Post by Fred Dean on Feb 9, 2010 12:58:03 GMT 1
Név: Fred Dean
Faj: Ember
Nem: Férfi
Kinézet: 186 cm magas, barna hajú, fehér bõrû, közepes alkatú férfi.
Kor: 22 év
Felszerelés:
- Eddie vibrotõrje
- Teherhajó (CRF-78)
- Kis pisztoly
- Ruhák
„…öcsi, anyánk egyszer szült és két gyermeke van, ez a mi nagy szerencsénk!”
Igen, Henrynek igaza volt. Egypetéjû ikrek vagyunk, huszonkét éve születtünk. A Coruscanton. Anyánk pincér volt egy éjszakai bárban, apánkat nem ismertük. Egy kis lakást béreltünk a bolygó mélyén, a Dolgozónában.
Amíg anyánk dolgozott, mi ketten a szórakozóhely területén maradtunk, vagy otthon játszottunk. Sosem veszekedtünk, mindig nagyon jó testvérek voltunk. Bíztunk egymásban és mindenben társak voltunk.
Bár Henry mindig érettebb volt nálam. Ha valami fontosat el kellett dönteni, mindig õrá hagytam a döntést, és ezt õ is így tartotta rendjén. Elvégre õ volt a bátyám. Sokszor adott tanácsot, ügyesebb és erõsebb volt, mint én.
Néha, ha belegondolok csodálkozom, hogy éltük túl épségben azt a pár évet. Egész éjszaka egy züllött mulatóban mászkáltunk, vagy a szedett-vedett albérlõkkel ismerkedtünk. De senki nem rabolt el és nem nagyon bántott minket.
Aztán hét évesen kezdõdött az iskola.
Henry mindig nagyon rossz gyerek volt. Már alsóban is bukdácsolt, és sokat verekedett. Én békés voltam, és jobban is tanultam, mint õ.
Iskolás éveinkben is mindig ketten maradtunk, nem voltak igazán barátaink, de nem is hiányoztak. Henryvel kiegészítettük egymást. Együtt tanultunk, ha bunyó volt, akkor ketten bunyóztunk, zsebeltünk, és ketten futottunk, ha lebukott az egyikünk.
Boldogok voltunk, öröm volt az élet.
„…az élet olyan, mint a Korelliai Whiskey.. jó!”
Henry mondta. Akkor mondta, amikor hazafelé sétáltunk abból a mulatóból, ahol anyánk dolgozott éjszakánként. Kamaszkorunkban sokat jártunk oda le. Itt mindenkit ismertünk, nem volt probléma alkoholt és nõket szerezni, ide jártak idõsebb barátaink és idõnként volt valami meló is.
Henry nagyon forrófejû volt, ezért gyakran volt balhé, de sosem akadt problémánk, mert ha bunyóba keveredtünk, mindenki segített. Egyszer egy vibrokés is elõkerült, de nem lett belõle semmi baj. A tõrt, miután elvették a csávótól, Henry elrakta, mindig ott lapul a kabátjának belsõ zsebében.
Mindig szégyelltem, hogy anyám mivel foglalkozik. Ezeknek a kiszolgálóknak nem csak az a dolguk, hogy kiszolgáljanak, és mikor ezt megértettem, tizenkettõ lehettem. Henry minden bizonnyal már elõbb tudta… csak nem akarta mondani.
Említettem, hogy kisebb munkákat kaptunk ezen a szórakozóhelyen. Gyakran eldugtunk pár adag pálcát otthon, vagy elvittük valakinek. Jól megfizették, nekünk meg jól jött a pénz.
Így teltek el a gimis éveink. Keveset voltunk bent a suliban, ha Henryn múlt volna, végig sem járjuk. De nekem fontos volt.
„…a pisztoly és a pálca között az a különbség, hogy az egyik a pokolba visz, a másik a mennybe.”
Utolsó sulis évünkben Henry már nagyban csinálta a boltot. Saját maga vett és adott Halálpálcát. Én is segítettem, de a kassza nála volt, a pénzzel õ foglalkozott.
Amíg csináltuk, állati jól kerestünk. Anyánk alig vette észre, hogy elköltöztünk, eddig sem nagyon törõdött velünk, nem változott szinte semmi. Már évek óta nem adott enni, soha nem tanult velünk és nem nevelt.
