Post by Garagon Wexx on Mar 16, 2010 0:37:15 GMT 1
Név: Daniel Berethon
Faj: Ember
Kor: 26 éves
Kaszt: Kalandozó
Foglalkozás: Bárd
Nem: Férfi
Felszerelések: egy jegyzetfüzet,1 vibrokard, egy Blaster sugárpiszoly, egy YT 1300-as
Külső: Elegáns bőrnadrág és bőrcsizma, mellény és fehér színű pulóver. Arca markáns és szőrtelen, haja rövid és színe fekete, szeme színe kék.
Lakhely: Mindig más és más
Elötörténet: Gazdag Onderoni családból származik, de Naboo-n született. Hat éves korában szülei szerették volna, ha nemes echani harcos lesz, mint a nagyapja, Joronald Berethon. Onderonra költöztek, és a fiút egy Juin Wexx nevű kardmester kezdte el tanítani. Daniel Onderonon járt iskolába, és ott nőtt fel. Tanítómestere nekiadta vibrokardját, mikor a fiú legyőzte öt. Ezzel Daniel 18 évesen befejezhette kiképzését. A fiú egyike lett Onderon vívómestereinek, de úgy döntött, hogy nem fog tanítani. Viszont részt vett egy harcosi tornán, a Tatooine-on, ahol 20 évesen megszerezte a 4.helyet,mivel Daradd Vorts, twi'lek harcművész duplapengés vibrokardját az utolsó pillanatban kettéválasztotta, így lesértette vele Daniel combját. A párbaj után Jabba a Hutt egyik szolgája ment oda hozzá, és elmondta neki, hogy Jabba 30 000 kreditet ajánl neki, ha csatlakozik hozzájuk. Azonban Daniel sok sötét pletykát hallott Jabbáról, és amúgy sem bízott a Huttokban, így elutasította, és elrepült apjától kapott gépén. Huszonhárom évesen egy barátja hallhatta, hogyan énekli az Onderon Himnuszát lövészgyakorlás közben. Ö megdicsérte öt, mondván hogy szerinte nagyon szép hangja van.
Egy évvel később barátja addig unszolta, amíg fellépett az Ezüst Kígyó klubban. Csodálatos hangja és külleme egy csomó női rajongót szerzett, akik sikítozva akarták lerohanni Danielt, de hála a biztonságiaknak, ez nem jött össze. Daniel fellépett a többi klubban is, hatalmas sikerrel. Sok pénzt kapott azért, hogy több klubban is felléphessen. Fellépett olyan klubokban is, ahová csak a gazdagok járnak, mint például az Arany Alma, Kék Tenger, Gyöngyvár és a Siker Kulcsa. Szülei akkor döbbentek rá, hogy énekes lett, mikor felénekelte az Onderon Himnuszát a Főtéren. Családja nagyon mérges volt rá, hisz hatalmas harcost akartak faragni belőle, mint a nagyapja, de ö mást akart. Azt mondta, sokkal több pénzt és sikert szerezhet, mint harcosként küzdve a galaxisban. Erre apja nekiment fiának egy vibrokarddal. A fiú számított erre, és kihúzta hüvelyéből kardját. A fiúnak öt perc harc után sikerült legyőznie apját, de nem ölte meg, hanem helyette visszarakta kardját a hüvelyébe. Apja elfogadta a vereséget, de nem tűrte szó nélkül, és kitagadta fiát. Édesanyja csak sírt, de nem tehetett semmit az ügyben, hisz ez most a családapa dolga volt.
Huszonhárom évesen Daniel járt már sok helyen a galaxisban, hogy zenéjével hódíthasson. Sok pénzt keresett, de a pénzből csak járgányát szereltette állandóan, vagy az adott bolygón, ahol lakott, lakást bérelt, ételt és italt vásárolt. Legnagyobb sikerét az Alderaanon érte el, ahol 24 évesen fellépett. Ekkor egy nagy ünnepségen énekelte el az általa költött legszebb dalt, melyhez saját zenei kíséretet is kapott. "Édes galaxisom" című számát felvette a holonet, és még a coruscanti rádiókban is a zenei listák élére került. Rengeteg fiatal hallgatta zenéjét, kik szerint ö volt az, ki fiatalosságot vitt a zenei életükbe. Ez a szám szövege:
Mikor a szemedbe nézek, arra kérlek, legyél velem mindenben, drága édesem. Szépen kértelek, lehessek veletek, drága bolygók, ti szépen villogó golyók.
Egyben hiszek, egyben élek. És ez vagy te, ó én édes galaxisom.
Viszlát szerelem! Isten veled! Nekem csak egy a fontos, és ez vagy te, ó én édes galaxisom.
zongora és hegedűjáték
Egyetlen szerelmem, kit mindig megverettek, könnyes szekkel, figyellek titeket, de én nem tehetek, érted semmit sem, ó egek, én megyek, járom majd az életem. Senki sem vehet el tölem, különben csontok törnek. Sohase félj, csak élj, mert számodra nincs se nappal, se éj. Szép vagy nekem, mint édesanyámnak a nevem, melyet mindig hall, ha az én szeném szól.
refrén
zongora és hegedüjáték,mikorben folyamatosan lassul,majd megáll.
Hatalmas tapsvihar tört ki. Danielt a Coruscanton megkérte az Uralkodó, hogy csináljanak neki saját adást, mert neki nagyon tetszik, de Daniel elutasította, mivel túl sokan ismernék akkor, és ez titok volt: utálta a Birodalmat és az Uralkodót, amit a Jedikkel tett, hisz Daniel szerette a Jediket. Egyetlen szót sem hitt el abból, amit az uralkodó mondott róluk.
Huszonnégy évesen együtt zenélt a Tatooine-on a Cantina együtteseivel, és még a kicsi Leia Organanak is énekelt Bail Organa felkérésére egy altatódalt. A kislány nagyon szerette Daniel zenéjét. Sok pénzre tett szert, de igazán sosem költekezett belőle. A Külső Perem vidékein zenélgetett gazdag embereknek jó pénzért. Úgy érzi, megtalálta a végső nyugalmat, hála a zenének.
A Szerelem igen múlandó dolog volt életében. Bár volt nőkkel dolga, azért egyben sem találta meg az igazit. Huszonöt éves korában duettet énekelt egy ünnepségen Adyna Longgal, Dantooine legnépszerűbb énekesnőjével, akivel egymásba szerettek. Egy évig jártak együtt, de a dologból kemény szakítás lett, mivel szerelme féltékeny volt barátjának állandó jókedve miatt, mivel barátnője komoly jellem volt.
Daniel Berethon jelen pillanatban YT-1300-án járja az űrt, és bolygóról bolygóra vándorol. Jelen pillanatban Dantooine-ra tart megpihenni egy kicsit.
Üdvözletem nektek. Az én nevem Daniel Berethon. Egykoron Echani Kardmester voltam, de lemondtam a jövőmről, mikor úgy döntöttem, vándor énekesnek állok. Mostmár megbántam az ötletemet. Sok kalandban volt részem. Azt hiszem, a legjobb, ha elmesélem legutóbbi kalandomat, ahogy csak én tudom.
Daniel Berethon vagyok én, életem nem éppen egy leányregény. Legutóbbi kalandom sem volt irodalmi, hiszen megtudtam, milyen egy birodalmi. A Dantooine-on bolyongtam éppen, a Jedi Enklávéban kutatva, nem is tudtam, mekkora hibát vétek vala. Mikor följutottam a romok tetejére, nagyot csaptam a homlokomra: Yusanis szentjeire! Ötven birodalmi páncélost láttam, épp hogy csak megállt a két lábam. Segítségért kiáltottam én, mire ötven fegyer szegeződött felém. Végül aztán lehoztak, jól ki is fosztottak. Elvették kardom, elvették az iratom, még szerence, hogy én éjjel-nappal vigadom. Bár okom nem volt rá, hiszen fáztam, és az engem őrző katonákat sem érdelke, vajon nincs-e lázam? Aztán másnap reggel jött hozzám egy Sötét Alak, a neve Darth Vader volt, és tudtam ám, hogy harap. Nem féltem tőle, nem én, mikor a kezét tartotta felém. Magasba emelt, és fojtogatott, vele volt az Erő, de nem a kardom. Kérdezte tőlem, mit kerestem én, én erre azt feleltem, Jediket keresnék. Vader nagyúr erre földhöz vágott, inkább nem mondom, mim sajgott. Felvittek engem egy Csillagrombolóra, akkor tudtam már, elért a bolondóra. Az őrök azt mondák "Kesselre mész! Én inkább kértem volna a nagyurat, hogy érjen el a vész!". Mikor Vader nagyúr ezt megerősítette, teljesen letört lettem. De nem várhattam végzetem, tettetem az éheset. Bejött hozzám egy őr, de én aztán leütöttem őt! Nem voltam rest, elvettem hát fegyverét, fölcsatolva övemre hagytam el a testét. Kint a folyosókon kerestem a hangárt, hogy végül elhagyhassam ezt a mihaszna banzájt. Sok-sok séta múlva a központba értem, magam fejvadásznak kiadva a hangárt kerestem. Megszólalt a riasztó, jelentve: "Egy fogoly megszökött! Egy fogoly megszökött!" Leütvén a tisztet, rögtön elrohantam, nyomomban legalább 10 birodalmi gárdista. Sok-sok cseles menekülés után, visszaszereztem kardom, majd indultam tovább, várva, mi jön ezután. Rengeteget rohanva, túszt ejtve, fetrengve, de elértem a hangárt, hála az Istennek. Találham egy hajót, mibe rögtön beszálltam, szerencsére működött, áldottam a hazámat. Fölszálltam vele, elhagyva a hajót, alaposan megtréfálva a Csillagrombolót. Volt ingyen hajóm, ezen ugrottam hiperűrre, a Kalee-ig meg sem álltam, csak aludtam, és arról álmodtam, hogy benne vagyok a zűrben.
