Post by Ehart Hunt on Feb 7, 2010 23:06:53 GMT 1
Teljes név: Ehart Hunt
Születési idő: B.E.10. (20 éves)
Születési hely: Tatooine
Nem: Férfi
Faj: Ember
Foglalkozás: Csempész
Felszerelés: DL-44 sugárvető, Fekete űrhajós nadrág, piros felső, fekete mellény, űrhajós csizma, egy öv tárolórekeszekkel(az energia celláknak), és egy csipő-pisztolytok. 2 váltás ruha, 3 db tartalék energia cella a sugárvetőhöz, 7 napi tartalék élelem, YT-1300as teherhajó (x1es hiperhajtóművel), holorekorder
Remélem az avatarképemet jól próbáltam meg feltölteni, nagyon megköszönném ha fel tennétek
kepkezelo.com/images/y1unpfwpn038fh0fnr4.jpg
Előtörténet:
A hiperűr nyugtató hatása most kifejezetten jót tesz, eltölt a békessége, és kissé megnyugszok. Furcsa mód kifejezett késztetést érzek valamire, amit az elmúlt 20 évben teljesen feleslegesnek és értelmetlennek tartottam. Elő veszem apám holorekorderét, és neki látok életem első holonapló bejegyzésének.
-Öhmm… Na jó kezdjük az elején. A Birodalom kikiáltása előtt 10 évvel láttam meg a napvilágot, a Tatooine bolygó Mos Eisley nevet viselő porfészkében. Desric Hunt és Mya Mereel szerelmének első és egyetlen gyümölcse lettem. Apám a csempész szakma egyik képviselője volt, anyám pedig felszolgáló Mos Eisley egyik kantinjában. Állítólag apám kiköpött mása vagyok, ő is sportos testalkatú barna hajú férfi volt, amilyen mostanra én is lettem. A természetünk alapján sem tagadhatnánk le egymást, mindketten adrenalin és veszélyfüggő személyiségekként vagyunk elkönyvelve, bár jómagam kicsit higgadtabban viselkedek, mint jó apám szokott. A szemeim színét, és makacsságomat anyámnak köszönhetem. Anyám gyönyörű barna szemei fogták meg apámat, na és persze formás alakja. Sajnos a makacssága olykor csak tetézte az érzelem kitöréseit, és az ebből származó bonyodalmakat.
Nem voltunk gazdagok sőt… Eleinte kifejezetten szegények voltunk. Aztán apámnak bejött egy-két nagy fogás, a részleteket persze nem volt hajlandó elárulni. De innentől egy kis időre jobbá vált a helyzetünk, apámnak sikerült egy kis búvóhelyet is kialakítania a Dűne-tenger egyik sziklásabb területén egy barlangból. Az egész csak pár szerszámból, (amit biztonságos tároló rekeszekbe rejtett) egy pár érzékelőből(a jawák, és a tusken rablók miatt) és pár fegyverből állt. A "búvóhelyre" ráment a pénz nagy része, de a céljainak pont megfelelt: volt hova eltűnnie a kíváncsi szemek elől. Ekkor 8 éves voltam, és apám egy kisebb sugárvetővel lepett meg, hogy milyen típus volt meg nem tudnám mondani. Ezzel az ajándékával első hobbimat alapozta meg: a fegyverek iránti rajongásom. Ez a rajongás csak egy évig tartott ki, onnantól csak annyira érdekeltek a fegyverek hogy meg tudjam magam védeni. Új hobbit találtam magamnak, amely életem értelmévé vált: a repülést. Apám a siklóján kezdett el tanítgatni és egyből bele szerettem az érzésbe.
