Post by Zagir Ordo on Jun 22, 2007 15:38:08 GMT 1
Név: Szomorú Szerelmek Bárója "Báró", Zagir Ordo
Szint: 13
Eszközök, létesítmények:
- Üldöző-osztályú rendfenntartó hajó
- YT-1500 teherhajó
- Mandalori páncélzat
- 1db sugárpisztoly
- 1db lézerpuska
- 1db kék pengéjû fénykard
NJK-k:
- Ba’l „Balhorog” Grurd, aqualish katona, kidobó
- „Kukás” Woorchaw, wookie technikus
- Yasmine, társalkodónő
- Benjamin, kibernetizált, intelligens mynock
Erõ-képességek
- Telekinézis
- Távolbalátás /Báró egyelõre képtelen tudatosan használni e képességét, csupán intuitívan mûködik, ha találna mestert, ki tudná használni/
Felhasznált pontok: 12
Meglevõ pontok: 21
Elõtörténet:
NEV: Szomorú Szerelmek Bárója "Báró"
NEM: erõsebbik
KOR: 35
FAJ: zabrak
KASZT: szerencsevadász/erõhasználó
Hogy érted, hogy túl öreg vagyok? Térjünk a tárgyra – azért jöttél, mert testõrre van szükséged, nem? Na, látod. Hova akarsz menni? Nem, nincs messze. Nem kell aggódnod. Megijedni? Ne viccelj, tudod Te, kivel beszélsz egyáltalán? Hadd mondjak Neked valamit – szembeszálltam már akkora túlerõvel, hogy…
Micsoda? Hûség? Na hagyj, Te tényleg nem tudod, kivel állsz szemben! Tudod, annakidején a többi suttyóval a szenátornak dolgoztunk ám, akár hiszed, akár nem. Bizony, még odafent is megbíztak bennünk, hiába voltunk csak húsz évesek! Persze azért engem inkább érdekelt a leányának a bizalma, már ha érted mire gondolok…
Hogyan? Persze, hogy nem. Elvégre én csak testõr voltam, de Õ is tudta, Õ is érezte. Ezért találtam ki azt az egész ostobaságot. Nem, senki sem tudott róla rajtam kívül. Én is csak véletlenül hallottam meg egy-két elejtett szót, és onnan nem volt megállás. Valóban nem bizalmashoz illõ cselekedet. De tökéletes volt a terv! A merénylõk elhitték, hogy valóban csak egy szerencsétlen részeg suttyó fecsegi ki nekik a palota titkait. Nem, ne érts félre! Nem árultam el õket… azt hiszem. Igen, láttam, ahogy meghalt. Egy pillanaton múlt csak – tökéletesen elterveztem! A titkos járatokon behatoló merénylõket könnyedén visszavertük persze. Messze állt tõlem. Én próbáltam, rohantam, ahogy még soha! De nem sikerült. Nem tudtam meghalni érte. Csak néztem a szenvedését, megdermedve, szörnyülködve hallgattam a sikolyát…
Hé! Miért mondom ezt el Neked? Mit mûvelsz? Mi az, hogy koros vagyok? Esélyed nincs, hogy felszálljak arra a hajóra! Mi? Jedi? Te? Na ne nevettess…
Kiabálás, csörömpölés – már megint álmodom. Újra és újra visszatér ez a régi beszélgetés álmaimban. Tulajdonképpen jó üzlet a „mesteremmel” való megismerkedésem éjszakáját viszontlátni álmaimban ahelyett a másik helyett…
Tíz éve már, hogy mégiscsak felszálltam arra a rozoga YT-1500asra, hogy magam mögött tudjam a fájdalmat, az emlékeket. Mesterem kereken nyolc éve hagyott magamra, nekem ajándékozva ezt a rakás szemetet, amit viccbõl még ma is lehet talán ûrhajónak becézni. Érdekes két év volt a vén ördöggel, annyi szent! „Tanításainak” legjavát a mai napig nem értem, és igazándiból hidegen is hagy az egész. Nem mondom, hasznos egy dolog, nem egyszer mentette már meg a koszos irhámat, a zajokból ítélve legutoljára nem is olyan rég... Lehet-e ékesebb bizonyítéka kegyvesztettségemnek, haszontalanságomnak, mint hogy egy füstös, olcsó kocsma sarkában fekszem, egy összetört asztal alatt, valószínûleg nem is egyedül? Az ember nem is gondolná egy ilyen csõdtömegrõl, hogy… hogy is mondta a Mester? Erõ-érzékeny? Erõ-használó? Nem igazán érdekel… Mindig próbált belém nevelni némi felelõsségérzetet, nemes elveket. „Jó” oldal, „Sötét” oldal, ugyan már! Sohasem érdekelt. Tárgyakat tudok mozgatni a puszta akaratommal, hasznos, ha kiütik a kezembõl a fegyvert. Nagyjából ennyi, de ennyit se néz ki az ember egy ilyen részegesnek sejlõ, kacsázó járású, fura beszédû