, hogy õt szemmel, és lézernyalábokkal kísérjék. Amint kiért az udvarra, egy kiáltás törte meg a vöröses fényben úszó félhomályt. - Ott is egy Jedi! Sieron szemei felpattantak a kijelentésen…de nem állhatott meg. Eléggé gyors volt ahhoz, hogy támadói ne tudják célba venni. Amint elérte a közel hét méter magas falat, elrugaszkodott. A következõ pillanatban már a szûk átjáró szakaszon volt, fél térdre ereszkedve…ebben a pózban az udvaron elhelyezkedõk nem tudták megcélozni a közel fél méter magas kõfalnak köszönhetõen, mely az átjáró két oldalát övezte. Odalentrõl hangos üvöltések törték meg a lövöldözés ádáz zaját. - Egy feljutott! Egy feljutott! Figyeljetek oda! Sieron biztos volt benne, hogy amint sikerül megszüntetnie a mezõt, Dev fel fogja emelni a Viharmadarat úgy, hogy neki legyen esély átugrani a fedélzetre…legalábbis ez tûnt a legésszerûbb, és leggyorsabb megoldásnak jelen helyzetben. Alig emelte meg a tekintetét, amikor kinyílt a tõle közel tíz méterre levõ ajtó. Egy fehérpáncélos alak lépett ki rajta…Bár az arcát sisak fedte, bizonyos volt, hogy tudatosan lépett ki, mert fegyverét szinte azonnal az ajtó felemelkedését követõen elsütötte. A fiúban ekkor tudatosult, hogy a Birodalom katonái akarják elkapni õket…ez pedig semmi jóval nem kecsegtetett. Valahogyan leleplezõdtek…arra azonban miként, nem volt alkalmas az idõ az elmélkedésre. A katona által kilõtt vöröses lézernyaláb alig kerülte el a fejét…mindössze pár centire süvített el jobb füle mellett a lövedék…szerencsére a lövés inkább volt kapás, mint célzott. Elsõ reakciója nem a kezében szorongatott RO-72-es volt…Az Erõt hívta segítségül, hogy kitépje a támadó kezébõl a fegyvert. Az eredmény nem az lett, amit várt, mindenestre jobb volt a semminél. A rohamosztagos olyan erõsen markolta a kezében lévõ karabéjt, hogy annak erõteljes rándulásakor hasra vágódott. Sieron kihasználva az idõt felpattant, és gyors léptekkel a katona mellett termett. Nem torpant meg, lendületbõl fejbe rúgta a férfit. Bár megsajdult a lába a találatot követõen, azt sikerült elérnie, hogy a földön heverõ alak elejtse a fegyvert, és teljesen kiszolgáltatott helyzetbe kerüljön. Nem volt idõ megállni, és gondolkodni, haladni kellett. Nem lehetett pontosan tudni, hány rohamosztagos vette körbe az épületet…csak sejteni lehetett, hogy mivel Jedik-rõl van szó, biztosan nem kevesen érkeztek. Ahogyan a padawan berobbant az épületbe, rövid ideje maradt felmérni a helyzetet. A lift mellett két katona eszmélt, míg jobbról, és balról szintén egy-egy. Az oldalsó katonák egyszerre nyitottak tüzet…vesztükre. Sieron az Ataru forma képviselõjeként az Erõ segítségével oldalirányú pörgésbe kezdett…egyenesen a lift mellett állók felé lendült tova…felcsendült az egyesek számára jól ismert, halk, zümmögõ hang…hirtelen viridian szín derengés váltotta fel az eddig szobára boruló félhomályt. A levegõben úszva látta, hogy pontosan a hasa alatt zúdult át két vörös lézernyaláb. A turbólift mellett állók mire feleszméltek, már a földön hevert a fegyverük, és az azt tartó kezük. Fájdalomtól eltorzult hangon kiáltottak fel, és estek be a liftbe. Ahogyan a padawan megperdült, sikerült hárítania két lövést, melyet az egyik oldalsó katona eresztett el. Már csak õ volt életben, mert olyan szerencsétlenül célzott elõször, hogy eltalálta a saját társát. Az ifjú padawan az Erõ segítségével eltaszította a még talpon lévõ rohamosztagost. Az erõteljes nyekkenéssel vágódott a falnak, majd csúszott vissza a padlóra. A liftben heverõ két fehérpáncélos megpróbált még tenni valamit, azonban ahogyan Sieron is belépett a pici helységbe, mintha valami megragadta volna a lábukat…egyszerûen kicsúsztak a liftbõl…A terem szélén lévõ fémlapú asztal lassan megemelkedett, és belebegett a szûk helységbe, egyenesen a fiú elõtt állt meg…Az ajtó halk szisszenéssel zárult be a legfelsõ emeletet jelzõ gomb lenyomása után.
A liftben álldogáló tanítvány kifújta magát, és felkészült arra, ami a vezérlõben fogadhatja. Két dolog volt elképzelhetõ…az egyik, hogy a rohamosztagosok felkészültek arra, valaki feljut…A másik, hogy voltak olyan elbizakodottak, nem készülnek fel erre. Nem lehetett tudni, melyik fog bekövetkezni…csak remélni, és bízni lehetett. A turbólift lassított, majd a hidraulika szintbe emelte a kicsi helységet. A szerkezet halk szisszenéssel állapodott meg teljesen. Sieron egyik kezével megtámasztotta az elõtte állítva, lapjára fordított asztallapot, másik kezében pedig laza tartásban maga mellett „lógatta” fénykardját. Felkészült rá, hogy kirontson a helységbe. Úgy tûnt, hogy az ajtó lassabban nyílik ki, mint szokott…soha még ilyen lassan…Ahogyan kettéhúzódott két oldalra, úgy tûnt fel egyre több szelete a belsõ térnek. Alig nyílt még ketté, amikor beröppent az elsõ lézernyaláb…aztán még egy, és még egy… Sieron lehúzta a fejét, el ne találják…Nem volt ideje megszámolni,, hányan lehetnek odakint…csak annyit látott, hogy a katonák egy csoportban helyezkedtek el az ajtó elõtt. Az Erõ segítségével mondhatni kirobbantotta az asztalt a liftbõl, egyenesen a kint tüzelõ katonák felé. A fémlap kireppent, és hangos csattanás következtében a szemközti dúracél üvegig tolta a rohamosztagosokat. Csupán egy erõteljes, fémes koppanást lehetett hallani a „menet” végén. Sieron kipillantott a helységbe, úgy tûnt, több katona már nincs…ha mégis, akkor a lift túloldalán bújhattak el. Kilépés elõtt fénykardjával végighasította a lift belsõ konzolát, ha esetleg azt lehívnák, feljönni már ne tudjanak vele. Egy kósza pillantás kíséretében ellenõrizte, hogy az asztallap alatt heverõ katonák mozdulatlanok, vagy még kell-e velük foglalkozni. A pillantás alatt az Erõ láthatatlan csápjaival tapogatta le a testeket…érezte, hogy még élnek, de gyengék voltak…talán ájultak…persze ebben nem lehetett biztos. Ezt követõen körbejárta a helységet, nehogy hátba támadhassa valaki. Ami azonban most a legfontosabb volt, a tiltómezõ inaktiválása…A fal mellett elhelyezett konzolhoz lépett, és megvizsgálta azt…szerencsére a Birodalmi katonáknak nem volt annyi esze, hogy zárolják …az inaktiválás így meglehetõsen egyszerûre sikeredett…csupán le kellett húzni egy kart…Hatására a halovány kéken merengõ mezõ elõször megremegett, majd eltûnt. Odalent még mindig vöröses és kékes lézernyalábok cikáztak…Ennek ellenére a hajtómûvek jellegzetes, sikító hangja arra engedett következtetni, hogy a Viharmadár felszálláshoz készülõdik…A fiúnak nem kellett csalódnia, a viharvert gép lassan emelkedni kezdett, és láthatólag sikerült felhúzni a pajzsot is. Ez abban nyilvánult meg, hogy a vörös lézernyalábok elérték ugyan a hajót, de vissza is pattantak annak testérõl. Sieron végigmérte a lehetõségeit, ki kellett jutni az épületbõl…Felugrott az elõtte elhelyezkedõ konzolra, majd belenyomta a fénykard pengéjét a dúracél üvegbe…Az áttetszõ anyag lassan izzani kezdett…sárgás-vöröses fényekben pompázott a kard körött…A penge pedig lassan, de biztosan kirajzolt egy kör forma cikkelyt. A fiú kirúgta a kivágott részt a helyérõl, majd kibújt a lyukon. A fal felsõ peremén találta magát. Egyensúlyoznia kellett egy pillanatra, mert a fal keresztben csupán fél talpnyi széles lehetett. Összeszedte az erejét, és megrogyasztva térdit felkészült, hogy felugorjon a torony sík tetejére. Onnan bizonyosan könnyebb, és biztonságosabb lesz majd átszökkenni a Viharmadár fedélzetére. Bár tarkította egy-két lézernyaláb a mutatványt, az ugrás nem okozott problémát. Sieron inaktiválta a fénykard pengéjét, majd várta, hogy a hajó megfelelõ magasságba emelkedjen.