Kilépve a hiperűrből, Kalee fölé értem. Nagyon megörültem, hogy végre ideértem. Landolásom azonban nem volt sima, mert lövöldözni kezdett rám pár p*csa. Miután "sikeresen" földet értem, a hajóm tropára ment, és én ezt nem értem. Lemásztam a hegyről, mikor fölvettem fegyvereimet, mástam, szinte majdnem leestem. Mikor leérkeztem, az sem volt szép, fölestem mindenben, ó hogy átkozná őket az ég! Mocskos lett a ruhám, ami nem volt olcsó, ha meglátnak, azt hiszik, én vagyok a csóró. Nem volt könnyű, miközben vándoroltam, és végül beomlott alattam a föld, megpillantottam egy öregembert, azt hinnéd rá, őrült. Bemutatkozott, én is neki. Nevére már nem emlékszem. Csatlakoztam hozzájuk, hogy jussunk el egy hajóig, mert nem akartam itt rostokolni halálig. Összefutottam egy Zarolus nevű fiúval, biztos sok titka lehett, kiváncsi lennék, mi lenne az? Mentelés közben hullákst láttunk, azt hittem mindjárt magam elhányom. Végül egy kalesh gyerek jött elénk, mi meg fogtunk magunkat, és futottunk, mintha vérnénk.
Miután már mi eléggé meglógtunk, úgy döntöttünk, ideje lassítanunk. Találkoztunk pár csempész alakkal, de olyanok voltak mintha üldöznék őket Harakkal. Zarolus megemlítette az Erőt. Fölpumpálódott bennem a vér, és előkaptam pisztolyom észveszejtvén. Rá is céloztam rögtön Kalelre, kinek keze le is tört, remegve. A sebesült csepész miatt repültem én, föl egy fára és leestem én. A fegyvereim egyikét Kalel elvette, de volt még nekem tartalék, ó persze hogyne! Átkeltünk mocsaron, sáros részeken, mindig én mentem előre, ó a szemetek! Elértünk egy bázishoz, jól nézett ki, de volt egy dolog amin ki ne akadna ki? Kaptam egy lövést, el is ájultam, csak fél óra múlva keltett föl a kis muja. Kalelt utáltam, de nem öltem meg. arra sem méltó hogy én ezt megtegyem. Ő vitt italt, és vittem ételt, lepakoltam mindent és vártam a vételt. Ekkor láttam meg, hogy Zarolus gondolattal babrál, akkor talán még Jedi ez a lajhár.
Egy elhagyatott szeparaítista bázis...te jó ég mibe csöppentem én máris! Zarolusnak nem sikerült kinyitni az ajtót, talán mégsem Jedi ez a fickó. Javasoltam azt, hogy robbantsuk be az ajtót, de végül is mindenki lehurrogott, így abbahagytam. Ezután az ajtó valahogy kinyílt, fegyvert elő, célra tarts!- mert lehet hogy ami mögötte van, kinyír. Ezután lesétáltunk a lépcsőkön, egy bűzlő kísérleti terembe, de k*csög! Isiaac Freeman szólt, keressünk gázmaszkot, Zarolus meg is találta, fölvettük a maszkot. Eltettem fegyverem, ahogy Freeman kérte, de egy vuki érkezett meg ekkor, bár tudnám, miért tette. Kalel rámkiabált, mint egy bunkó koréliai, egy egy hülye, gondoltam rá én, az Echani.
Együtt továbbhaladva léptünk le egy rejtett szobába, mely tele volt mindenféle furcsa tárgyal. Zarolus, Kalel, Trenel és Isiaac idegesek lettek, látszólag igen furcsát ehettek. Azonban mikor megemlítették Darth Revant, szememből dühös szikrák szöktek ki nyomba. Gyűlöltem Revant, amiért Yusanist megölte, nem is csoda hát hogy dühös lettem tőle. De Kalel elmondta, hogy Vader és Revan Sithek, ó hogy a fene egye meg őket! De ekkor mondta el Kalel hogy ők mind Jedik, Daniel örült hogy végre talált pár Jedit. Ekkor látta a történelem egy darabját: Dooku gróf támadása előtti beszámolóját. Tudta hogy olyan dolgot látott, mit sosem láthat senki más, ki átlagos.
Daniel évek eltelte után vette elő a naplóját, és heves röhögésben tört ki. Végigolvasta a pocsék rímeit, a helyesírási hibáit, a kiskorúakra jellemző vehemenciáját, azt hogy mennyire szánalmas volt akkor. Sikereit pusztán annak köszönhette, hogy „benyomta” őt a média. Olyan ember volt, ki azt sem tudta, mi akar lenni pontosan. De igen… Daniel már tudta, mi akart akkor lenni: Hős. Egy harcos, ki vaktában tesz jót az emberekkel. Nem csoda hát hogy Daniel meghalt a Kaminón. Mármint átvitt értelemben, hisz akkor most nem beszélhetne arról, mi történt vele azon a napon, mely örökre megváltoztatta az életét.
-= Prológus: Holtan született hős =-
Daniel beletúrt világosra festett, rövid hajába. És elkezdte a meséjét. Egyedül ült a szobájában, és visszaemlékezett. Szeretett hangosan beszélni, mert volt egy olyan érzése, hogy öreg korára ezt az egész életet le fogja írni, és fel fogja olvasni egy kiadónak, mert szeretné ha emlékeit mások is olvassák. És reménykedett benne hogy a Birodalommal valaki majd leszámol addigra. Mert ő már feladta a harcot évekkel ezelőtt.
-Hat évvel ezelőtt történt. Kaminón. A Keleen történtek után oda utaztunk a Jedikkel akiket ott megismertem. De végül a Birodalom rajtunk ütött, és menekülni kényszerültünk. Az a rosszul alakult csata bizonyította be nekem, hogy valójában kik ellen is kell harcolnom, és hogy kik a szövetségeseim. Ekkor – életemben talán először – értelmes döntést hoztam. Mérlegeltem az egész életemet. – itt a kardforgató tartott egy kis szünetet, hogy felidézze az eseményeket, majd folytatta.
-Ha mai szemmel kéne szétnéznem azokon a Jediken, Lázadókon akik oldalán harcoltam… azt mondanám hogy egy reménytelen bagázs, szánalmas álmokkal. Na nem mintha én más lettem volna. Én is harcolni akartam, hős akartam lenni. A nagy Daniel, az onderoni Berethon családból, ki karddal harcol és mindig győz. – mondta nevetve Daniel, majd megrázta a fejét.
-De abban a pillanatban, amint sikerült megmenekülnünk, rájöttem hogy az egész eddigi életem pocsékba ment. A családom ellen fordultam, cserben hagytam azokat akik felneveltek, csak azért hogy az álmaimnak éljek, mint valami kis óvodás. Most már megértem apám érzéseit, de anno inkább menekültem az igazuk elől. Naiv voltam, végtelenül naiv. De térjünk vissza a történetre. – Daniel úgy adta elő a dolgot, mintha egy riporter hallgatná. Szerette ezt a fajta szerepjátékot.
-Még nem volt olyan a gondolkodásom, mint ma. De már akkor is éreztem, hogy felesleges harcolni a Birodalom ellen, mert bárhol megtalál, és könyörtelen akár az acklay vagy a nexu. Így már nem volt bennem meg az a tűz, mint az elején, ezért megkértem a „társaimat” hogy tegyenek ki a Nar Shaddán. Szerencsémre ezt megtették. Elköszöntem tőlük, és azóta nem is találkoztam a csapattal, nem tudom most mi lehet velük. Nem is érdekel. Akkoriban kezdett a saját életem foglalkoztatni. És itt veszi kezdetét az utazás.
-= A Birodalom 6. esztendeje – 1. Fejezet: A Honzoulok =-
-A Shaddán meglátogattam egy régi barátomat, Quint S. Mart-Kont, ki foglalkozott irathamisításokkal, amellett hogy civilben úrhajó kölcsönzésből tartotta fenn magát. Megkértem, hogy készítsen nekem egy új személyit, és egyéb papírokat amik szükségesek lehetnek. Az új nevemen nem gondolkodtam túl sokat. Garagon Wexx lett a nevem, amit egykori mesterem tiszteletére vettem fel. Garagon Wexx munkáját tekintve pilóta volt, édesapja és édesanyja pedig korán meghaltak. Igen, jelenleg is így hívnak. Ekkor halt meg hivatalosan is Daniel Berethon. Quint kölcsön adta nekem a Nyamvadt névre keresztelt YT-1300as gépét, melytől saját bevallása szerint „undorodott.” Nem is csodáltam, hiszen ő ennél sokkal jobb gépekkel is kereskedett. – a kardmester most sejtelmesen elmosolyodott. – Quintet két év múlva lecsukták a Corellián, sensostim csempészet miatt. Ugye mondanom sem kell hogy azért mi járt neki? Így a hajó nálam maradt, nem adtam neki vissza. – Garagon eltöprengett, és felidézte az eseményeket, ismételten.
-A személyi megszerzése után egy ideig a Nar Shaddán maradtam, és a hajómban laktam. A kardomtól megundorodtam, ezért eladtam. Végül felkeresett egy furcsa pasas. Kopasz volt és furcsa göncökben járt. A legfurcsább az hogy nem volt nála fegyver. Azt kérte, hogy vigyem el egy távoli bolygóra, név szerint a Ganduarra. Ilyen bolygóról még nem igazán hallottam, de a galaxis térképén szerepelt a neve. Azt mondta, jó fizetést fog adni. Mivel nem akadt jobb munka, elvittem a pasast a kis bolygójára. Mint később kiderült, Pchal volt a neve, és egy Honzoul nevű szerzetesrendbe tartozott. A bolygó maga elég szép volt. Erdők borították. Volt rajta pár falu, és az erdők közepén éltek a szerzetesek. A templomuk egész szép volt, barátságos volt a hangulata. – Garagon lehunyta a szemét egy pillanatra, és utána folytatta. Nyilván a templomot idézte fel.