alakból, mint én. Azt mondják, meghunyászkodó tekintetem van – szerencsére ez itt az asztal alatt nem olyan feltûnõ. Ez az eredeti probléma – mit is keresek az asztal alatt? A zajongás, a fejfájás, a homályos látás, és a kinyújtott kezem elõtt fél méterre heverõ sugárpisztolyom mind-mind arra utalnak, hogy itt bizony egy újabb kocsmai verekedés kellõs közepén vagyok. Hogy keveredtem megint bajba? Mindig sikerül. Pontosan tizenkét éve történt, hogy ostoba módon segédkeztem egy merénylet megtervezésében. A terv szerint a célpontok túlélték volna, csak nekem adatik meg, hogy életemet ajándékozzam szerelmemnek, hogy bizonyítsam, méltó voltam Hozzá, ehelyett Õ lelte halálát a támadásban. Nem szabad mindig erre gondolnom! Bár tulajdonképpen innentõl kísér utamon a balszerencse. Két évig csak a Halált kerestem, ám valahogy elkerült, a legveszélyesebb, legostobább feladatokat vállaltam el, és legrosszabb kocsmákban ittam el minden egyes kreditem, mégse értem utol Õt. Aztán valahogy megtalált a Mesterem, és kezdetét vette életem legunalmasabb szakasza. Erõ, felelõsség. Ugyan! A Sors iróniája, hogy Vele is két évet töltöttem el, mígnem aztán valami óriási vészre hivatkozva magamra hagyott – nagyon féltett – és nekem adta rozoga hajóját is. Úgy hallottam, a Geonózisra ment, ahol életét vesztette a Jedi-mészárlásban. Nem maradt könnyem, hogy megsirassam. Nyolc esztendeje ennek, és azóta visszataláltam a füstös kocsmák, veszélyes munkák fájó ölelésébe, Õt azonban még mindig nem találom…
No, hessegessük csak el az ostoba gondolatokat! Merre is hagytam a hajót, lássuk csak – igen, b407-es hangár. A puska a hajón, rendben, akkor marad a kis lézerpisztoly. Tatooine, igen, ez a Tatooine, ha jól emlékszem.
Akkor hát, egy kis összpontosítás, a pisztolyom markolata megnyugtatóan simul a tenyerembe – irány újabb halálos ellenségeket szerezni!
Zavaros beszélgetés egy Mos Eisley-i kiskocsmában: zsoldos kerestetik
Hogy ki a szakmában a legjobb? Nincs! Csak a legjobb, akit a pénzedért megkaphatsz… De ha jól veszem, hogy mit magyarázol, akkor Neked olyan kell, aki semmitõl nem riad vissza, aki könyörtelen, ha kell. Olyasvalaki, aki nem kérdez, és az adott szava megmásíthatatlan, igaz-e? Sokan vannak, de Neked azt hiszem, a Báró kell - látod ott azt az albínó zabrakot a leghátsó asztalnál? Tudom, koszos senkinek látszik azokban a sötétlila rongyokban, de hidd el, ez csak az álca! Ha kihúzza magát 180 cm magas, jól kidolgozott, de nem túl erõs izomzatú. A bárgyú vigyor a képén, a sunyi tekintet, a bizonytalan járás mind-mind színjáték csupán. Az az ördög bizony egy õsrégi koréliai zabrak-klán talán utolsó tagja. Testõrök voltak, de aztán valami nagy trutyiba tenyerelhettek - ezt sehogysem tudtam belõle kiszedni, mi is lehetett – és az egész klán szétszéledt a világban, megszégyenülve és megtörten… sokan nem is bírták a szenvedést, már ha érted, mire célzok. Namost ez a szerencsétlen azóta él alkalmi munkákból – kegyetlen, a végsõkig hûséges a kenyéradójához, én mondom Neked, nem is érez, nem is gondolkodik, csak végzi a feladatát. Olyan még nem volt állítólag, hogy egy ajánlatot visszautasított volna, bár én úgy tudom, hogy a nõkkel mindig kivételt tett – nem lehet megfizetni, hogy egyet is elkapjon. Egyébként meg mocskosul szerencsés a fickó, nem egyszer leírtuk már, de eddig még a reménytelen, öngyilkos feladatokból is visszatért. Egyesek szerint pokolian ügyesen lõ, és láttam már olyan mosolyt a vele kötekedõk arcán, ami bizony fültõl fülig ért… Engem is a frász kerülget néha, ha ideoson a következõ italért! Röviden és tömören – ha nyakig benne vagy, és ki akarsz nyírni, vagy meg akarsz védeni valakit, valószínûleg csak õ vállalná. Tehát Neked õ a legjobb. Hé, a piát ki fogja kifizetni?!
