Post by Joseph Gilmer on Dec 8, 2009 19:47:01 GMT 1
Joseph Gilmer
A Gilmer család címere[/center]
1. Szabadon, a szabadok előtt
Francis Gilmer fázósan összehúzta magán a rongyos köpenyt, ami semmit sem védett a gigantikus gyárcsarnokban uralkodó hidegtől. Mord arcán megvető arckifejezés játszadozott, ahogy érdes kezével művészi módon forgatta a kopott lézervésőt. A nyersacélból lassan elnyerte formáját egy kezdetleges, fúró alakú kar, amely egy bányászdroid felsőtestére kerül majd. Francis még csiszolgatta kicsit művét, majd kritikus szemmel ellenőrizgette itt-ott, majd fél percig. Nem volt túlbuzgó, még csak buzgó sem volt. Gyűlölte azokat, akik itt dolgoztatták. De mégis a legjobbat adta ki a keze alól. Ilyen volt a természete.
Miután megelégedett az eredménnyel, a fúrókart a mögötte zümmögő futószalagra helyezte, majd lopva körülnézett maga körül. A csarnokot betöltötte a kemény munka zaja, amelyet néha félbeszakított a félelmetes, nexubőr ostor csattanása és a hozzá tartozó, fájdalmas kiáltás.
A gyár fülledt volt és dohos. Az elmúlás szaga már évtizedek óta érződött rajta. Az itt-ott kitört ablakokon már másfél órája nem világított be a lemenő nap fénye, így a munkások kénytelenek voltak a mennyezetről lelógó ócska lámpák fényében folytatni a munkát. Az elgyötört emberek többségének karján, lábán látni lehetett a hosszú, haragvörös foltokat, amelyeket a bőrkorbács kíméletlen alkalmazása hagyott a bőrön. Ugyan Francis eddig megúszta a kemény korbácsolást, nem egyszer látta, hogy még a legkeményebb munkás arca is megvonaglik a fájdalomtól, ha a weequay munkáltatók egyike végighúz a hátán ezzel a kegyetlen eszközzel.
Miközben Francis egy újabb robotkar kialakításán munkálkodott, a gyártó részleg - ahol ő dolgozott- mellett elhelyezett leltározó részlegen először a korbács, majd egy durva parancs csattant:
- Igyekezzetek lusta patkányok! Előírt kvótát teljesítünk!
Ezek után újra és újra felharsant a korbács hangja. Egy elhaló sóhaj belevegyült az általános zsivajba, majd egy hirtelen hang harsant: a gyártó részleg 12. alrészlegének szóló csengő, amely a munkaidő végét jelezte.
Francis gyorsan letette a kezében lévő szerszámot, a nyakára húzta a száját és orrát fedő maszkot, amely megvédte a röpdöső acéldaraboktól, majd gyorsan beállt a sorba, amely jobbára fáradt, törődött emberekből állt. A sor elején és végén egy-egy nonhumán fegyveres őr állt. Az oszlop lassan megindult, miközben a gyárban tovább folyt a munka. Francis nem nagyon foglalkozott mással, legalábbis látszólag nem. Jól tudta, hogy rabszolgatartóik szúrópróba szerűen figyelik őket, így semmi hajlamot nem mutathatott arra, hogy együtt érez a többi szerencsétlennel.
Miközben elhaladtak a leltározó részleg mellett és az oszlopot vezető megállította őket, Francis és a többiek is meglátták az előző - nagyobb- hangzavar okát. Egy öregebb férfi feküdt a földön. Fölötte egy trandoshan állt, kezében a félt és gyűlölt korbáccsal, amellyel egyre erősebben csapott le áldozata kezére, lábára. Az öreg már nem bírt felállni, csupán szánalomra méltóan nyögött. Francis szíve dühvel és gyűlölettel telt meg, de arca kifejezéstelen maradt.
Az előtte haladó fiatal férfi azonban nem tudott uralkodni magán. Izmai jól láthatóan megfeszültek, ahogy ugrásra készült. Bár a munkafelügyelők jól fel voltak fegyverezve és direkt erre a munkára képezték őket, az ifjút láthatólag nem érdekelte a túlerő. Már mozdult, mikor Francis egy gyors mozdulattal elkapta mindkét karját, így tartva vissza őt egy esetleges meggondolatlan cselekedettől.
- Eressz! - sziszegte a nagydarab fiú dühösen, de Francis izmai könnyedén visszatartották. Szerencsétlenségükre a tusakodást észrevette a trandoshan is. A korbács vége kegyetlenül csapott le Francis nyakára, akinek a vére is kiserkedt, de a fájdalomtól alig tántorodott meg.
- Nincs verekedés! Majd a szálláshelyen megoldhatjátok! - üvöltötte, majd az öreget is otthagyva visszament a posztjára.
A sor továbbindult, és Francis egykedvűen törölte le a vért a nyakáról. Arca meg sem rezzent, bár a sebhely pokolian fájt.
Francis feszülten feküdt a kemény priccsen. Testét átjárta az izgalom és a remény. Holnaptól megváltozik az élete, vagy véget ér. Más lehetőség nem volt. Úgy érezte, hogy éppen idejében érkezett el ez a nap. Nem bírta volna tovább. Húsz hosszú éve dolgozott látástól vakulásig, bár szívében már az első naptól fogva felcsapott a lázadás lángja.
Ennek a bolygónak a népe időtlen idők óta senyvedett egy több ezer tagot számláló nonhumán kalózbanda rabigájában. Droidokat, fegyvereket és egyéb cikkeket készíttettek velük és cserébe csupán a legalapvetőbb életfeltételeket kapták. Francis el sem tudta képzelni, hogy ősei miért nem lázadtak fel a kezdetleges rendszer ellen, amely évtizedeken keresztül rabszolgaságban tartotta őket. De ez már nem is volt fontos. Hamarosan eljön az óra.