-Pchal bemutatott a többi szerzetesnek is, és elkezdtem nekem mesélni a hitükről. Egy békés istent imádtak, Gary-t. Hitük szerint Gary békéje begyógyítja az idő sebeit, és javasolták nekem, hogy maradjak velük. Azt nem tudom, honnan tudták hogy békére lenne szükségem, de azért elgondolkodtam rajta. Végül – mivel nem siettem sehova, hisz nem volt motivációm az életben maradásra – velük maradtam, és egy évig boldogan éltünk együtt. Pchal beavatott a feljegyzéseikbe, az írásaikba. A honzoulok fontosnak tartották a művelődést, ezért annyi holokönyvet egyszerre nem olvastam még el, mint abban az egy évben. Megtanultam minimálisan megérteni a vukik nyelvét, és csiszoltam a hattit. Most hogy így visszagondolok, ez volt az egyetlen olyan év, ahol nem voltak problémáim. A hajamat én is kopaszra vágattam, felöltöttem a gönceiket és elkezdtem abban hinni, amiben ők. Még mindig írtam verseket, de már csak a saját és barátaim szórakoztatására. Megjegyzem, jobb rímeket írtam mint valaha.
- = A Birodalom 7. esztendeje = -
Egy év múlva rég nem látott ismerősbe botlottam, aki merész szándékkal jött a bolygóra. Daradd Vorts, a twi’lek harcművész akivel a Tatooineon vívtam meg, eljött hogy elégtételt vegyen az öreg Pchal barátomon. Pchal ugyanis – hozzám hasonlóan – harcos volt, mielőtt ide jutott. Ő volt Vorts apjának, G’an’dának a gyilkosa, aki fiához hasonlóan vívóbajnok volt. Pchal megkért, hogy ne avatkozzak bele. Azt is mondta, hogy megpróbál ésszel hatni rá. Pchal ugyanis már ezerszer megbánta a dolgot, és azt kívánta bár sose lett volna harcos. – Garagon oldalra pillantott.
-De ennyi év alatt rájöttem hogy két dolog vak: a szerelem, és a bosszú. Mondanom sem kell, hogy Vortsot nem hatotta meg az öreg szerzetes beszéde. Tipikusan az a fajta harcos volt, aki tűzön-vízen átmegy ha kell, de mindenképp bosszút áll. Magával hozta azt a kétágú vibrokardot, amit ellenem is használt. Én távolról figyeltem őket, és úgy tűnt, Vorts felismert engem ennyi év után is. Felszólította Pchalt hogy harcoljon, de a szerzetes nem akart. A kardját is már régen eladta, pontosan úgy, ahogy én, ő is megundorodott a saját fegyverétől. Végül Vorts megölte őt, és akkor bennem felizzott a harag. De nem rohantam oda hozzá, mert tudtam hogy Vorts akkor engem is megölne. És meg is akart ölni. Nem volt elégedett a bosszújával, ezért eldöntötte hogy rajtam fog bosszút állni, mert biztos volt benne hogy én visszaütök ha megütnek. És igaza is volt. Okot adott nekem a bosszúra. És én bosszút akartam állni. Odavágott hozzám egy kis lemezt, melyen rajta volt a hívószáma. Azt mondta, ha felkészültem, hívjam fel és szervezzünk meg egy párbajt. Bosszúmtól hajtva belementem. – Garagon megvakarta az arcát, aztán folytatta.
-Felvettem a fizetségemet a szerzetesektől, amit a fuvarért kellett volna kapjak egy éve, és mindent elfeledve amiben pár órája amit hittem, a Tatooinera vettem az irányt.
-= 2. Fejezet: A Sárkánykard = -
-Mikor leszálltam Mos Eisleyba, kicsit körülnéztem. Szomorúan jegyeztem meg, hogy a helyzet nem változott, mióta részt vettem az itteni tornán. Az utcák ugyanúgy tele voltak hajléktalanokkal, besúgókkal, és megannyi más bűnözővel. Kerestem egy boltot, ahol lehet kardokat venni, de azt akitől az előző fegyveremet szereztem, nem találtam sehol. Aztán az is eszembe jutott hogy miért: „a lézerfegyverek korában a kardok elvesztik szükségességüket, és már csak játékszerek, egzotikumok lesznek.” – köszönt el évekkel ezelőtt így tőlem a boltos, mikor megvettem tőle a kardomat. Nyilván bezárt, tönkrement. Végül s igazat kellett neki adnom, mert kevés embert láttam kardokkal járni a galaxisban. – Garagon kényelmesebb pozícióba helyezkedett, és úgy folytatta a történetét.
-Nem volt mit tenni, kérdezgettem a embereket hogy nem-e foglakozik még Mos Eisleyban valaki kardkészítéssel, árusítással. Végül egy hajléktalan mondta el – némi „honorárium” felvétele után – hogy Anchorheadben él egy öreg arkániai a lányával, akik mindenféle egzotikumot árultak, és állítólag volt köztük egy kard. Miután elutaztam Anchorheadbe, felkerestem a boltos, Hutaart. Hutaar valóban élt ebben a városban, és valóban árult egzotikus tárgyakat. Ezek között volt egy nagyon érdekes vibrokard is. A pengéje ívelt volt, és a penge keresztvasa a szokásostól eltérően kerek volt. A markolatát körbevonták fényesre csiszolt krayt sárkány csonttal. Soha életemben nem láttam még olyan gyönyörű kardot. Eldöntöttem hogy ezt mindenképpen megveszem, nem kell más kard. A gond csak az volt hogy nem tudtam megfizetni a 7, 500 kredites árát. Kissé kiakadtam hogy ennyit elkérnek egy kardért, de persze az öreg arkániai mondta a magáét, hogy ez egy páratlan kard, egyedi, stb. Mikor rákérdeztem arra hogy honnan van, azt mondta hogy ő sem tudja, csak azt hogy a fegyver készítője egy bizonyos Juin Wexx volt. – az egykori bárd a homlokára tette a kezét.
-El lehet képzelni, mennyire megörültem így a kardnak. Azt a mesterem mesélte, hogy korábban készített egy egzotikus vibrokardot, de csak eladásra szánta. Vicces hogy a kard végül egy olyannál kötött ki, aki szintén el akarta adni. Na de, kanyarodjunk vissza. Pénzem annyi nem volt hogy megvehessem, ezért megpróbáltam lealkudni. Az arkániai azonban nem engedett az összegből, így megkérdeztem hogy ha nála dolgozom, vagy elvégzek valamit amit ő nem tud, akkor hajlandó-e nekem adni a kardot? Nem volt kompromisszumképes. Így hát elballagtam a boltból, egyenesen az egyik kantinba. Ott véletlenül botlottam bele Hutaar lányába, Iximbe. Beszélgettünk, és elárulta hogy az apja és ő költözni akarnak, mert ezen a bolygón nem sokan érdeklődnek az egzotikumok irányt. Megemlítettem neki a kardot, mire a lány csak a fejét fogta. Széplány volt egyébként. Nem, nem jöttem vele össze. Megpróbáltam őt is kérni, hogy a kardért cserébe adjon nekem valami munkát, vagy valami. Vele már jobban megértettük egymást. Azt mondja, a volt barátja már egyszer megpróbálta őt megerőszakolni, de szerencsére az éppen arra járó birodalmi őrjáratoknak köszönhetően letett a szándékáról. Megkért, hogy vigyázzak rá, és intézzem el a hapekot, ha esetleg megint Ixim életére törne. – Gargaron kajánul elmosolyodott.
-És az életére is tört. Még aznap rá akart nyomulni, mikor elköszöntem tőle. Egy tőrrel akarta megtámadni őt, de én cseles voltam. Nem akarom magamat fényezni, de valami hihetetlen jól nézett ki, ahogy a földre kényszeríttettem az alakot. – tapsolt egyet kezével a borostás férfi, és folytatta.
-Az ürge többé nem is jött vissza. Mi tagadás, elég komolyan megfenyegettem. – nevetett a harcos, és utána mesélt tovább.
-Abban egyeztünk meg, hogy éjszaka találkozunk, mikor az üzlet már bezárt és a lány apja nyugovóra tért. Vártam hát a bolt előtt, és a lány kinyitotta nekem az ajtót. Odaadta nekem a fegyvert, és utána elköszöntünk egymástól. Kezemben az új fegyverrel távoztam a bolygóról.
- = 3. Fejezet: Vae Victis = -
-Sok-sok év óta először tértem vissza az Onderonra, és csakis azért hogy gyakoroljak az új kardommal, melyet a mesterem hagyott hátra. Senki sem tudta hogy visszatértem gyakorolni. A díszes kard és én nagyon jól tudtunk együtt dolgozni. Új mozdulatokat dolgoztam ki, és igyekeztem felkészülni a mocskos trükkök ellen is, mert ebben a csatában nem lesznek szabályok. Hónapokat töltöttem a felkészüléssel, még a hajam is visszanőtt valamennyire. Sok időt kellett eltöltenem az edzésekkel, hiszen egy éve nem fogtam már a kezemben kardot, és a tudományom is kissé megkopott. Kellett egy kis idő, mire visszarázódhattam. Edzés közben gyakran jutottak eszembe a mesterem és Pchal mondatai a „harcosi megtisztulásról.” Ők így nevezték azt, mikor egy gyűlölettel élő harcos motivációja lassan átalakul valami nemes érzéssé, de a célja nem változik. És lassan éreztem hogy ez velem is megtörténik. Még mindig végezni akartam azzal az alakkal, de már nem a gyűlölet motivált. Hanem az, hogy megmentsem. Hogy megmentsem attól a sötétségtől, amiben élte az életét. Ismét embernek éreztem magam. – Garagon arca komolyra fordult.
-A harcra négy hónap múlva került sor. Vorts azt mondta, ő is sokat készült, mikor felhívtam. Közös megegyezés alapján a Dantooine bolygón mérkőztünk meg egymással, távol a falvaktól. Ősi módszer szerint tisztelegtünk egymás előtt, és mielőtt nekikezdtünk volna, Vorts elmondta hogy hátrahagyott egy levelet, melyben az állt hogy öngyilkos lett. Így készült fel arra a lehetőségre, hogy alulmarad a csatánkban. És akkor megkezdtük. Mindketten nagyon jól vívtunk, és mindketten végezni akartunk a másikkal. De az indokok most már mások voltak. Ha én is a gyűlöletemet vetettem volna be ellene, akkor biztosan alulmaradta volna. Mert Vorts nem tudott hideg fejjel harcolni. Egyszer sikerült megvágnia a hátamat, de szerencsére nem talált fontos pontot. Mikor a csatánk a végéhez közelített, kettéválasztotta a kardját, és úgy próbált leszúrni, mint a nagy tornán. De most felkészültem. Elkerültem a döfést és egy gyors vágással kicsaptam a twi’lek kezéből az egyik, majd a következő mozdulattal a másik kardját. Ezt követően megvágtam a combját, és ezzel a földre kényszeríttettem. Mikor feltérdelt, a háta mögé álltam, és hozzá tartottam a mesterem által készített kardot a nyakához. És utoljára felajánlottam neki hogy éljen tovább, de a nagy, büszke harcosokra jellemző mondatával búcsúzott: „Inkább a halál, minthogy gyáván megfutamodjak.” – Garagon beletúrt a hajába, és sóhajtott egyet.