.
.
.
Miután a behatoló, és kém-feladatokat játszi könnyedséggel elvégezte a Naboon, Báró Koréliára utazott, hogy ott várja be társát, Beskar'ad Ordot. Vele tart Yasmine Atar, akit a Taatooine-on ismert meg ugyanakkor, amikor Ordot. Rengeteg kreditet fizetett a legutolsó pitiáner munkája, így van mibõl szobát bérelnie magának és Yasmine-nak a Fogatlan Rancorhoz-címzett fogadóban.
Amkor társa megérkezett, belekezdtek a hajszába, nekiláttak felkutatni a célpontokat. Híreket, értesüléseket szereztek, szoktatták a koréliai alvilágot jelenlétükhöz – Báró kisebb, nagyobb munkákat vállalt, ismerõsöket, ál-barátokat szerzett...
Nagyjából ekkortájt kezdtek furcsa, saját maga számára is megmagyarázhatatlan dolgok történni vele: hol képeket, hol villódzó, szakadozó rövid jeleneteket látott, hol csak benyomásai voltak - a múltról, más emberekrõl, és néha eljövendõ dolgokról is... Minderrõl nem szólt senkinek, elkönyvelte magában, hogy végleg beleõrült cselekedeteibe, és közel a vég, így csak újult erõvel vetette magát a hajszába.
Veterán társa, barátja rengeteget segít neki a keresett személyek felkutatásában, kiket egy õsrégi, már-már elfeledett szavajárás alapján válogatott össze:
"Az apák bûneiért a fiaik is felelnek"
Bûnbarlangokat jártak sorra, neveket pofoztak ki emberekbõl, Ordo nem egyszer kényszerült a figyelmeztetés nélkül összeesõ társát megvédeni az éppen aktuális interjúalany haragjától – Báró ilyenkor újra és újra ugyanazt a képet látta: egy természetesnek tûnõ barlang sötét mélyén villódzva sárgán és kéken világító apró kis kockát…
Yasmine eközben arany életet élhetett a Fogatlan Rancor-ban, nappal jó beszélgetõpartnerre talált Báró és Ordo személyében, éjszaka pedig békén hagyták – lévén hogy általában „vadászni” mentek. Ráadásul lassan kezd ráébredni a zabrak érzékeny, gyermeki oldalának létére is. A mandalorinak nem merte elmesélni a látomásait, Yasmine-nak azonban igen, és Õ rengeteget segített megértésével és odafigyelésével, hogy a teljes õrületet elkerülhesse, hiszen egyre erõsebben törtek azok rá. Gyakran olyannyira megrázó volt egy-egy ilyen alkalom, hogy eszméletét is vesztette, ráadásul teljesen hiába próbált tenni ellene bármit is. Többször látott egy bõ barna köpönyegbe burkolózott férfit magányosan üldögélni egy teljesen ismeretlen kocsmában, valamint Yasmine és Ordo is gyakori szereplõi voltak látomásainak. Egyetlen egyszer sikerült egy ilyen alkalommal azt látnia, amit szeretett is volna, ezt a „megérzést” kihasználva kerültek el egy nagy lebukást az egyik célpont után szimatolás közben.
Egészen addig folytatták a munkát, majdnem három teljes éven át, mígnem teljes lett a lista, és ki nem kalkulálták a megfelelõ idõpontokat:
Tizennyolc ember, akadt köztük tisztes polgár, sõt magas rangú „nemes”, de aljas bûnözõ is, tizennyolcan hallották a Szomorú Szerelmek Bárójának vádló hangját, érezték karjának erejét, ahogy a fojtóhurkot nyakukba vetette, kivétel nélkül sötét, ködös és borongós, esõs éjjeleken.