Az alant húzódó egyre sûrûbb porfelhõbõl kitûntek a gép sziluettjei…soha nem nyújtottak még ilyen szép látványt. A rámpa természetesen még most is nyitva állt, és egyenesen a torony teteje felé szegezõdött…A pilótafülkében láthatóvá vált Dev, valamint Dave sötétben elmosódott alakja is. A padawan egy mosoly kíséretében lendült meg…Alig pár lépést tudott csak tenni, mire elérte a torony szélét, mégis bizonyos volt benne, hogy az ugrás sikeres lesz. Dev a lehetõ legjobban, és legközelebb kormányozta a gépet. Amint a fiú lábai elhagyták a szilárd „talajt”, elõre nyújtózkodva készült fel, hogy beessen a folyosóra. Látta, ahogyan egyre közeledik a nyílt rámpa felé…aztán történt valami…egyszeriben oldalra lendült. Látószögébõl hirtelen eltûnt a rámpa, és már csak az elõtte merengõ semmit pásztázta. Az idõ hirtelen mintha lelassult volna a padawan körül…Sieron érezte, hogy valami lökés érkezett oldalról, de nem tudta pontosan, mi is történt. Egyértelmûvé vált számára, hogy nem fog tudni elszökni a barátaival. Még volt annyi lélekjelenléte, hogy oldalra tekintsen a zuhanás közben…A torony ablakában egy férfi álldogált…arca, személye nem volt kivehetõ…mindössze annyi volt biztos, hogy kezét maga elé szegezve merengett a Viharmadárra. Az idõ ismét gyorsulni látszott…Sieron pedig egyre zuhant lefelé…a dokk homokos talaja irányába. Odalent láthatólag már több tucat rohamosztagos készült fel a fogadására…Ekkor már tudta jól…nincs menekvés. Zuhanás közben koordinálta a mozgását, és az Erõ segítségével tompította a becsapódás sebességét. Talpra érkezett, de azon nyomban eldobta magát oldalra, mert érezte, hogy ha úgy marad, eltörik a bokája. A gurulás végén fél térdre ereszkedve állapodott meg, viridian szín pengéjét rézsútosan maga elõtt tartva. Bár egyértelmû volt, hogy esélye sincs ennyi ember ellen, azért felkészült a védekezésre. Utolsó tetteként még „üzent” mesterének. ~ Nem itt, és nem most mester! Meneküljetek! Magam hoztam meg a döntést, kérlek, fogadd el! ~ A fiú egy nyilalást érzett a hátán…Az érzés ismerõs volt már a számára…bénító lövedék. Fogait összeszorítva borult elõre, és terült szét a finomszemcsés homokkal borított talajon. A fénykard kiesett elernyedt ujjai közül, a viridian szín penge sisisteregve kúszott vissza a markolatba. Bár teljesen erõtlen volt, mégsem ájult el…talán a fegyver ereje nem volt a maximumra állítva. Hallotta, hogy a Viharmadár hangja egyre távolodik…csak remélte, hogy Dev és Dave kijutottak ebbõl a helyzetbõl…Õ megtette, amit meg kellett tennie… Mellette egy férfi alak jelent meg…Sieron nem tudta megmozdítani a fejét, így csak a lábakat látta, és a hangokat hallotta. - Vakarják össze ezt a mocskot! Xanatos Nagyúr most elfoglalt, de személyesen szeretné majd kihallgatni! Kessel-re vele! A hang elhallgatott…újabb erõs nyílalás…most azonban a nyakon…A világra mélysötét fátyol borult... ~[/i] [/color] Az Erõ közvetítette álom nagyon intenzív volt, Sieron teste verítékben úszott…a kaland azonban még nem ért volna véget…a padawan egy lágy Erõhullámot érzett, mely kizökkentette. Kinyitva szemeit, a mesterét pillantotta meg…Dev barázdái szigorúnak tûntek, s gondterheltnek. - Öltözz fel Sieron! Sietnünk kell! Midõn a mester mondatai elhaltak a fiú fülében, egy mély, monoton búgó hang harsant fel…s hallgatott el ugyanazon pillanatban. A hang oly jellegzetes volt, hogy eltéveszteni sem lehetett…A dokk tiltómezõje került aktiválásra. Dev még a folyosóról visszafordulva szólt hátra. - A fénykardodra is szükség lesz! Nagyon nagy bajt érzek! Sieron egy mély sóhaj kíséretében emelkedett fel, és indult meg, hogy bevégezze az Erõ által látott álmot…Tudta, hogy elkapják…tudta, hogy baj van…mégis…Mind mestere, mind Zarolus, mind pedig Vyn azt mondogatták : Az Erõ közvetítette álmoknak, látomásoknak fontos szerepe van…Sieron kíváncsi volt, mi fog történni azután, hogy felébred…
|
|
|
Post by Qui-Gon Jinn on Oct 31, 2007 19:13:08 GMT 1
A Múlt Árnyai Frissen elkészült hagymás-szalonnás-tojásos reggeli illata lengte körül a Fekete skorpió fedélzetét: A szakács szerepében Den Dastar,alias Lex Artorio, a pincér szerepében pedig Grotacca remekelt. A méretes vuki,egy nagy méretű tálcát egyensúlyozott Mex,és Jill Gogolak elé,majd morogva visszacammogott,hogy a másik nagy tálca reggelit is az asztalra terítse. -Tyűűű ezredes! Hogy tudtál ilyen finomat készíteni? Ezer éve nem ettem ilyen jót...-Mondta 2 falat között Jill Gogolak. -Ha elfelejtetted volna kedves húgom...Den öccse a McSorstar vállalat igazgatója. Egy ilyen nagy ember bátyjától,EL is várja az ember,hogy finomat főzzön...Főleg,ha az ÉN hajómat használja,privát pihenőhelyéül!-Válaszolta egykedvűen az idősebbik Gogolak,miközben tányérjáról már kezdett elfogyni,a rálapátolt étek.-Mellesleg...Den! Hogy van az öcséd? Nem hallottunk róla,már vagy ezer éve! Den az idősebbik Gogolak szemébe nézett,és felröhögött a hallottakon. -Strabo!? Ne vicceljetek már... Most is valami világmegváltó őrültségen töri a fejét. Épp a minap beszéltem vele... -Mit forgat a fejében?-Kérdezték szinkronban a Gogolak testvérek,melynek befejeztével mindketten felnevettek. -nem is tudom...-Válaszolta bizonytalanul Dastar.- Valamilyen játékot emlegetett... Amibe benevezte magát. Talán Nar Shaddaa-ra,azt hiszem. -Játék?-Ráncolta össze mindkét szemöldökét Mex.-Miféle játék lehet az,melybe Strabo csak úgy belemegy? Én úgy tudtam hogy... -...Hogy utálja a játékokat?-Fejezte be Mex helyett,Jill a mondatot. -Hát,ha durván fogalmaz az ember... Csak a munkájának él. A szórakozás nála abból áll,hogy benyom egy sört a hűtőbe,kipattogtat egy-két csomag corelliai popcornt,vagy esetleg egy kis corelliai mogyorós csemegét... És eleszegeti,eliszogatja, miközben a holonetet böngészi. Ha jobban belegondolok... Soha sem szerette a tömeget,és nem egyszer be is pánikolt,még az R.A idejében...Vajon,miféle őrültség vehette rá,hogy benevezze magát egy játékba?-Elmélkedett az idősebbik Dastar... Eközben,a Galaxis egy másik szegletében...Strabo Dastar vörös sportsiklója,végigszáguldott a Jabba Szórakoztató Centerhez vezető légifolyosókon: Már régóta benn járhatott Nar Shaddaa szívében,mikor elérte a 2 emeletes épületet. Siklója ereszkedni kezdett,és amikor leparkolt,a játékosok számára fenn tartott privát parkolóban,fogta magát, és egy gomb lenyomásával felnyitotta siklója ajtaját és kimászott. Mélyen beleszippantott a bűzös,ám számára most teljesen tisztának,avagy „szokásosnak” vélt levegőbe. Úgy érezte,hogy ez most az Ő napja lesz... Így hát nem is habozott... El is indult,a főbejárat felé. A bejárati ajtóra kirakott neonfények,egy Rodiant megszégyenítő vékonyságú alakot formáltak,kezében egy skarlátvörösen izzó sugárvetővel. Ugyancsak neonfényekből pedig gondolatbuborékot tettek ki,benne egy kis szöveggel: „Bumm!” -Ha valaki ezt poénnak szánta,akkor eléggé mellétrafált...-Jegyezte meg fejcsóválva az ifjabbik Dastar,amint belépett a klimatizált épületbe. A bejárattal szemben lévő recepciós twi'lek nő egyből odasietett hozzá,és a „jegyét” kérte. -(Szép jó napot! Szabadna elkérnem a belépőjét?)-kérdezte huttul a twi'lek nő. Strabo habozni látszott. Tanult ember lévén,tökéletesen megértette a huttok fenségesnek vélt nyelvét,bár ha tehette, jobban szeretett a közös nyelven diskurálni. Végül,amikor a nő már épp megszólalt volna a közösön,Strabo kotorászni kezdett,és előhúzta a belépőjét. -(Parancsoljon! Rermélem,nem késtem el...)-Nyújtotta át a kis kártyát. -(Köszönöm! És válaszolva a kérdésére...nem késett el! Kérem fáradjon a 2-es liftbe,és mennyen fel a 2. emeletre,és onnantól csak egyenesen! A lifttel szemben lesz a váróterem. Várjon ott,míg a Mesterem fel nem keresi önt! Sok szerencsét!) Strabo egy pillanat erejéig elmerengett,de miután képzeletbeli szájában jól megforgatta a nő szavait és ízekre rágva feldolgozva őket,fogta magát,és elindult a lift felé. A lift formája,leginkább egy félbevágott corelliai citromra emlékeztette a legifjabb Dastart,amint felmérte a széttárult ajtón túli fülkét. 