-Persze én tudtam hogy nem innen fúj a szél. Egyszerűen csak érezte, hogy legyőzték, pedig mindent beleadott. És belátta, hogy a gyűlölettel nem tudott győzni. De nem lett volna képes arra hogy kilépjen a bosszú árnyékából, ahhoz már túl régóta élt benne. A részévé vált, pont úgy akár a tüdeje. Bosszú nélkül elveszett volna. Így végül egy szállóigével búcsúztam tőle: „Jaj a legyőzötteknek!” és lefejeztem. És akkor ottmaradtam egy darabig. Tudatára ébredtem annak, hogy végeztem azzal, aki egyszer legyőzött és megölte a legjobb barátomat. És annak is, hogy most már ismét harcos vagyok. És bajnokká lettem. Nyugalommal harcoltam a gyűlölet ellen, tisztára úgy akár egy Jedi Lovag. Végül Hős lettem, aki megmentett egy olyan lelket, kit már elemésztett a bosszú. De, azt tudtam hogy ez mindennek látszik, csak öngyilkosságnak nem. Ezért hát amilyen gyorsan tehettem, megléptem a bolygóról. – Garagon mélyet lélegzett, majd kifújta a levegőt.
-Ezután ismét céltalanságot éreztem. Akárhogy is, Vorts adott egy életcélt, és – átvitt értelemben – de megmentett a sötétségtől. Viszont most már tudtam hogy az életem egyszerű fordulatot vesz, és hozzá kell szoknom a normális élethez. Ekkor barátkoztam meg azzal a ténnyel, hogy harcos vagyok, voltam és leszek a szívemben mindörökké.
-= A Birodalom 8. Esztendeje - 4. Fejezet: Élni =-
-Elmentem fodrászhoz, levágattam a hajam új fazonra, és befestettem világosbarnára. – Garagon beletúrt a hajába.
-A békésebb élet reményében már nem térhettem vissza a szerzetesekhez, hisz szinte mindent megszegtem, amit tanítottak nekem. Így megpróbáltam pilótatudásomat kamatoztatni, és egy alderaani gyorsétteremben dolgoztam, mint futár. – Garagon felnevetett.
-Ahhoz képest hogy futár voltam, egész jó kis életem volt. Elgondolkodtam a családalapítás gondolatán is, elvégre már beléptem a harmadik x-be. Eljártam szórakozni, hamar szert tettem barátokra, és kezdett köztem és egy nő között kialakulni egy kapcsolat. Azonban hamar véget is ért, mert elköltözött a vőlegényéhez így kiderült hogy csak flört volt az egész. – Garagon a homlokára csapott.
-Más nagyon nem történt, amit fontos lenne kiemelnem. Alderaanon kezdtem megint verseket írni, amiket a HoloNeten tettem közzé egy erre szakosodott oldalon. Sok értelme nem volt, mert díjakat sem nyertem vele. – Garagon gondolkodni kezdett, hátha eszébe jut még valami.
-Óh igen! Volt egy barátom, aki szeretett volna vívni tanulni, ezért eljártam vele edzeni. Kikötöttem hogy csak akkor, ha megtanít a Teräs Käsi-ra. Ugyanis még nem igazán volt alkalmam tanulmányozni ezt a harcművészeti ágat. Megadatott a nagy alkalom. Én vívni tanítottam, ő meg a verekedés másik formájára tanított. A vívást így állandóan edzhettem vele, de már csak hobbi lett belőle. Majd az egyik edzésünk során elhangzott az a mondata, ami nagy hatással volt rám a jövőben. „Tanítanod kéne másokat is.” És ekkor eszembe jutott hogy kardmester létemre egyetlen „hivatalos” tanítványom sem volt. Így hát meg volt az új cél: csoportos vívásoktatás, több emberrel megosztani az echani tudományokat. A barátom – a neve Wolns Houger – lett az első tanítványom, és az új cél megvalósítása mellett folytattam a nyelvtanulást is. Nyelvtanárhoz jártam, segédprogramokat töltöttem le, megtettem mindent annak érdekében hogy ne tűnjek műveletlennek. És hát, ez az év így gyorsan elrepült. Volt mit csinálni.
-= A Birodalom 9. Esztendeje – 5. Fejezet: Új Álom =-
-A tagok toborzásával nem volt gondunk, mert Houger a saját baráti köréből szerzett pár embert. Eleinte a városon kívül edzettem velük. Megtanítottam őket az echani pusztakezes harcára, és persze vívni is. Már amennyit lehetett tanítani nekik ilyen röpke idő alatt. – Garagon megvakarta a fejét.
-Később az egyik tehetősebb tanítványom, Korsen Jinn kibérelt egy kis épületet, ahol folytattuk az edzéseket. Nem kértem el pénzt az órákért, hiszen élveztem amit csinálok. Még mindig futárként dolgoztam, ezért csak hétvégén tudtunk összeülni. Fakardokkal gyakoroltuk a vívást. Igyekeztünk annyi pénzt összehozni, amennyiből fizethettük a bérleti díjat. Minden ment simán, egyre többen jöttek tanulni tőlem. Élveztem. – azonban a mester arcáról most lehervadt a mosoly.
-De mikor azt hiszed, hogy már senki nem teheti tönkre az álmaidat, felbukkan egy harcos, aki gondoskodik róla. Ezúttal egy ősz hajú, 40 körüli férfi személyében jött el a gond, akit Jutának hívtak. Juta Mallen, hogy pontos legyek. Az egyik órámon bejött az edzőterembe, de csak azután, miután az óra már a végéhez közeledett. Juta – ki magáról azt állította hogy nagy erejű echani mester – felelősségre vont, hogy milyen elvi alapon merészelem megosztani a tudásomat az „arra méltatlanokkal”. Ugyanis azt tudni kell hogy nem mindegyik harcművész olyan mint én, hogy szeret tanítani. Vannak olyanok, akiket Wexx mester csak hagyományőrzőnek nevezett. Ezek az echani mesterek csakis három tanítványt tanítottak ki életük során, és nem vettek fel többet náluk. Wexx mester nem így gondolta, de aki őt tanította, igen. És ez a Juta Mallen is szégyennek érezte azt hogy csoportosan tanítják azt a harcművészeti ágat, melyet ő nagy odaadással, hagyománnyal és odafigyeléssel tanult két csapattárssal. Eléggé felidegesített, így a párbajunk elkerülhetetlen volt. Fából készült kardokkal vívtunk, és ez volt az első párbaj hosszú idő óta, amit egy másik echani vívó ellen vívtam. Juta nem túlzott, valóban erős volt. Nagyon erős. Szégyenemre mondom, nem tudtam legyőzni őt. – az echani harcművész megrázta a fejét.
-Végül legyőzött, nyilvánosan megszégyenített a diákjaim előtt, majd távozott. Közölte, hogy hónapokon belül visszatér, és ha még mindig azt látja hogy tanítok, végez velem. Hagyott időt a felkészülésre, mert tudta hogy úgysem fogom befejezni az oktatást. Ismét feltámadt bennem a harcos. Nekiálltam edzeni, ismételten. De miközben edzettem, óriási tragédia ért. Juta küldött egy üzenetet talált egy másik kardmestert Onderonon, aki több diákot kezdett el tanítani, és megölte őt. Azonnal tudtam hogy ki volt az áldozat: az én mesterem. Heteken keresztül hajtott a bosszú, mert már nem csak rólam szólt ez az egész. És nem is a bosszúról. Arról szólt, hogy Juta öncélúan a saját képére akarta formálni az echani mesterek tanítási módszereit, és istenként ítélkezik a szemében „hulladék” mesterek fölött. Tisztában voltam azzal, hogy ezen a harcon több fog múlni, mint az én vagy az ő élete. Alighanem életem legnagyobb csatáját kellett megvívnom. És azt is tudtam hogy nem végezhettem vele, mert az nem javítana már semmin. És végül eljött az a pillanat, amikor kihívott. De nem az Alderaanon küzdöttünk meg. Ahhoz az túl tiszta bolygó volt. Ragaszkodott hozzá, hogy a végső csata az Onderonon legyen. Így ismét vissza kellett térnem a bolygóra, és ismét harci szándékkal. Juta saját házában került sor a párviadalra. A párbajt azzal a vibrokarddal vívtam, amit Wexx mester készített. Nagyon nehéz és hosszadalmas párbaj volt. Sok apró sebes szereztem, és horzsolásokat, de végül sikerült térdre kényszeríteni. De nem öltem meg. Ő azonban ezt a kudarcot nem volt hajlandó elismerni, és saját magát szúrta le. –Garagon a kezeit a szája elé tette. Nyilván elég borzalmas látvány lehetett egy ilyen öngyilkosságot látni.
-Az év békésen haladt tovább, nem történt semmi különös. De megszületett bennem egy elhatározás.
-= A Birodalom 10. Esztendeje – 6. Fejezet: A mester és a galaxis =-
-Nem sokkal a 32. születésnapom betöltése után döntöttem el véglegesen hogy elhagyom Alderaant, és máshol is elkezdek tanítani. Elbúcsúztam a tanoncoktól, Hougert meg kineveztem mestertanoncnak, és megígértem neki hogy hat év múlva visszatérek, hogy megnézzem mennyit fejlődött. Megígérte hogy folytatja az edzést, és igyekszik a többieket is edzeni. Tehát rábíztam az alderaani edzőterem sorsát. Én pedig – mint ahogy most is – vándorlok a galaxisban. – Garagon felkelt az ágyból, hogy kimehessen a mosdóba ahol éppen…
Faj: Ember
Kor: 26 éves
Kaszt: Kalandozó
Foglalkozás: Bárd
Nem: Férfi
Felszerelések: egy jegyzetfüzet,1 vibrokard, egy Blaster sugárpiszoly, egy YT 1300-as
Külső: Elegáns bőrnadrág és bőrcsizma, mellény és fehér színű pulóver. Arca markáns és szőrtelen, haja rövid és színe fekete, szeme színe kék.