„Az apák bûneiért a fiaik is felelnek! A Daahl kúriában, egy hasonló éjszakán régestelen rég hatalmas bûnt követtek el! De én most megbosszulom Victoria Úrnõ halálát!”
Mindannyian ezen szavakat hallották fülükben csengeni a halál kapuja felé vezetõ úton… Volt, aki jelen is volt a támadásnál, volt, aki csak leszármazottja a gyilkosoknak, Bárót ez már nem érdekelte.
Késõbb még egy szívességet kért társától… Az esõ apró cseppekben szemerkélt, mikor a két bajtárs némán törtetett a temetõben. A Coroneti Központi Temetõ egyik szélsõ, régies elrendezésû parcellájában jártak. A fémbõl és plasztacélból épített síremlékek helyett itt régimódi, szikla és márvány mauzóleumok sötétlettek. Hogy a hangulatot egészen klisészerûvé változtassa, a sírkövek között fehér ködpamacsok gomolyogtak… de ezzel most egyikük sem törõdött.
Báró egy régi, oszlopos-timpanonos bejáratú építmény felé vezette Ordo-t, mely a Daahl feliratot viselte homlokzatán. A mandalori megállt a bejáratnál, hogy megvárja, míg Báró lerója kegyeletét. A zabrak elõrelépett, egy perc telt el néma csendben. Aztán az albínó térdre ereszkedett és beszélni kezdett.
„Hazudtam Neked, jó Beskar’ad Ordom. Még valaki volt ott azon a rút éjszakán, a legaljasabb, és legnagyobb bûnös. Az, aki lehetõvé tette a többi számára, hogy betörjenek a palotába. Az, aki semmiképpen sem menekülhet meg a bosszútól. Aki…íme itt áll elõtted. Én adtam ki a titkokat, és én hoztam pusztulást a szenátor lányára. Én magam nem tehetem meg, és ez az utolsó, és legnagyobb szívesség, amit kérek Tõled, barátom. Teljesítsd be a bosszút!”
A zabrak behunyta szemét, és várta, csak várta végre a Halált… Agyában újra csak kavarogtak a gondolatok, és valahol mélyen, talán elõször, de tiltakozott ellene. Nem így! Talán meg sem érdemli a könnyû halált, de ezen, gondolta, már késõ rágódni. Hallgatta Ordo mocorgását, és felkészült. Fém szisszen – nyilván a mandalori fûrészes kése – a maga módján ezt még a tiszteletadás jelének is szánhatja…jó ember. Gondolta Báró. Aztán hirtelen éles fájdalom hasított belé – de barátja csak tenyerét sebezte meg.
„Bizonyára fájdalmas volt, ami történt. Amit tettél. És az átélt fájdalommal apád fia ezerszeresen megbûnhõdött tettéért.”
– hallotta a mandalori hangját, majd halkan zokogva a poros márványra rogyott. Felnézett rá, könnyes szemekkel, de már rezzenetlen tekintettel, most ajkai sem húzódtak mosolyra, majd így szólt:
„Ettõl a perctõl kezdve két árnyékod van, vod!”
Itt rövid ideig szétváltak útjaik: Báró a Taatooine-ra utazott, s nekiállt szórni a kreditjeit. Úgy érezte, most, hogy Beskar'ad visszaszerezte a páncélját, magának is be kell szereznie valami hasonlót, hogy méltó társa és erõs, megbízható támasza legyen vod-jának. Szerencséjére Wattonál megtalálta, amit keresett, és elkölthette "fölösleges" kreditjeit. Megvolt a "minta", a mandalori barátja vértje, így amit végül összeollózott magának, sokban hasonlított arra. Páncéljának az alapja egy szabvány birodalmi rohamosztagos vért, rengeteg külsõ és belsõ módosítással, ráadásul több különbözõ darabból összerakva, külsõben felismerhetetlenné téve. Sisakjában helyet kapott gázszûrõ, infra és egy taktikai elemzõ, a páncél maga viharvert szétdarabolt és ujra összerakott, kipárnázott és helyenként szervokkal erõsített, a hátán található tárolóban tárolóban mini-oxigénpalackkal, és energiacellával felszerelve. Külön örömmel töltötte el hogy, sikerült beszereznie egy, vod-jáéhoz hasonló lángszórót, ami be is van építve a bal alkarvédõjébe. Miután így sikeresen elköltötte majdnem minden összespórolt kreditjét, visszatért a Fogatlan Rancor-ba Ordohoz, épp idõben, hogy egy óriási italozásba csöppenhessen...