Keze végigsimított a priccs melletti falrészen, amelyben a hosszú napkon át vésett, rejtett üreg egy, a társai által konstruált, kezdetleges lézerfegyvert rejtett. Kevesen voltak olyan kiváltságosak, hogy lőfegyvert használhassanak, ha üt az óra. De Francis központi szerepet játszott a felkelés megszervezésében, így az innen-onnan összelopkodott alkatrészekből végül összeraktak neki egyet, bár eszébe se jutott, hogy majd egy biztos fedezék mögül fog lövöldözni. Szinte már a kezében érezte azt a hosszú, hegyes vasrudat, amelyet nemrég talált az egyik futószalag alatti keskeny, üres részen, és amely azóta rejtve maradt. Vágyta már, hogy ezt a rozsdás vasat belevágja egyik vagy másik rabtartójának a testébe.
Hosszú évek kemény és veszélyes munkája feküdt népének felszabadításában, de úgy érezte, hogy akár egy egész életen át tartó szenvedés is megérte volna, hogy ő maga megérje ezt a napot. Az összes nagyobb gyártelepre eljutott már a hír: valami készül.
Fogva tartóik - reményei szerint - még csak nem is sejtették, hogy a „forradalom” a küszöbön áll. Soraikból hamar kiszűrték a beépített spicliket és kémeket, akiket váratlan - és szörnyű - balesetek értek a gyárakban. Úgy tűnt, a kalózok azt hitték: ezt a népet már teljesen megtörték.
A biztonsági intézkedéseket nehezen játszották ki, de a fegyverlopás, információgyűjtés már a vérükben volt. A munkafelügyelők, őrök és a többi kalóz már kezdték unni a munkát. Éveken, évtizedeken keresztül semmi sem történt és az egyhangúságot csak a szerencsétlen munkások gyötrésének pillanataiban tudták előzni, de lassan már erre is ráuntak.
De az unalmas napoknak vége. - gondolta Francis, majd elmosolyodott. Nem volt szép mosoly.
Francis Gilmer komoran járta végig a lassan lecsendesülő gyárat. Az itt-ott felhangzó üvöltésektől és az olykor visszhangzó lézerfegyverek surrogásától eltekintve furcsán csöndes volt. Miközben léptei szabályos koppanásokkal követték egymást, mögötte vadászkutyaként lépdeltek az emberek. Ruhájukon, karjukon még nem száradt meg a nonhumán munkafelügyelők sokszínű vére, illetve - bíborvörös csíkokat húzva - a sajátjuk. Innen is onnan is előbukkantak az emberek, kezükben különböző fegyverekkel felszerelkezve.
Végül összegyűltek a csarnok közepén és furcsa, gyászosnak tűnő hangulat vett erőt rajtuk, amibe mégis tapinthatóan belevegyült a szabadság végtelen öröme. A csönd egyre mélyült, majd hirtelen egyszerre kezdtek éljenezni az emberek.
Francis körülnézett. A veszteségek - minden előkészület ellenére - hatalmasok voltak. Majdnem százezer ember vesztette életét azon a napon. Mégis boldog arcokat látott. Önkívületben ünnepelték szabadságukat és egy új, jobb élet ígéretét.
Francis Gilmer gyors mozdulattal felkapaszkodott egy kisebb gépházra. Az emberek rögtön felé fordultak, és rekedten ünnepelték. Francis tartotta bennük a lelket éveken át és a forradalom megszervezésében is kulcsszerepet vállalt.
- Emberek! - kezdte félhangosan, mire egy csapásra néma csönd lett.
- Itt állok most előttetek. Szabad emberként a szabadok előtt! - kiáltotta, mire ismét kitört a hangzavar. Néhányan a levegőbe lőttek.
- Bebizonyítottuk, hogy népünk nem hagyja magát elpusztítani! Mindenkiben, aki most itt áll előttem, hatalmas erő lakozik. Együtt, felépítjük magunknak ezt a világot. Egy olyan világot, ahol minden ember szabadon és biztonságban élhet. Együtt legyőzhetetlenek vagyunk! - ordított most már Francis és a nép vele együtt üvöltött.
- Mi vagyunk a letéteményesei ennek az új világnak. Hát építsük fel! - fejezte be Francis, de a tömeg még órákig nem csillapodott le. Az örömünnep után az emberek kitódultak a gyárból és csatlakoztak az odakinn maradtakhoz. Francis ismét beszédet mondott, ezúttal egy több mint tízezer emberből álló tömeg előtt. Mikor kikapcsolta a sebtében összeszerelt megafont, a tömeg hangja elérte a tetőfokát. Az emberek újult erővel vetették rá magukat a kerítésekre és döntötték le azokat. A különböző munkatáborokban dolgozó családtagok végre újra láthatták szeretteiket.
Az egyik gyár romjai a lázadás után
A nonhumán arcokon világosan tükröződött a félelem.
Alig pár százan élték túl a lázadást és a három megmaradt vezető ült Francis előtt, a gyár egyik pincéjéből átalakított ideiglenes cellában. Kezük durván össze volt kötözve hihetetlenül erős, szigadrót tekercsekkel, ketten közülük mély sebeket viseltek az arcukon és a karjukon valamint egyéb helyeken, ahol Francis a szakadt ruhától nem láthatta jól. A Francisszel pont szemben nyögdöső weequay arcát, félig egy mocskos kötés borította, amelyen már átázott a vére.
Szánalomra méltó bagázs volt, de Francis kőkemény tekintettel, szinte fanatikus arccal állt felettük. Szemében egy nemzedék felgyülemlett dühe és keserűsége lángolt, olthatatlanul.
- Pontosan tudjátok, hogy a nép, amely immár szabad, és amely évtizedek óta sínylődött a fajtátok uralma alatt, most élve felkoncolna titeket. Talán ez lenne a leghelyesebb, de még ez is túl enyhe büntetés a számotokra. - susogta Francis és ez sokkal ijesztőbb volt, mintha ordítana. Hangja szinte közönyös volt, mégis, a foglyok összeborzongtak szavai hallatán.