2 oldalt 1-1 „Hutt-Empire” márkájú elegáns tükör volt elhelyezve,nyilvánvalóan abból a célból,hogy a belépők megcsodálhassák a Huttok remek ízlését... vagy csak azért,hogy a belépők magukat nézegessék benne... De persze az is lehet,hogy mindkét célt szolgálta,habár Strabo Dastar élt a gyanúperrel,hogy a míves tükör mögött,egy méretes,és csúf holokamera díszeleg,mely arra hivatott,hogy megfigyelje a liftben tartózkodókat. Ha kitart ezen gondolatmenete mellett,akkor nyilvánvalóan máshol is lesznek kamerák... Feltéve persze,ha a tükrök mögött valóban kamera található. Vagy ez az egész egy nagy hülyeség? Minden esetre,Strabo megigazította a tükör előtt elegáns,vörös színű nyakkendőjét,és a sötétszürke öltöny felsője gallérját. Az elegáns megjelenés már fél siker-Szokta mondogatni Dennek,ki mint hírlik,nem épp az elegancia híve... Ám egy remek egyenruhának,már ő sem tud ellenállni. Még épp időben fejezte be a nyakkendője helyreigazítását. A lift ajtaja szétcsúszott,és a rövid út alatt felhalmozódott „liftes-levegőt” leváltotta frissebb,illatosabb kollégája. Strabo Dastar pedig szaporán kilépett a liftből,és megindult az alant említett váróterem felé... Amikor átlépte a váróterem bejáratának küszöbét,körbenézett: A teremben számos ismert,és számára teljesen ismeretlen lény tartózkodott,igaz,az utóbbiból jóval kevesebb. Végül,mikor végzett a terem felderítésével,helyet foglalt egy rodi mellett,és összefonta mellkasa előtt mindkét karját. A rodian még csak rá sem bagózott: Elmélyülten írogatott az ő kis zseb-adattáblájára,és halkan elmormolt egy,esetleg két rodiai káromkodást,midőn elgépelt valamit. Strabo nem is nagyon foglalkozott vele. Jobb öltönyzsebéből elővett egy sima,egyszerű kendőt,és megtörülte vele az orrát. A művelet végeztével visszatette a zsebkendőt a helyére,és elgondolkozott,hogy a huttoknak miért futja mindig a legmárkásabb tükrökre. A terem egyik ajtaja egyszer csak kinyílt,és egy vénségesnek látszó,botra támaszkodó zabraki vánszorgott elő a másik szoba sötétjéből. Botja ütemes kopogása felhívta tulajdonosára a figyelmet,így még az is felemelte a fejét,és a hang irányába nézett,aki nem is hallotta a felnyíló ajtó által keltett zajt. A zabraki öregúr vastag,szögletes keretű szemüvege mögül végigmérte a jelenlévőket,majd megszólalt rekettes és csúf hangján. -Legyenek üdvözölve. A nevem,Brasnak Amod. Én vagyok a játék felügyelője,és egyben én készítem fel magukat a megmérettetésre is... Most kövessenek! Sok dolgot kell még elmondanom... Az öreg zabraki körbevezette az összesereglett játékos-tömeget az épület felsőbb szintjein,majd beterelte őket egy liftbe,és levitte őket az alsóbb szintekre. És közben magyarázott...Magyarázott,és be nem fogta volna a száját.-Vélte Srtabo. -Ez itt a páncélterem...-Bökött göcsörtös botjával egy roppant méretű kör alakú duracélajtó felé.-De mi csak egyszerűen játékteremnek hívjuk. Erről majd később beszélek még... Strabo vetett egy futó pillantást a hatalmas ajtóra,de nem tulajdonított neki túl nagy jelentőséget. Végül,majd' 38 perces bolyongás után,a zabraki betessékelte játékosait egy konferenciaterembe,és hellyel kínálta valamennyit. A hosszú asztal végén,azaz az asztalfő helyén pedig ő maga foglalt helyet. Minden szék előtt,egy adattábla volt látható,benne a szerződéssel. A szerződés kimondja,hogy aki ezt aláírja,az már nem léphet vissza,és köteles befizetni a beugrót,melynek összege 6 ezer galaktikus kreditre rúg. Strabo figyelmesen végigolvasta a szerződést,és miután mindent elfogadhatónak talált,aláírta sajátos gyíkmajom-kaparásával. Miután mindenki végzett,a zabraki segítői összeszedték az adattáblákat,és minden játékossal kifizettették a játék díját. Mikor ezzel is végeztek,a zabraki ismertette a játékszabályokat,ami az igazat megvallva,roppant egyszerűen hangzott. -A játék kezdetén,minden résztvevővel beszélgetni fogok... Hogy miről,az a kettőnk titka marad...-Sejtelmesen körbenézett a vizslató tekinteteken.-És csak ezután kezdődik majd meg,maga a játék. Az értelmesek már rájöhettek,hogy a játékteremben fogjuk tartani... De nem is fecsérlem tovább a szót! Az elbeszélgetés után,az adott játékos befárad az előbb említett szobába,és a Fenséges Jabba által biztosított berendezések segítségével létre fogunk hozni egy világot,melyben a játékosnak boldogulnia kell...Ha túljut az akadályokon,esélye van versenybe szállni a fődíjért...De aki elbukik...Annak távoznia kell. „Örökre...”-Gondolta cinikusan Strabo -A tét hatalmas! Gondoljanak csak a fődíjra,melyet ugyancsak Jabba,a hatalmas Hutt áll. Fél millió kredit..! Örökre megváltozhat az életük... „-Na persze! Örökre... Kitörülhetném a seggemet a kreditjeiddel vén trottyos,ha nem a Szövetségért csinálnám... Fél millióból azért szép kis hadsereget lehet felfegyverezni. De hogy megváltozzon az életem... Na neeem....” -Most mindannyian kapnak egy kabint,ahol kipihenhetik fáradalmaikat! A centrum személyzete,áll rendelkezésükre! A vacsorát este 8 órakor tálalják fel... Az öreg feltápászkodott kipárnázott székéből.Példáját csak megkésve követték a játékosok. -Akkor holnap! Kellemes időtöltést... A zabrak kislattyogott egy másik ajtón,míg segédjei a játékosokat kezdték el terelgetni a szállásaik felé... Másnap,ugyan ott-Hogy elkerüljük a felesleges feszültségeket,sorsolással fogom eldönteni a sorrendet. Minden játékos kapni fog egy számot,mely ezentúl őt jelöli majd...-Az öreg zabrak széttárta ráncos karjait,és ezzel egy időben segédjei felé biccentett. A segédek vették az adást,és rögvest ki is osztották a játékosokat jelölő sorszámot. Strabo,a 23. lett,a 24-ből. -Most pedig...Mindenki olvassa fel a sorszámát,és ezután pedig dobja bele ebbe a zsákba.-A zabraki fejtetőre állította a zsákot,megmutatván,hogy nincs benne semmi.-Itt nincs semmiféle huncutság. Tegyék hát a dolgukat... A játékosok sorra behelyezték a nevüket jelentő sorszámot a szükre színű,selymes tapintású zsákocskába,majd a segítők jól összekeverték a benne lévő sorszámokat. Ezek után,a zabraki öreg elkezdett húzni...Melynek befejeztével kihirdette a kialakult sorrendet: 3 turnus lesz,turnusonként 8-al,összesen pedig 24 játékossal. Strabo pedig az első turnusba került a 8. helyével... Fekete skorpió fedélzete,1 nappal a tojásos reggeli után. Den Dastar kávét szürcsölget a holonet előtt,Jill épp Jack kajás edényébe tesz némi elemózsiát,Mex pedig épp a makit kergeti,ki megint csak felugrott egy elérhetetlen helyre,és a fogát mutogatja az exkövérnek.„-Hölgyeiiim és uraaiiim! Engedjék meg,hogy elkalauzoljam önöket egy vad,és érintetlen világbaa... Egy olyan világba,melyben humán,vagy nonhumán még sosem jáárt...!”-A holonet kékes fénye,megnyugtatólag hatott az idősebbik Dastarra: Aggasztotta valami...De ő maga sem tudta igazán megmondani,hogy micsoda. -Ezek a showműsorok...-Morogta az orra alatt. „-És most következzék a perc,melyre mindannyian vártuuuunk! Jöjjön,egy élő legenda...Egy zabrak,kin nem fog az idő vaskerekee! Brasnaaaak Amooood!-A tömeg őrjöngő tapsviharban tört ki a név hallatán,amit Den nem is igazán értett. Elképzelhető,hogy csak szimplán nem néz holoműsorokat,és ezért nincs tisztában a zabrak népszerűségével? Minden bizonnyal.-Vélte magában.-Hiszen,ez is csak egy hülye műsor... Az elkövetkező fél órát,szkeptikusan nézte. A játékosok egy idétlen,nyomasztó világban találták magukat,ahol mindenféle rettenet ellen kellett állniuk a sarat. Dennek már-már nevetnie kellett,úgy bénáztak. „Hah..Holotrükk. Mit zabálnak ezen annyian? Sok zombi...”-Gondolta magában,de aztán tekintete megakadt egy új játékoson... Kb az 5. lehetett,igaz Den nem az elejétől nézte a műsort,így nem tudhatta hogy hányan voltak az illető előtt,ám ez nem is volt lényeges. Az illetőnek rögvest létrehozták azt a nyomasztó „holo-trükköt”,és kezdődhetett a helytállás... Dastar feltápászkodott Mex egyik foteljéből,és közelebb hajolt a kivetítőhöz: Kezéből,majdnem kicsúszott a kávés pohár,amint tudatosult az agyában,hogy akit lát,nem más mint Strabo Dastar... Amint épp egy erőteres cellában kuksol. A következő pillanatban,a kávés pohár tartalma a földön végezte. Den Dastar meglátott egy páncélos alakot,amint egyszemélyes hadsereg módjára beront a börtönblokkba,és kiszabadítja Strabot... Ekkor tudatosult csak benne,hogy akit lát,az nem más mint ő maga! És Strabo a nevén szólítja... -Den? Hát te meg mi a frászt keresel itt? A páncélos fejére ráközelít a kamera,és lévén,hogy nincs rajta sisak,arca tökéletesen látszik. Arcvonásai nem a legtökéletesebbek... Ám a lényeg,a Den Dastarhoz oly annyira passzoló fejforma,és hajszín ugyan az. Dastar hátratántorodott. -Hogyan lehetséges ez!?-Kezdte el halkan,ám a mondat végén már ordított. A fekete skorpió kapitánya,és a legénységtagok rémülten tekintettek a holonetterem felé,és pár pillanat múlva már valamennyien ott is voltak. Persze,ez jellemző... Ők nem fogták fel olyan gyorsan,mint Den... Ha Strabo elmondja a vezetéknevét...Ha kimondja azt,hogy Dastar... -Neeee-Den már az oldalán csüngő DH-17-es markolatát fogta.-Ha ezt látja valaki... Ott perceken belül nyüzsögni fognak a fejvadászok... El fogják kapni!