Szint: 13
Eszközök, létesítmények:
- Üldöző-osztályú rendfenntartó hajó
- YT-1500 teherhajó
- Mandalori páncélzat
- 1db sugárpisztoly
- 1db lézerpuska
- 1db kék pengéjû fénykard
NJK-k:
- Ba’l „Balhorog” Grurd, aqualish katona, kidobó
- „Kukás” Woorchaw, wookie technikus
- Yasmine, társalkodónő
- Benjamin, kibernetizált, intelligens mynock
Erõ-képességek
- Telekinézis
- Távolbalátás /Báró egyelõre képtelen tudatosan használni e képességét, csupán intuitívan mûködik, ha találna mestert, ki tudná használni/
Felhasznált pontok: 12
Meglevõ pontok: 21
Elõtörténet:
NEV: Szomorú Szerelmek Bárója "Báró"
NEM: erõsebbik
KOR: 35
FAJ: zabrak
KASZT: szerencsevadász/erõhasználó
Hogy érted, hogy túl öreg vagyok? Térjünk a tárgyra – azért jöttél, mert testõrre van szükséged, nem? Na, látod. Hova akarsz menni? Nem, nincs messze. Nem kell aggódnod. Megijedni? Ne viccelj, tudod Te, kivel beszélsz egyáltalán? Hadd mondjak Neked valamit – szembeszálltam már akkora túlerõvel, hogy…
Micsoda? Hûség? Na hagyj, Te tényleg nem tudod, kivel állsz szemben! Tudod, annakidején a többi suttyóval a szenátornak dolgoztunk ám, akár hiszed, akár nem. Bizony, még odafent is megbíztak bennünk, hiába voltunk csak húsz évesek! Persze azért engem inkább érdekelt a leányának a bizalma, már ha érted mire gondolok…
Hogyan? Persze, hogy nem. Elvégre én csak testõr voltam, de Õ is tudta, Õ is érezte. Ezért találtam ki azt az egész ostobaságot. Nem, senki sem tudott róla rajtam kívül. Én is csak véletlenül hallottam meg egy-két elejtett szót, és onnan nem volt megállás. Valóban nem bizalmashoz illõ cselekedet. De tökéletes volt a terv! A merénylõk elhitték, hogy valóban csak egy szerencsétlen részeg suttyó fecsegi ki nekik a palota titkait. Nem, ne érts félre! Nem árultam el õket… azt hiszem. Igen, láttam, ahogy meghalt. Egy pillanaton múlt csak – tökéletesen elterveztem! A titkos járatokon behatoló merénylõket könnyedén visszavertük persze. Messze állt tõlem. Én próbáltam, rohantam, ahogy még soha! De nem sikerült. Nem tudtam meghalni érte. Csak néztem a szenvedését, megdermedve, szörnyülködve hallgattam a sikolyát…
Hé! Miért mondom ezt el Neked? Mit mûvelsz? Mi az, hogy koros vagyok? Esélyed nincs, hogy felszálljak arra a hajóra! Mi? Jedi? Te? Na ne nevettess…
Kiabálás, csörömpölés – már megint álmodom. Újra és újra visszatér ez a régi beszélgetés álmaimban. Tulajdonképpen jó üzlet a „mesteremmel” való megismerkedésem éjszakáját viszontlátni álmaimban ahelyett a másik helyett…
Tíz éve már, hogy mégiscsak felszálltam arra a rozoga YT-1500asra, hogy magam mögött tudjam a fájdalmat, az emlékeket. Mesterem kereken nyolc éve hagyott magamra, nekem ajándékozva ezt a rakás szemetet, amit viccbõl még ma is lehet talán ûrhajónak becézni. Érdekes két év volt a vén ördöggel, annyi szent! „Tanításainak” legjavát a mai napig nem értem, és igazándiból hidegen is hagy az egész. Nem mondom, hasznos egy dolog, nem egyszer mentette már meg a koszos irhámat, a zajokból ítélve legutoljára nem is olyan rég... Lehet-e ékesebb bizonyítéka kegyvesztettségemnek, haszontalanságomnak, mint hogy egy füstös, olcsó kocsma sarkában fekszem, egy összetört asztal alatt, valószínûleg nem is egyedül? Az ember nem is gondolná egy ilyen csõdtömegrõl, hogy… hogy is mondta a Mester? Erõ-érzékeny? Erõ-használó? Nem igazán érdekel… Mindig próbált belém nevelni némi felelõsségérzetet, nemes elveket. „Jó” oldal, „Sötét” oldal, ugyan már! Sohasem érdekelt. Tárgyakat tudok mozgatni a puszta akaratommal, hasznos, ha kiütik a kezembõl a fegyvert. Nagyjából ennyi, de ennyit se néz ki az ember egy ilyen részegesnek sejlõ, kacsázó járású, fura beszédû alakból, mint én. Azt mondják, meghunyászkodó tekintetem