- Arian népe meghozta az ítéletet. Ezentúl ugyanazt fogjátok elszenvedni, amit velünk tettetek. Egész életetekben az Ariant fogjátok szolgálni ugyanolyan kemény munkával, amelyet ebből a népből sajtoltatok ki. Ahogy az utódaitok és az ő utódaik is. Ahogy lassan halálra dolgozzátok magatokat, megértitek, hogy mit élt túl ez a nép. Megkapjátok jogos a jussotokat. A halált. De szenvedni fogtok érte. És a fiaitok és lányaitok sem rázhatják majd le ezt az örökséget. - mosolyodott el Francis, majd sarkon fordult és elhagyta a pincét, maga mögött hagyva a döbbenet csendjét.
Francis mogorván tekintett fel. Éppen egy sebesült férfival beszélt, aki csak nehezen gyógyulhatott fel sérüléséből. Jobb alkarja súlyosan megégett, valamint az egyik lábán is mély sebek éktelenkedtek. Francis több száz sebesültet végigjárt az elmúlt napokban, a sebtében felállított, hevenyészett sátrakban és betegszobákban.
Arian népe egyelőre kénytelen volt az általuk olyannyira gyűlölt gyárakban és egyéb feldolgozó épületekben meghúzni magukat, mivel a lakóházak felépítése még váratott magára. A tervek azonban már készültek és a fogvatartóktól zsákmányolt hajókkal az első transzportok indítása is megkezdődött, hogy az átmenetileg alakult Arian tanács - amely a különböző munkatáborokban szervezett felkelés vezetőiből állt - által kihirdetett „Új Élet” program megkezdődhessen a behozott eszközökkel és szakemberekkel.
- Igen? - kérdezte a hozzá szóló fiatal fiútól, aki megszakította beszélgetésüket. A sebesült kivételesen Francis egyik közelebbi ismerőse volt.
- Elnézést uram, de Reed őőő úr küldött. - látszott, hogy nincs hozzászokva az emberek nevéhez hozzátett jelzőkhöz.
- Történt valami? - egyenesedett fel Francis. Egyszerre több dolog is eszébe jutott. Arckifejezése híven tükrözte érzéseit.
- Nem tudom uram. Reed… úr az átokháznál vár ránk. - mondta gyorsan, majd elindult, Francisszel a nyomában. Az átokháznak nevezett épületkomplexum a munkafelügyelők vezetőjének - aki egyben a kalózbanda vezére is volt, és akit menekülés közben koncoltak fel - a szállása volt. Minél közelebb értek, az épület annál nagyobbnak hatott, majd végül a gyárak monumentális alakjával is felvette a versenyt.
Reed Vred már türelmetlenül várta őket. Látszott rajta, hogy majd kicsattan az izgalomtól. Körülötte szorgos munka folyt, az emberek igyekeztek minden lehetséges módon lakhatóbbá tenni a kialakított hálóterületeket. Reed volt Francis leghűségesebb segítője. Nem egyszer az életét kockáztatta érte egy-egy helyzetben.
- Mi történt Reed? - kérdezett azonnal Francis, miután vezetője azonnal felkapott egy nagyobb ládát, majd elindult az egyik melléképület felé. Az emberek jókedvűen, serényen dolgoztak. Letaglózta őket a hatalmas szabadság, de szorgalmuk nagyobbnak bizonyult. Mindenki kivette belőle a részét.
Reed leplezetlenül elvigyorodott, majd csak ennyit mondott:
- Gyere. Ezt nem fogod elhinni. - azzal elindult az átokház bejárata felé. Beléptek a hatalmas, kétszárnyú ajtón - az egyik ajtószárny mellett nagy tócsában, sűrű, zöld folyadék állt, félig már beleszáradva a padlóba, nyilván az egyik őr vére - majd habozás nélkül átvágtak az impozáns - bár most meglehetősen romos - bejárati csarnokon. Felmentek a lépcsőn, majd elindultak az egyik folyosón. Gyorsan vették a kanyarokat és Francis már nem számolta az ajtókat.
Végül elértek egy meglehetősen szépen berendezett - ugyanakkor az épület többi részéhez hasonlóan elég romos, és szétdúlt - szoba ajtajához, amely előtt két férfi állt őrt, habár erre - úgy tűnt - nincs szükség, hiszen az épület ezen része - egyelőre - néptelen volt. A kifejezéstelen arccal álló, szakadt ruhás őrök látványa, akik olyan feszes vigyázban álltak, mintha a galaxis legmegtisztelőbb feladatát teljesítenék, felkeltette Francis rossz érzéseit. Úgy gondolta, népe elől semmit sem titkolhat el. Ezt szóvá is tette volna, Reed azonban habozás nélkül belépett a szobába.
A helyiséget egy hatalmas íróasztal és néhány szép bútor alkotta. Francis el sem tudta képzelni, hogy egy kalózvezérnek mi szüksége van erre az arisztokratikus berendezésre, amely tipikusan egy mocskos emberre vallott, aki mindenképpen kifinomultnak akart látszani.
Reed azonban nem foglalkozott a bútorokkal. Az asztalhoz lépett, majd a lap alá nyúlt és matatott valamit. Valahol a szoba padlója alatt záródott egy áramkör, és az ajtótól jobbra lévő fal egy része elfordult, így láthatóvá vált a mögötte lévő titkos kamra. Reed oldalt lépett, és várakozással teli mosollyal nézett Francisre, aki nem várakozott sokáig, lehajtotta a fejét és belépett a rejtett helyiségbe. És elakadt a lélegzete.
A Kalózvezért trezorja, amely része a palotájából kialakított múzeumnak
A helyiség kemény acélfalakkal lett megerősítve. És rögtön nyilvánvalóvá vált, hogy mit védtek itt annyira: a lehető leggyönyörűbb látvány tárult Francis elé, amit valaha látott. A falak mentén kivilágított vitrinek, a megerősített üveg mögött pedig, csinos rudakba öntött nemesfém oszlopok álltak. A ráeső fényt a lehető legváltozatosabban verték vissza és mintha önmagukból is árasztottak volna valami ragyogást.