Lakhely: Mindig más és más
Elötörténet: Gazdag Onderoni családból származik, de Naboo-n született. Hat éves korában szülei szerették volna, ha nemes echani harcos lesz, mint a nagyapja, Joronald Berethon. Onderonra költöztek, és a fiút egy Juin Wexx nevű kardmester kezdte el tanítani. Daniel Onderonon járt iskolába, és ott nőtt fel. Tanítómestere nekiadta vibrokardját, mikor a fiú legyőzte öt. Ezzel Daniel 18 évesen befejezhette kiképzését. A fiú egyike lett Onderon vívómestereinek, de úgy döntött, hogy nem fog tanítani. Viszont részt vett egy harcosi tornán, a Tatooine-on, ahol 20 évesen megszerezte a 4.helyet,mivel Daradd Vorts, twi'lek harcművész duplapengés vibrokardját az utolsó pillanatban kettéválasztotta, így lesértette vele Daniel combját. A párbaj után Jabba a Hutt egyik szolgája ment oda hozzá, és elmondta neki, hogy Jabba 30 000 kreditet ajánl neki, ha csatlakozik hozzájuk. Azonban Daniel sok sötét pletykát hallott Jabbáról, és amúgy sem bízott a Huttokban, így elutasította, és elrepült apjától kapott gépén. Huszonhárom évesen egy barátja hallhatta, hogyan énekli az Onderon Himnuszát lövészgyakorlás közben. Ö megdicsérte öt, mondván hogy szerinte nagyon szép hangja van.
Egy évvel később barátja addig unszolta, amíg fellépett az Ezüst Kígyó klubban. Csodálatos hangja és külleme egy csomó női rajongót szerzett, akik sikítozva akarták lerohanni Danielt, de hála a biztonságiaknak, ez nem jött össze. Daniel fellépett a többi klubban is, hatalmas sikerrel. Sok pénzt kapott azért, hogy több klubban is felléphessen. Fellépett olyan klubokban is, ahová csak a gazdagok járnak, mint például az Arany Alma, Kék Tenger, Gyöngyvár és a Siker Kulcsa. Szülei akkor döbbentek rá, hogy énekes lett, mikor felénekelte az Onderon Himnuszát a Főtéren. Családja nagyon mérges volt rá, hisz hatalmas harcost akartak faragni belőle, mint a nagyapja, de ö mást akart. Azt mondta, sokkal több pénzt és sikert szerezhet, mint harcosként küzdve a galaxisban. Erre apja nekiment fiának egy vibrokarddal. A fiú számított erre, és kihúzta hüvelyéből kardját. A fiúnak öt perc harc után sikerült legyőznie apját, de nem ölte meg, hanem helyette visszarakta kardját a hüvelyébe. Apja elfogadta a vereséget, de nem tűrte szó nélkül, és kitagadta fiát. Édesanyja csak sírt, de nem tehetett semmit az ügyben, hisz ez most a családapa dolga volt.
Huszonhárom évesen Daniel járt már sok helyen a galaxisban, hogy zenéjével hódíthasson. Sok pénzt keresett, de a pénzből csak járgányát szereltette állandóan, vagy az adott bolygón, ahol lakott, lakást bérelt, ételt és italt vásárolt. Legnagyobb sikerét az Alderaanon érte el, ahol 24 évesen fellépett. Ekkor egy nagy ünnepségen énekelte el az általa költött legszebb dalt, melyhez saját zenei kíséretet is kapott. "Édes galaxisom" című számát felvette a holonet, és még a coruscanti rádiókban is a zenei listák élére került. Rengeteg fiatal hallgatta zenéjét, kik szerint ö volt az, ki fiatalosságot vitt a zenei életükbe. Ez a szám szövege:
Mikor a szemedbe nézek, arra kérlek, legyél velem mindenben, drága édesem. Szépen kértelek, lehessek veletek, drága bolygók, ti szépen villogó golyók.
Egyben hiszek, egyben élek. És ez vagy te, ó én édes galaxisom.
Viszlát szerelem! Isten veled! Nekem csak egy a fontos, és ez vagy te, ó én édes galaxisom.
zongora és hegedűjáték
Egyetlen szerelmem, kit mindig megverettek, könnyes szekkel, figyellek titeket, de én nem tehetek, érted semmit sem, ó egek, én megyek, járom majd az életem. Senki sem vehet el tölem, különben csontok törnek. Sohase félj, csak élj, mert számodra nincs se nappal, se éj. Szép vagy nekem, mint édesanyámnak a nevem, melyet mindig hall, ha az én szeném szól.
refrén
zongora és hegedüjáték,mikorben folyamatosan lassul,majd megáll.
Hatalmas tapsvihar tört ki. Danielt a Coruscanton megkérte az Uralkodó, hogy csináljanak neki saját adást, mert neki nagyon tetszik, de Daniel elutasította, mivel túl sokan ismernék akkor, és ez titok volt: utálta a Birodalmat és az Uralkodót, amit a Jedikkel tett, hisz Daniel szerette a Jediket. Egyetlen szót sem hitt el abból, amit az uralkodó mondott róluk.
Huszonnégy évesen együtt zenélt a Tatooine-on a Cantina együtteseivel, és még a kicsi Leia Organanak is énekelt Bail Organa felkérésére egy altatódalt. A kislány nagyon szerette Daniel zenéjét. Sok pénzre tett szert, de igazán sosem költekezett belőle. A Külső Perem vidékein zenélgetett gazdag embereknek jó pénzért. Úgy érzi, megtalálta a végső nyugalmat, hála a zenének.
A Szerelem igen múlandó dolog volt életében. Bár volt nőkkel dolga, azért egyben sem találta meg az igazit. Huszonöt éves korában duettet énekelt egy ünnepségen Adyna Longgal, Dantooine legnépszerűbb énekesnőjével, akivel egymásba szerettek. Egy évig jártak együtt, de a dologból kemény szakítás lett, mivel szerelme féltékeny volt barátjának állandó jókedve miatt, mivel barátnője komoly jellem volt.
Daniel Berethon jelen pillanatban YT-1300-án járja az űrt, és bolygóról bolygóra vándorol. Jelen pillanatban Dantooine-ra tart megpihenni egy kicsit.
Üdvözletem nektek. Az én nevem Daniel Berethon. Egykoron Echani Kardmester voltam, de lemondtam a jövőmről, mikor úgy döntöttem, vándor énekesnek állok. Mostmár megbántam az ötletemet. Sok kalandban volt részem. Azt hiszem, a legjobb, ha elmesélem legutóbbi kalandomat, ahogy csak én tudom.
Daniel Berethon vagyok én, életem nem éppen egy leányregény. Legutóbbi kalandom sem volt irodalmi, hiszen megtudtam, milyen egy birodalmi. A Dantooine-on bolyongtam éppen, a Jedi Enklávéban kutatva, nem is tudtam, mekkora hibát vétek vala. Mikor följutottam a romok tetejére, nagyot csaptam a homlokomra: Yusanis szentjeire! Ötven birodalmi páncélost láttam, épp hogy csak megállt a két lábam. Segítségért kiáltottam én, mire ötven fegyer szegeződött felém. Végül aztán lehoztak, jól ki is fosztottak. Elvették kardom, elvették az iratom, még szerence, hogy én éjjel-nappal vigadom. Bár okom nem volt rá, hiszen fáztam, és az engem őrző katonákat sem érdelke, vajon nincs-e lázam? Aztán másnap reggel jött hozzám egy Sötét Alak, a neve Darth Vader volt, és tudtam ám, hogy harap. Nem féltem tőle, nem én, mikor a kezét tartotta felém. Magasba emelt, és fojtogatott, vele volt az Erő, de nem a kardom. Kérdezte tőlem, mit kerestem én, én erre azt feleltem, Jediket keresnék. Vader nagyúr erre földhöz vágott, inkább nem mondom, mim sajgott. Felvittek engem egy Csillagrombolóra, akkor tudtam már, elért a bolondóra. Az őrök azt mondák "Kesselre mész! Én inkább kértem volna a nagyurat, hogy érjen el a vész!". Mikor Vader nagyúr ezt megerősítette, teljesen letört lettem. De nem várhattam végzetem, tettetem az éheset. Bejött hozzám egy őr, de én aztán leütöttem őt! Nem voltam rest, elvettem hát fegyverét, fölcsatolva övemre hagytam el a testét. Kint a folyosókon kerestem a hangárt, hogy végül elhagyhassam ezt a mihaszna banzájt. Sok-sok séta múlva a központba értem, magam fejvadásznak kiadva a hangárt kerestem. Megszólalt a riasztó, jelentve: "Egy fogoly megszökött! Egy fogoly megszökött!" Leütvén a tisztet, rögtön elrohantam, nyomomban legalább 10 birodalmi gárdista. Sok-sok cseles menekülés után, visszaszereztem kardom, majd indultam tovább, várva, mi jön ezután. Rengeteget rohanva, túszt ejtve, fetrengve, de elértem a hangárt, hála az Istennek. Találham egy hajót, mibe rögtön beszálltam, szerencsére működött, áldottam a hazámat. Fölszálltam vele, elhagyva a hajót, alaposan megtréfálva a Csillagrombolót. Volt ingyen hajóm, ezen ugrottam hiperűrre, a Kalee-ig meg sem álltam, csak aludtam, és arról álmodtam, hogy benne vagyok a zűrben.