-Kétségbeesetten a holoképre meredt,amin Strabo beszállt egy fura vadászgépbe,és az őt körbevevő nonhumán zombikat átküldte a másvilágra. Ezután a holokép megemelkedett... És a kis „mozinak” vége lett. Den nekitámasztotta a hátát a Skorpió egyik duracélfalának,és lehanyatlott a földre. Megkönnyebbülten felszusszantott: Strabo nem szólta el magát. Nem,Strabo valóban nem... Ez idő tájt, Nar Shaddaan,a Jabba Szórakoztató Centrum „játéktermében”: Strabo kiállta a próbát,de csak most szembesült az őt körbevevő embertömeggel. Az egészet felvették...-Strabo Dastart látták!-Kiáltott fel a kommentár,és az ifjabbik Dastart kitörő tapsvihar fogadta.De ő ebből az egészből már nem érzékelt semmit. Ország,világ hallhatta a nevét... Hogy a francba jöhettek rá!? És ekkor,ebben a szent pillanatban... Minden világossá vállt számára. A zabraki... Valamilyen szert itathatott vele...Csak ez lehet az egyetlen válasz,minden kérdésre...Máskülönben,miért nem emlékszik semmire? Az öreg leleplezte titkát,és szétkürtölte mindenkinek...Még ha akaratlanul is... De ezzel a tettel,végzetes háromszögbe sodorta a 2 testvért... Melynek a csúcsában Den Dastar áll,kinek ugyancsak ismerheti már a titkát. Ki tudja,hogy mennyi mindent tudhatott meg a beszélgetés alatt? Mindeközben,a leleplezés után,Den Dastar remegő kézzel szedelőzködik. Szerencsére,személyes űrvadásza nincs is annyira messze,és bár Mex felajánlotta,hogy elviszi Dent Nar Shaddaa-ra,Dastar ezredes ezt határozottan visszautasította. Túl kockázatos lenne,a Fekete skorpióval odamenni...Hiszen,ha túl késő lesz már,legalább Mexék ne kerüljenek bajba. Ebből a kalamajkából,a 2 Dastarnak egyedül kell kimásznia. Den Dastar ARC-170-es vadászgépe szélsebesen szelte az űr végtelen sötétjét. A hipertér kavargó látképe,mely általában jó érzést kelt Denben,most émelygő,hányingerkeltő volt csupán. Sehol a régi érzések... Még 6 óra volt hátra az útból. Dastar gondosan lejegyezte a célpont címét,és bár élt a gyanúperrel hogy Strabo már rég kereket oldott,nem tudhatta hogy mi az igazság. Mi van akkor,ha nem leplezték le őket? Mi van akkor,ha Strabo rég elmenekült már,csak nem tudott szólni Dennek? „Ha elmenekült volna...Akkor arról tudnom kéne. A Corelliai terrorista testvérpár visszatért...”-Gondolta keserűen. 6 óra elteltével az ARC-170-es kilépett Nar Shaddaa felett,biztonságos távolságra a bolygótól. Fedélzetén Dastar idegesen bepötyögte Strabo holoszámát,de semmi válasz. Ez roppant aggasztó volt... -Itt a Viharharcos,ARC-170-es vadászgép pilótája beszél. Engedélyt kérek a bolygóra való belépéshez.-Szólt az űrvadász kommunikátorába. -Itt a Nar Shaddaa-i energiapajzs! Engedélyt megadom! Kövesse a megadott vektort! Az ARC-170-es könnyedén leszállt a számára kijelölt dokkban,és miután Den elrendezte az anyagiakat,elindult felkeresni a Jabba Szórakoztató Centrum épületét. A gyors odaérés reményében,igénybe vette a 'Shaddaa-i tömegközlekedést,mely ugyan drága volt,de a jelenlegi feszült helyzetben minden pénzt megért. 34 perc utazást követően,Dastar elhagyta a tömegközlekedési eszközt,és egy adattáblával,rajta Nar Shaddaa térképével,megindult az épület feltételezett iránya felé. Ezen eszközök segítségével könnyedén rátalált a 2 emeletes épületre. -(Üdvözlöm uram! Miben segíthetek?)-Kérdezte a recepciós twi'lek az idősebbik Dastartól. -Nem tudom hogy mit beszél-Kezdte hideg hangvételben Den.-De ha érti amit mondok,akkor ne használja ezt az hülye nyelvet. -Oh. Sajnálom uram...-Válaszolt ezúttal már a Közösön a recepciós.-Miben segíthetek? -Járt itt mostanság itt egy bizonyos...-Dastar kotorászni kezdett a zsebében,és előhúzott egy apró adattáblát.- úriember?-A Twi'lek nő rásandított az adattáblára,majd bólintott. -Igen... -És ez az úriember... Elment már? -Bizalmas információkat... A twi'lek nő fejéhez a következő pillanatban egy DH-17-es szegeződött. -Még egyszer megkérdem. Elment már? A twi'lek reszkető hangon válaszolt. -Neeem... Akit keres,az még itt van... Mennyen le 4 emeletet...A játékterem...-Hápogta. Dastar hátrálni kezdett. Fegyverét még egy darabig a nőre szegezte,de aztán sarkon fordult,és a lift irányába kezdett el rohanni. Mikor elérte,megnyomta a hívógombot,és várt.A lift pedig engedelmesen elindult fölfelé... Az ajtó kinyílt Dastar benézett... És a liftben,mely segítségével leszeretett volna menni,vagy fél tucat fegyveres állt,rohamkarabélyaikat az ajtóban állóra szegezve. -Mr. Dastar!-Az egyik egyenruhás alak intett,mire Den Dastart körbevették a fegyveresek.-Érkezését már vártuk![/quote]
|
|
|
Post by Moff Fliry Vorru on Nov 2, 2007 10:49:47 GMT 1
A következõ hozzászólások a határidõ lejárta elõtt érkeztek, de mivel nem voltam gépközelben, ezért csak most tudom feltenni õket. Értékelés a napokban.
|
|
|
Post by Moff Fliry Vorru on Nov 2, 2007 10:50:50 GMT 1
Devon Peron és a Kessel
Devon összerándult, ahogy egy sugárvetõ tusa a hátába csapódott. Egyensúlyát majdnem elvesztve tántorgott elõre, majd végül görbe háttal nyerte vissza. Tüdejébe belemart a fájdalom, ahogy a körülötte lévõ fagyos csendet, köhögésének ocsmány hangja szakította szét. Ha keze szabadon lett volna, egészen biztos a mellkasát kezdte volna masszírozni, hogy egy kis menedéket találjon a fájdalom kínzó szorítása elõl. De az energiabilincs szoros gúzsba kötötte, és a végtelennek tûnõ folyosón tovább lökdösték. Nem tudta mikor lesz vége. Mindenhol csak a hideg acél vette körül. Csak a négy rohamosztagost érzékelte még, ahogy fehér páncéljuk mögé rejtõzve kísérték végig. Hihetetlenül szerencsétlennek, valamint megalázottnak érezte magát, ahogy széthorzsolt bõrrel, mocskos rongyokba öltöztetve tántorgott, folyamatos ütéseket kapva a puska tusával. Véreres szeme már csak az elõtte futó folyosó fémpadlóját nézte. Agyában nem forogtak a gondolatok, ahogy hajdanán. Nem akart arra gondolni, hogy hogyan került ide. De agyát önkéntelenül elöntötték az emlékek. Eszébe jutott az a fél év, amikor elkezdett táncolni a késélen. Az a fél év, amely a véget jelentette számára.
Devon Peron frissen kinevezett kormányzó mosolyogva vonult végig a Gerrenthum vadonatúj székházán. A gyönyörûen kivitelezett épület hatalmas méretei, még a városbolygóhoz szokott lakosságot is lenyûgözte. Devon mindent megtett, hogy az új „kormány” erejét fitogtassa. Mindenkit meg kellett gyõznie arról, hogy az új rend hatalmas, és magabiztos. Már több mint 2 hónap telt el a bál óta, ahol Moff Trachta Coy hozzáment szeretett feleségéhez. Ez alatt a két hónap alatt elkezdõdött Devon kormányzói tevékenysége. Az Anoati konferencián a kezébe kaparintotta az Anoat vezetõit. Tudta hogy jó úton halad afelé hogy kivívja az õt, megilletõ hatalmat. Fekete palástja suhogott mögötte, ahogy két egyenruhás Gerrenthumi rendõr tisztelegve félre állt elõle. Elégedetten lépett be a dolgozószobájába, majd gyorsan asztalához sietett. Beleült a kényelmes székbe, majd egyetlen gombnyomásra a mögötte lévõ fal átlátszóvá vált, beengedve a városbolygó csodás látványát. Nem sokáig merült bele a képbe, ugyanis egy apró síp húzta vissza a jelenbe csapongó gondolatait. Titkárnõje hangja töltötte be az irodát:
- Uram, Mr. Stoat hamarosan megérkezik. -szólt a hang, miközben Devon kissé megrázta fejét. Visszafordult székével az asztal felé, majd pár másodperc szünettel -miközben rendezte gondolatait- válaszolt: - Rendben. Ha itt lesz, engedje be. -mondta tömören, majd elõvett egy jelentést és olvasgatni kezdte. Szeme gyorsan végigfutotta a sorokat, de nem tudta az egész szöveget végigolvasni. Mr. Stoat elõbb érkezett mint várta. Az ezüstösen csillogó ajtó hangtalanul szétcsúszott, és egy korosodó férfi lépett be rajta, arcán kedves mosollyal. Kimért léptekkel közeledett Devon asztalához, miközben a kormányzó -szintén szívéjes arckifejezéssel- felállt. Gyors kézfogás, és néhány üdvözlõ szó után mindketten kényelembe helyezték magukat. Devon szivarral kínálta vendégét. Mindketten rágyújtottak, minek nyomán a dolgozószobában finom füst kezdett terjengeni.
Devon jóízûen pöfékelt, majd néhány elfecsérelt szó után belekezdett mondandójába:
- Nos akkor térjünk a tárgyra! Sikerrel járt az Anoati körút? - Azt kell mondanom hogy többé kevésbé igen, bár néhány vezetõ még ódzkodik a tervünktõl. -válaszolt Stoat elgondolkodó arckifejezéssel, miközben õ is bõszen eregette a füstkarikákat. Devon elhúzta száját. Jobb hírekre számított. Az Anoat egyöntetû támogatása kellett terve kivitelezéséhez. - Jólvan. A kereskedelmi felügyelet majd megszorongatja õket. - Nem hiszem, hogy a fenyegetéssel bármit is elérhetnénk, uram. Ide a meggyõzés ereje kell. - Akkor gyõzd meg õket! -vágott közbe Devon, kissé idegesen.