Bár a világtól elzárva a munkások nem tudhattak volna túl sokat az univerzum csodáiról, de fogvatartóiknak valahonnan sikerült szerezniük - valószínűleg rabolniuk - egy hatalmas virtuális könyvtárat, ahonnan a végzett munka fortélyaira oktathatták a dolgozókat. Ezt kötelezővé is tették, és ha a droidok nem voltak megelégedve a „felmondott” anyaggal, akkor nem egyszer alkalmazták korbácsaikat hathatós buzdítás gyanánt. Francis - és még jó pár társa - a kötelező „anyagon” túl rengeteget olvasott és tanult esténként, mikor a munkaidő lejárt. A rabszolgatartók nem értették meg, hogy a tudással kitermeli magát a rabszolgák vezető rétege, így végül ez okozta vesztüket.
Francis pontosan tudta, hogy az előtte heverő hatalmas mennyiségű érc Aurodium. Az értéke pedig elképzelhetetlenül nagy. Hallott olyasmiket rebesgetni, hogy az általuk gyártott droidokat a nonhumán társaság bányákban hasznosítja, de hogy mit bányásztak, arról senki sem tudott. Francis jól tudta: előtte az Arian jövőjének záloga.
2. Apád is ezt akarta volna
Thomas Gilmer enyhe félmosollyal szállt ki a fénylő, hófehér suhanóból. Sofőrje gyorsan becsukta mögötte az ajtót, majd sietősen újra visszaült a járműbe és elhajtott. Tom még egy darabig álldogált az enyhén szitáló hóban, gyönyörködve a város - elunhatatlan - szépségében, majd elindult a parlament lenyűgöző épülete felé.
Ariana - Arian fővárosa - épületeinek tervezése során száműzték a szürkét és a feketét. A mérnöki műalkotások színe szinte mindenhol fehérek voltak és tompa ragyogás áradt belőlük. Néhol felcsillant egy-egy üvegből épített mélykék csoda is, de az épületek többsége ugyanolyan fehér volt, mint az égből hulló hópelyhek. Ezen a mediterrán éghajlaton nagyon ritkán esett a hó.
Ez a szokatlan természeti jelenség is csak szebbé tette a várost, melynek tervezése során a Galaxis legjobb mérnökeit foglalkoztatták. Az Univerzumban épült metropoliszok hibáira és gyengéire is számítottak, így új, zseniális megoldások születtek. A fehérség és a ragyogás megtartása érdekében az építésügyi hivatal szigorúan szabályozta az épületek lehetséges magasságát, szerkezetét, burkolatát. Arianan felépíteni egy felhőkarcolót; ez bármelyik mérnöknek dicsőségére válhatott. A szennyezés mértéke szinte a nullával volt egyenlő, hiszen a közlekedési eszközöket is felügyelet alatt tartották. Az esetlegesen kialakuló nyomornegyedeket - bár ebből meglehetősen kevés volt - kegyetlenül eltüntették. Az épületeket húszévente felülvizsgálták, és ha rendellenességet tapasztaltak, habozás nélkül felújították vagy lebontották. Ariana gyönyörű volt, és az itt lakók kész voltak megfizetni bármilyen áldozatot, még a rengeteg szabályt és korlátozást is.
Ariana kormányzati negyede
Tom, Ariana talán legszebb részén, a kormányzati negyedben lépkedhetett a parlament épülete felé, amellyel szemben - számos szökőkúton és látványmedencén keresztül - egy hatalmas diadalívet építettek szorgosan, hogy az Arian nép felszabadulásának 200. évfordulójára készen legyen.
Fél órával később már a lenyűgöző parlamenti ülésteremben dőlhetett hátra székében. A képviselőket a városok különböző részeiből választották. Arianon abban az időben csupán 4 nagyvárossal rendelkezett. Egyenként közel 30 milliós lakossággal. A legtöbb ember a 4 város egyikében lakott. A fővároson kívüli a másik három nagyváros is bevezette Ariana törvényeit így az emberek megőrizhették otthonuk töretlen ragyogását. A városokon kívüli területeket pedig végtelen élelmiszertermelő mezők, bányák foglalták el, vagy meghagyták az érintetlen természet szépségét.
Ezekben csupán egy-két ember dolgozott, a többségi munkát droidok végezték. A városban ellenben csupán korlátozott számban tarthattak droidokat az emberek, hiszen ha ez a törvény nem lép életbe, a munkahelyek hamarosan telítődnek droidokkal és az emberek munkanélkülivé válnak.
Csupán olyan munkák elvégzésére alkalmaztak droidokat, amelyek egy átlag ariannak túl alantasnak találtattak.
Ariana
Az Arian képviselőházban 148 képviselő dolgozott. Ők voltak a politikus réteg és - ha lehet - még nagyobb korlátozottságban éltek, mint az egyszerű emberek, akiket képviseltek. Félévente szigorú vagyonosodási vizsgálat indult ellenük. És ez így volt rendjén. Arianon a korrupció ismeretlen fogalomnak számított. Ha valaki lopott vagy csalt, minimum 10 év letöltendő szabadságvesztés várt rá, és az ítéletet a körülményektől függően még súlyosbíthatták is. A magántulajdon és a vagyon tisztelete hatalmas jelentőséggel bírt.
Tom épp végighallgatott egy felszólalást a turista vízum meghosszabbításával kapcsolatban, majd végignézett a többi képviselőn. Mindannyian tudták, hogy ez csupán alibi felszólalás volt. A teremben szinte izzott a feszültség. Tom is izgatott volt, de ez az izgalom valamilyen kellemes, bizsergető érzés formájában jelentkezett nála. Végül a képviselő leült és a Kormányzó megadta neki a szót.
Thomas Gilmer mély lélegzetet vett, majd felállt. Arcát gyászos, sajnálkozó vonásokba rendezte, majd beszélni kezdett. Beszélt régi korokról, mikor az Arian népe még nem volt más, csupán egy rabszolgasorban szenvedő nemzet. Beszélt nemes őséről, Francis Gilmerről, aki egyike volt az Arianok felszabadítóinak, és akinek dicső emlékét még mindig őrzi a kormányzati negyed épülő diadalíve előtt felállított 9 szobor egyike. 9 szobor. 9 dicső Arian, akik a felkelést vezették, hogy akár életük árán is, de azt mondhassák: szabad vagyok.