Kilépve a hiperűrből, Kalee fölé értem. Nagyon megörültem, hogy végre ideértem. Landolásom azonban nem volt sima, mert lövöldözni kezdett rám pár p*csa. Miután "sikeresen" földet értem, a hajóm tropára ment, és én ezt nem értem. Lemásztam a hegyről, mikor fölvettem fegyvereimet, mástam, szinte majdnem leestem. Mikor leérkeztem, az sem volt szép, fölestem mindenben, ó hogy átkozná őket az ég! Mocskos lett a ruhám, ami nem volt olcsó, ha meglátnak, azt hiszik, én vagyok a csóró. Nem volt könnyű, miközben vándoroltam, és végül beomlott alattam a föld, megpillantottam egy öregembert, azt hinnéd rá, őrült. Bemutatkozott, én is neki. Nevére már nem emlékszem. Csatlakoztam hozzájuk, hogy jussunk el egy hajóig, mert nem akartam itt rostokolni halálig. Összefutottam egy Zarolus nevű fiúval, biztos sok titka lehett, kiváncsi lennék, mi lenne az? Mentelés közben hullákst láttunk, azt hittem mindjárt magam elhányom. Végül egy kalesh gyerek jött elénk, mi meg fogtunk magunkat, és futottunk, mintha vérnénk.
Miután már mi eléggé meglógtunk, úgy döntöttünk, ideje lassítanunk. Találkoztunk pár csempész alakkal, de olyanok voltak mintha üldöznék őket Harakkal. Zarolus megemlítette az Erőt. Fölpumpálódott bennem a vér, és előkaptam pisztolyom észveszejtvén. Rá is céloztam rögtön Kalelre, kinek keze le is tört, remegve. A sebesült csepész miatt repültem én, föl egy fára és leestem én. A fegyvereim egyikét Kalel elvette, de volt még nekem tartalék, ó persze hogyne! Átkeltünk mocsaron, sáros részeken, mindig én mentem előre, ó a szemetek! Elértünk egy bázishoz, jól nézett ki, de volt egy dolog amin ki ne akadna ki? Kaptam egy lövést, el is ájultam, csak fél óra múlva keltett föl a kis muja. Kalelt utáltam, de nem öltem meg. arra sem méltó hogy én ezt megtegyem. Ő vitt italt, és vittem ételt, lepakoltam mindent és vártam a vételt. Ekkor láttam meg, hogy Zarolus gondolattal babrál, akkor talán még Jedi ez a lajhár.
Egy elhagyatott szeparaítista bázis...te jó ég mibe csöppentem én máris! Zarolusnak nem sikerült kinyitni az ajtót, talán mégsem Jedi ez a fickó. Javasoltam azt, hogy robbantsuk be az ajtót, de végül is mindenki lehurrogott, így abbahagytam. Ezután az ajtó valahogy kinyílt, fegyvert elő, célra tarts!- mert lehet hogy ami mögötte van, kinyír. Ezután lesétáltunk a lépcsőkön, egy bűzlő kísérleti terembe, de k*csög! Isiaac Freeman szólt, keressünk gázmaszkot, Zarolus meg is találta, fölvettük a maszkot. Eltettem fegyverem, ahogy Freeman kérte, de egy vuki érkezett meg ekkor, bár tudnám, miért tette. Kalel rámkiabált, mint egy bunkó koréliai, egy egy hülye, gondoltam rá én, az Echani.
Együtt továbbhaladva léptünk le egy rejtett szobába, mely tele volt mindenféle furcsa tárgyal. Zarolus, Kalel, Trenel és Isiaac idegesek lettek, látszólag igen furcsát ehettek. Azonban mikor megemlítették Darth Revant, szememből dühös szikrák szöktek ki nyomba. Gyűlöltem Revant, amiért Yusanist megölte, nem is csoda hát hogy dühös lettem tőle. De Kalel elmondta, hogy Vader és Revan Sithek, ó hogy a fene egye meg őket! De ekkor mondta el Kalel hogy ők mind Jedik, Daniel örült hogy végre talált pár Jedit. Ekkor látta a történelem egy darabját: Dooku gróf támadása előtti beszámolóját. Tudta hogy olyan dolgot látott, mit sosem láthat senki más, ki átlagos.
Daniel évek eltelte után vette elő a naplóját, és heves röhögésben tört ki. Végigolvasta a pocsék rímeit, a helyesírási hibáit, a kiskorúakra jellemző vehemenciáját, azt hogy mennyire szánalmas volt akkor. Sikereit pusztán annak köszönhette, hogy „benyomta” őt a média. Olyan ember volt, ki azt sem tudta, mi akar lenni pontosan. De igen… Daniel már tudta, mi akart akkor lenni: Hős. Egy harcos, ki vaktában tesz jót az emberekkel. Nem csoda hát hogy Daniel meghalt a Kaminón. Mármint átvitt értelemben, hisz akkor most nem beszélhetne arról, mi történt vele azon a napon, mely örökre megváltoztatta az életét.
-= Prológus: Holtan született hős =-
Daniel beletúrt világosra festett, rövid hajába. És elkezdte a meséjét. Egyedül ült a szobájában, és visszaemlékezett. Szeretett hangosan beszélni, mert volt egy olyan érzése, hogy öreg korára ezt az egész életet le fogja írni, és fel fogja olvasni egy kiadónak, mert szeretné ha emlékeit mások is olvassák. És reménykedett benne hogy a Birodalommal valaki majd leszámol addigra. Mert ő már feladta a harcot évekkel ezelőtt.
-Hat évvel ezelőtt történt. Kaminón. A Keleen történtek után oda utaztunk a Jedikkel akiket ott megismertem. De végül a Birodalom rajtunk ütött, és menekülni kényszerültünk. Az a rosszul alakult csata bizonyította be nekem, hogy valójában kik ellen is kell harcolnom, és hogy kik a szövetségeseim. Ekkor – életemben talán először – értelmes döntést hoztam. Mérlegeltem az egész életemet. – itt a kardforgató tartott egy kis szünetet, hogy felidézze az eseményeket, majd folytatta.
-Ha mai szemmel kéne szétnéznem azokon a Jediken, Lázadókon akik oldalán harcoltam… azt mondanám hogy egy reménytelen bagázs, szánalmas álmokkal. Na nem mintha én más lettem volna. Én is harcolni akartam, hős akartam lenni. A nagy Daniel, az onderoni Berethon családból, ki karddal harcol és mindig győz. – mondta nevetve Daniel, majd megrázta a fejét.
-De abban a pillanatban, amint sikerült megmenekülnünk, rájöttem hogy az egész eddigi életem pocsékba ment. A családom ellen fordultam, cserben hagytam azokat akik felneveltek, csak azért hogy az álmaimnak éljek, mint valami kis óvodás. Most már megértem apám érzéseit, de anno inkább menekültem az igazuk elől. Naiv voltam, végtelenül naiv. De térjünk vissza a történetre. – Daniel úgy adta elő a dolgot, mintha egy riporter hallgatná. Szerette ezt a fajta szerepjátékot.
-Még nem volt olyan a gondolkodásom, mint ma. De már akkor is éreztem, hogy felesleges harcolni a Birodalom ellen, mert bárhol megtalál, és könyörtelen akár az acklay vagy a nexu. Így már nem volt bennem meg az a tűz, mint az elején, ezért megkértem a „társaimat” hogy tegyenek ki a Nar Shaddán. Szerencsémre ezt megtették. Elköszöntem tőlük, és azóta nem is találkoztam a csapattal, nem tudom most mi lehet velük. Nem is érdekel. Akkoriban kezdett a saját életem foglalkoztatni. És itt veszi kezdetét az utazás.
-= A Birodalom 6. esztendeje – 1. Fejezet: A Honzoulok =-
-A Shaddán meglátogattam egy régi barátomat, Quint S. Mart-Kont, ki foglalkozott irathamisításokkal, amellett hogy civilben úrhajó kölcsönzésből tartotta fenn magát. Megkértem, hogy készítsen nekem egy új személyit, és egyéb papírokat amik szükségesek lehetnek. Az új nevemen nem gondolkodtam túl sokat. Garagon Wexx lett a nevem, amit egykori mesterem tiszteletére vettem fel. Garagon Wexx munkáját tekintve pilóta volt, édesapja és édesanyja pedig korán meghaltak. Igen, jelenleg is így hívnak. Ekkor halt meg hivatalosan is Daniel Berethon. Quint kölcsön adta nekem a Nyamvadt névre keresztelt YT-1300as gépét, melytől saját bevallása szerint „undorodott.” Nem is csodáltam, hiszen ő ennél sokkal jobb gépekkel is kereskedett. – a kardmester most sejtelmesen elmosolyodott. – Quintet két év múlva lecsukták a Corellián, sensostim csempészet miatt. Ugye mondanom sem kell hogy azért mi járt neki? Így a hajó nálam maradt, nem adtam neki vissza. – Garagon eltöprengett, és felidézte az eseményeket, ismételten.
-A személyi megszerzése után egy ideig a Nar Shaddán maradtam, és a hajómban laktam. A kardomtól megundorodtam, ezért eladtam. Végül felkeresett egy furcsa pasas. Kopasz volt és furcsa göncökben járt. A legfurcsább az hogy nem volt nála fegyver. Azt kérte, hogy vigyem el egy távoli bolygóra, név szerint a Ganduarra. Ilyen bolygóról még nem igazán hallottam, de a galaxis térképén szerepelt a neve. Azt mondta, jó fizetést fog adni. Mivel nem akadt jobb munka, elvittem a pasast a kis bolygójára. Mint később kiderült, Pchal volt a neve, és egy Honzoul nevű szerzetesrendbe tartozott. A bolygó maga elég szép volt. Erdők borították. Volt rajta pár falu, és az erdők közepén éltek a szerzetesek. A templomuk egész szép volt, barátságos volt a hangulata. – Garagon lehunyta a szemét egy pillanatra, és utána folytatta. Nyilván a templomot idézte fel.