Ezután, a társalgásban pár perces feszült csönd állt be. Mindkét férfi szivarja végét rágcsálta. Végül Stoat szólalt meg, bár az õ hangjából is érzõdött hogy rendkívül feszült. Méltán aggódhatott az ügy kimenetele miatt. - Megmondom õszíntén, nem hiszem hogy sikerrel járhatunk. A Birodalom részérõl is túl nagy a nyomás. Az Anoat pedig, nem önszántából állt mellénk. - Sikerülhet ha mindenki teszi a dolgát. -zárta le a vitát a kormányzó, miközben végiggondolta hogy mibe is kezd bele.
Kinevezése után néhány hónappal kezdte el érezni, hogy a Birodalom túl sokat vár el tõle, és egyre kevesebb támogatást nyújt. Devon fejében egy veszélyes, ám rendkívül jövedelmezõ terv fogant meg: a Birodalomtól való elszakadás. Egy saját kis konzorcium, melynek egyedül õ a teljhatalmú ura. Ehhez azonban az kellett, hogy a bolygók kirendelt vezetõi mind támogassák. Ezért küldte el az elõtte ülõ férfit, hogy tárgyaljon a vezetõkkel. Az Anoati Kereskedelmi Felügyelet sakkban tartott minden bolygót, de a Birodalomra nem volt kihatással. Devon úgy gondolta hogy egy kereskedelmi blokáddal sarokba szoríthatja feletteseit.
- Rendben, tegyen meg mindent. A lényeg hogy a legfontosabb bolygók vezetõi támogassanak. - Megteszek mindent. -mondta Stoat, majd bicentett és felállt. Palástja suhogott mögötte, ahogy elhagyta a dolgozószobát, magára hagyva Devont és a gondolatait.
Stoat majd 3 hónapig tárgyalt Anoati vezetõkkel, de õk Devon személyes megjelenését követelték. Az Anoati konferencia immár szinte hetente meg lett tartva más-más emberek részvételével. Devon kezdetben nem is sejtette hogy mennyit vállal magára. A kimerültség, mely mindig is környékezte most kiteljesedni látszott rajta. De úgy vélte semmit sem tett hiába
Néhány hónap múlva már az összes Anoati nemes, fõúr és hatalmasság a terv szolgálatában állt. Devon csak a legnagyobb és leggazdagabb embereket avatta be, mert tudta hogy, ha túl sok emberben bízik meg, az árulás lehetõsége is sokkal nagyobb. Az Anoatban egyre kisebb befolyása volt a Birodalomnak. A média Devon kezébe került. A hadsereg saját finanszírozásúvá vált. Devon egyre több Birodalmi ellenõrzésen csusszant át, de tisztában volt vele hogy minél tovább húzza az idõt, annál kisebb az esélye a sikerre. Úgy döntött végül, hogy eg erõs szövetséges után kell néznie. Választása egyértelmûen a lázadók szövetségére esett, és lehetõségeihez mérten fel is vette velük a kapcsolatot.
A szövetség mindkét fél számára gyümölcsözõ volt. Devon folyamatosan nagyobb Birodalmi támogatásokért folyamodott, amiket aztán szépen le is számlázott különféle Fantomcégeknek. Százmilliós tételek tûntek el, és kerültek egy titkos bankszámlára, ahonnan -Devon tervei szerint- továbbfolytak volna a Lázadókhoz. Mindenféle lázadásnak a pénz az alapja. Másféleképpen nem lehet harcolni a hatalom ellen. Devon rengeteget taktikázott, tárgyalt és hazudott a végtelenségig, Birodalmi tisztviselõk egész csoportját verte át, bankigazgatók és befektetõk hadát csapta be, hogy megvásárolhassa a Lázadók feltétel nélküli támogatását. Idõközben néhány barátja is belekeveredett a tervbe, pedig Devon nem akarta a hozzá közel állókat is magával rántani, ha esetleg õ maga elbukik. Miközben kérlelhetetlenül haladt célja felé, lassacskán saját hazugságai, koholmányai kusza labirintusának végeláthatatlan útvesztõiben kényszerült bolyongani. Célja beteljesedésének nehézségei okozta flusztráltság, kialvatlánság s nyomás testén és lelkivilágán is látszani kezdett. Egyre kevesebb emberben bízott, minden bokorban összeesküvõket látott, saját magában sem hitt már igazán és -ami a legfeltûnõbb volt a kivülállók számára- egyre idegesebbé és türelmetlenebbé vált.
De a rengeteg munka, hazugság és tervezgetés végül beérni látszott. Az Anoat szektor immár teljes mértékben Devon befolyása alá került. Az általa vezetett összeesküvõk kis csapatán vaskézzel tartotta fenn a rendet, ami teljessen eltakarta szeme elõl, hogy már kicsúszott keze közül az irányítás. Végül annyi pénzt sikkasztott össze, ami már a Lázadó vezetõket is támogatásra sarkallta. Az Anoati haderõ, és a Lázadók álltal küldött sereg az Anoat szektorban állt össze, Devon nyíltan szembefordult a Birodalommal. Ennek hírére a saját támogatottsága is erõsen megcsappant. A kormányzó azonban szinte mindenkit kivégeztetett azok közül, akik ki akartak hátrálni a dologból. Ez méginkább oda vezetett, hogy már saját támogatói sem vették komolyan.
A közös haderõnek még csak rendfenntartási feladatai voltak, mivel a Birodalom -szokásaitõl eltérõen- diplomáciai úton próbálta meggyõzni Devont arról, hogy eddigi terveit felhagyva álljon a Birodalom mellé. Devon -mivel nyeregben érezte magát- elutasította ezeket az ultimátumokat. Észre sem vette, hogy -a néhány hónap alatt összetákolt- kis konzorciuma szétesõben van. Támogatói arra bíztatták hogy fogadja el az ultimátumot. Devon szemét azonban elhomályosította a végsõ cél.
Hamarosan a Birodalom megelégelte az Anoat szektor "lázadását". Egy hatalmas hadsereg érkezett a szektorba. Devon izgatottan várta a végsõ harcot. De végül a nagy terv megbukott.
Devon a Gerrenthumi kormányzói palotában ült, katonai vezetõivel körülvéve. Folyamatosan kapta az információkat a csatáról, mely felettük zajlott az ûrben. - Uram! Megérkeztek a Birodalmi haderõk! - Remek! Kezdõdjön a tánc. -mondta Devon magabiztosan. Másfél órával késõbb azonban õrjöngve követelte a válaszokat:
- Hova tûntek a Lázadó Szövetség hadihajói?! -tette fel a kérdést századszorra is a kormányzó, miközben az Anoat "rendfenntartó" erõi végsõ, elkeseredett ellencsapásaikat vitték végbe a Gerrenthum felett. Ugyanis alig kezdõdött meg az ütközet, és a Lázadó hadihajók eltûntek a hipertérben. Az Anoati haderõnek egyedül nem volt semmi esélye. Megdöbbentõen kevés idõ elég volt hozzá, hogy a hajókat felmorzsolják a Birodalmi Csillagrombolók. A tábornokok hitüket vesztve pillantottak egymásra Devon asztala elõtt. Az ifjú kormányzó abbahagyta a kiabálást. Csak kezének remegése árulkodott róla hogy mennyire kétségbe van esve. Devon felállt a székébõl, és kirohant a szobából. Ki a székház erkélyére. Ekkor már õ is belátta hogy minden elveszett. A székház körüli kormányzati negyedben már hemzsegtek a rohamosztagosok. Csak percek kérdése volt, hogy betörjenek a székházba, letartóztatva mindenkit aki részt vett ebben a gyalázatos zendülésben.
Devon futva tette meg az utat a leszállóplatformig, ahol LUXUS 3000-es hajója dokkolt. A pilóta már az utolsó ellenõrzéseket végezte. Devont már csak az érdekelte hogy valahogy meg tudjon szökni. Nem igazán izgatta magát saját lázadásának vezetõiért, hiszen õk úgyis cserbenhagyták. A kormányzó abban a pillanatban úgy érezte, hogy mindenki cserbenhagyta. Agya szinte fel sem fogta hogy miként történhetett ez. A hajó végül felszállt, és elindult hogy elébe menjen egy lehetetlen vesszõfutásnak. Devon áldotta az eszét, hogy akkoriban nem sajnálta a pénzt profi pilóták beszerzésére. A hajó kecsesen száguldozott, miközben a TIE vadászok azonnal a nyomába eredtek. A légkört elhagyva, már csak a darabokra lõtt Anoati hajók roncsai emlékeztettek a nemrég lezajlott "ütközetre". Az exkormányzó életében elõször a másodpilóta székében nézte, ahogy saját alkalmazotta keze végigszáguld a vezérlõpanelen. Hirtelen a hajóra ömleni kezdett a turbólézerek áldása. Egy Csillagromboló egyetlen sikeres találata is elég volt ahhoz, hogy ûrhulladékká változtatssa Devon hajóját. A pilóta közölte, hogy vagy a hipertébre lépnek, kockáztatva az életveszélyt (hiszen a bolygó tömegvonzása még nagyban érvényesült) vagy megadják magukat. A döntés azonnal megszületett, mire a hajó hajtómûve felzúgott, a hipertérbe dobva õket. Az exkormányzó eszméletét vesztette, és a Pilóta is érezte az iszonyatos fájdalmat, ami beléhasított. De végül sikerült nekik. Átjutottak a blokádon, és valahol a Mayagil szektorban kötöttek ki.
Devon sokáig gondolkodott hol tudna elrejtõzni a Birodalom elõl. Végül a Hutt szektorra esett a választása, hiszen a szektor méltán híres függetlenséget élvezett. Az exkormányzó vett egy kisebb házat, és nevét megváltoztatva, hamis papírokkal éldegélt, meghúzva magát. Hetek teltek el eseménytelenül. A holonet híreibõl értesült róla, hogy az Anoat szektor lázadásában részt vevõ összes hatalmasságot letartóztatták. Az Anoat szektor élére új kormányzó került. Devon örült neki hogy róla nem esik szó a cikkekben. Próbált minél kevesebb feltûnést kelteni. Nem élt nagy lábon, inkább csak az alapvetõ létszükségleteit tartotta fenn. Pilotója mellette maradt, amin Devon nagyon meglepõdött. Mindig is jól bánt ezzel az emberrel, de arra nem számított hogy vállalja vele a számûzetést. Végül megjelent az ominózus hír miszerint az Anoati lázadás felbujtóját, Devon Peront távollétében halálra ítélték. Az exkormányzó nem lepõdött meg ezen, inkább csak mellbe vágta a tény, hogy most már hivatalosan is törvényen kívüli lett.