Thomas volt az utolsó, aki a 9 hős egyikétől származtathatta családját. Francis Gilmer, Tom apjának a nagyapja volt. A Gilmer család mindig is rettentően vigyázott a vér fiúágon való örökítésére, hogy a család fennmaradjon. A többi leszármazott azonban nem volt ilyen óvatos és a családok kihaltak az évek során. Tom rengetegszer hasznát vette a nevének, hiszen az őse nemzeti hős volt. Olyannyira, hogy egészen a képviselői székig vitte, amelynél elismertebb pozíció nem létezett az Arianon akkoriban.
Tom tovább beszélt, és ahogy mondatait egymásba fűzte, a Kormányzó egyre sápadtabb és sápadtabb lett. Végül Tom kimondta az utolsó mondatot. Hangja kellő elszántságot és szomorúságot tükrözött.
- …éppen ezért, bizalmatlansági indítványt nyújtok be Seithe Luss kormányzó ellen. - fejezte be, majd leült. Arca egy szemernyit sem változott, de belül tele volt reményekkel és kétségekkel.
Terve, hogy soron kívül önmagát ülteti Arian legfelsőbb pozíciójába, még édesanyjától származott, aki lenyűgöző politikai éleslátással rendelkezett.
- Apád is ezt akarta volna. - mondogatta sokszor.
Tom édesapja, Soryn Gilmer is a képviselőház tagja volt, míg egy tragikus űrutazás során balesetet szenvedett. Együtt pusztult több száz más emberrel, az Arian delegáció tagjaival. Tom tehát belefogott Arian történetének legmerészebb politikai manőverébe.
A bizalmatlansági indítványt a konzervatív Arian képviselőház mindig leszavazta. A múltban is csak kettő ilyen eset fordult elő. Az indítványt benyújtó pedig másnap lemondott minden tisztségéről.
Tomnak meg kellett győznie a képviselőház kétharmadát, köztük erősen kormányzópárti, liberális képviselőket. A terv eleinte lehetetlennek tűnt, de a kormányzó önmaga ellen dolgozott. Néha egészen lehetetlen indítványokat akart keresztülvinni, nemrég pedig elhíresült róla, hogy pártolja a nonhumán bevándorlás bojkottjának eltörlését. Ez a pletyka - ha ugyan pletyka volt - napok alatt letörte a kormányzó népszerűségét. Az Arianok száz százalékig nacionalisták voltak. Múltjuk ismerete és a jövőjükbe vetett töretlen hitük változtatta őket ilyenné. Bár akadt köztük néhány liberális szellemű, letagadták ezt, néha nem csak az emberek, hanem saját maguk előtt is.
Tom óvatosan meggyőzte a képviselőház tagjait. Olyan embereket, akikről tudta, hogy mellette állnak majd. De emellett hiányzott még neki 9 szavazat. Ironikus, hogy pont a szabadságharcos hősök létszámával megegyező számú politikust kellett meggyőznie.
Bár tervét végigvitte, nem lehetett biztos benne, hogy egy-egy képviselő nem árulja e el. A többségi szavazatok a végletekig ki voltak számolva és elég volt két sarlatán, hogy a terv megbukjon.
- A szavazatok számlálása véget ért. Kérem a képviselőket, hogy fáradjanak az ülésterembe. - hallatszott a hangosbemondókból. Tom felpillantott leghűségesebb szárnysegédeire, akikkel feszengve ültek a Képviselőház ebédlőjében. Italaikhoz egy ujjal sem nyúltak hozzá. Mindannyiuk tekintetén látszott: félnek.
- A szavazatok végeredménye... - kezdte a kormányzó, de elakadt a szava. Átkozta a törvényt, amely kimondta, hogy a bizalmatlansági indítvány végeredményét magának a kormányzónak kell felolvasnia. Végül erőt vett magán, és folytatta. - A szavazatok végeredménye 99 támogató szavazat 48 ellenző szavazat ellenében. Az ülést berekesztem. - mondta remegő hangon, mire a teremben kitört a hangzavar. A kormányzó azonnal távozott a teremből. Az egy tartózkodó természetesen ő volt. A számítógépeken megjelentek a képviselők szavazatai, de Tom rá sem pillantott a sajátjára. Szemével követte a kormányzót, akinek arcán látszott, hogy teljesen összeomlott. Vagyis nem tudott előre a dologról. Tom boldogan fogadta szövetségesei gratulációit. Jól tudta: megnyerte a csatát.
A következő ülésen a testület döntő többséggel választotta meg III. Thomas Gilmert. 3 hónap múlva pedig Tom ismét döntő többséggel szavaztatta meg a kormányzói poszt eltörlését. Ő lett az Arian első Kancellárja, és 22 évével az Arian legfiatalabb vezetője.
Érdekes, hogy bár ő volt az, aki bevezette a közel diktatórikus kormányzati rendszert, a nép mégis hősként ünnepelte. Ezután következett az az időszak, amit az Arian virágzásaként tartottak számon.
3. Önzetlenül a Birodalomért
Savian Gilmer, apjával ellentétben, nem volt a szavak embere. Mindig hitte, hogy az igaz cselekedetek jóval többet érnek, mint az igaz szavak, amelyek bármikor hamissá válhatnak, hiszen bárki úgy formálta őket, ahogy éppen neki tetszett.
Éppen ezért nem elégedett meg azzal, hogy a Palpatine Főkancellár mellett álló szónoklatokat hallgasson, vagy adjon elő. Épp aznap töltötte be harmincadik életévét, de ezt a napot - bár ő volt az Arian Kancellár, Alexander Gilmer fia - nem egy kedélyes partin, vagy holmi mulatóban töltötte el, esetleg épp a családja körében, hanem egy rideg, fémes csapatszállító hajó gyomrában, amely ide-oda rázkódott a légvédelmi ütegek által rájuk zúdított össztűzben.
A klónháborúk lassan három éve szabdalták a galaxist, de már látszott a fény az alagút végén. A klóncsapatok egyre komolyabb sikereket értek el, és - ami Savian számára a legfontosabbnak tűnt - szeretett hazáját mindeddig elkerülte a háború borzalmas pusztítása.