-Pchal bemutatott a többi szerzetesnek is, és elkezdtem nekem mesélni a hitükről. Egy békés istent imádtak, Gary-t. Hitük szerint Gary békéje begyógyítja az idő sebeit, és javasolták nekem, hogy maradjak velük. Azt nem tudom, honnan tudták hogy békére lenne szükségem, de azért elgondolkodtam rajta. Végül – mivel nem siettem sehova, hisz nem volt motivációm az életben maradásra – velük maradtam, és egy évig boldogan éltünk együtt. Pchal beavatott a feljegyzéseikbe, az írásaikba. A honzoulok fontosnak tartották a művelődést, ezért annyi holokönyvet egyszerre nem olvastam még el, mint abban az egy évben. Megtanultam minimálisan megérteni a vukik nyelvét, és csiszoltam a hattit. Most hogy így visszagondolok, ez volt az egyetlen olyan év, ahol nem voltak problémáim. A hajamat én is kopaszra vágattam, felöltöttem a gönceiket és elkezdtem abban hinni, amiben ők. Még mindig írtam verseket, de már csak a saját és barátaim szórakoztatására. Megjegyzem, jobb rímeket írtam mint valaha.
- = A Birodalom 7. esztendeje = -
Egy év múlva rég nem látott ismerősbe botlottam, aki merész szándékkal jött a bolygóra. Daradd Vorts, a twi’lek harcművész akivel a Tatooineon vívtam meg, eljött hogy elégtételt vegyen az öreg Pchal barátomon. Pchal ugyanis – hozzám hasonlóan – harcos volt, mielőtt ide jutott. Ő volt Vorts apjának, G’an’dának a gyilkosa, aki fiához hasonlóan vívóbajnok volt. Pchal megkért, hogy ne avatkozzak bele. Azt is mondta, hogy megpróbál ésszel hatni rá. Pchal ugyanis már ezerszer megbánta a dolgot, és azt kívánta bár sose lett volna harcos. – Garagon oldalra pillantott.
-De ennyi év alatt rájöttem hogy két dolog vak: a szerelem, és a bosszú. Mondanom sem kell, hogy Vortsot nem hatotta meg az öreg szerzetes beszéde. Tipikusan az a fajta harcos volt, aki tűzön-vízen átmegy ha kell, de mindenképp bosszút áll. Magával hozta azt a kétágú vibrokardot, amit ellenem is használt. Én távolról figyeltem őket, és úgy tűnt, Vorts felismert engem ennyi év után is. Felszólította Pchalt hogy harcoljon, de a szerzetes nem akart. A kardját is már régen eladta, pontosan úgy, ahogy én, ő is megundorodott a saját fegyverétől. Végül Vorts megölte őt, és akkor bennem felizzott a harag. De nem rohantam oda hozzá, mert tudtam hogy Vorts akkor engem is megölne. És meg is akart ölni. Nem volt elégedett a bosszújával, ezért eldöntötte hogy rajtam fog bosszút állni, mert biztos volt benne hogy én visszaütök ha megütnek. És igaza is volt. Okot adott nekem a bosszúra. És én bosszút akartam állni. Odavágott hozzám egy kis lemezt, melyen rajta volt a hívószáma. Azt mondta, ha felkészültem, hívjam fel és szervezzünk meg egy párbajt. Bosszúmtól hajtva belementem. – Garagon megvakarta az arcát, aztán folytatta.
-Felvettem a fizetségemet a szerzetesektől, amit a fuvarért kellett volna kapjak egy éve, és mindent elfeledve amiben pár órája amit hittem, a Tatooinera vettem az irányt.
-= 2. Fejezet: A Sárkánykard = -
-Mikor leszálltam Mos Eisleyba, kicsit körülnéztem. Szomorúan jegyeztem meg, hogy a helyzet nem változott, mióta részt vettem az itteni tornán. Az utcák ugyanúgy tele voltak hajléktalanokkal, besúgókkal, és megannyi más bűnözővel. Kerestem egy boltot, ahol lehet kardokat venni, de azt akitől az előző fegyveremet szereztem, nem találtam sehol. Aztán az is eszembe jutott hogy miért: „a lézerfegyverek korában a kardok elvesztik szükségességüket, és már csak játékszerek, egzotikumok lesznek.” – köszönt el évekkel ezelőtt így tőlem a boltos, mikor megvettem tőle a kardomat. Nyilván bezárt, tönkrement. Végül s igazat kellett neki adnom, mert kevés embert láttam kardokkal járni a galaxisban. – Garagon kényelmesebb pozícióba helyezkedett, és úgy folytatta a történetét.
-Nem volt mit tenni, kérdezgettem a embereket hogy nem-e foglakozik még Mos Eisleyban valaki kardkészítéssel, árusítással. Végül egy hajléktalan mondta el – némi „honorárium” felvétele után – hogy Anchorheadben él egy öreg arkániai a lányával, akik mindenféle egzotikumot árultak, és állítólag volt köztük egy kard. Miután elutaztam Anchorheadbe, felkerestem a boltos, Hutaart. Hutaar valóban élt ebben a városban, és valóban árult egzotikus tárgyakat. Ezek között volt egy nagyon érdekes vibrokard is. A pengéje ívelt volt, és a penge keresztvasa a szokásostól eltérően kerek volt. A markolatát körbevonták fényesre csiszolt krayt sárkány csonttal. Soha életemben nem láttam még olyan gyönyörű kardot. Eldöntöttem hogy ezt mindenképpen megveszem, nem kell más kard. A gond csak az volt hogy nem tudtam megfizetni a 7, 500 kredites árát. Kissé kiakadtam hogy ennyit elkérnek egy kardért, de persze az öreg arkániai mondta a magáét, hogy ez egy páratlan kard, egyedi, stb. Mikor rákérdeztem arra hogy honnan van, azt mondta hogy ő sem tudja, csak azt hogy a fegyver készítője egy bizonyos Juin Wexx volt. – az egykori bárd a homlokára tette a kezét.
-El lehet képzelni, mennyire megörültem így a kardnak. Azt a mesterem mesélte, hogy korábban készített egy egzotikus vibrokardot, de csak eladásra szánta. Vicces hogy a kard végül egy olyannál kötött ki, aki szintén el akarta adni. Na de, kanyarodjunk vissza. Pénzem annyi nem volt hogy megvehessem, ezért megpróbáltam lealkudni. Az arkániai azonban nem engedett az összegből, így megkérdeztem hogy ha nála dolgozom, vagy elvégzek valamit amit ő nem tud, akkor hajlandó-e nekem adni a kardot? Nem volt kompromisszumképes. Így hát elballagtam a boltból, egyenesen az egyik kantinba. Ott véletlenül botlottam bele Hutaar lányába, Iximbe. Beszélgettünk, és elárulta hogy az apja és ő költözni akarnak, mert ezen a bolygón nem sokan érdeklődnek az egzotikumok irányt. Megemlítettem neki a kardot, mire a lány csak a fejét fogta. Széplány volt egyébként. Nem, nem jöttem vele össze. Megpróbáltam őt is kérni, hogy a kardért cserébe adjon nekem valami munkát, vagy valami. Vele már jobban megértettük egymást. Azt mondja, a volt barátja már egyszer megpróbálta őt megerőszakolni, de szerencsére az éppen arra járó birodalmi őrjáratoknak köszönhetően letett a szándékáról. Megkért, hogy vigyázzak rá, és intézzem el a hapekot, ha esetleg megint Ixim életére törne. – Gargaron kajánul elmosolyodott.
-És az életére is tört. Még aznap rá akart nyomulni, mikor elköszöntem tőle. Egy tőrrel akarta megtámadni őt, de én cseles voltam. Nem akarom magamat fényezni, de valami hihetetlen jól nézett ki, ahogy a földre kényszeríttettem az alakot. – tapsolt egyet kezével a borostás férfi, és folytatta.
-Az ürge többé nem is jött vissza. Mi tagadás, elég komolyan megfenyegettem. – nevetett a harcos, és utána mesélt tovább.
-Abban egyeztünk meg, hogy éjszaka találkozunk, mikor az üzlet már bezárt és a lány apja nyugovóra tért. Vártam hát a bolt előtt, és a lány kinyitotta nekem az ajtót. Odaadta nekem a fegyvert, és utána elköszöntünk egymástól. Kezemben az új fegyverrel távoztam a bolygóról.
- = 3. Fejezet: Vae Victis = -
-Sok-sok év óta először tértem vissza az Onderonra, és csakis azért hogy gyakoroljak az új kardommal, melyet a mesterem hagyott hátra. Senki sem tudta hogy visszatértem gyakorolni. A díszes kard és én nagyon jól tudtunk együtt dolgozni. Új mozdulatokat dolgoztam ki, és igyekeztem felkészülni a mocskos trükkök ellen is, mert ebben a csatában nem lesznek szabályok. Hónapokat töltöttem a felkészüléssel, még a hajam is visszanőtt valamennyire. Sok időt kellett eltöltenem az edzésekkel, hiszen egy éve nem fogtam már a kezemben kardot, és a tudományom is kissé megkopott. Kellett egy kis idő, mire visszarázódhattam. Edzés közben gyakran jutottak eszembe a mesterem és Pchal mondatai a „harcosi megtisztulásról.” Ők így nevezték azt, mikor egy gyűlölettel élő harcos motivációja lassan átalakul valami nemes érzéssé, de a célja nem változik. És lassan éreztem hogy ez velem is megtörténik. Még mindig végezni akartam azzal az alakkal, de már nem a gyűlölet motivált. Hanem az, hogy megmentsem. Hogy megmentsem attól a sötétségtől, amiben élte az életét. Ismét embernek éreztem magam. – Garagon arca komolyra fordult.
-A harcra négy hónap múlva került sor. Vorts azt mondta, ő is sokat készült, mikor felhívtam. Közös megegyezés alapján a Dantooine bolygón mérkőztünk meg egymással, távol a falvaktól. Ősi módszer szerint tisztelegtünk egymás előtt, és mielőtt nekikezdtünk volna, Vorts elmondta hogy hátrahagyott egy levelet, melyben az állt hogy öngyilkos lett. Így készült fel arra a lehetőségre, hogy alulmarad a csatánkban. És akkor megkezdtük. Mindketten nagyon jól vívtunk, és mindketten végezni akartunk a másikkal. De az indokok most már mások voltak. Ha én is a gyűlöletemet vetettem volna be ellene, akkor biztosan alulmaradta volna. Mert Vorts nem tudott hideg fejjel harcolni. Egyszer sikerült megvágnia a hátamat, de szerencsére nem talált fontos pontot. Mikor a csatánk a végéhez közelített, kettéválasztotta a kardját, és úgy próbált leszúrni, mint a nagy tornán. De most felkészültem. Elkerültem a döfést és egy gyors vágással kicsaptam a twi’lek kezéből az egyik, majd a következő mozdulattal a másik kardját. Ezt követően megvágtam a combját, és ezzel a földre kényszeríttettem. Mikor feltérdelt, a háta mögé álltam, és hozzá tartottam a mesterem által készített kardot a nyakához. És utoljára felajánlottam neki hogy éljen tovább, de a nagy, büszke harcosokra jellemző mondatával búcsúzott: „Inkább a halál, minthogy gyáván megfutamodjak.” – Garagon beletúrt a hajába, és sóhajtott egyet.