A hetekbõl lassan egy hónap lett. Devon kezdte megszokni a számûzetés viszontagságait. Úgy érezte eléldegélhet egy darabig, amíg kitalálja hogy mit tegyen. terveit azonban keresztülhúzta az a másfél millió kredites vérdíj, amit a fejére tûztek ki. Pilótája hirtelen eltûnt, és csak egy héttel késõbb tért vissza. Devon készséggel elhitte a mesét, miszerint csak beteg édesanyjánál volt látogatóban, mert már -vesztére- megbízott ebben a szimpatikus és lojális fiatalemberben.
Devon hánykolódott az ágyán. Verítékben fürödve riadt fel a rémálomból, amely saját kivégzésérõl szólt. Úgy döntött iszik egy pohár vizet, majd -ha vissza tud aludni- újra elmerül az alvás menedékében. Ekkor történt meg amitõl mindig is rettegett. Egy másodpercig tartott az egész. - Devon Peron! Letartóztatom a Császár és a Birodalom elárulásáért! -csattant egy durva hang, és Devon hirtelen a földön találta magát. A szobában hemzsegtek a fehér páncélos alakok. Devon még látta, ahogy Pilótája sajnálkozó arccal áll az ajtóban, miközben õt magát elvezették. Az exkormányzót szigorú õrizet alatt szállították Coruscantra, ahol egy titkos tárgyaláson életfogytiglani fogságra ítélték a Kesselen. Devon egy szót sem szólt, miközben kivezették a tárgyalóterembõl. Másnap egy rabszállítóhajó cellájában találta magát. Az õrök durva tréfáira már csak a vállát sem rándította meg. Úgy érezte végleg egyedül hagyta mindenki. Mindenki elérulta. Mindenki!! Tudta hogy hol hibázott. Pontosan tudta. Az ember gyarló. Ez teszi emberré. Eldöntötte, hogy ha valaha is megszökik arról az átkozott helyrõl ahová viszik, nem bízik meg soha, senkiben.
|
|
|
Post by Moff Fliry Vorru on Nov 2, 2007 10:53:13 GMT 1
A Végzet avagy Scott McCoy bukása A CorSec nyomozója felébredt. Elég volt kinyitnia szemét, hogy tudja, a rémálom még nem ért véget, sőt még csak most veszi kezdetét igazán. A dicső Birodalmi Haditengerészet egyik, Lictor osztályú rabszállító hajójának a fedélzetén, egy kicsi, mindössze három méter hosszú, két méter széles, két és fél méteres belmagasságú, hideg cellában volt. A fekvőalkalmatosságul szolgáló, térdmagasságban elhelyezett és a cellaajtóhoz képest bal oldalt a falhoz rögzített két méter hosszú kényelmetlen fémlapon feküt. Járhattam volna rosszabbul is. Mondjuk, ha e cella helyett, az egyik kínzó, azaz ahogy a hivatalos megfogalmazásokban szerepel, kihallgató cellában köt ki. Bár ebben a helyzetben sem volt semmi irigylésre méltó. Úgy hallotta, őrzői elejtett szavaiból, hogy a Kesselre viszik. Azt mondják, ott van a Birodalom legrettegettebb fegyintézete. Nehezére esik levegőt venni. Mindene fájt, ami nem is meglepő, hisz elég alapos mondhatni rendszeres verésben részesítették, az utolsót nem is olyan rég kapta. Mégsem tudták megtörni. Ostobák. Azt hitték ütlegekkel, étel és italmegvonással vagy slaggal valamint jéghideg vízzel, nála is eredményt lehet elérni. Biztos vannak olyanok, akiknél ez beválik, de nem nála. Scott McCoy a Corelliai Biztonsági Erők kötelékében, nyomozói minőségben szolgált. Korábban is átesett néhány igen kellemetlen szituáción, de mind közül jelen pillanatban ez vitte a pálmát. A corelliai nagy nehezen felült majd talpra állt. Oldala, végtagjai még mindig sajogtak. Arca égett, szája szélére és arcára rászáradt a vér. Lassan lépkedni kellett. Egy, kettő, három. Elérte a cella ajtó felöli végét. Szabályszerű hátraarcot csinált, majd ismét elindult. Egy, kettő, három, négy, öt, hat. Újabb hátraarc. Ismét hat lépés, aztán megint hátra arc. Átvéve a ritmust, teste már szinte magától, mondhatni automatikusan cselekedve rótta a köröket. A férfi jobb kézfejével megtapintotta álkapcsát. Az érintés hatására éles fájdalmat érzett, de ugyanakkor, midőn ujjait végig simította a több helyen is feldagadt, zúzódásos, borostás arcán, megállapíthatta, hogy sem álkapocs, sem pedig arccsontja nem tört el. Ez megnyugvással töltötte el. Ha nem fájt volna neki, talán el is mosolyodott volna. Fizikálisan és mentálisan sem tudták még megtörni. Motorikus, szabályos ütemű mozgása közben elmerengett rajta, vajon mennyi ideje is lehet fogoly. Az elmúlt hetek eseményei közül számos részlet homályba veszett, másokra viszont kristálytisztán emlékezett. Például arra, miként kezdődött ez az egész. Gondolatban visszatért oda, ahol az egész kezdődött. Coronet, belváros. Egy fárasztó nap végén, a szolgálat lejártát követően betértem egy bárba. Elég ritkán szoktam hódolni az italozás örömeinek, főleg ami az alkoholtartalmú italokat illeti. Ez alkalommal is inkább a szomjúság volt az, ami vezérelt. A pulthoz léptem és amint a csapos némi figyelmet tudott rám áldozni, rendeltem. A bár mixere ajánlotta figyelmembe az egzotikus gyümölcsök leveiből összekevert alkoholmentes specialitását. Megfogadtam a javaslatot. Az ital tényleg finom volt. Miközben kortyolgattam körülnéztem. Ekkor ragadta meg figyelmemet az, hogy három férfi, akik a Birodalmi Haderő jellegzetes olajzöld egyenruháját viselték. Mindhárman tisztek voltak. Hanghordozásuk és beszélgetésük folyamata nyomban egyértelművé tette, hogy igencsak kapatos állapotban vannak. Szabad bal kézfejem ökölbe szorult. Mind tovább figyeltem a három birodalmit, annál jobban el fogott az undor. Mindig is rühelltem ezeket a Corelliara rátelepült nyűveket. Elfordítottam a fejem és tovább szemlélődtem. Twi’lekek, zabrakiak, rodiaiak, granek, emberek. A bár pillanatnyi vendégköre elég színes képet mutatott. A helyiség egyik sarkában a hasonlóan vegyes összetételű zenekar muzsikált. Hallgattam őket, miközben lassan kortyolgattam az italomat.
„Te ostoba, ügyetlen non-humán ringyó!” - Harsant fel mögöttem egy reszelős hang, túlharsogva a zenét és a bár alapzaját. Hátrapillantottam, holott már a harmadik szó elhangzását követően tudtam, hogy vajon ki is lehet az. Nem tévedtem, a három birodalmi tisztközül, a cingár, vreekre emlékeztető képű főhadnagy volt az, aki keresetlen szavakkal illette, az egyik twi’lek pincérnőt. A dühkitörés oka, valószínűleg az egyenruhájára került, jelentős kiterjedésű sötét színű folyadékfolt. A férfi keze a következő pillanat meglendült és hatalmas pofonnal illette a halálra rémült twi’lek nőt, aki ettől a szomszédos asztalnak esett, felborítva azt. Az italok, melyek az asztalon voltak, részint a pincérnőre, részint az annál az asztalnál ülő kétfős asztaltársaság tagjaira borultak. A két másik birodalmi látván mindezt harsány hahotázásban törtek ki. Azok, akik kárára a tisztek nevettek, felpattantak és feléjük fordultak. Első látásra látszott rajtuk, hogy nem olyan fából faragták őket, mint akik hagyják, kigúnyolni magukat. Erre a két másik birodalmi, - az egyikük egy tagba szakadt, alacsony, kerek fejű hadnagy, míg a másik egy erős testalkatú hórihorgas főhadnagy, - is kirúgták maguk alól a széküket és máris elszánt pillantásokkal mérlegelték a velük szemben állókat. Letettem a csaknem kiürült poharat és elindultam a feléjük.
Az a két dolog, amit sosem szerettem, névlegesen a nők bántalmazása és valamint a birodalmi haderő pofátlan katonái olyan együttállást képeztek, amit egyszerűen képtelen voltam figyelmen kívül hagyni. Ráadásul, nem is tehettem volna, hisz bármelyik pillanatban kitörhet a verekedés. A két vagány végül is, az erőviszonyok mérlegelése után elállt azon szándékától, hogy elégtételt vegyen. Hátat fordítottak a három immár még hangosabban kacagó tisztnek és elsomfordáltak. A pincérnő, aki ekkor még mindig a felborult asztal és az összetört poharak szilánkjai között feküdt, s akiről az elmúlt néhány pillanatban senki sem vett tudomást, pityeregni kezdett.
„Meg fogod téríteni a tisztítás költségét!” - Rivallt rá a birodalmi, akinek zubbonyán a tenyérnyi méretű folt volt. Közben odaértem a felborult asztalhoz, bal kezemmel kivettem az igazolványomat is tartalmazó tárcát a zsebemből, majd lehajoltam a twi’lekhez. Az üvegszilánkok több helyen is megsebezték a bőrét, sőt az arcán is. A ruhája elszakadt, de úgy tűnt, hogy ezeken és az ijedtségen túl nem esett komoly baja.
„Fel tudsz állni?” - Kérdeztem, a pincérnőtől, s amint válaszul könnyeivel küszködve bólintott, talpra felsegítettem.