Ahogy szokott ilyenkor romlott el minden, apám nyughatatlan természete közbeszólt. Apám és anyám ekkor 10 éve voltak együtt, és bár ritkán láttuk apámat ( a munka miatt mindig úton volt), mégis boldog családként éltünk. Ám apám el akarta hagyni anyámat, és vele engem is, amíg összeszedte azt a kevés holmiját, amije még nálunk volt, anyám öngyilkos lett az én fegyveremet használva. Kint voltam a konyhában amikor anyám sírva berohant, megmozdulni sem volt időm amikor felkapta a fegyvert a pultról, ahol én gondatlanul otthagytam. Nagyon szerettem anyámat, mégis viszonylag hamar elfogadtam a halálát a Tatooinon a halál kéz a kézben jár az élettel. Eleinte apámra voltam dühös aztán lassan rá jöttem, hogy nem hibáztathatom amiért nyughatatlan természete van. Ha valaki hát én meg tudom érteni milyen érzés, amikor az ember csak menne, mindegy hogy hová csak ne legyen egy helyben. Ezek után magamat tettem felelőssé az esetért, úgy gondoltam az én szétszórtságomnak köszönhető hogy anyám végzett magával, ha nem hagyom elő a fegyvert... Apám észre vette a változást a viselkedésemben, hogy már nem haragszok rá de mégis bánt valami. Nem titkolóztam, hiszen kihez fordulhattam volna rajta kívül. El mondtam neki hogy mit gondolok a dolgokról, el magyarázta hogy Ő is nagyon szerette édesanyámat, és hogy nem tehetek arról ami történt. Azért akart ott hagyni minket, mert úgy érezte túl veszélyes a családjára nézve, az amivel foglalkozik. Anyám pedig, ha nem az én sugárvetőmet használja, nagy valószínűséggel akkor is talált volna valami eszközt, hogy elérje célját. Lassan sikerült elfogadnom amit apám mondott, de innentől jobban odafigyeltem arra, hogy legalább a veszélyes eszközöket ne hagyjam szanaszét.
Apám eladta szerény Mos Eisley-i házunk, természetesen nem sok pénzt kapott érte. Engem magához vett, hogy Ő neveljen tovább. Nem akart az utcán hagyni a többi árva, vagy fél árva között, hiszen azért akart minket elhagyni, hogy nekünk jobb legyen. A lelkiismerete nem engedte volna, hogy magamra hagyjon.
Az elkövetkező 4 évben megtanultam mindent, amit apám a fegyverkezelésről és a hajók ellátásáról, szereléséről meg tudott tanítani. Remek reflexeimnek köszönhetően a fegyverkezelésben még felül is múltam Őt.
A 14-ik életévem betöltése hatalmas fordulópont lett az életemben. Apám innentől felnőttként kezelt, ennek két tanúbizonyságát adta: az egyik hogy megengedte, hogy néha átugorjak Mos Eisleybe szórakozni, a másik pedig: végre nekiállt megtanítani hogyan kell űrhajót vezetni.
Egy felturbózott YT-1500as űrhajója volt, 2 év alatt sikerült olyan szintre hoznom a vezetési tudásomat, hogy a legjobbak közé sorolhattam magam, vagy legalábbis én így gondoltam. Mindezek mellett új ismertségekre tettem szert Mos Eisley-ban. Egy kisebb kantin bunyó során egy helyi srácot húztam ki a csávából. Nil Sturmnak hívják és velem egy idős, belekötött pár szintén helybéli suttyó 3an voltak 1 ellen, amit valahogy nem bírt bevenni a gyomrom, így egyenlítettem az esélyeken. Barátságunk története mint azt már említettem egy kisebb "nézeteltérésből" indult ki. Nil nem akart balhét ezért próbálta diplomáciai úton rendezni a konfliktust, egy szóval dőlt belőle a szó és próbálta így leállítani 3 rosszakaróját. A 3 srác viszont az agresszív vélemény csere pártján álltak, és nem hagyták békésen meggyőzni magukat. Körbe állták Nilt, és a hangadójuk épp ütésre emelte a kezét mikor megelégeltem a dolgot. A jelenet az asztalom mellett zajlott így nem kellett messzire mozdulnom, villámgyorsan elkaptam a támadó kezét. "Szerintem nem kéne." szólaltam meg.
"És mégis mit csinálsz, ha mégis?" mordult rám miközben kitépte kezét a szorításomból. Higgadtan a szemébe néztem, és minden erőmet összeszedve megpróbáltam gyomorszájon ütni. Nem számított rá, hogy az előzőnél többre is van bátorságom, így készületlenül érte az ütésem. "Ezt fogom csinálni." tettem hozzá. Ekkor elszabadult a pokol. A fickó rám vetette magát két társa pedig Nilnek rontott. Osztottuk a pofonokat és végül mind három ellenfelünket a földre vittük. Tudtam, hogy nincs sok időnk amíg magukhoz térnek, ezért Nilhez fordultam. "Szerintem tűnjünk el innen. A formaságokra ráérünk később is." Pár kreditet dobtam a bárpultra az italért amit fogyasztottam majd Nillel az oldalamon sietősen távoztam a kantinból. Ahogy kiléptünk az utcára futásnak eredtünk, csak pár utcával odébb vettünk vissza a tempóból. "Nil Sturmnak hívnak, kösz a segítséget." fordult felém kezét nyújtva. "Igazán nincs mit. Nem szeretem az olyanokat akik csak akkor nagy fiúk, ha többen vannak egy ellen. A nevem Ehart Hunt." mondtam miközben kezet ráztunk.