-Persze én tudtam hogy nem innen fúj a szél. Egyszerűen csak érezte, hogy legyőzték, pedig mindent beleadott. És belátta, hogy a gyűlölettel nem tudott győzni. De nem lett volna képes arra hogy kilépjen a bosszú árnyékából, ahhoz már túl régóta élt benne. A részévé vált, pont úgy akár a tüdeje. Bosszú nélkül elveszett volna. Így végül egy szállóigével búcsúztam tőle: „Jaj a legyőzötteknek!” és lefejeztem. És akkor ottmaradtam egy darabig. Tudatára ébredtem annak, hogy végeztem azzal, aki egyszer legyőzött és megölte a legjobb barátomat. És annak is, hogy most már ismét harcos vagyok. És bajnokká lettem. Nyugalommal harcoltam a gyűlölet ellen, tisztára úgy akár egy Jedi Lovag. Végül Hős lettem, aki megmentett egy olyan lelket, kit már elemésztett a bosszú. De, azt tudtam hogy ez mindennek látszik, csak öngyilkosságnak nem. Ezért hát amilyen gyorsan tehettem, megléptem a bolygóról. – Garagon mélyet lélegzett, majd kifújta a levegőt.
-Ezután ismét céltalanságot éreztem. Akárhogy is, Vorts adott egy életcélt, és – átvitt értelemben – de megmentett a sötétségtől. Viszont most már tudtam hogy az életem egyszerű fordulatot vesz, és hozzá kell szoknom a normális élethez. Ekkor barátkoztam meg azzal a ténnyel, hogy harcos vagyok, voltam és leszek a szívemben mindörökké.
-= A Birodalom 8. Esztendeje - 4. Fejezet: Élni =-
-Elmentem fodrászhoz, levágattam a hajam új fazonra, és befestettem világosbarnára. – Garagon beletúrt a hajába.
-A békésebb élet reményében már nem térhettem vissza a szerzetesekhez, hisz szinte mindent megszegtem, amit tanítottak nekem. Így megpróbáltam pilótatudásomat kamatoztatni, és egy alderaani gyorsétteremben dolgoztam, mint futár. – Garagon felnevetett.
-Ahhoz képest hogy futár voltam, egész jó kis életem volt. Elgondolkodtam a családalapítás gondolatán is, elvégre már beléptem a harmadik x-be. Eljártam szórakozni, hamar szert tettem barátokra, és kezdett köztem és egy nő között kialakulni egy kapcsolat. Azonban hamar véget is ért, mert elköltözött a vőlegényéhez így kiderült hogy csak flört volt az egész. – Garagon a homlokára csapott.
-Más nagyon nem történt, amit fontos lenne kiemelnem. Alderaanon kezdtem megint verseket írni, amiket a HoloNeten tettem közzé egy erre szakosodott oldalon. Sok értelme nem volt, mert díjakat sem nyertem vele. – Garagon gondolkodni kezdett, hátha eszébe jut még valami.
-Óh igen! Volt egy barátom, aki szeretett volna vívni tanulni, ezért eljártam vele edzeni. Kikötöttem hogy csak akkor, ha megtanít a Teräs Käsi-ra. Ugyanis még nem igazán volt alkalmam tanulmányozni ezt a harcművészeti ágat. Megadatott a nagy alkalom. Én vívni tanítottam, ő meg a verekedés másik formájára tanított. A vívást így állandóan edzhettem vele, de már csak hobbi lett belőle. Majd az egyik edzésünk során elhangzott az a mondata, ami nagy hatással volt rám a jövőben. „Tanítanod kéne másokat is.” És ekkor eszembe jutott hogy kardmester létemre egyetlen „hivatalos” tanítványom sem volt. Így hát meg volt az új cél: csoportos vívásoktatás, több emberrel megosztani az echani tudományokat. A barátom – a neve Wolns Houger – lett az első tanítványom, és az új cél megvalósítása mellett folytattam a nyelvtanulást is. Nyelvtanárhoz jártam, segédprogramokat töltöttem le, megtettem mindent annak érdekében hogy ne tűnjek műveletlennek. És hát, ez az év így gyorsan elrepült. Volt mit csinálni.
-= A Birodalom 9. Esztendeje – 5. Fejezet: Új Álom =-
-A tagok toborzásával nem volt gondunk, mert Houger a saját baráti köréből szerzett pár embert. Eleinte a városon kívül edzettem velük. Megtanítottam őket az echani pusztakezes harcára, és persze vívni is. Már amennyit lehetett tanítani nekik ilyen röpke idő alatt. – Garagon megvakarta a fejét.
-Később az egyik tehetősebb tanítványom, Korsen Jinn kibérelt egy kis épületet, ahol folytattuk az edzéseket. Nem kértem el pénzt az órákért, hiszen élveztem amit csinálok. Még mindig futárként dolgoztam, ezért csak hétvégén tudtunk összeülni. Fakardokkal gyakoroltuk a vívást. Igyekeztünk annyi pénzt összehozni, amennyiből fizethettük a bérleti díjat. Minden ment simán, egyre többen jöttek tanulni tőlem. Élveztem. – azonban a mester arcáról most lehervadt a mosoly.
-De mikor azt hiszed, hogy már senki nem teheti tönkre az álmaidat, felbukkan egy harcos, aki gondoskodik róla. Ezúttal egy ősz hajú, 40 körüli férfi személyében jött el a gond, akit Jutának hívtak. Juta Mallen, hogy pontos legyek. Az egyik órámon bejött az edzőterembe, de csak azután, miután az óra már a végéhez közeledett. Juta – ki magáról azt állította hogy nagy erejű echani mester – felelősségre vont, hogy milyen elvi alapon merészelem megosztani a tudásomat az „arra méltatlanokkal”. Ugyanis azt tudni kell hogy nem mindegyik harcművész olyan mint én, hogy szeret tanítani. Vannak olyanok, akiket Wexx mester csak hagyományőrzőnek nevezett. Ezek az echani mesterek csakis három tanítványt tanítottak ki életük során, és nem vettek fel többet náluk. Wexx mester nem így gondolta, de aki őt tanította, igen. És ez a Juta Mallen is szégyennek érezte azt hogy csoportosan tanítják azt a harcművészeti ágat, melyet ő nagy odaadással, hagyománnyal és odafigyeléssel tanult két csapattárssal. Eléggé felidegesített, így a párbajunk elkerülhetetlen volt. Fából készült kardokkal vívtunk, és ez volt az első párbaj hosszú idő óta, amit egy másik echani vívó ellen vívtam. Juta nem túlzott, valóban erős volt. Nagyon erős. Szégyenemre mondom, nem tudtam legyőzni őt. – az echani harcművész megrázta a fejét.
-Végül legyőzött, nyilvánosan megszégyenített a diákjaim előtt, majd távozott. Közölte, hogy hónapokon belül visszatér, és ha még mindig azt látja hogy tanítok, végez velem. Hagyott időt a felkészülésre, mert tudta hogy úgysem fogom befejezni az oktatást. Ismét feltámadt bennem a harcos. Nekiálltam edzeni, ismételten. De miközben edzettem, óriási tragédia ért. Juta küldött egy üzenetet talált egy másik kardmestert Onderonon, aki több diákot kezdett el tanítani, és megölte őt. Azonnal tudtam hogy ki volt az áldozat: az én mesterem. Heteken keresztül hajtott a bosszú, mert már nem csak rólam szólt ez az egész. És nem is a bosszúról. Arról szólt, hogy Juta öncélúan a saját képére akarta formálni az echani mesterek tanítási módszereit, és istenként ítélkezik a szemében „hulladék” mesterek fölött. Tisztában voltam azzal, hogy ezen a harcon több fog múlni, mint az én vagy az ő élete. Alighanem életem legnagyobb csatáját kellett megvívnom. És azt is tudtam hogy nem végezhettem vele, mert az nem javítana már semmin. És végül eljött az a pillanat, amikor kihívott. De nem az Alderaanon küzdöttünk meg. Ahhoz az túl tiszta bolygó volt. Ragaszkodott hozzá, hogy a végső csata az Onderonon legyen. Így ismét vissza kellett térnem a bolygóra, és ismét harci szándékkal. Juta saját házában került sor a párviadalra. A párbajt azzal a vibrokarddal vívtam, amit Wexx mester készített. Nagyon nehéz és hosszadalmas párbaj volt. Sok apró sebes szereztem, és horzsolásokat, de végül sikerült térdre kényszeríteni. De nem öltem meg. Ő azonban ezt a kudarcot nem volt hajlandó elismerni, és saját magát szúrta le. –Garagon a kezeit a szája elé tette. Nyilván elég borzalmas látvány lehetett egy ilyen öngyilkosságot látni.
-Az év békésen haladt tovább, nem történt semmi különös. De megszületett bennem egy elhatározás.
-= A Birodalom 10. Esztendeje – 6. Fejezet: A mester és a galaxis =-
-Nem sokkal a 32. születésnapom betöltése után döntöttem el véglegesen hogy elhagyom Alderaant, és máshol is elkezdek tanítani. Elbúcsúztam a tanoncoktól, Hougert meg kineveztem mestertanoncnak, és megígértem neki hogy hat év múlva visszatérek, hogy megnézzem mennyit fejlődött. Megígérte hogy folytatja az edzést, és igyekszik a többieket is edzeni. Tehát rábíztam az alderaani edzőterem sorsát. Én pedig – mint ahogy most is – vándorlok a galaxisban. – Garagon felkelt az ágyból, hogy kimehessen a mosdóba ahol éppen…