Egy kicsit magasabban béreltünk lakást, onnan jártunk le mélyre dolgozni.
Akinek szüksége volt anyagra, az el tudta érni Henryt, mi pedig megszerveztük a találkát. Nem nagyon volt balhé, mindig ketten mentünk a találkákra. Volt egy füstös kis kocsma, annyira füstös, hogy csak úgy neveztük: A pont. Mindig itt üzleteltünk. Ismertük a tulajt, õ pedig falazott nekünk, ha kellett. Ha esetleg valami csapda volt, õ figyelmeztetett minket. Henry bement, én az ajtónál álltam, ha bajt hallottam volna, az volt a dolgom, hogy bejöjjek. De sose volt baj.
Esténként lementünk egy-két nagy mulatóba, ott mindig elkell a pálca. Ide mindig nagyon sokat levittünk, aztán este hajnalra elfogyott.
Hétvégenként mi is mindig pihentünk. Otthon voltunk egész nap, Henry fõzött valamit, filmeket néztünk, beszélgettünk.
Egy ideig marhára élveztem az egészet. De aztán egy idõ után kezdett magamtól hányingerem lenni. Mikor fiatalabb voltam, sosem gondoltam rá hogy én leszek a mocskos díler, aki adja a mérget. Én ki sem próbáltam egyszer sem. Henry viszont fokozatosan rászokott. Mire 19 évesek lettünk, már nagyon. Ugyanitt laktunk, és nagyon nagy kézpénzt összeszedtünk. Abban az idõben már nem nagyon jártunk le árulni, Henry csak magának vett, és azt el is fogyasztotta.
Rengeteget veszekedtem vele, hogy hagyja abba ezt az egészet, mert baj lesz. De nem hagyta. Egyre többet lõtte magát és egyre szarabbul nézett ki. A pénz pedig fogyott.
„…öcsi, nincs neked szükséged rám, és nekem sincs rád, hagyj itt egy kis pénzt és menj csak a magad dolgára, belõled még lehet valaki!”
Henry mindig el akart küldeni, de sosem hagytam ott egyedül.
Elmentem egy hajószervizbe dolgozni, ami e mellett még használtkereskedés is volt. Egy felsõbb szinten volt a garázs nagyon élveztem az egészet. Sosem tanultam, de volt hozzá érzékem, elõször segédként dolgoztam, aztán már nagyobb munkákat is rám bíztak. Ebbõl jól eléltem, és Henryt is eltartottam.
Közben Henry állapota fokozatosan romlott. Már semmi sem érdekelte. Minden nap megivott egy kis anyagot, aztán aludt, felkelt, evett és megint ivott. Nem bírtam nézni ezt az egészet, ezért még több melót magamra vállaltam. Túlóráztam a szervizben, hétvégenként elmentem egy irodaházba takarítani, esténként meg leugrottam eladni egy kis anyagot. Csak ne lássam Henryt. Ha hazamentem, mindig hoztam neki valami kaját, hogy legyen következõ nap ennivalója, csak vasárnaponként voltam egész nap otthon.
Aztán egyszer gáz lett.
Balhéba kerültem egy este, épp egy kis szárított pálcával sefteltem, de a csávó nem akart fizetni. Elõször simán meg akartam fenyegetni. Mindig volt nálam egy kis stukker, egyszerûen ráfogtam. De kiderült, hogy sajnos nem egyedül vannak. Biztos már régóta figyeltek, és kitervelték az egészet. Több helyrõl lõttek rám, de szerencsére nem találtak el. Rohanni kezdtem abba az irányba, amerre laktam. Sokan futottak utánam, de elõször nem láttam siklót. Aztán megpillantottam egy taxit. Integettem neki, hogy vegyen fel, az pedig lejjebb siklott. Én beugrottam és odanyomtam a kezébe 50 creditet, mondván, hogy siessen. Ekkor megjelent üldözõim siklója is, amely hosszan kergetett. Egy hosszú tíz perc után úgy tûnt, hogy elvesztették a nyomomat. Mikor hazaértünk, megkértem a csávót, hogy várjon meg. Ha egy kisebb-nagyobb bûnbanda állt ránk, akkor nem maradhatunk itt. Henrynek bármi baja eshetne, és azt nem akarom, engem pedig egy pár nap után elkapnának és lenyúznák a bõrõmet.