Attól a naptól fogva (immár 5 éve) a legjobb barátokká lettünk, mintha csak a testvérem lenne. Megbízható hűséges barát, mindig kiáll mellettem akármibe tenyerelek is. Amúgy egy fél fejjel alacsonyabb nálam, viszont sokkal izmosabb.
És megismertem egy lányt is Kira Rent. Vékony körülbelül 1.6 standard méter magas, ami pont ideális az én 1.8 standard méter magasságomhoz. Igéző zöld szempár és hosszú barna haj, vad és makacs természet, de persze tud kedves is lenni, ha arra van szükség. Egy évvel fiatalabb nálam.Pont az ideálom nem is kellett sokat vesződnöm vele, mivel én is tetszettem neki. Bár a kapcsolatom vele is viharos körülmények közt kezdődött.
Egyik délután épp Mos Eisley számtalan kantinjainak egyikében ücsörögtünk Nillel. Egy hete minden nap betértünk ide kifejezetten az én kedvemért, ugyanis a felszolgáló lány nagyon megtetszett (igen Kiráról van szó). Sosem mertem kezdeményezni, pedig nem vagyok egy gyáva alak, Nillel számtalan kisebb verekedést éltünk már át, és csak komolyabb túlerő esetén tudtak minket legyőzni. Visszakanyarodva a témához, éppen az italunk mellett beszélgettünk, én közbe lopva rá-rá pillantottam Kirára, ha észre is vette nem adta semmi jelét. Egy nagyhangú társaság zavarta meg békés idillemet, 3 ismerős alak toppant be a helységbe. "Nil! Ezek ugyanazok a srácok akiket kb. egy éve elintéztünk." súgtam oda Nilnek. "Ajjaj. Nem kéne bajba keveredni már megint. Anyám amúgy is lehordott, hogy sokszor még egy hutt is jobban néz ki annál mint ahogy én haza megyek." válaszolt. "Húzzuk meg magunkat, nem kell most a balhé." értettem egyet. A banda nem vett észre minket, egyenesen a pulthoz mentek, és rászálltak Kirára. A vezetőjük egyre türelmetlenebb lett, majd megragadta Kirát a csuklójánál fogva, és a kijárat felé kezdte vonszolni. Kira tiltakozott, és a banda vezérnek két társa segítségére volt szükség, hogy elboldoguljon vele. Közben kajánul kiabálták " Ugyan már cica, nem fáj az annyira. Gyere szépen meglásd gyorsan végzünk, talán még élvezni is fogod." Ezt már nem bírtam elviselni a düh, és az aggodalom elöntötte az agyamat. Felpattantam a helyemről és elindultam a banda felé. A szemem sarkából láttam hogy Nil megadóan legyint egyet a kezével és elindul utánam. A társaság egyből felfigyelt a hirtelen mozdulatra ahogy elindultam feléjük. Még Kirát is elengedték. "Mocsok most megfizetsz." csikorgatta a fogát egyikük. Kira kihasználta az alkalmat és ökleit összekulcsolva, kezét bunkós botként használva, teljes erejével lesújtott egyik elrablójára. A srácot meglepte a váratlan ütés és annak ereje, össze is esett, bár kiütni nem sikerült. A másik két tagot is meglepte Kira harciasságának megnyilvánulása, Nillel ezt kihasználva lendültünk támadásba. Sajnos nem voltunk elég gyorsak. Nila kapott egy hatalmas pofont amitől eldőlt mint egy zsák. Ezúttal nem végeztünk fél munkát mind három srácot kiütöttük, majd kidobtuk őket a kantin elé a tűző napra. Megfordult a fejemben hogy kivisszük őket a Dűne-tenger végtelen buckái közé ahol majd elintézik őket a buckalakók, de nem akartam annyi időt elvesztegetni, inkább oda rohantam Kirához. Kezem a vállára tettem és gyengéden megráztam. "Jól vagy?" kérdeztem meg tőle, mikor kinyitotta a szemét. "Rendbe jövök. Köszönöm a segítséget." válaszolt. "Igazán nincs mit." tettem még hozzá miközben felsegítettem a földről. Nil egy pillantással jelezte, hogy nem ártana lelépni. Bólintottam és elindultam a kijárat felé. "Várj!" kiabált utánam Kira. "Még a nevedet sem tudom." Visszafordultam felé, és egy lépéssel átszeltem a köztünk lévő távolságot. "Ehart Hunt." mondtam halkan, majd minden bátorságomat összeszedve megcsókoltam. Arra számítottam, hogy ellök magától és nagyobb pofont kapok, mint az elrablója. De nem így történt. Vissza csókolt. "Még találkozunk." szakítottam ki magam az öleléséből. A három eszméletlen testet átlépve elhagytuk a helyszínt. Ígéretemhez híven másnap felkerestem Kirát, szép 15ik születésnapi ajándékot kaptam a megismerkedésünket (igaz hogy a születésnapom pár nappal korábban volt). Azóta együtt vagyunk,és nagyon boldogok, remélem ez a továbbiakban is így marad.