A háború kezdetén, mikor az FRSZ és a Köztársaság maradéka egymásnak esett, a Gilmer család reménységének, Savian Gilmernek nem is volt kérdéses, hogy mit is kell tennie.
Az egész helyzetben egyedül az volt bosszantó, hogy ezt a körülötte élők - valamely érdekes oknál fogva - nem úgy látták, ahogy ő.
Az apja váltig állította, hogy az Arian által a Köztársasági hadsereg rendelkezésére bocsátott erőforrások már így is kimerítették a „több, mint elég” fogalmát. Visszautasította, még a gondolatát is, hogy az ő fia háborúzni menjen, valami távoli planétára, hogy aztán egy lelketlen gépszörny lemészárolja, min valami állatot.
Ilyen, és ehhez hasonló szónoklatok születtek, de Savian megmakacsolta magát, így semmilyen szóvirág, vagy észérv nem tudott hatni rá.
Már a háború kitörésének első hónapjaiban összeszedte az Arian hadsereg legjobbjait, és egy kicsiny, de ütőképes csapatot verbuvált olyan emberekből, akik messzemenően hűségesek voltak a Gilmerekhez, és az Arian eszméhez.
Apja a végsőkig tiltakozott. Odáig is elment, hogy kijelentette: ha fia hajlandó maradni, kész lemondani a Kancellári posztról, és rá hagyományozni azt. De Savian nem engedett. Nem volt az a tipikus, politikus alkat. Inkább álmodozó, romantikus lélekkel áldotta/verte meg a sors.
Még fia, a kis Joseph, és felesége, Jasmin sem tudta visszatartani attól, hogy elmenjen.
Így, három év távlatából meglehetősen homályosnak tűntek az emlékek, főleg azon események vakító fényében, amiket át kellett élnie. Indulása után Coruscantra vette az irányt, hogy csapatával felajánlja szolgálatait a Köztársaságnak. Természetesen számított rá, hogy a bürokrácia majd az útját állja, és valóban így történt. Osztaga eltörpült a hatalmas klón hadsereg méreteihez képest, de kiképzésben könnyedén felvette a versenyt a legelitebb csapatokkal is.
Arian - mint mindenben - ebben is a hagyományokat követte. Katonai kiképzési módszereik a múlt hagyatékára, és a jelenkor vívmányaira épültek.
Savian tehát egy elit csapatot tudhatott a háta mögött. Végül a bürokraták által felállított labirintusból megtalálta a kiutat, és - mint köztársasági szabadcsapat - elindulhatott első küldetésére, egyenesen az első kaminói csatába. A csapatban már dúlt a tettvágy, hiszen már jó ideje rostokoltak a bolygón. Valaki, a felsőbb körökből, nagyon nem akarta, hogy egyes bolygók reguláris hadseregei vagy zsoldosai is beszálljanak a háborúnak nevezett nagy játszmába. Mindenesetre Savian kiharcolta a jogot, hogy küzdhessen a hazájáért, és neki elég volt ennyi is.
Savian utóbb önmagának sem akarta bevallani, de nem is sejtette, hogy ilyen rettenetes lesz. Az ég dübörgése keveredett az ordítozással, halálhörgéssel, a lézerfegyverek surrogó hangjával, a droidcsapatok menetelésének zajával.
De végül mégiscsak erőt vett magán, és csapatát, de főleg önmagát nem kímélve vetette bele magát a küzdelembe. Saviannak csak egyetlen gondolat tudott elég erőt adni ahhoz, hogy ne fordítson hátat, hogy hanyatt-homlok meneküljön. Az, hogy ő mégiscsak Francis Gilmer leszármazottja, akit ennél az ütközetnél jóval nagyobb próba elé állított a sors, és mégsem panaszkodott soha.
Végül a kaminói ütközet győzelemmel végződött. Talán a szerencsének, talán a kiképzésnek, talán az elszántságnak köszönhető, de Savian csapata korántsem szenvedett akkora veszteségeket, mint számítottak rá.
A kaminói ütközet után sorra jöttek a próbatételek. Egyik világ a másik után. A Dantooin, a Hypori, a Jabiim. Mindegyik világ egy-egy próbatétel, számtalan megrázkódtatás, és hátrahagyott barát. A végére Savian valamiféle gúnyos cinizmussal szemlélte a dolgokat, és lassacskán beleőrült.
Minden csata csak fokozta a fejében elszabaduló, ijesztő gondolatokat, amelyeket már nem tudott, nem akart kordában tartani. De mégiscsak megtette. A háború idő előtt megörökítette. Fáradt, törődött embert látott, aki ránézett, pedig az Arianon később oly sokat nézegetett holoképen még egy kedves arcú, szelíd, jóképű férfi volt látható.
Végül elérkezett a Kashyykra. A büszke vukik hazájába, akikkel kénytelen lesz együtt harcolni, bár gyűlölte a nonhumánokat. Hisz Arian volt.
A csapatszállító hirtelen zökkenése kiráncigálta az álmodozásból. Megmarkolta fegyverét, és szétnézett a csapatszállítóban. Önmagához hasonló, büszke, mégis megtört embereket látott, akiknek a szemében mintha valaki, egy éjfekete függönyt húzott volna el.
Mindannyian fehér, katonai zubbonyt viseltek, rajta az Arian vörös címerével. Más jelzés nem is kellett nekik.
Végül a csapatszállító ereszkedni kezdett, Savian érezte a jól ismert, tompa lüktetést a gyomra tájékán.
- Na, jól van emberek! Akkor adjunk a mocskoknak! - kiáltotta Savian, ahogy a helyére tolta az energiacellát. A hajó egy apró rázkódással megállt, és az oldalajtó kinyílt.
4. Az új nemzedék
Joseph Gilmer már tizenöt éves korában jól tudta, hogy a hatalomra született. Nevelőapja hűen plántálta ezt a gondolatot, így az végül teljesen gyökeret vert benne. Érezte. Érezte akkor, mikor a kormányzati negyed legmagasabb felhőkarcolójának egyik legfelsőbb lakosztályáról végignézett a városon. Érezte akkor, mikor történelmet tanult. És érezte akkor is, mikor a szobájában feküdt. Egész gyermekkora ebben az érzésben telt el és ebben is teljesedett ki.