Ezért bementem, összedobáltam pár cuccot, Henryt kézen fogva kisegítettem a lakásból és elhúztunk. A lakbért aznap rendeztem, Kelona 4-én, ezért még ezzel sem volt gond.
Nemsokkal azután, hogy elindultunk, megjelentek az üldözõink. Két gyors sikló, és lõttek. A taxis marhára megijedt, de a kezébe nyomtam még száz creditet, hogy elvigyen oda, ahova kell.
Ahogy felsõbb szintekre értünk, már nem nagyon lõttek, mert itt simán elkaphatják õket, ezt õk is tudták.
Egyre közelebb értünk úticélunkhoz, a környéken lévõ legnagyobb állomásra, ahol a galaxis különbözõ pontjaiba vezetõ járatok indultak. Undorító dolog a tömegközlekedés, de sajnos nem volt hajóm, és hirtelenjében szerezni sem tudtam sehonnan. Ezért, mikor az tömegközlekedési csomópont közelébe értünk, ahonnan már csak gyalog szokás közlekedni, fizettem a taxisnak és kiszálltunk a jármûbõl. Üldözõink itt már nem mertek követni minket, vagy mindenesetre abbahagyták a követést, mert sehol nem láttam a siklók nyomát. Henryt magammal rángatva, a csomagokkal a másik kezemben indultam keresztül a tömegen. Eljutottam a pénztárig, és rövid, kétségbeesett gondolkodás után tanácstalanul a Hutt-rendszerbe vettem jegyeket. Sokat hallottam már a Csempészek Holdjáról, és mindig nagyon érdekelt. Reméltem, hogy egyszer lesz szerencsém eljutni, megnézhetem a nagy gladiátorversenyeket, játszhatok egy igazi szabakkpartit egy igazi huttnak nevezhetõ kocsmában, és mellé valami jól fizetõ, magamnak való állást találok, amibõl el tudom tartani Henryt és magamat.
Ahogy kerestük az induló ûrbuszt, mellettem Henry összevissza botladozott és mindenfélét motyogott magában. Alig volt magánál.
Végül megláttam a táblát, amely kiírta, hogy honnan indul a busz. Beleindultam a rengeteg különbözõ féle, különbözõ fajú lénybõl álló tömegbe, és igyekeztem utat törni a mi buszunk felé. Láttam, hogy két perc múlva indul. Henry kezét keményen szorítva fel is jutottunk a zsúfolt buszra. Felpakoltam a poggyászokhoz a cuccainkat, aztán leültem. Intettem Henrynek, hogy õ is üljön le, de valamiért tétovázva nézett a székre. Mondtam, hogy semmi baj nincs, üljön le arra a nyomorult székre, teljesen tiszta. Közben bemondta a nõi géphang, hogy a járat indul, a rámpák záródnak.
Ekkor hirtelen Henry mozdult. Az utolsó pillanatban egy ugrással lent volt, a tömegben, és szaladt. Hangosan üvöltöttem utána, de már nem tudtam lejutni a jármûrõl. Kiabáltam, hogy engedjenek vissza, szálljanak le, vagy dobjanak ki. De nem engedett ki senki, és nem is álltunk már meg sehol. Végül tehetetlenül, fáradtan lerogytam a székbe és aludtam.
„…öcsi, otthon hagytuk az anyagot? Én szóltam, hogy ne hagyjuk otthon, direkt szóltam… elnézést, uram, nincs magánál egy kis felesleges pálca?” – Henry utolsó hozzám intézett szavai.
Henry eltûnt.
Én pedig itt vagyok egy rakás készpénzzel a Hutt-rendszerben, egy bûnözõk által lakott és kormányzott bolygón, munka nélkül, tök egyedül. Nem tudom mit kéne csinálnom. Henryért viszamenni tök felesleges lenne. Örökké kereshetném a Császárvárosban, mint tût a szénakazalban. Õ elõlem futott el. Egy pár napig megbújik valahol, van még egy csomó anyagja otthon, és készpénz is. Megszáll egy kis szállóban, aztán vagy elcsípik, vagy elviszi a mentõ... ez már mindegy.
Az utóbbi egy hétben primitív gladiátor-játékokra jártam és esténként kártyáztam egy kantinban a corelliai szektorban.
Valami munka után kéne néznem, mert különben itt fogok megdögleni, ebben a kopott hajóban. Végül is sok mindenhez értek.