„Nézd már, egy jótét lélek non-humán bérenc.” - Jegyezte meg gúnyosan dörmögve a hátam mögött az egyik, vélhetőleg a tagba szakadt birodalmi. Elengedtem a fülem mellett a sértést. Az imént talpra segített, minden porcikájában reszkető pincérnőhöz hajoltam és suttogva így szóltam hozzá. – Minden rendben lesz. - Aztán a három birodalmi díszpinty felé fordultam. Megmutattam nekik, az igazolványomat, majd így szóltam hozzájuk:
„Corelliai Biztonsági Erők. Uraim, ezt kétféleképpen intézhetjük el. Az egyik, hogy kifizetik az italukat, valamit az okozott kárt, plusz a hölgynek az extra borravalót, aztán távozzanak.” - Mondtam nekik. Nem volt sok esély rá, hogy értenek a szép szóból, de pillanatnyilag ez volt minden, amit tehettem. Ha ezért letartóztatom őket, azzal nem érek el semmit, egy órán belül megjelennének a fogdában a támaszpontjukról a tábori rendészek és elszállítanák őket. Aztán legrosszabb esetben egy fegyelmivel, vagy fizetésmegvonással megúsznák. Semmi ahhoz képest, amit érdemelnének.
A három részeg birodalmi néhány másodpercig meredt a feléjük mutatott igazolványra. Nem úgy tűnt mintha megfogadnák azt, amit mondtam nekik, nyilván ők maguk is tudatában voltak annak, hogy meg van kötve a kezem, legalábbis, amíg valamelyik meg nem próbál ütni.
„Né’ má’ Garech, ez a CorSec takonypóc szórakozik velünk.” - Mondta az erős testalkatú birodalmi, aki szemlátomást a legtöbbet fogyasztott mindhármuk közöl. A látszatot szája felől áradó szagok igazolták.
„Csak nem gondolod, hogy azok után, hogy az a ringyó leöntött még mi fizetünk.” - Szúrta közbe a cingár, akit az imént a társa Garechnek nevezett. - „Na, ide figyelj, te helyi szuperzsaru, tűnj el gyorsan, vagy szétszedlek, mint wookie a zsebkronométert.” - Tette hozzá. Időközben, nem lehetett nem észrevenni, hogy a közelben ülők némelyike az italával együtt távolodni kezdett, míg másik credit érméket dobtak az asztalra, majd a kijárat felé vették az irányt. Hármuk közül a legerősebb egy lépést tett felém. Testtartása és arckifejezése is fenyegető volt. Biztos voltam benne, hogy balhé lesz.
„Ez esetben kénytelen leszek őrizetbe venni …” - Kezdtem volna, de az erős testalkatú, már lendítette is a kezét. A fickó erős volt, de lassú. Nagyon lassú. Ez utóbbiban talán az ital is közrejátszhatott. Lényeg hogy nem adtam neki lehetőséget arra, hogy avval a nagy, lapátforma kezével betakarjon. Bármennyire is lassú, ha eltalál, akkor lecsap, mint a légitaxi kronométerét szokás. Egy gyors, oldalsó toló rúgással előztem meg. Hanyatt esett, de míg a levegőben úszott, kezével kapálódzva magával rántotta a tagba szakadt társát is. A cingár felé fordultam, készen arra, hogy ha kell őt is ártalmatlanná tegyem, ha esetleg ellenszegülne. Ami azt illeti ellen is szegült. A kezében egy apró, ZAR-1es sugárpisztolyt tartott, és kaján módon vigyorgott.
„Nah, mi van nagyfiú, gyors vagy, de gyorsabb vagy, mint egy sugárlövedék?” - Kérdezte gúnyosan. A távolság, ami a jobb kezemet és a combtokban pihenő LPM-1esemet elválasztotta egymástól, ebben a helyzetben fényéveknek tűnt. „Tűnj el szépen, és akkor nem lyukasztalak ki!” - Fenyegetőzött. Kezében lóbálva a sugárpisztolyt. Hátráltam három, négy lépést, miközben a jobb kezem lassan lefelé siklott a pisztolyom felé. Tartottam tőle, hogy a végén odáig fajul a dolog. Nem is tévedtem. Míg az idióta vigyorgott a másik kettő is összeszedte magát.
„Lődd le a fattyút Gerach!” - dörmögte a tagba szakadt. „Pörköld meg!” - értett egyet a másik, miközben baljával az állát simogatta. Míg a másik kettő győzködte, a fegyveres egy pillanatra levette rólam a szemét, ez volt az, amire vártam. Tudtam, hogy ennél jobb esélyem. Jobb kezemmel megragadtam az LPM-1est, aztán a Gerach nevezetűre szegeztem.
„Dobd el, vagy kénytelen leszek lőni. Lehet, hogy a Birodalmi Központban három olyan vreek, mint ti, azt csinál a hadsereg egyenruhájába bújva, amit akar, de ez itt a Corellia! Utoljára mondom, hogy dobjátok el a fegyvert. Amúgy se kedvelem a magatok fajtákat.” - Ezt az utolsót talán nem kellett volna kimondanom. Sőt biztos, hisz utóbb kiderült, hogy ezt felhasználták ellenem. A lényeg, hogy e mondatom után az események kicsúsztak az irányításom alól. A cingár leengedte a fegyvert, de az erős testalkatú egy félreérthetetlen mozdulatot téve a saját fegyvere után kapott. Nem volt elég gyors. Én tüzeltem előbb. A sugárvetőm csövét elhagyó sárgás színű energialövedék a fegyvert tartó kezének felkari részébe fúródott. Felüvöltött és elejtette a parányi sugárvetőt. Én magam meglepődtem, mert úgy emlékeztem, hogy a fegyver, kábító fokozatra van állítva. Így visszagondolva azt hiszem életem egyik, ha nem a legrosszabb tévedése volt ez. A következő pillanatban egy vöröslő fénysugár suhant el a bal fülem mellett. A cingár rám lőtt, de vesztére elhibázta. Mindkettőnk legnagyobb sajnálatára. Viszonoztam a tüzet. A lövedék a mellkasába fúródott. A birodalmi összecsuklott. Azonnal vége lett.
„Mi folyik itt.” - Hallatszott az ajtó felől egy torzult, hangszóróból származó hang. Arrafelé fordultam. Egy szakasz rohamosztagos száguldott be az ajtón. Gyorsan és tervszerűen mozogtak. Félkörben helyezkedtek el, és mind rám szegezték a sugárkarabélyaikat.
„Corelliai Biztonsági Erők” – Mutattam feléjük az igazolványomat. Az elkezdett mondatot azonban nem folytathattam, mert egy fényes villanást láttam tőlem jobbra. Most már tudom, hogy egy kábító sugár volt az, amit kilőttek. Mindez azért volt fontos, mert engem talált el.
Nem tudom, mennyi idő telhetett el, míg ismét magamhoz tértem. Annyi bizonyos, hogy ébredésem helyszíne egy zárka volt, hasonló, mint a mostani. Talán kicsit nagyobb. Cifrát káromkodtam, miközben megtapogattam a tarkóm, melyen egy fájdalmas dudor éktelenkedett. Az esés eredményeként keletkezhetett. Így utólag visszagondolva az volt az első, amit nem is oly sokára továbbiak követtek. A következő, amire felfigyeltem, hogy a zárkám ajtaját helyettesítő erőtér halk pulzálása megszűnt. Közeledő léptek zajára kaptam oda tekintetem az ajtó irányába. Négy, vagy talán öt, így utólag nehéz pontosan meghatározni a számukat, olajzöld, rendjelek nélküli egyenruhát viselő alak rontott be. Ennél jobban nem tudtam megnézni őket. Szó nélkül nekem ugrottak és csépelni kezdtek. Esélyem sem volt a védekezésre. A fejemre viszonylag keveset, de testre annál többet kaptam. Nyílván nem nagyon akartak nyomokat hagyni. Arra is ügyeltek, hogy ne haljak bele a látogatásukba. Különben most nem lennék itt.
Következő eszmélésemkor ismét egyedül voltam a zárkámban. A padlón hevertem. Mondhatni szó szerint és átvitt értelemben is padlón voltam. Mindenem fájt. Tudtam anélkül, hogy tükörbe néztem volna, hogy számos zúzódás kék, és zöld folt nem túl boldog tulajdonosa lehettem. Az ősi bölcselet vígasztalt, mely szerint, aki érez fájdalmat az még életben van. Sovány vigasz volt ez. A következő látogatóim egyike, a bárból már jól ismert tagba szakadt főhadnagy, valamint egy ezredes. Előttük, utánuk két, két rohamosztagos. Akkor már tudtam, hogy a Birodalmi Hadsereg egyik támaszpontjának vendégszeretetét élvezhetem. Két rohamosztagos megragadott és talpra rántottak. Nem voltam elég jól ahhoz, hogy megálljak a saját lábaimon. Szédültem. Részben az éhségtől, részben attól, amit talán étel helyett kaptam. Ha a két hófehérke elengedett volna, akkor biztos összecsuklom és visszazuhanok a padlóra. Szerencsére nem tették. Egy pillanatig a tagba szakadt főhadnagy arcátlan, önelégülten vigyorgó képébe meredtem, majd a főtiszt felé fordultam. Magas, őszes hajú, ráncokkal barázdált homlokú férfi. Szemeiben valami Már az felemésztette minden erőmet, hogy szóban tiltakozzak.
„Miféle eljárás ez?” - tört ki belőlem a kérdés, de mielőtt még választ kaphattam volna tovább zúdítottam feléjük szavaim áradatát. „A Corellia Biztonsági Erők tisztje vagyok…!”
„Evarell főhadnagy, találtak az őrizetednél bármiféle személyazonosításra alkalmas igazolvány az őrizetbe vétele során?” - Kérdezte az ezredes a mellette állótól, anélkül, hogy bármit is reagált volna a szavaimra.
„Nem Uram, nem találtunk nála semmit!” - Válaszolta, majd közelebb lépett hozzám és a fogait kivillantva rám vigyorgott. Ez több volt, mint egy beismerő vallomás. A mocskos kis főhadnagyocska piszkos húzást alkalmazott velem szemben. A kérdés csupán az volt, hogy a felettesei tudtával, vagy anélkül. Nem tudtam tovább uralkodni magamon. A harag mely magával ragadott néhány, pillanat alatt visszahozta az erőmet, legalábbis egy részét. Megpróbáltam kiszakítani magam a két rohamosztagos fogásából, de néhány pillanatnyi erőlködés után be kellett látnom, hogy erre pillanatnyilag nincs esélyem.