A híres Gilmer család sarjaként - a néhai Savian Gilmer "a Hős" fiaként - hatalmas felelősség hárult rá. A család egyetlen fiúgyermeke volt, előre eltervezett jövővel, akire úgy vigyáztak, mint a hímestojásra.
Joseph születését egy egész nép kísérte figyelemmel. Több tízmillió ember, akik tudták: gyermekeiket egy napon majd Joseph Gilmer vezeti majd.
A fiú már korán tanúbizonyságot tett csöndes, nyugodt természetéről. Az oktatását egy magántanár végezte, aki szerint nagyon értelmes volt és gyorsan tanult. Azt azonban nem jegyezte meg, hogy a fiú szemében néha valamiféle ijesztő izzást tapasztal. Bizonyára elbocsátották volna. De mégis így volt. Joseph időnként megfeledkezett magáról, és határtalanul dölyfös tekintettel pásztázta környezetét.
Az általános oktatás évei hamar elszálltak, és Josephet az Arian legjobb középiskolájába kezdték járatni. Tanulmányait itt is kitűnően folytatta, társaival pedig baráti kapcsolatot alakított ki. Főleg azokkal, akiktől sokat remélt.
Igen. Joseph Gilmer már akkor fel tudta ismerni, hogy mik azok az érdekek, amelyek mentén mozognia kell. Nem egy társát kifejezetten hülyének vagy unalmasnak találta, mégis megtalálta velük a hangot. Életre szóló érdekkapcsolatokat alapozott meg akkor, pedig alig múlt 12 éves. Jelleme pedig az újabb és újabb tapasztalatokkal egyre magasabbra szárnyalt. Egyes emberek úgy mondanák: torzult.
Családi élete pedig csak megerősítette abban a hitben, hogy a világ csupán az érdekekről és a hatalomról szól. Nevelőapja, Arian helytartója - Heller Essex - érdekből házasodott, és a hatalom bűvöletében élt. Mindemellett azonban meg sem fordult a fejében, hogy kitúrja az ifjú Gilmert a rá váró, vezetői székből. Volt hát kitől eltanulnia az érvényesülést különböző módjait.
Bár ő volt a kancellári poszt örököse, iskolájába hasonlóan befolyásos emberek gyermekei jártak. A képviselőház - amelynek Thomas Gilmer merész puccsa után is megmaradt a hatalma- tagjainak fiai, lányai, miniszterek csemetéi, befolyásos üzleti körök tagjainak sarjai. Tehát Joseph tudta: sokakat meg kell nyernie magának, hiszen ez itt a jövő nemzedék vezető rétege. A legbefolyásosabbak. Hatalmas üzleti birodalmakat, pozíciókat örökölnek majd.
Miután Joseph elvégezte a középiskolát, egy kitűnő bizonyítvánnyal és rengeteg „baráttal” gazdagodott. Bár ezeket az embereket ő csupán eszközöknek tekintette. Eszközöknek a biztos kormányzásra.
Középiskolás évei alatt kőkeményen kialakult benne az a nacionalista és rasszista nézet, amely egész életét végigkísérte, és amit minden Arian fiúba beleplántáltak, már kiskorától fogva. A történelem - amely mindig is a kedvenc tantárgya volt - megtanította rá, hogy a nonhumánok a világ söpredéke, akik fölött az ember jogosan uralkodhat. Az Arian történelem legalábbis erre tanította.
Az középiskola befejezése után Joseph felkészült rá, hogy elinduljon a világ közepe felé. Természetesen felvették az iskolába, ahová jelentkezett: a Coruscanti Központi egyetem Történelem és Politológia szakára. Örömmel hagyta ott az Ariant egy időre, abban a biztos tudatban, hogy 4 éves távozása népe jövőjét szolgálja. Kifejezetten örült, hogy végre új közegbe kerülhet, valamint új kapcsolatokat építhet ki, ezúttal jóval magasabb szinten.
Coruscant
Az Ariana méreteihez szokott fiatalt lenyűgözték, de egyúttal taszították is Coruscant csodái. Nonhumánokkal nem először találkozott, de még nem fordult elő, hogy együtt kellett élnie és tanulnia ezekkel a lényekkel. Nem is mulasztotta el, hogy önmagában undorát kifejezze.
A tanulás és a tervek szövögetése azonban teljesen lefoglalta. Tanáraival és társaival ugyanúgy jó kapcsolatot ápolt, de arra nem tudta rávenni magát, hogy nonhumánokkal szemben is felhasználja kitűnő adottságait. Felesleges is lett volna, hiszen egy meglehetősen rasszista planétát mondhatott örökségéül. Azonban a Coruscanton eltöltött idő és az egyre nagyobb tudás, amit magába szívott, rádöbbentette, hogy a nonhumánok is hatalmas politikai erőt képviselhetnek.
Arra mindenesetre rájöhetett, hogy nézeteivel nincsen egyedül. Életében először, úgy érezte, hogy gondolatai és szellemi színvonala valóban összekötik egyes emberekkel. Első igazi barátait szerezte meg, akik szintén ugyanarra a szakra jártak, ahová ő. Sokakkal hamar megtalálta a közös hangot. Beszélgetéseik témája gyakran a nonhumánok és a nacionalizmus volt. Joseph örült, hogy valakivel végre megoszthatja terveit és reményeit. Életében először beszélhetett talán őszintén a gondolatairól, és ez újult erővel töltötte el.
Ezekben az időkben gondolatai a dicső Birodalomról végső formát nyertek. Ez főleg új barátainak érdeme volt. Büszkén viselte az apjának adományozott „Önzetlenül a Birodalomért” kitüntetést, amelyet az új rendszer első napjaiban, Savian halála után ítéltek meg a hősnek.
Az „Önzetlenül a Birodalomért” érdemérem
Végül eljött a diplomaosztás ideje. Joseph jelesre vizsgázott. A tanulást csupán másodlagosnak tekintette az Arian mellett, de még így is könnyedén megszerezte a diplomáját.