Henry azt mondta, hogy belõlem még lehet valaki. Lehet, hogy igaza volt.
Faj: Ember
Nem: Férfi
Kinézet: 186 cm magas, barna hajú, fehér bõrû, közepes alkatú férfi.
Kor: 22 év
Felszerelés:
- Eddie vibrotõrje
- Teherhajó (CRF-78)
- Kis pisztoly
- Ruhák
„…öcsi, anyánk egyszer szült és két gyermeke van, ez a mi nagy szerencsénk!”
Igen, Henrynek igaza volt. Egypetéjû ikrek vagyunk, huszonkét éve születtünk. A Coruscanton. Anyánk pincér volt egy éjszakai bárban, apánkat nem ismertük. Egy kis lakást béreltünk a bolygó mélyén, a Dolgozónában.
Amíg anyánk dolgozott, mi ketten a szórakozóhely területén maradtunk, vagy otthon játszottunk. Sosem veszekedtünk, mindig nagyon jó testvérek voltunk. Bíztunk egymásban és mindenben társak voltunk.
Bár Henry mindig érettebb volt nálam. Ha valami fontosat el kellett dönteni, mindig õrá hagytam a döntést, és ezt õ is így tartotta rendjén. Elvégre õ volt a bátyám. Sokszor adott tanácsot, ügyesebb és erõsebb volt, mint én.
Néha, ha belegondolok csodálkozom, hogy éltük túl épségben azt a pár évet. Egész éjszaka egy züllött mulatóban mászkáltunk, vagy a szedett-vedett albérlõkkel ismerkedtünk. De senki nem rabolt el és nem nagyon bántott minket.
Aztán hét évesen kezdõdött az iskola.
Henry mindig nagyon rossz gyerek volt. Már alsóban is bukdácsolt, és sokat verekedett. Én békés voltam, és jobban is tanultam, mint õ.
Iskolás éveinkben is mindig ketten maradtunk, nem voltak igazán barátaink, de nem is hiányoztak. Henryvel kiegészítettük egymást. Együtt tanultunk, ha bunyó volt, akkor ketten bunyóztunk, zsebeltünk, és ketten futottunk, ha lebukott az egyikünk.
Boldogok voltunk, öröm volt az élet.
„…az élet olyan, mint a Korelliai Whiskey.. jó!”
Henry mondta. Akkor mondta, amikor hazafelé sétáltunk abból a mulatóból, ahol anyánk dolgozott éjszakánként. Kamaszkorunkban sokat jártunk oda le. Itt mindenkit ismertünk, nem volt probléma alkoholt és nõket szerezni, ide jártak idõsebb barátaink és idõnként volt valami meló is.
Henry nagyon forrófejû volt, ezért gyakran volt balhé, de sosem akadt problémánk, mert ha bunyóba keveredtünk, mindenki segített. Egyszer egy vibrokés is elõkerült, de nem lett belõle semmi baj. A tõrt, miután elvették a csávótól, Henry elrakta, mindig ott lapul a kabátjának belsõ zsebében.
Mindig szégyelltem, hogy anyám mivel foglalkozik. Ezeknek a kiszolgálóknak nem csak az a dolguk, hogy kiszolgáljanak, és mikor ezt megértettem, tizenkettõ lehettem. Henry minden bizonnyal már elõbb tudta… csak nem akarta mondani.
Említettem, hogy kisebb munkákat kaptunk ezen a szórakozóhelyen. Gyakran eldugtunk pár adag pálcát otthon, vagy elvittük valakinek. Jól megfizették, nekünk meg jól jött a pénz.
Így teltek el a gimis éveink. Keveset voltunk bent a suliban, ha Henryn múlt volna, végig sem járjuk. De nekem fontos volt.
„…a pisztoly és a pálca között az a különbség, hogy az egyik a pokolba visz, a másik a mennybe.”
Utolsó sulis évünkben Henry már nagyban csinálta a boltot. Saját maga vett és adott Halálpálcát. Én is segítettem, de a kassza nála volt, a pénzzel õ foglalkozott.
Amíg csináltuk, állati jól kerestünk. Anyánk alig vette észre, hogy elköltöztünk, eddig sem nagyon törõdött velünk, nem változott szinte semmi. Már évek óta nem adott enni, soha nem tanult velünk és nem nevelt.
Egy kicsit magasabban béreltünk lakást, onnan jártunk le mélyre dolgozni.