„Te rohadt szemét…” - Öntöttem volna szitokszavakba dühöm, végső elkeseredésem jeleként, de Evarell még erre sem adott elég időt. Egy a gyomorszájamra mért ütéssel elhallgattatott.
„Mi a neve őrizetes?” - Kérdezte hűvös nyugalommal a tiszt, tudomást sem véve arról, ami az imént a szeme láttára történt. Nem feleltem azonnal. Néhány pillanatnyi gondolkodásra volt szükségem, hogy a harag elűzését, követően tiszta fejjel értékelhessem a helyzetem. Csak akkor válaszoltam, amikor az ezreses türelmetlenül megismételte a kérdését.
„A nevem Scott McCoy, a CorSec tisztje vagyok szolgálati számom: 7-291-842-Z” - Csupán ennyit mondtam. Úgy véltem elégnek kell, hogy legyen ahhoz, hogy tisztázzák a személyazonosságomat. A kérdés csupán az, hogy ha tisztázták, felveszik e a kapcsolatot a CorSeccel, aztán a CorSec Ügyészsége veszi a kezébe az ügyet, miután kivittek innen. Ez volt az a reménysugár, amibe átmenetileg kapaszkodhattam.
„Főhadnagy, nézzen utána az elhangzottak helyességének.” - Mondta az ezredes. A főhadnagy, a parancsnak engedelmeskedve távozott, de előtte még egyszer az arcomba tenyerelt. Távoztában sem hervadt le az arcáról az a vigyor, amiért szívem szerint péppé vertem volna. Elhűlve vettem tudomásul, hogy az ezredes erre sem reagált, sőt mintha mindez természetes lett volna folytatta. A szavaiban volt valami, ami megrémített. Függetlenül attól, hogy a helyzetem épp elég rémisztő volt. „Őrizetes, elismeri, hogy Helona hónap 12. napjának 13. napjára virradó éjszaka egy Coroneti bárban inzultálta a Birodalmi Hadsereg három tisztjét, kettőt közülük fizikailag bántalmazott, majd mikor ők jogos védelmi helyzetükben fegyvert rántottak, egyiküket megsebesítette, a másikat megölte.” - Az, amit hallottam, a legrosszabb félelmeimet kezdte beigazolni.
„Természetesen nem ismerem el, mert nem ez történt. A szóban forgó tiszturak, ittas állapotban inzultálták az egyik felszolgálót. Katonához és civilizált emberekhez egyaránt méltatlan magatartássukkal intézkedésre kényszerítettek.” - Ezt válaszoltam. A korábbi tapasztalatok alapján már gyanítottam, hogy mi fog következni.
„Ide figyeljen Scott McCoy!” – Kezdte az ezredes, majd közelebb lépett. „A helyzete rosszabb, mint azt sejti, ha egyáltalán sejti. A CorSec sőt, senki ezen a nyamvadt bolygón nem tehet semmit magáért. Pillanatnyilag a Birodalom névtelen foglya és ha én úgy akarom, akkor ez így is marad. Az a fiatal tiszt, akit megölt, egy régi jó barátom fia volt.” - Mondta szinte suttogva, majd sarkon fordult és elindult kifelé a zárkámból. Mielőtt eltűnt volna a folyosón, még így szólt a helyükön maradt két másik rohamosztagosnak. „Puhítsák meg egy kicsit.” - Megtudtam miért is élvezek ilyen kiemelt vendégszeretetet.
Ami eztán következett, az egy kiadós verés volt. Aztán valamivel később enni is kaptam, már amennyire ételnek lehet nevezni azt, amit adtak. Az idő múlását az étkezések és a látogatások számolásával próbáltam mérni. Az ezredes többször is felkeresett. Két nyilatkozatot akart minden áron aláíratni velem. Az egyik, amelyben önként vállalom, hogy a Corellian, de Birodalmi Törvényszék előtt vonjanak felelősségre. A másik, amelyben elismerem a birodalmi tisztek sérelmére elkövetett súlyos testi sértést és a gyilkosságot. Amennyiben belementem volna az alkuba, az húsz év letöltendő börtönbüntetést jelentett volna valamelyik birodalmi fegyintézetben. Minthogy ebbe nem egyeztem bele, különféle módszerekkel próbáltak meg megtörni. Verések, fejadagcsökkentés, majd teljes ételmegvonás, jéghideg vízzel locsolás, elektrosokk, idegmérgek, melyeket befecskendeztek, majd az utolsó pillanatban beadták az ellenszert is.
Tudtam, mi az, amiért büntetnek, csak azt nem értettem, miért nem ölnek meg. Nyilván az ezredes és annak barátja valamiféle perverz élvezetet láttak szenvedésemben, vagy csak figyelmen kívül hagyták azt a legendássá vált corelliai nyakasságot, ami rám is jellemző volt. Nem tudtak megtörni. Sokan mondták már, hogy kemény fejem van. Most már hiszek nekik. Valahányszor a képembe tolták az aláírásomra váró lemondó nyilatkozatot és az előre gyártott vallomást, a képükbe röhögtem. Így múltak el, múlhattak el napok, vagy akár hetek is. Nem tudom.
Végül egy napon változás történt. Az ezredest a látogatásakor egy egész szakasz rohamosztagos kísérte a zárkámig.
„Maga rendkívül makacs alak McCoy. Ráadásul úgy tűnik még szerencséje is van. A CorSecnél egyre inkább keresik magát. A CorSec Főparancsnoka kijárta, hogy egy CorSec vizsgálóbizottság járja végig az összes Birodalmi támaszpontot a Corellian. Igazán gratulálok, amiért ilyen magas helyen vannak barátai. De ez kevés lesz. A vizsgálócsoport holnap érkezik, máris elkéstek. Ennyi idő bőven elég ahhoz, hogy kivégezzük és eltüntessük a nyomokat. Nem maga lenne az első, akit tárgyalás nélkül végeznek ki, és nem is az utolsó. A halott tiszt apjának akarata volt, hogy Bíróság elé álljon, de ez nem fog megvalósulni. Meggyőztem arról, hogy jobb megoldás is van.” – Mondta, majd gúnyosan elmosolyodott, aztán intett a rohamosztagosoknak, akik közül hat belépett a zárkámba és kezeimet, lábaimat megbilincselték. „Nem végezzük ki, de élete hátralevő részét, amely remélem minél hosszabb idő lesz, egy igazán exkluzív helyen fogja tölteni. Vigyék!”
Kikísértek a fogdából. Végre megláthattam az eget. Késő éjszaka volt. A támaszpont udvarán várakozó Delta osztályú űrsiklóhoz vittek. Velem együtt helyezkedtek el az ablaktalan utastérben. Ez a sikló hozott el arra a börtönhajóra, amelyen most vagyok. Hogy kerek legyen a történet, az új zárkámban két régi ismerős várt. A jó ideje nem látott tagba szakadt főhadnagy és a bárban megsebesített hadnagy. Felejthetetlen búcsúajándékokban részesítettek.Egy, kettő, három, négy, öt, hat, hátraarc, egy, kettő, három, négy, öt, hat, ismét hátraarc. McCoy visszaemlékezései végére érve sem hagyta abba a sétáját. Tudta, miként jutott oda, ahol épp volt. A Birodalom, annak katonái a maguk korrupt módján bántak el vele, sarokba szorították, de még nem győzték le. Nem tudta, mikor érkezik meg a Kesselre. A célja, melyet maga elé tűzött eddigi szenvedései közepette világosan ott lebegett a szeme előtt. Szökni amint lehetőség kínálkozik rá, aztán bosszút állni mindazokon, akik a távolra hurcolták hazájától és mindattól, amit szeretett. Kivétel nélkül és irgalmatlanul. Hosszú talán óráknak tetsző ideig járkálhatott, a zárkájában, mígnem olyannyira elfáradt, hogy le kellett feküdnie. Lehunyta a szemét és elaludt. Álmában, mint mindig ez alkalommal is a Corellian járt a szabadságban, amely most oly elérhetetlennek tűnt. Durva, határozott kezek, erőteljes szorítására ébredt. Kezeit, lábait ismételten bilincsbe verték, majd egy szakasz katona szoros őrizetében egy dokkba vezetették. A szakasznyi rohamosztagos vele együtt foglalt helyet a Gamma osztályú űrsikló gyomrában. Egy székhez bilincselték. Az utastérből nem láthatott, ki, de élénk figyelmét nem kerülte el, hogy az út során a rohamosztagosok speciális a sisakjukhoz kapcsolható légzőkészülékeket vesznek magukhoz. A corelliai hosszasan morfondírozhatott azon, hogy mindezt miért teszik. A megoldást azonban a leszállást követő pillanatok hozták el. A sikló leszállt. Levették róla a székéhez rögzítő bilincseket, majd talpra állították és a főajtóhoz kísérték. Amint kitárult az ajtó, az oxigén azonnal szökni kezdett hajótestből. Scott alig kapott levegőt. Rá kellett döbbennie, hogy a Kessel felszínén nincs stabil légkör. A különféle generátorok jóvoltából, melyek oxigént fejlesztenek és a talajban lévő repedések révén a gejzírekhez hasonló módon itt-ott oxigén tört elő, de ez messze nem volt elegendő. A rohamosztagosok elindították a foglyot. Nem haladtak vele túl gyorsan. McCoy rövid idő alatt ájulás közeli állapotba került a rohamosztagosok közül ketten megragadták a hóna alatt és tovább vonszolták. Egy örökkévalóságnak tűnt számára, míg a külső leszállóhelyről egy épületbe kísérték. Amint annak külső ajtaja bezárult, és levegőhöz jutott mélyeket lélegzett. A rohamosztagosok elengedték, aminek következtében elhasalt a padlón. Odabent egy másik csapatnyi katona várt rá. „Átadom a C7916284es számú, életfogytiglani kényszermunkára ítélt foglyot...”E szavak hallatán McCoyt különös, félelemmel és várakozással is teli érzés fogta el. Megérkezet. Nem tudta mi vár itt rá, milyen munkára kényszerítik majd, de ez nem is érdekelte. Őt csupán az foglalkoztatta, hogy minél előbb kiismerje ezt a helyet, s kiutat találhasson…
|
|