van – szerencsére ez itt az asztal alatt nem olyan feltûnõ. Ez az eredeti probléma – mit is keresek az asztal alatt? A zajongás, a fejfájás, a homályos látás, és a kinyújtott kezem elõtt fél méterre heverõ sugárpisztolyom mind-mind arra utalnak, hogy itt bizony egy újabb kocsmai verekedés kellõs közepén vagyok. Hogy keveredtem megint bajba? Mindig sikerül. Pontosan tizenkét éve történt, hogy ostoba módon segédkeztem egy merénylet megtervezésében. A terv szerint a célpontok túlélték volna, csak nekem adatik meg, hogy életemet ajándékozzam szerelmemnek, hogy bizonyítsam, méltó voltam Hozzá, ehelyett Õ lelte halálát a támadásban. Nem szabad mindig erre gondolnom! Bár tulajdonképpen innentõl kísér utamon a balszerencse. Két évig csak a Halált kerestem, ám valahogy elkerült, a legveszélyesebb, legostobább feladatokat vállaltam el, és legrosszabb kocsmákban ittam el minden egyes kreditem, mégse értem utol Õt. Aztán valahogy megtalált a Mesterem, és kezdetét vette életem legunalmasabb szakasza. Erõ, felelõsség. Ugyan! A Sors iróniája, hogy Vele is két évet töltöttem el, mígnem aztán valami óriási vészre hivatkozva magamra hagyott – nagyon féltett – és nekem adta rozoga hajóját is. Úgy hallottam, a Geonózisra ment, ahol életét vesztette a Jedi-mészárlásban. Nem maradt könnyem, hogy megsirassam. Nyolc esztendeje ennek, és azóta visszataláltam a füstös kocsmák, veszélyes munkák fájó ölelésébe, Õt azonban még mindig nem találom…
No, hessegessük csak el az ostoba gondolatokat! Merre is hagytam a hajót, lássuk csak – igen, b407-es hangár. A puska a hajón, rendben, akkor marad a kis lézerpisztoly. Tatooine, igen, ez a Tatooine, ha jól emlékszem.
Akkor hát, egy kis összpontosítás, a pisztolyom markolata megnyugtatóan simul a tenyerembe – irány újabb halálos ellenségeket szerezni!
Zavaros beszélgetés egy Mos Eisley-i kiskocsmában: zsoldos kerestetik
Hogy ki a szakmában a legjobb? Nincs! Csak a legjobb, akit a pénzedért megkaphatsz… De ha jól veszem, hogy mit magyarázol, akkor Neked olyan kell, aki semmitõl nem riad vissza, aki könyörtelen, ha kell. Olyasvalaki, aki nem kérdez, és az adott szava megmásíthatatlan, igaz-e? Sokan vannak, de Neked azt hiszem, a Báró kell - látod ott azt az albínó zabrakot a leghátsó asztalnál? Tudom, koszos senkinek látszik azokban a sötétlila rongyokban, de hidd el, ez csak az álca! Ha kihúzza magát 180 cm magas, jól kidolgozott, de nem túl erõs izomzatú. A bárgyú vigyor a képén, a sunyi tekintet, a bizonytalan járás mind-mind színjáték csupán. Az az ördög bizony egy õsrégi koréliai zabrak-klán talán utolsó tagja. Testõrök voltak, de aztán valami nagy trutyiba tenyerelhettek - ezt sehogysem tudtam belõle kiszedni, mi is lehetett – és az egész klán szétszéledt a világban, megszégyenülve és megtörten… sokan nem is bírták a szenvedést, már ha érted, mire célzok. Namost ez a szerencsétlen azóta él alkalmi munkákból – kegyetlen, a végsõkig hûséges a kenyéradójához, én mondom Neked, nem is érez, nem is gondolkodik, csak végzi a feladatát. Olyan még nem volt állítólag, hogy egy ajánlatot visszautasított volna, bár én úgy tudom, hogy a nõkkel mindig kivételt tett – nem lehet megfizetni, hogy egyet is elkapjon. Egyébként meg mocskosul szerencsés a fickó, nem egyszer leírtuk már, de eddig még a reménytelen, öngyilkos feladatokból is visszatért. Egyesek szerint pokolian ügyesen lõ, és láttam már olyan mosolyt a vele kötekedõk arcán, ami bizony fültõl fülig ért… Engem is a frász kerülget néha, ha ideoson a következõ italért! Röviden és tömören – ha nyakig benne vagy, és ki akarsz nyírni, vagy meg akarsz védeni valakit, valószínûleg csak õ vállalná. Tehát Neked õ a legjobb. Hé, a piát ki fogja kifizetni?!