Akinek szüksége volt anyagra, az el tudta érni Henryt, mi pedig megszerveztük a találkát. Nem nagyon volt balhé, mindig ketten mentünk a találkákra. Volt egy füstös kis kocsma, annyira füstös, hogy csak úgy neveztük: A pont. Mindig itt üzleteltünk. Ismertük a tulajt, õ pedig falazott nekünk, ha kellett. Ha esetleg valami csapda volt, õ figyelmeztetett minket. Henry bement, én az ajtónál álltam, ha bajt hallottam volna, az volt a dolgom, hogy bejöjjek. De sose volt baj.
Esténként lementünk egy-két nagy mulatóba, ott mindig elkell a pálca. Ide mindig nagyon sokat levittünk, aztán este hajnalra elfogyott.
Hétvégenként mi is mindig pihentünk. Otthon voltunk egész nap, Henry fõzött valamit, filmeket néztünk, beszélgettünk.
Egy ideig marhára élveztem az egészet. De aztán egy idõ után kezdett magamtól hányingerem lenni. Mikor fiatalabb voltam, sosem gondoltam rá hogy én leszek a mocskos díler, aki adja a mérget. Én ki sem próbáltam egyszer sem. Henry viszont fokozatosan rászokott. Mire 19 évesek lettünk, már nagyon. Ugyanitt laktunk, és nagyon nagy kézpénzt összeszedtünk. Abban az idõben már nem nagyon jártunk le árulni, Henry csak magának vett, és azt el is fogyasztotta.
Rengeteget veszekedtem vele, hogy hagyja abba ezt az egészet, mert baj lesz. De nem hagyta. Egyre többet lõtte magát és egyre szarabbul nézett ki. A pénz pedig fogyott.
„…öcsi, nincs neked szükséged rám, és nekem sincs rád, hagyj itt egy kis pénzt és menj csak a magad dolgára, belõled még lehet valaki!”
Henry mindig el akart küldeni, de sosem hagytam ott egyedül.
Elmentem egy hajószervizbe dolgozni, ami e mellett még használtkereskedés is volt. Egy felsõbb szinten volt a garázs nagyon élveztem az egészet. Sosem tanultam, de volt hozzá érzékem, elõször segédként dolgoztam, aztán már nagyobb munkákat is rám bíztak. Ebbõl jól eléltem, és Henryt is eltartottam.
Közben Henry állapota fokozatosan romlott. Már semmi sem érdekelte. Minden nap megivott egy kis anyagot, aztán aludt, felkelt, evett és megint ivott. Nem bírtam nézni ezt az egészet, ezért még több melót magamra vállaltam. Túlóráztam a szervizben, hétvégenként elmentem egy irodaházba takarítani, esténként meg leugrottam eladni egy kis anyagot. Csak ne lássam Henryt. Ha hazamentem, mindig hoztam neki valami kaját, hogy legyen következõ nap ennivalója, csak vasárnaponként voltam egész nap otthon.
Aztán egyszer gáz lett.
Balhéba kerültem egy este, épp egy kis szárított pálcával sefteltem, de a csávó nem akart fizetni. Elõször simán meg akartam fenyegetni. Mindig volt nálam egy kis stukker, egyszerûen ráfogtam. De kiderült, hogy sajnos nem egyedül vannak. Biztos már régóta figyeltek, és kitervelték az egészet. Több helyrõl lõttek rám, de szerencsére nem találtak el. Rohanni kezdtem abba az irányba, amerre laktam. Sokan futottak utánam, de elõször nem láttam siklót. Aztán megpillantottam egy taxit. Integettem neki, hogy vegyen fel, az pedig lejjebb siklott. Én beugrottam és odanyomtam a kezébe 50 creditet, mondván, hogy siessen. Ekkor megjelent üldözõim siklója is, amely hosszan kergetett. Egy hosszú tíz perc után úgy tûnt, hogy elvesztették a nyomomat. Mikor hazaértünk, megkértem a csávót, hogy várjon meg. Ha egy kisebb-nagyobb bûnbanda állt ránk, akkor nem maradhatunk itt. Henrynek bármi baja eshetne, és azt nem akarom, engem pedig egy pár nap után elkapnának és lenyúznák a bõrõmet.
Ezért bementem, összedobáltam pár cuccot, Henryt kézen fogva kisegítettem a lakásból és elhúztunk. A lakbért aznap rendeztem, Kelona 4-én, ezért még ezzel sem volt gond.