A 16ik születésnapomra apám meglepett egy saját hajóval egy ütött kopott YT-1300assal. A hajó néha lefulladt indítás közben, és egy-két találati sérülés a hajóburkon is volt, a robot pilóta néha kihagyott és a kommunikációs rendszerekkel is problémák voltak. Úgy döntöttem, hogy követem apám példáját, ám ehhez meg kellett javítanom az űrhajót, és egy kicsit javítanom is kellett a teljesítményén, így ideiglenesen elvállaltam egy kidobói munkát az egyik kantinban, Nil barátommal együtt.
Mindezek mellett, apám innentől engedte, hogy a tartalék fegyverét használjam, egy DL-44es-t.
Négy évembe került, de összehoztam amit elterveztem, ezt sokra tartom magamban. Mármint, azt hogy sosem adom fel. Az YT-1300asom a Silver Fox így kapott egy x1es hiperhajtóművet, és a normálűri sebességét is megnöveltem. Így 20 évesen úgy gondoltam végre a saját lábamra állhatok. Kirával is jól alakultak a dolgok, már az esküvőnket tervezgeti. Nem hiszek ezekben a dolgokban, de ha Őt boldoggá teszi akkor miért is ne.
Hát majdnem a történet végére értem, de két nappal ez előtt ismét közbe szólt valami. Apám meghalt. Egy bűnszövetkezet nem nézte jó szemmel apám egyik üzleti útját. Épp a hangárunkban voltam, apámat vártam, amikor bejelentkezett a komlinken, szólt hogy nemsokára megérkezik. Aztán hirtelen elkáromkodta magát. Egy fejvadász szegődött a nyomába. Apám próbálta lerázni, de nem sikerült neki. „Fiam, sajnálom…” ezek voltak az utolsó szavai. Összeszedtem minden használhatót a "hangárban" és felrakodtam a Silver Fox-ra, a DL-44est pedig immár sajátomnak tekintettem. Majd a siklóval elmentem Nilhez. Az apja nagyon segítőkész volt, hajlandó volt arra, hogy kölcsön adja a siklóját Nilnek. Míg én eladtam apám régi siklóját nevetségesen alacsony áron, Nil összepakolt és felkészült az útra, valamint elment Kiráért is. Örülök hogy jól kijönnek, ez elengedhetetlen számomra. Így végül négyen (Nil apja is velünk tartott, valakinek a siklót is vissza kellett hoznia) elindultunk a barlang felé. A barlang felé ami eddig rejtekhely volt, és a társaságból csak én tudtam, hogy hol is van pontosan.
Elhatároztam, hogy megkeresem apám gyilkosát és bosszút állok.
A bűnszövetkezettel kapcsolatban csak csekély információm vannak. Az egyik egy név: Carth Nightshade a Fekete Csillag bűnszövetkezet irányítója. Azon kevés információ amiket apám elmondott a Fekete Csillagról kimerül annyiban, hogy egy erős és kegyetlen szervezetről van szó, akik a Nal Hutta-n rendezték be főhadiszállásukat (egyszer szállított nekik, és ott fizették ki) fegyverben, és fűszerben utaznak, de tevékenységük a huttok miatt nem a Nal Hutta környéke. Merészen a birodalomhoz közelebb a belső és a középső gyűrű területén munkálkodnak.
Ezért úgy döntöttem, hogy fel fogok építeni egy saját kalóz szervezetet, így több esélyem van felvenni velük a harcot, és nem mellesleg a kalózkodás jövedelmező üzlet, legalábbis amíg nem kapnak el. Szóval: Ha már hutt legyen kövér.
Ezekhez a célokhoz viszont sok pénzre, és komoly alvilági ismertségre van szükségem, ezt is figyelembe véve meghoztam azt a döntést, aminek köszönhetően most a Nal Hutta felé tartok. Kiderítem amit lehet, és persze csempész munkát vállalok. Kira a pihenőben alszik, Nil pedig a raktérben rendszerezei azt a kevés holmit amit még el hoztam apám barlang hangárjából. Kira talpra esett lány remek másodpilóta lesz belőle. És Nilnek is nagy hasznát fogom venni ha valami bajba kerülök. Még egy nap és a Nal Huttán vagyunk, amint történik valami említésre méltó újra "írok".