.
.
.
Miután a behatoló, és kém-feladatokat játszi könnyedséggel elvégezte a Naboon, Báró Koréliára utazott, hogy ott várja be társát, Beskar'ad Ordot. Vele tart Yasmine Atar, akit a Taatooine-on ismert meg ugyanakkor, amikor Ordot. Rengeteg kreditet fizetett a legutolsó pitiáner munkája, így van mibõl szobát bérelnie magának és Yasmine-nak a Fogatlan Rancorhoz-címzett fogadóban.
Amkor társa megérkezett, belekezdtek a hajszába, nekiláttak felkutatni a célpontokat. Híreket, értesüléseket szereztek, szoktatták a koréliai alvilágot jelenlétükhöz – Báró kisebb, nagyobb munkákat vállalt, ismerõsöket, ál-barátokat szerzett...
Nagyjából ekkortájt kezdtek furcsa, saját maga számára is megmagyarázhatatlan dolgok történni vele: hol képeket, hol villódzó, szakadozó rövid jeleneteket látott, hol csak benyomásai voltak - a múltról, más emberekrõl, és néha eljövendõ dolgokról is... Minderrõl nem szólt senkinek, elkönyvelte magában, hogy végleg beleõrült cselekedeteibe, és közel a vég, így csak újult erõvel vetette magát a hajszába.
Veterán társa, barátja rengeteget segít neki a keresett személyek felkutatásában, kiket egy õsrégi, már-már elfeledett szavajárás alapján válogatott össze:
"Az apák bûneiért a fiaik is felelnek"
Bûnbarlangokat jártak sorra, neveket pofoztak ki emberekbõl, Ordo nem egyszer kényszerült a figyelmeztetés nélkül összeesõ társát megvédeni az éppen aktuális interjúalany haragjától – Báró ilyenkor újra és újra ugyanazt a képet látta: egy természetesnek tûnõ barlang sötét mélyén villódzva sárgán és kéken világító apró kis kockát…
Yasmine eközben arany életet élhetett a Fogatlan Rancor-ban, nappal jó beszélgetõpartnerre talált Báró és Ordo személyében, éjszaka pedig békén hagyták – lévén hogy általában „vadászni” mentek. Ráadásul lassan kezd ráébredni a zabrak érzékeny, gyermeki oldalának létére is. A mandalorinak nem merte elmesélni a látomásait, Yasmine-nak azonban igen, és Õ rengeteget segített megértésével és odafigyelésével, hogy a teljes õrületet elkerülhesse, hiszen egyre erõsebben törtek azok rá. Gyakran olyannyira megrázó volt egy-egy ilyen alkalom, hogy eszméletét is vesztette, ráadásul teljesen hiába próbált tenni ellene bármit is. Többször látott egy bõ barna köpönyegbe burkolózott férfit magányosan üldögélni egy teljesen ismeretlen kocsmában, valamint Yasmine és Ordo is gyakori szereplõi voltak látomásainak. Egyetlen egyszer sikerült egy ilyen alkalommal azt látnia, amit szeretett is volna, ezt a „megérzést” kihasználva kerültek el egy nagy lebukást az egyik célpont után szimatolás közben.
Egészen addig folytatták a munkát, majdnem három teljes éven át, mígnem teljes lett a lista, és ki nem kalkulálták a megfelelõ idõpontokat:
Tizennyolc ember, akadt köztük tisztes polgár, sõt magas rangú „nemes”, de aljas bûnözõ is, tizennyolcan hallották a Szomorú Szerelmek Bárójának vádló hangját, érezték karjának erejét, ahogy a fojtóhurkot nyakukba vetette, kivétel nélkül sötét, ködös és borongós, esõs éjjeleken.