Ezek után visszatért az Arianra, hogy a helytartó mellett végre beletanulhasson az igazi politikába. Az út eleje egyhangúan telt el, de Joseph élete hirtelen megváltozott. A hajón érte a hír az Arianról, hogy Heller Essex súlyos szívrohamot kapott. Az állapota válságos. Joseph maga sem tudta, hogy miként álljon ehhez a helyzethez. A helytartóval sohasem ápolt belsőséges viszonyt. Ő csupán egy út volt, amely biztosítja népe jólétét, és a hatalmat az Arian felett, míg ő megérik a kormányzásra. És furcsamód az öregúr is mintha csak egy biztosítékot látott volna benne, amely viszi tovább a Gilmerek vérvonalát és uralkodását. Joseph soha nem bánkódott ezen. Egész életében egy nagyobb célért akart küzdeni, amely mindent maga mögé utasított. Ebben a világban nem kaphattak helyet olyan semmiségek, mint a magánélet. Legalábbis, akkor így látta. Soha nem érzett szerelmet, sajnálatot, szánalmat. Mindent hideg, számító szempontból vizsgált, amelyben a dolgok két részre oszlottak. Voltak azok, amelyek népe érdekeit szolgálják, és amelyek nem. Így volt most ezzel is.
Biztos volt benne, hogy ha a helytartó meghal, a parlament ellenezni fogja, hogy ő vegye át a helyét, hiszen még túl fiatal volt. Bár tudta magáról, hogy képes lenne megbirkózni a feladattal, abban már nem volt biztos, hogy a többségiben konzervatív képviselőket is meg tudja majd győzni erről. Hirtelen elhatározással leült és elővette jegyzeteit.
Mivel minden gondolatát gyönyörű hazája és annak helyzete töltötte ki, rengeteg jegyzetet, gondolatot, lehetséges intézkedést, törvénytervezetet, programot írt össze az évek alatt. Hosszú munka várt rá, hiszen ifjoncként is írt már ehhez hasonlókat. Természetesen ezek között rengeteg nevetséges, átvihetetlen gondolatot is talált. Rendszereznie kellett ezt a halmazt, hogy kirostálja a legjobbakat.
Mire komoran leszállt a hajóról, zsebében már ott lapult az adatkártya, azon pedig válogatott javaslatok és egy zseniális beszéd rejtőzött.
Heller Essex tudta, hogy eljött az ideje. A halál gondolata nem rettentette el. 63 évet élt. Az egészségügy technikai fejlettségéhez képest ez még igen kevésnek számított. De nem sajnálta magát. Szép életet tudhatott a háta mögött. Ő valóban semmit sem változtathatott volna, ezt jól tudta. Bár Gilmernek született volna!
Lányai és felesége már bejöttek hozzá. Valahogy érezte, hogy ha lehunyja a szemét, akkor többet nem nyitja ki. Már csak a nevelt fiával akart beszélni. Miután a gondjaiba vette, az évek elszálltak és valahogy sohasem beszélgetett vele. Lekötötte, hogy népét szolgálja. Ez z Arian átka. - gondolta szomorúan- Egész életünket ennek a bolygónak és ennek a népnek áldozzuk, amíg már nem marad életünk.
De hol marad Jos? Hol marad a fiú? Azt mondták neki, hogy lediplomázott. Valahogy mégsem tudott büszke lenni rá. Mindig teljesítette az elvárásokat. Beváltotta a hozzá fűzött reményeket, de nem ismerte. Hogyan lehetett volna büszke egy idegenre?
Hiszen Joseph mindig is így viselkedett vele. Mint egy idegennel, aki csupán arra jó, hogy eljátssza a szerepét, mint a bohóc a színpadon.
Aztán nyílt az ajtó és Joseph belépett. Arca gyászos kifejezést öltött. Gyorsan az ágyhoz ment és leült a kormányzó mellé. Mikor végül az utolsó szó is elhalt és Essex lehunyta a szemét, Joseph elgondolkodva figyelte az arcát. Soha nem volt ilyen nyugodt.
Joseph megköszönte a szót, majd a dörgő taps közepette leült. Beszéde egyértelmű sikert aratott. Elégedett arccal figyelte a házelnököt, aki csodálkozó tekintettel figyelte őt, akár csak a képviselők többsége.
Még aznap a parlament rendkívüli szavazáson választotta meg az új kancellárt Joseph Gilmer személyében. 20 évével ő lett a legfiatalabb Kancellár Arian történetében, hiszen még III. Thomas Gilmer - az első kancellár - is csak 22 évesen szerezte meg a hatalmat bebizonyítva, hogy minden idők egyik legfiatalabb politikai lángelméje. Joseph még egy évig meglehetősen passzívan vett részt a parlament munkájában, majd hirtelen belevetette magát. Az Arian egy új kor elé nézett.
- Név: Joseph Gilmer
- Faj: Ember
- Kor: 21 standard év
- Nem: Férfi
- Születési Bolygó: Arian
- Kaszt: Arian kancellárja
- Felszerelés:
Anyagi javak:
- Egy J-327 Nubian Yacht
- Egy lakosztály az Imperium 500-ban
NjK-k:
- Alexander Breitler: a család bizalmas barátja, a Lordok házának tagja, Arian nagyhercege, Joseph politikai tanácsadója
- Külső megjelenés: 182 centi, vékony, izmos testfelépítésű. Jóképű, arckifejezése általában komor. Öltözködése és megjelenése igényes. Rövid, hullámos, barna haj és zöldeskék szemek jellemzik. Nyakában mindig viseli az apja által megszolgált „Önzetlenül a Birodalomért” érdemérmet.
- Belső tulajdonságok: Joseph érdekember és csak a népe érdekeit veszi figyelembe. Mások érzéseivel nem nagyon törődik, csupán az Arian jövője foglalkoztatja. Erősen nacionalista és rasszista hozzáállás jellemzi. Gondolatai általában szarkasztikusak és nihilisták. Kifelé mindenkinek a legjobb oldalát mutatja. Gondolkodásmódja erősen kimeríti a fanatikus jelzőt.[/color]