Születési idő: B.E.10. (20 éves)
Születési hely: Tatooine
Nem: Férfi
Faj: Ember
Foglalkozás: Csempész
Felszerelés: DL-44 sugárvető, Fekete űrhajós nadrág, piros felső, fekete mellény, űrhajós csizma, egy öv tárolórekeszekkel(az energia celláknak), és egy csipő-pisztolytok. 2 váltás ruha, 3 db tartalék energia cella a sugárvetőhöz, 7 napi tartalék élelem, YT-1300as teherhajó (x1es hiperhajtóművel), holorekorder
Remélem az avatarképemet jól próbáltam meg feltölteni, nagyon megköszönném ha fel tennétek
kepkezelo.com/images/y1unpfwpn038fh0fnr4.jpg
Előtörténet:
A hiperűr nyugtató hatása most kifejezetten jót tesz, eltölt a békessége, és kissé megnyugszok. Furcsa mód kifejezett késztetést érzek valamire, amit az elmúlt 20 évben teljesen feleslegesnek és értelmetlennek tartottam. Elő veszem apám holorekorderét, és neki látok életem első holonapló bejegyzésének.
-Öhmm… Na jó kezdjük az elején. A Birodalom kikiáltása előtt 10 évvel láttam meg a napvilágot, a Tatooine bolygó Mos Eisley nevet viselő porfészkében. Desric Hunt és Mya Mereel szerelmének első és egyetlen gyümölcse lettem. Apám a csempész szakma egyik képviselője volt, anyám pedig felszolgáló Mos Eisley egyik kantinjában. Állítólag apám kiköpött mása vagyok, ő is sportos testalkatú barna hajú férfi volt, amilyen mostanra én is lettem. A természetünk alapján sem tagadhatnánk le egymást, mindketten adrenalin és veszélyfüggő személyiségekként vagyunk elkönyvelve, bár jómagam kicsit higgadtabban viselkedek, mint jó apám szokott. A szemeim színét, és makacsságomat anyámnak köszönhetem. Anyám gyönyörű barna szemei fogták meg apámat, na és persze formás alakja. Sajnos a makacssága olykor csak tetézte az érzelem kitöréseit, és az ebből származó bonyodalmakat.
Nem voltunk gazdagok sőt… Eleinte kifejezetten szegények voltunk. Aztán apámnak bejött egy-két nagy fogás, a részleteket persze nem volt hajlandó elárulni. De innentől egy kis időre jobbá vált a helyzetünk, apámnak sikerült egy kis búvóhelyet is kialakítania a Dűne-tenger egyik sziklásabb területén egy barlangból. Az egész csak pár szerszámból, (amit biztonságos tároló rekeszekbe rejtett) egy pár érzékelőből(a jawák, és a tusken rablók miatt) és pár fegyverből állt. A "búvóhelyre" ráment a pénz nagy része, de a céljainak pont megfelelt: volt hova eltűnnie a kíváncsi szemek elől. Ekkor 8 éves voltam, és apám egy kisebb sugárvetővel lepett meg, hogy milyen típus volt meg nem tudnám mondani. Ezzel az ajándékával első hobbimat alapozta meg: a fegyverek iránti rajongásom. Ez a rajongás csak egy évig tartott ki, onnantól csak annyira érdekeltek a fegyverek hogy meg tudjam magam védeni. Új hobbit találtam magamnak, amely életem értelmévé vált: a repülést. Apám a siklóján kezdett el tanítgatni és egyből bele szerettem az érzésbe.
Ahogy szokott ilyenkor romlott el minden, apám nyughatatlan természete közbeszólt. Apám és anyám ekkor 10 éve voltak együtt, és bár ritkán láttuk apámat ( a munka miatt mindig úton volt), mégis boldog családként éltünk. Ám apám el akarta hagyni anyámat, és vele engem is, amíg összeszedte azt a kevés holmiját, amije még nálunk volt, anyám öngyilkos lett az én fegyveremet használva. Kint voltam a konyhában amikor anyám sírva berohant, megmozdulni sem volt időm amikor felkapta a fegyvert a pultról, ahol én gondatlanul otthagytam. Nagyon szerettem anyámat, mégis viszonylag hamar elfogadtam a halálát a Tatooinon a halál kéz a kézben jár az élettel. Eleinte apámra voltam dühös aztán lassan rá jöttem, hogy nem hibáztathatom amiért nyughatatlan természete van. Ha valaki hát én meg tudom érteni milyen érzés, amikor az ember csak menne, mindegy hogy hová csak ne legyen egy helyben. Ezek után magamat tettem felelőssé az esetért, úgy gondoltam az én szétszórtságomnak köszönhető hogy anyám végzett magával, ha nem hagyom elő a fegyvert... Apám észre vette a változást a viselkedésemben, hogy már nem haragszok rá de mégis bánt valami. Nem titkolóztam, hiszen kihez fordulhattam volna rajta kívül. El mondtam neki hogy mit gondolok a dolgokról, el magyarázta hogy Ő is nagyon szerette édesanyámat, és hogy nem tehetek arról ami történt. Azért akart ott hagyni minket, mert úgy érezte túl veszélyes a családjára nézve, az amivel foglalkozik. Anyám pedig, ha nem az én sugárvetőmet használja, nagy valószínűséggel akkor is talált volna valami eszközt, hogy elérje célját. Lassan sikerült elfogadnom amit apám mondott, de innentől jobban odafigyeltem arra, hogy legalább a veszélyes eszközöket ne hagyjam szanaszét.