„Az apák bûneiért a fiaik is felelnek! A Daahl kúriában, egy hasonló éjszakán régestelen rég hatalmas bûnt követtek el! De én most megbosszulom Victoria Úrnõ halálát!”
Mindannyian ezen szavakat hallották fülükben csengeni a halál kapuja felé vezetõ úton… Volt, aki jelen is volt a támadásnál, volt, aki csak leszármazottja a gyilkosoknak, Bárót ez már nem érdekelte.
Késõbb még egy szívességet kért társától… Az esõ apró cseppekben szemerkélt, mikor a két bajtárs némán törtetett a temetõben. A Coroneti Központi Temetõ egyik szélsõ, régies elrendezésû parcellájában jártak. A fémbõl és plasztacélból épített síremlékek helyett itt régimódi, szikla és márvány mauzóleumok sötétlettek. Hogy a hangulatot egészen klisészerûvé változtassa, a sírkövek között fehér ködpamacsok gomolyogtak… de ezzel most egyikük sem törõdött.
Báró egy régi, oszlopos-timpanonos bejáratú építmény felé vezette Ordo-t, mely a Daahl feliratot viselte homlokzatán. A mandalori megállt a bejáratnál, hogy megvárja, míg Báró lerója kegyeletét. A zabrak elõrelépett, egy perc telt el néma csendben. Aztán az albínó térdre ereszkedett és beszélni kezdett.
„Hazudtam Neked, jó Beskar’ad Ordom. Még valaki volt ott azon a rút éjszakán, a legaljasabb, és legnagyobb bûnös. Az, aki lehetõvé tette a többi számára, hogy betörjenek a palotába. Az, aki semmiképpen sem menekülhet meg a bosszútól. Aki…íme itt áll elõtted. Én adtam ki a titkokat, és én hoztam pusztulást a szenátor lányára. Én magam nem tehetem meg, és ez az utolsó, és legnagyobb szívesség, amit kérek Tõled, barátom. Teljesítsd be a bosszút!”
A zabrak behunyta szemét, és várta, csak várta végre a Halált… Agyában újra csak kavarogtak a gondolatok, és valahol mélyen, talán elõször, de tiltakozott ellene. Nem így! Talán meg sem érdemli a könnyû halált, de ezen, gondolta, már késõ rágódni. Hallgatta Ordo mocorgását, és felkészült. Fém szisszen – nyilván a mandalori fûrészes kése – a maga módján ezt még a tiszteletadás jelének is szánhatja…jó ember. Gondolta Báró. Aztán hirtelen éles fájdalom hasított belé – de barátja csak tenyerét sebezte meg.
„Bizonyára fájdalmas volt, ami történt. Amit tettél. És az átélt fájdalommal apád fia ezerszeresen megbûnhõdött tettéért.”
– hallotta a mandalori hangját, majd halkan zokogva a poros márványra rogyott. Felnézett rá, könnyes szemekkel, de már rezzenetlen tekintettel, most ajkai sem húzódtak mosolyra, majd így szólt:
„Ettõl a perctõl kezdve két árnyékod van, vod!”
Itt rövid ideig szétváltak útjaik: Báró a Taatooine-ra utazott, s nekiállt szórni a kreditjeit. Úgy érezte, most, hogy Beskar'ad visszaszerezte a páncélját, magának is be kell szereznie valami hasonlót, hogy méltó társa és erõs, megbízható támasza legyen vod-jának. Szerencséjére Wattonál megtalálta, amit keresett, és elkölthette "fölösleges" kreditjeit. Megvolt a "minta", a mandalori barátja vértje, így amit végül összeollózott magának, sokban hasonlított arra. Páncéljának az alapja egy szabvány birodalmi rohamosztagos vért, rengeteg külsõ és belsõ módosítással, ráadásul több különbözõ darabból összerakva, külsõben felismerhetetlenné téve. Sisakjában helyet kapott gázszûrõ, infra és egy taktikai elemzõ, a páncél maga viharvert szétdarabolt és ujra összerakott, kipárnázott és helyenként szervokkal erõsített, a hátán található tárolóban tárolóban mini-oxigénpalackkal, és energiacellával felszerelve. Külön örömmel töltötte el hogy, sikerült beszereznie egy, vod-jáéhoz hasonló lángszórót, ami be is van építve a bal alkarvédõjébe. Miután így sikeresen elköltötte majdnem minden összespórolt kreditjét, visszatért a Fogatlan Rancor-ba Ordohoz, épp idõben, hogy egy óriási italozásba csöppenhessen...