Nemsokkal azután, hogy elindultunk, megjelentek az üldözõink. Két gyors sikló, és lõttek. A taxis marhára megijedt, de a kezébe nyomtam még száz creditet, hogy elvigyen oda, ahova kell.
Ahogy felsõbb szintekre értünk, már nem nagyon lõttek, mert itt simán elkaphatják õket, ezt õk is tudták.
Egyre közelebb értünk úticélunkhoz, a környéken lévõ legnagyobb állomásra, ahol a galaxis különbözõ pontjaiba vezetõ járatok indultak. Undorító dolog a tömegközlekedés, de sajnos nem volt hajóm, és hirtelenjében szerezni sem tudtam sehonnan. Ezért, mikor az tömegközlekedési csomópont közelébe értünk, ahonnan már csak gyalog szokás közlekedni, fizettem a taxisnak és kiszálltunk a jármûbõl. Üldözõink itt már nem mertek követni minket, vagy mindenesetre abbahagyták a követést, mert sehol nem láttam a siklók nyomát. Henryt magammal rángatva, a csomagokkal a másik kezemben indultam keresztül a tömegen. Eljutottam a pénztárig, és rövid, kétségbeesett gondolkodás után tanácstalanul a Hutt-rendszerbe vettem jegyeket. Sokat hallottam már a Csempészek Holdjáról, és mindig nagyon érdekelt. Reméltem, hogy egyszer lesz szerencsém eljutni, megnézhetem a nagy gladiátorversenyeket, játszhatok egy igazi szabakkpartit egy igazi huttnak nevezhetõ kocsmában, és mellé valami jól fizetõ, magamnak való állást találok, amibõl el tudom tartani Henryt és magamat.
Ahogy kerestük az induló ûrbuszt, mellettem Henry összevissza botladozott és mindenfélét motyogott magában. Alig volt magánál.
Végül megláttam a táblát, amely kiírta, hogy honnan indul a busz. Beleindultam a rengeteg különbözõ féle, különbözõ fajú lénybõl álló tömegbe, és igyekeztem utat törni a mi buszunk felé. Láttam, hogy két perc múlva indul. Henry kezét keményen szorítva fel is jutottunk a zsúfolt buszra. Felpakoltam a poggyászokhoz a cuccainkat, aztán leültem. Intettem Henrynek, hogy õ is üljön le, de valamiért tétovázva nézett a székre. Mondtam, hogy semmi baj nincs, üljön le arra a nyomorult székre, teljesen tiszta. Közben bemondta a nõi géphang, hogy a járat indul, a rámpák záródnak.
Ekkor hirtelen Henry mozdult. Az utolsó pillanatban egy ugrással lent volt, a tömegben, és szaladt. Hangosan üvöltöttem utána, de már nem tudtam lejutni a jármûrõl. Kiabáltam, hogy engedjenek vissza, szálljanak le, vagy dobjanak ki. De nem engedett ki senki, és nem is álltunk már meg sehol. Végül tehetetlenül, fáradtan lerogytam a székbe és aludtam.
„…öcsi, otthon hagytuk az anyagot? Én szóltam, hogy ne hagyjuk otthon, direkt szóltam… elnézést, uram, nincs magánál egy kis felesleges pálca?” – Henry utolsó hozzám intézett szavai.
Henry eltûnt.
Én pedig itt vagyok egy rakás készpénzzel a Hutt-rendszerben, egy bûnözõk által lakott és kormányzott bolygón, munka nélkül, tök egyedül. Nem tudom mit kéne csinálnom. Henryért viszamenni tök felesleges lenne. Örökké kereshetném a Császárvárosban, mint tût a szénakazalban. Õ elõlem futott el. Egy pár napig megbújik valahol, van még egy csomó anyagja otthon, és készpénz is. Megszáll egy kis szállóban, aztán vagy elcsípik, vagy elviszi a mentõ... ez már mindegy.
Az utóbbi egy hétben primitív gladiátor-játékokra jártam és esténként kártyáztam egy kantinban a corelliai szektorban.
Valami munka után kéne néznem, mert különben itt fogok megdögleni, ebben a kopott hajóban. Végül is sok mindenhez értek.
Henry azt mondta, hogy belõlem még lehet valaki. Lehet, hogy igaza volt.