Apám eladta szerény Mos Eisley-i házunk, természetesen nem sok pénzt kapott érte. Engem magához vett, hogy Ő neveljen tovább. Nem akart az utcán hagyni a többi árva, vagy fél árva között, hiszen azért akart minket elhagyni, hogy nekünk jobb legyen. A lelkiismerete nem engedte volna, hogy magamra hagyjon.
Az elkövetkező 4 évben megtanultam mindent, amit apám a fegyverkezelésről és a hajók ellátásáról, szereléséről meg tudott tanítani. Remek reflexeimnek köszönhetően a fegyverkezelésben még felül is múltam Őt.
A 14-ik életévem betöltése hatalmas fordulópont lett az életemben. Apám innentől felnőttként kezelt, ennek két tanúbizonyságát adta: az egyik hogy megengedte, hogy néha átugorjak Mos Eisleybe szórakozni, a másik pedig: végre nekiállt megtanítani hogyan kell űrhajót vezetni.
Egy felturbózott YT-1500as űrhajója volt, 2 év alatt sikerült olyan szintre hoznom a vezetési tudásomat, hogy a legjobbak közé sorolhattam magam, vagy legalábbis én így gondoltam. Mindezek mellett új ismertségekre tettem szert Mos Eisley-ban. Egy kisebb kantin bunyó során egy helyi srácot húztam ki a csávából. Nil Sturmnak hívják és velem egy idős, belekötött pár szintén helybéli suttyó 3an voltak 1 ellen, amit valahogy nem bírt bevenni a gyomrom, így egyenlítettem az esélyeken. Barátságunk története mint azt már említettem egy kisebb "nézeteltérésből" indult ki. Nil nem akart balhét ezért próbálta diplomáciai úton rendezni a konfliktust, egy szóval dőlt belőle a szó és próbálta így leállítani 3 rosszakaróját. A 3 srác viszont az agresszív vélemény csere pártján álltak, és nem hagyták békésen meggyőzni magukat. Körbe állták Nilt, és a hangadójuk épp ütésre emelte a kezét mikor megelégeltem a dolgot. A jelenet az asztalom mellett zajlott így nem kellett messzire mozdulnom, villámgyorsan elkaptam a támadó kezét. "Szerintem nem kéne." szólaltam meg.
"És mégis mit csinálsz, ha mégis?" mordult rám miközben kitépte kezét a szorításomból. Higgadtan a szemébe néztem, és minden erőmet összeszedve megpróbáltam gyomorszájon ütni. Nem számított rá, hogy az előzőnél többre is van bátorságom, így készületlenül érte az ütésem. "Ezt fogom csinálni." tettem hozzá. Ekkor elszabadult a pokol. A fickó rám vetette magát két társa pedig Nilnek rontott. Osztottuk a pofonokat és végül mind három ellenfelünket a földre vittük. Tudtam, hogy nincs sok időnk amíg magukhoz térnek, ezért Nilhez fordultam. "Szerintem tűnjünk el innen. A formaságokra ráérünk később is." Pár kreditet dobtam a bárpultra az italért amit fogyasztottam majd Nillel az oldalamon sietősen távoztam a kantinból. Ahogy kiléptünk az utcára futásnak eredtünk, csak pár utcával odébb vettünk vissza a tempóból. "Nil Sturmnak hívnak, kösz a segítséget." fordult felém kezét nyújtva. "Igazán nincs mit. Nem szeretem az olyanokat akik csak akkor nagy fiúk, ha többen vannak egy ellen. A nevem Ehart Hunt." mondtam miközben kezet ráztunk.
Attól a naptól fogva (immár 5 éve) a legjobb barátokká lettünk, mintha csak a testvérem lenne. Megbízható hűséges barát, mindig kiáll mellettem akármibe tenyerelek is. Amúgy egy fél fejjel alacsonyabb nálam, viszont sokkal izmosabb.
És megismertem egy lányt is Kira Rent. Vékony körülbelül 1.6 standard méter magas, ami pont ideális az én 1.8 standard méter magasságomhoz. Igéző zöld szempár és hosszú barna haj, vad és makacs természet, de persze tud kedves is lenni, ha arra van szükség. Egy évvel fiatalabb nálam.Pont az ideálom nem is kellett sokat vesződnöm vele, mivel én is tetszettem neki. Bár a kapcsolatom vele is viharos körülmények közt kezdődött.
Egyik délután épp Mos Eisley számtalan kantinjainak egyikében ücsörögtünk Nillel. Egy hete minden nap betértünk ide kifejezetten az én kedvemért, ugyanis a felszolgáló lány nagyon megtetszett (igen Kiráról van szó). Sosem mertem kezdeményezni, pedig nem vagyok egy gyáva alak, Nillel számtalan kisebb verekedést éltünk már át, és csak komolyabb túlerő esetén tudtak minket legyőzni. Visszakanyarodva a témához, éppen az italunk mellett beszélgettünk, én közbe lopva rá-rá pillantottam Kirára, ha észre is vette nem adta semmi jelét. Egy nagyhangú társaság zavarta meg békés idillemet, 3 ismerős alak toppant be a helységbe. "Nil! Ezek ugyanazok a srácok akiket kb. egy éve elintéztünk." súgtam oda Nilnek. "Ajjaj. Nem kéne bajba keveredni már megint. Anyám amúgy is lehordott, hogy sokszor még egy hutt is jobban néz ki annál mint ahogy én haza megyek." válaszolt. "Húzzuk meg magunkat, nem kell most a balhé." értettem egyet. A banda nem vett észre minket, egyenesen a pulthoz mentek, és rászálltak Kirára. A vezetőjük egyre türelmetlenebb lett, majd megragadta Kirát a csuklójánál fogva, és a kijárat felé kezdte vonszolni. Kira tiltakozott, és a banda vezérnek két társa segítségére volt szükség, hogy elboldoguljon vele. Közben kajánul kiabálták " Ugyan már cica, nem fáj az annyira. Gyere szépen meglásd gyorsan végzünk, talán még élvezni is fogod." Ezt már nem bírtam elviselni a düh, és az aggodalom elöntötte az agyamat. Felpattantam a helyemről és elindultam a banda felé. A szemem sarkából láttam hogy Nil megadóan legyint egyet a kezével és elindul utánam. A társaság egyből felfigyelt a hirtelen mozdulatra ahogy elindultam feléjük. Még Kirát is elengedték. "Mocsok most megfizetsz." csikorgatta a fogát egyikük. Kira kihasználta az alkalmat és ökleit összekulcsolva, kezét bunkós botként használva, teljes erejével lesújtott egyik elrablójára. A srácot meglepte a váratlan ütés és annak ereje, össze is esett, bár kiütni nem sikerült. A másik két tagot is meglepte Kira harciasságának megnyilvánulása, Nillel ezt kihasználva lendültünk támadásba. Sajnos nem voltunk elég gyorsak. Nila kapott egy hatalmas pofont amitől eldőlt mint egy zsák. Ezúttal nem végeztünk fél munkát mind három srácot kiütöttük, majd kidobtuk őket a kantin elé a tűző napra. Megfordult a fejemben hogy kivisszük őket a Dűne-tenger végtelen buckái közé ahol majd elintézik őket a buckalakók, de nem akartam annyi időt elvesztegetni, inkább oda rohantam Kirához. Kezem a vállára tettem és gyengéden megráztam. "Jól vagy?" kérdeztem meg tőle, mikor kinyitotta a szemét. "Rendbe jövök. Köszönöm a segítséget." válaszolt. "Igazán nincs mit." tettem még hozzá miközben felsegítettem a földről. Nil egy pillantással jelezte, hogy nem ártana lelépni. Bólintottam és elindultam a kijárat felé. "Várj!" kiabált utánam Kira. "Még a nevedet sem tudom." Visszafordultam felé, és egy lépéssel átszeltem a köztünk lévő távolságot. "Ehart Hunt." mondtam halkan, majd minden bátorságomat összeszedve megcsókoltam. Arra számítottam, hogy ellök magától és nagyobb pofont kapok, mint az elrablója. De nem így történt. Vissza csókolt. "Még találkozunk." szakítottam ki magam az öleléséből. A három eszméletlen testet átlépve elhagytuk a helyszínt. Ígéretemhez híven másnap felkerestem Kirát, szép 15ik születésnapi ajándékot kaptam a megismerkedésünket (igaz hogy a születésnapom pár nappal korábban volt). Azóta együtt vagyunk,és nagyon boldogok, remélem ez a továbbiakban is így marad.
A 16ik születésnapomra apám meglepett egy saját hajóval egy ütött kopott YT-1300assal. A hajó néha lefulladt indítás közben, és egy-két találati sérülés a hajóburkon is volt, a robot pilóta néha kihagyott és a kommunikációs rendszerekkel is problémák voltak. Úgy döntöttem, hogy követem apám példáját, ám ehhez meg kellett javítanom az űrhajót, és egy kicsit javítanom is kellett a teljesítményén, így ideiglenesen elvállaltam egy kidobói munkát az egyik kantinban, Nil barátommal együtt.
Mindezek mellett, apám innentől engedte, hogy a tartalék fegyverét használjam, egy DL-44es-t.
Négy évembe került, de összehoztam amit elterveztem, ezt sokra tartom magamban. Mármint, azt hogy sosem adom fel. Az YT-1300asom a Silver Fox így kapott egy x1es hiperhajtóművet, és a normálűri sebességét is megnöveltem. Így 20 évesen úgy gondoltam végre a saját lábamra állhatok. Kirával is jól alakultak a dolgok, már az esküvőnket tervezgeti. Nem hiszek ezekben a dolgokban, de ha Őt boldoggá teszi akkor miért is ne.
Hát majdnem a történet végére értem, de két nappal ez előtt ismét közbe szólt valami. Apám meghalt. Egy bűnszövetkezet nem nézte jó szemmel apám egyik üzleti útját. Épp a hangárunkban voltam, apámat vártam, amikor bejelentkezett a komlinken, szólt hogy nemsokára megérkezik. Aztán hirtelen elkáromkodta magát. Egy fejvadász szegődött a nyomába. Apám próbálta lerázni, de nem sikerült neki. „Fiam, sajnálom…” ezek voltak az utolsó szavai. Összeszedtem minden használhatót a "hangárban" és felrakodtam a Silver Fox-ra, a DL-44est pedig immár sajátomnak tekintettem. Majd a siklóval elmentem Nilhez. Az apja nagyon segítőkész volt, hajlandó volt arra, hogy kölcsön adja a siklóját Nilnek. Míg én eladtam apám régi siklóját nevetségesen alacsony áron, Nil összepakolt és felkészült az útra, valamint elment Kiráért is. Örülök hogy jól kijönnek, ez elengedhetetlen számomra. Így végül négyen (Nil apja is velünk tartott, valakinek a siklót is vissza kellett hoznia) elindultunk a barlang felé. A barlang felé ami eddig rejtekhely volt, és a társaságból csak én tudtam, hogy hol is van pontosan.
Elhatároztam, hogy megkeresem apám gyilkosát és bosszút állok.
A bűnszövetkezettel kapcsolatban csak csekély információm vannak. Az egyik egy név: Carth Nightshade a Fekete Csillag bűnszövetkezet irányítója. Azon kevés információ amiket apám elmondott a Fekete Csillagról kimerül annyiban, hogy egy erős és kegyetlen szervezetről van szó, akik a Nal Hutta-n rendezték be főhadiszállásukat (egyszer szállított nekik, és ott fizették ki) fegyverben, és fűszerben utaznak, de tevékenységük a huttok miatt nem a Nal Hutta környéke. Merészen a birodalomhoz közelebb a belső és a középső gyűrű területén munkálkodnak.
Ezért úgy döntöttem, hogy fel fogok építeni egy saját kalóz szervezetet, így több esélyem van felvenni velük a harcot, és nem mellesleg a kalózkodás jövedelmező üzlet, legalábbis amíg nem kapnak el. Szóval: Ha már hutt legyen kövér.
Ezekhez a célokhoz viszont sok pénzre, és komoly alvilági ismertségre van szükségem, ezt is figyelembe véve meghoztam azt a döntést, aminek köszönhetően most a Nal Hutta felé tartok. Kiderítem amit lehet, és persze csempész munkát vállalok. Kira a pihenőben alszik, Nil pedig a raktérben rendszerezei azt a kevés holmit amit még el hoztam apám barlang hangárjából. Kira talpra esett lány remek másodpilóta lesz belőle. És Nilnek is nagy hasznát fogom venni ha valami bajba kerülök. Még egy nap és a Nal Huttán vagyunk, amint történik valami említésre méltó újra "írok".
Attachments:
