Post by Alor'ad Ordo on Jun 19, 2009 20:27:56 GMT 1
Név: Alor'ad Ordo
Faj: Ember (mandalóri)
Nem: Férfi
Kor: 24 év
Születés: B.E. 14, Manda'yaim (Mandalore)
Kaszt: Mandalóri hazafi, ellenálló harcos (katona), sebész/csatatéri orvos
Felszerelés: Blas tech - 280 lézer fegyver (puska), Firespray-31-támadó és járőr hajó, egyszerű kard (apjáé volt), mandalóri csatabárd, érzéstelenítő/altató injekciók (a seb ellátás esetére), több repeszgránát, egyszerű mandalóri dolgok (bőr ruha stb...)
Jellem: Egy igazi mandalóri, szüleit nagyon tiszteli. Komoly, ha valmi őrült ötletet kitalál, az nem biztos, hogy csak "viccelődés"
Küllem: Felső teste igazán kidolgozott, hosszú sötét fekete haját összefogva hordta a verd goten'en ig. Hasát szereti, de nem válogat a mandalóriak nehéz anyagi körülményei miatt, azt eszi ami az asztalra kerül. Ha valakire lehet mondani, hogy "kemény" akkor rá igen. A mandalóri katona szókapcsolatot utálja, szerinte a mandalóriak nem katoná, hanem harcosok.
Előtörténet
Ha minden igaz amit az emlékeim diktálnak és szüleim mondanak, a Manda'yaimon születtem az állszent nyomorító Birodalom megalapulása előtt 14 évvel, és a Galidraani csata után egy évvel születtem. Már a felnőtté válásom előtti években édesapám megtanított pontosan lőni lézer pisztollyal, puskával és távcsövessel is, és megtanította a kard használatát. Mondván, hogy nem térhetünk el gyökereinktől, megtanította még a csatabárd és a lándzsa használatát, ám ezt felületesebben mint a kardot vagy puskát.
Mandalóriai csatabárd
Kardom
És puskám
Már négy éves koromban volt egy kisebb csapat mandalóri gyerek akikkel összeverődtünk olyan időben esténként mikor egy kis pihenést kaptunk a kiképzés alól. Ekkor mandalóri dalokat énekelgettünk és "játszottunk" mintha már nagy tízenhároméves felnőtt katonák lennénk. Ezekkel a fiúkkal még ma is nagyon jó barátságot ápolunk és az esti összejövetelek nem maradnak el máig sem ha csak közbe jön valami. Azonban egy fiú, aki már akkor is szimpatikus volt nekem, Al'verde Ordo, most a legjobb barátom és bajtársam mindenben, később a csatákba is követet. Minden dalt szerettem azonban az egyik valahogy különösen tetszett, ezt kívülről tudtam, oda vissza fújtam az a dal így szólt:
Motir ca'tra nau tracinya.
Gra'tua cuun hett su dralshy'a. Taung!
Motir ca'tra nau tracinya.
Gra'tua cuun hett su dralshy'a.
Aruetyc runi solus cet o'r prudii an.
Motir ca’tra nau tracinya.
Gra’tua cuun hett su dralshy’a.
Aruetyc runi solus cet o’r.
Motir ca’tra nau tracinya.
Gra’tua cuun hett su dralshy’a.
Aruetyc runi trattok’o.
Sa kyr'am nau tracyn kad, Vode an!
Motir ca'tra nau tracinya.
Gra'tua cuun hett su dralshy'a. Taung!
Bal kote, darasuum kote,
Jorso’ran kando a tome.
Sa kyr'am nau tracyn kad, Vode an.
Apámnak volt egy gyönyörű kardja, egész kiskoromban, de még tizenharmadik életévem után is arról álmodoztam, hogy egyszer nekem adja. Aztán, mikor az első csatámban részt vettem, és látta, hogy a kardot milyen jól tudom használni, nekem adta az övét. Már azon napon elkezdtem vele gyakorolni, azonban annak a kardnak kicsit más volt a súlyelosztása és még szokatlan volt a markolata ezért először még gyakorolnom kellett vele, de itt már nem segített az apám, csak nézett az ablakból, és látta milyen elszánt vagyok, hogy még ha féktelenül zuhogott az eső akkor is gyakoroltam, képes voltam akár hajnal háromkor felkelni és este tizenkettő óráig gyakorolni. A kard több dologban jobb volt, ugyanis a markolata vékony bőrrel volt körbe véve, és nem csúszkált úgy a kezemben mint a régi és a pengéjébe ez volt gravírozva: aliit iru'shya tal'din, azaz a család többet jelent egy vérvonalnál. Apámnak volt egy gyönyörű világoskék és vállánál arany színű mandalóri páncélja is, de ezt nem adta nekem, csak csodáltam ahányszor láttam. Mindig áhítoztam érte, azonban gondolta, hogy ha nem ajánlotta fel akkor nem is fogja ide adni. Amikor egyszer észre vette, hogy gyermekként még a sisakot felvettem a fejemre, azt mondta, hogy majd szerzek magamnak egyet.
Mikor felnőtt lettem, azaz tizenharmadik évemet betöltöttem jobb vállamba bele karcolták szó szerint az Ordo klán aliitját. Ezt egy késsel két-három miliméter mélyen belevágták, ez nem volt fájdalmas, sőt, sokkal inkább megtiszteltetésnek vettem. A sebhelyemet aranysárga festékkel lefestették.
Apám egyszerű mandalóri harcos volt ám az elsajátított szakmája földműves volt, ha volt a mandalóriak között egyszerű harcos. Mikor elmondja meséit a polgárháborúról át éli az akkori helyzetét és kiáltozott ugrált. Ilyenkor olyan volt mint egy óriás bébi aki éppen "várasat" játszik...
Apám a polgárháborúban
Mikor tizenegy éves lettem, úgy gondoltam, hogy nekem is mint minden más mandalórinak, kell egy szakma. Úgy éreztem, hogyha megtanulom a sebész szakmát azt a tudományomat a harctéren is kamatoztathatom. Ezt, egy klánbéli mandalóri twi'lek tanította meg nekem. Annak a neve Krenso Ordo volt, már fiatalabban is csodáltam esze miatt. Ettől a twi'lektől rengeteg dolgot tanultam meg a sebészeten kívül is például a hajóvezetést is, meg több növény biológiai összetételét ámbár ez csak plusz tudás volt, amire szükségem nem nagyon lesz, hogy melyik növény milyen sebre jó azonban ez csak a sokasik rangú számító tudás. Ő vett fel engem tanoncnak, és öt éven keresztül anatómiát, kémiát, biológiát, fizikát tanultam mellette és az ötödik év végén azzal a mondattal engedett el hogy "Én már neked többet nem taníthatok, menj szabad útra megint és ezt a tudást karban kell tartani ne feledd!". Ezt a tanácsát megfogadtam, máig ismételgetem át azt amit Ő megtanított nekem.
Mikor elérkezett a felnőtté válásom napja a verd'goten, reggel nem éreztem semmi különösen, nem is izgultam. Amikor apám és anyám is felkelt apám hozzám jött, és ide adta a lézer fegyverét, mondván: "Vedd jó hasznát" (ld. fentebb). Magamhoz vettem az akkori kardomat, ez sem volt csúnya, de az apáménak nyomába sem ért. Amikor reggel befejeztem előkészületeimet az eső zuhogni kezdett. A levegőt szinte harapni lehetett olyan magas volt a páratartalom, a köd is leszállt látni nem nagyon láttam semmit, így indítottak el a dzsungelbe... Oda bent először a józan eszemet vettem elő és felmásztam az egyik közeli fa tetejére, ott már fújt a szél és északról fújt, ezért arra vettem az irányt, ugyanis a falu északra van. Út közben egy nagy és szőrös vadállat állta utamat, valószínűleg a csapatától kitagadott egyén volt. Az rám rontott de kiugrottam előle és sugárfegyveremmel háromszor nyakon lőttem volna ha nem hajol pont előre. Mikor megfordult és látta, hogy nem vagyok előtte újra nekem jött, a mellkasamnál akart karmolni de elhajoltam. Kardomat előhúztam és az állat lábait darabokra aprítottam. Az út közben már nem történ semmi azonban a fáradtság és a megpróbáltatások utóhatásai egy kifejlett Acklay elleni harcnak felelt meg. A dzsungel széle felé érve már szédelegtem. Elhitette velem a kimerültséem, hogy nem sikerülhet a visszatérés. Mikor a dzsungelből kiértem már láttam a falu de ott összeestem. Fél óráig feküdtem ott majd könnyes szemmel felpillantottam a háromszáz méterre fekvő falura és azt mondtam, hogy "Elbuktam". Utána egy magáncsatába kezdtem, az egyik felem azt mondta, hogy maradj és halj meg dicsőségben, a másik meg kiáltozott, hogy álljak fel és menjek tovább, hát ilyen mandalóri vagyok én?! Az ilyen mandalóri szókapcsolatra felálltam haladtam öt métert és megint összeestem, ekkor kézzel húztam magam előre. Kúszva értem el a faluig. Ott már teljes értékű mandalóriként vártak és "rendesen" kezelték a sebemet. Mikor visszaértem a táborba apám egy hajóval várt, egy Firespray-31-támadó és járőr . Mintha érezte volna, hogy sikerülni fog a próbatétel. Mikor ezt a hajót átadta még szárnyai bordók voltak és a többi része pedig szürke, én a szürkét átfestettem bordóra és a bordót feketére. A jobb szárnyára a klánom aliikját festettem a balra pedig a mandalóriak Mythosaur koponyáját. Ezután a felnőtté válás/megkomolyodás jeléül hajamat fél hosszúra vágtam.
Egyszer körülbelül tizennyolc tizenkilenc évesen a kis szülőfalumban voltam éppen társaimmal, majd egy gyermek rohant be a városba kiáltozva, hogy "Rohamosztagosok!, rohamosztagosok!" kikérdeztük hol látta azokat és miután elmondta, utánuk eredtünk, akkor még körülbelül negyvenen ötvenen indulhattunk útra. Al'verdével hoztunk gyorsan össze egy kisebb csapatot és indultunk. A harcok előtt mindig így köszönünk el: "Jate jate'kara, vod!" vagyis Sok szerencsét testvér! Meg is találtuk azokat, a rohamosztagosokat azonban rögtön futásnak eredtek, mintha ez lett volna a dolguk, még így is hátba lőttünk párat. Már bőven az erdőségben futottunk akkor egy fehér foltot láttunk meg egy domb mögül és az lőtt ránk, fel akarta hívni a figyelmet szerintem. Felfutottunk egy, az ott álló dombra és mögöttünk néhány rohamosztagos össze zárt, előttünk egy csomó felfegyverkezett rohamosztagos volt. Sokáig küzdöttünk, de minden egyes mandalóri halottért ők tíz-tizenöt rohamosztagost fizettek. Addigra már csak tízen maradtunk és az ugrórakétánkba sem volt már túl sok üzemanyag, az energiacellák is fogyni kezdtek. Volt még pár füstgránátunk és villanógránátunk meg pár "igazi" repeszgránátunk, ezzel nem mentünk semmire mert a rohamosztagosoknak köztudottan a füst és villanó bombák nem számítanak a sisakjuk miatt, meg egy két repeszgránát nem végez túl nagy pusztítást. Tudtuk mind, hogy innen élve nem menekülhetünk csak valami csoda folytán ugyanis a csapda teljesen tökéletesen, hermetikusan lezárt. Ekkor valami hatalmas recsegést hallottam én és a társaim is, de még a rohamosztagosok is, mert maguk mögé néztek, ekkor jópár Lux-3-as harcisikló jött felénk és az élén volt apám a gyors jövetelre nem számítottunk meg a rohamosztagosok se, ezért az összes tüzet feléjük fordították, míg mi kifutottunk előlük mögülük oldalra, apámat hívtam a személyi hívóján ami mindig nála volt, felvettem és mondtam, hogy itt vagyunk az egyik hegy kis résében, küldjön ide egy pár embert értünk, néhány pillanat múlva már előttünk állt néhy darab harcisikló, beugrottunk gyorsan és az a négy darab visszatért a faluba míg apámék elintézték a birodalmiakat. Szörnyű "statisztika" volt az, hogy negyvenen indultunk és nyolcan tértünk vissza... De tudtuk, hogy egy mandalórinak csatában meghalni, dicsőség bármennyire is fáj nekünk... Mikor visszaértek megkérdeztem, hogy honnan tudta meg, hogy elmentünk? Azt mondta, hogy egy gyerek fecsegte ki, aki látta és sajnálja, hogy nem mehetett velünk mert éppen a falu másik szegletében járőrözött.
Mikor elkezdődött a mandalóriak között a Birodalom elleni szervezkedés, apám kiképző lett. Én nem akartam semmilyen dolgoggal különösebben kitüntetni magamat a seregből, ezért nem is voltam csak egy sima harcos és nem is akartam más lenni, különbözni a többiektől. Ahol laktam a falubeli mandalórok, mindig megölték a falu a körül járó rohamosztagosok. Egyszer, éppen nem a saját szülőfalumban voltam, a Manda'yaim más pontjára kellett mennem. Amikor hazaértem csak lángoló romokat láttam, mandalóri és rohamosztagos hullákkal. Ott állt egy csapat mandalóri, (azok voltak akik a falu legtapasztaltabb harcosai voltak) ők álltak és elmondták mi történt. Azt is mondták, hogy apám nem halt meg mert az Ordon volt találkozni Mandaloreral és a többi fő kiképzővel. Anyám sem halt meg, mert Ő is abban a csapatban volt amelyik előttem állt akkor. Az összes falubelit megölték csak azt a kicsi csapatot nem tudták. Megbeszéltük a teendőket, hogy először azokat akik már túl öregek vagy fiatalak még a harchoz, elvisszük az innen nyegven-ötven kilométerre fekvő másik nagyobb városba, majd kipihenjük magunkat és utánuk nézünk. Ez a készülődés eltartott pár napig és apám még most sem volt otthon. Abban a városban, ahova vittük az öregeket és túl fiatalokat, ott is toboroztunk embereket, hogy megtoroljuk ezt a barbárságot. Tehát miután mindenki felkészülődött körülbelül százan-százötvenen lehettünk és én voltam a csapat vezetője. Előreküldtük a három leggyorsabb katonát, hogy nézzenek szét, fél óra múlva visszaértek és azt mondták, hogy nem messze van egy kisebb Birodalmi rohamosztagos tábor. Arra vettük az irányt, a tábor egy kicsi sík tisztáson feküdt dús növényzettel körülvéve. Akkor bedobtuk az összes repeszgránátunkat a tisztásra, táborra. Akkor elkezdtük énekelni a Vode'ant és lerohantuk őket, többen voltak mint mi, de mi Mandalórok voltunk... Ez nem csata volt hanem egyszerű mészárlás, sok mandalóri harcos a csata után elégedetlen volt, hogy nem voltak megfelelő ellenfelei ezek a rohamosztagosok... Az őrmester fejét levágtuk sisakkal együtt és azt írtuk rá, Mado'ade-ul vérrel, hogy "Így jár az aki Mandalore gyermekeivel kikezd". Pár rohamosztagos fejéről leszedtük a sisakot és egy kemény fájú hosszú botot a földbe szúrtunk, majd a másik végére tettük a sisakot. Másnap elkezdtük újra építeni a falumat, és fél év alatt újra kész lett, addig a másik, közeli faluban aludtunk. Ám az új falu nem nyerte vissza régi hatását olyan "halott" volt. Ezek után, miután felépült újra a falu azok a katonák akik ott voltak a megtorláson, és Én lettünk a falu védelmezői. Máskor már csak azok jöttek közel a faluhoz, kikkel nem közölték, hogy az elmúlt időkben milyen támadások érték a közelben állomásozó rohamosztagos csapatot.
Ha tudtak volna ezekről a fejleményekről, nem mertek volna jönni valószínűleg... A csatában velem tartó egy másik harcos, később nagyon jó barátom lett. A neve Al'verde Ordo. Ő velem tartott/tart kalandozásaim során. Fegyvere pedig egy KX-60-as sugárvető. Együtt utaztunk és együtt harcoltunk/harcolunk. Már amikor gyermekként együtt énekeltünk, ő akkor is barátom volt, amikor tőrbe csaltak minket a Birodalmiak, ő is túlélő volt velem. Amikor a falut felgyújtották és lerombolták, ő velem együtt építkezett... Nagyon jó barátságot alakítottunk ki, szüleim után ő nekem a második legfontosabb ember. Senki nem veheti el az életét, csak az én testemen keresztül... Fantasztikus pilóta a fiú és remek szerelő, a fegyverekhez is ért.
NJK: Al'verde Ordo
Faj: Ember (mandalóri)
Kor: 23 év
Nem: Férfi
Tulajdonok: KX-60 Sgárvető, szerszámok mikkel meg tudja javítani a repülők és fegyverek kisebb problémáit.
Kaszt: mandalóri harcos, szerelő
Al'verde Ordo
Faj: Ember (mandalóri)
Nem: Férfi
Kor: 24 év
Születés: B.E. 14, Manda'yaim (Mandalore)
Kaszt: Mandalóri hazafi, ellenálló harcos (katona), sebész/csatatéri orvos
Felszerelés: Blas tech - 280 lézer fegyver (puska), Firespray-31-támadó és járőr hajó, egyszerű kard (apjáé volt), mandalóri csatabárd, érzéstelenítő/altató injekciók (a seb ellátás esetére), több repeszgránát, egyszerű mandalóri dolgok (bőr ruha stb...)
Jellem: Egy igazi mandalóri, szüleit nagyon tiszteli. Komoly, ha valmi őrült ötletet kitalál, az nem biztos, hogy csak "viccelődés"
Küllem: Felső teste igazán kidolgozott, hosszú sötét fekete haját összefogva hordta a verd goten'en ig. Hasát szereti, de nem válogat a mandalóriak nehéz anyagi körülményei miatt, azt eszi ami az asztalra kerül. Ha valakire lehet mondani, hogy "kemény" akkor rá igen. A mandalóri katona szókapcsolatot utálja, szerinte a mandalóriak nem katoná, hanem harcosok.
Előtörténet
Ha minden igaz amit az emlékeim diktálnak és szüleim mondanak, a Manda'yaimon születtem az állszent nyomorító Birodalom megalapulása előtt 14 évvel, és a Galidraani csata után egy évvel születtem. Már a felnőtté válásom előtti években édesapám megtanított pontosan lőni lézer pisztollyal, puskával és távcsövessel is, és megtanította a kard használatát. Mondván, hogy nem térhetünk el gyökereinktől, megtanította még a csatabárd és a lándzsa használatát, ám ezt felületesebben mint a kardot vagy puskát.
Mandalóriai csatabárd
Kardom
És puskám
Már négy éves koromban volt egy kisebb csapat mandalóri gyerek akikkel összeverődtünk olyan időben esténként mikor egy kis pihenést kaptunk a kiképzés alól. Ekkor mandalóri dalokat énekelgettünk és "játszottunk" mintha már nagy tízenhároméves felnőtt katonák lennénk. Ezekkel a fiúkkal még ma is nagyon jó barátságot ápolunk és az esti összejövetelek nem maradnak el máig sem ha csak közbe jön valami. Azonban egy fiú, aki már akkor is szimpatikus volt nekem, Al'verde Ordo, most a legjobb barátom és bajtársam mindenben, később a csatákba is követet. Minden dalt szerettem azonban az egyik valahogy különösen tetszett, ezt kívülről tudtam, oda vissza fújtam az a dal így szólt:
Motir ca'tra nau tracinya.
Gra'tua cuun hett su dralshy'a. Taung!
Motir ca'tra nau tracinya.
Gra'tua cuun hett su dralshy'a.
Aruetyc runi solus cet o'r prudii an.
Motir ca’tra nau tracinya.
Gra’tua cuun hett su dralshy’a.
Aruetyc runi solus cet o’r.
Motir ca’tra nau tracinya.
Gra’tua cuun hett su dralshy’a.
Aruetyc runi trattok’o.
Sa kyr'am nau tracyn kad, Vode an!
Motir ca'tra nau tracinya.
Gra'tua cuun hett su dralshy'a. Taung!
Bal kote, darasuum kote,
Jorso’ran kando a tome.
Sa kyr'am nau tracyn kad, Vode an.
Apámnak volt egy gyönyörű kardja, egész kiskoromban, de még tizenharmadik életévem után is arról álmodoztam, hogy egyszer nekem adja. Aztán, mikor az első csatámban részt vettem, és látta, hogy a kardot milyen jól tudom használni, nekem adta az övét. Már azon napon elkezdtem vele gyakorolni, azonban annak a kardnak kicsit más volt a súlyelosztása és még szokatlan volt a markolata ezért először még gyakorolnom kellett vele, de itt már nem segített az apám, csak nézett az ablakból, és látta milyen elszánt vagyok, hogy még ha féktelenül zuhogott az eső akkor is gyakoroltam, képes voltam akár hajnal háromkor felkelni és este tizenkettő óráig gyakorolni. A kard több dologban jobb volt, ugyanis a markolata vékony bőrrel volt körbe véve, és nem csúszkált úgy a kezemben mint a régi és a pengéjébe ez volt gravírozva: aliit iru'shya tal'din, azaz a család többet jelent egy vérvonalnál. Apámnak volt egy gyönyörű világoskék és vállánál arany színű mandalóri páncélja is, de ezt nem adta nekem, csak csodáltam ahányszor láttam. Mindig áhítoztam érte, azonban gondolta, hogy ha nem ajánlotta fel akkor nem is fogja ide adni. Amikor egyszer észre vette, hogy gyermekként még a sisakot felvettem a fejemre, azt mondta, hogy majd szerzek magamnak egyet.
Mikor felnőtt lettem, azaz tizenharmadik évemet betöltöttem jobb vállamba bele karcolták szó szerint az Ordo klán aliitját. Ezt egy késsel két-három miliméter mélyen belevágták, ez nem volt fájdalmas, sőt, sokkal inkább megtiszteltetésnek vettem. A sebhelyemet aranysárga festékkel lefestették.
Apám egyszerű mandalóri harcos volt ám az elsajátított szakmája földműves volt, ha volt a mandalóriak között egyszerű harcos. Mikor elmondja meséit a polgárháborúról át éli az akkori helyzetét és kiáltozott ugrált. Ilyenkor olyan volt mint egy óriás bébi aki éppen "várasat" játszik...
Apám a polgárháborúban
Mikor tizenegy éves lettem, úgy gondoltam, hogy nekem is mint minden más mandalórinak, kell egy szakma. Úgy éreztem, hogyha megtanulom a sebész szakmát azt a tudományomat a harctéren is kamatoztathatom. Ezt, egy klánbéli mandalóri twi'lek tanította meg nekem. Annak a neve Krenso Ordo volt, már fiatalabban is csodáltam esze miatt. Ettől a twi'lektől rengeteg dolgot tanultam meg a sebészeten kívül is például a hajóvezetést is, meg több növény biológiai összetételét ámbár ez csak plusz tudás volt, amire szükségem nem nagyon lesz, hogy melyik növény milyen sebre jó azonban ez csak a sokasik rangú számító tudás. Ő vett fel engem tanoncnak, és öt éven keresztül anatómiát, kémiát, biológiát, fizikát tanultam mellette és az ötödik év végén azzal a mondattal engedett el hogy "Én már neked többet nem taníthatok, menj szabad útra megint és ezt a tudást karban kell tartani ne feledd!". Ezt a tanácsát megfogadtam, máig ismételgetem át azt amit Ő megtanított nekem.
Mikor elérkezett a felnőtté válásom napja a verd'goten, reggel nem éreztem semmi különösen, nem is izgultam. Amikor apám és anyám is felkelt apám hozzám jött, és ide adta a lézer fegyverét, mondván: "Vedd jó hasznát" (ld. fentebb). Magamhoz vettem az akkori kardomat, ez sem volt csúnya, de az apáménak nyomába sem ért. Amikor reggel befejeztem előkészületeimet az eső zuhogni kezdett. A levegőt szinte harapni lehetett olyan magas volt a páratartalom, a köd is leszállt látni nem nagyon láttam semmit, így indítottak el a dzsungelbe... Oda bent először a józan eszemet vettem elő és felmásztam az egyik közeli fa tetejére, ott már fújt a szél és északról fújt, ezért arra vettem az irányt, ugyanis a falu északra van. Út közben egy nagy és szőrös vadállat állta utamat, valószínűleg a csapatától kitagadott egyén volt. Az rám rontott de kiugrottam előle és sugárfegyveremmel háromszor nyakon lőttem volna ha nem hajol pont előre. Mikor megfordult és látta, hogy nem vagyok előtte újra nekem jött, a mellkasamnál akart karmolni de elhajoltam. Kardomat előhúztam és az állat lábait darabokra aprítottam. Az út közben már nem történ semmi azonban a fáradtság és a megpróbáltatások utóhatásai egy kifejlett Acklay elleni harcnak felelt meg. A dzsungel széle felé érve már szédelegtem. Elhitette velem a kimerültséem, hogy nem sikerülhet a visszatérés. Mikor a dzsungelből kiértem már láttam a falu de ott összeestem. Fél óráig feküdtem ott majd könnyes szemmel felpillantottam a háromszáz méterre fekvő falura és azt mondtam, hogy "Elbuktam". Utána egy magáncsatába kezdtem, az egyik felem azt mondta, hogy maradj és halj meg dicsőségben, a másik meg kiáltozott, hogy álljak fel és menjek tovább, hát ilyen mandalóri vagyok én?! Az ilyen mandalóri szókapcsolatra felálltam haladtam öt métert és megint összeestem, ekkor kézzel húztam magam előre. Kúszva értem el a faluig. Ott már teljes értékű mandalóriként vártak és "rendesen" kezelték a sebemet. Mikor visszaértem a táborba apám egy hajóval várt, egy Firespray-31-támadó és járőr . Mintha érezte volna, hogy sikerülni fog a próbatétel. Mikor ezt a hajót átadta még szárnyai bordók voltak és a többi része pedig szürke, én a szürkét átfestettem bordóra és a bordót feketére. A jobb szárnyára a klánom aliikját festettem a balra pedig a mandalóriak Mythosaur koponyáját. Ezután a felnőtté válás/megkomolyodás jeléül hajamat fél hosszúra vágtam.
Egyszer körülbelül tizennyolc tizenkilenc évesen a kis szülőfalumban voltam éppen társaimmal, majd egy gyermek rohant be a városba kiáltozva, hogy "Rohamosztagosok!, rohamosztagosok!" kikérdeztük hol látta azokat és miután elmondta, utánuk eredtünk, akkor még körülbelül negyvenen ötvenen indulhattunk útra. Al'verdével hoztunk gyorsan össze egy kisebb csapatot és indultunk. A harcok előtt mindig így köszönünk el: "Jate jate'kara, vod!" vagyis Sok szerencsét testvér! Meg is találtuk azokat, a rohamosztagosokat azonban rögtön futásnak eredtek, mintha ez lett volna a dolguk, még így is hátba lőttünk párat. Már bőven az erdőségben futottunk akkor egy fehér foltot láttunk meg egy domb mögül és az lőtt ránk, fel akarta hívni a figyelmet szerintem. Felfutottunk egy, az ott álló dombra és mögöttünk néhány rohamosztagos össze zárt, előttünk egy csomó felfegyverkezett rohamosztagos volt. Sokáig küzdöttünk, de minden egyes mandalóri halottért ők tíz-tizenöt rohamosztagost fizettek. Addigra már csak tízen maradtunk és az ugrórakétánkba sem volt már túl sok üzemanyag, az energiacellák is fogyni kezdtek. Volt még pár füstgránátunk és villanógránátunk meg pár "igazi" repeszgránátunk, ezzel nem mentünk semmire mert a rohamosztagosoknak köztudottan a füst és villanó bombák nem számítanak a sisakjuk miatt, meg egy két repeszgránát nem végez túl nagy pusztítást. Tudtuk mind, hogy innen élve nem menekülhetünk csak valami csoda folytán ugyanis a csapda teljesen tökéletesen, hermetikusan lezárt. Ekkor valami hatalmas recsegést hallottam én és a társaim is, de még a rohamosztagosok is, mert maguk mögé néztek, ekkor jópár Lux-3-as harcisikló jött felénk és az élén volt apám a gyors jövetelre nem számítottunk meg a rohamosztagosok se, ezért az összes tüzet feléjük fordították, míg mi kifutottunk előlük mögülük oldalra, apámat hívtam a személyi hívóján ami mindig nála volt, felvettem és mondtam, hogy itt vagyunk az egyik hegy kis résében, küldjön ide egy pár embert értünk, néhány pillanat múlva már előttünk állt néhy darab harcisikló, beugrottunk gyorsan és az a négy darab visszatért a faluba míg apámék elintézték a birodalmiakat. Szörnyű "statisztika" volt az, hogy negyvenen indultunk és nyolcan tértünk vissza... De tudtuk, hogy egy mandalórinak csatában meghalni, dicsőség bármennyire is fáj nekünk... Mikor visszaértek megkérdeztem, hogy honnan tudta meg, hogy elmentünk? Azt mondta, hogy egy gyerek fecsegte ki, aki látta és sajnálja, hogy nem mehetett velünk mert éppen a falu másik szegletében járőrözött.
Mikor elkezdődött a mandalóriak között a Birodalom elleni szervezkedés, apám kiképző lett. Én nem akartam semmilyen dolgoggal különösebben kitüntetni magamat a seregből, ezért nem is voltam csak egy sima harcos és nem is akartam más lenni, különbözni a többiektől. Ahol laktam a falubeli mandalórok, mindig megölték a falu a körül járó rohamosztagosok. Egyszer, éppen nem a saját szülőfalumban voltam, a Manda'yaim más pontjára kellett mennem. Amikor hazaértem csak lángoló romokat láttam, mandalóri és rohamosztagos hullákkal. Ott állt egy csapat mandalóri, (azok voltak akik a falu legtapasztaltabb harcosai voltak) ők álltak és elmondták mi történt. Azt is mondták, hogy apám nem halt meg mert az Ordon volt találkozni Mandaloreral és a többi fő kiképzővel. Anyám sem halt meg, mert Ő is abban a csapatban volt amelyik előttem állt akkor. Az összes falubelit megölték csak azt a kicsi csapatot nem tudták. Megbeszéltük a teendőket, hogy először azokat akik már túl öregek vagy fiatalak még a harchoz, elvisszük az innen nyegven-ötven kilométerre fekvő másik nagyobb városba, majd kipihenjük magunkat és utánuk nézünk. Ez a készülődés eltartott pár napig és apám még most sem volt otthon. Abban a városban, ahova vittük az öregeket és túl fiatalokat, ott is toboroztunk embereket, hogy megtoroljuk ezt a barbárságot. Tehát miután mindenki felkészülődött körülbelül százan-százötvenen lehettünk és én voltam a csapat vezetője. Előreküldtük a három leggyorsabb katonát, hogy nézzenek szét, fél óra múlva visszaértek és azt mondták, hogy nem messze van egy kisebb Birodalmi rohamosztagos tábor. Arra vettük az irányt, a tábor egy kicsi sík tisztáson feküdt dús növényzettel körülvéve. Akkor bedobtuk az összes repeszgránátunkat a tisztásra, táborra. Akkor elkezdtük énekelni a Vode'ant és lerohantuk őket, többen voltak mint mi, de mi Mandalórok voltunk... Ez nem csata volt hanem egyszerű mészárlás, sok mandalóri harcos a csata után elégedetlen volt, hogy nem voltak megfelelő ellenfelei ezek a rohamosztagosok... Az őrmester fejét levágtuk sisakkal együtt és azt írtuk rá, Mado'ade-ul vérrel, hogy "Így jár az aki Mandalore gyermekeivel kikezd". Pár rohamosztagos fejéről leszedtük a sisakot és egy kemény fájú hosszú botot a földbe szúrtunk, majd a másik végére tettük a sisakot. Másnap elkezdtük újra építeni a falumat, és fél év alatt újra kész lett, addig a másik, közeli faluban aludtunk. Ám az új falu nem nyerte vissza régi hatását olyan "halott" volt. Ezek után, miután felépült újra a falu azok a katonák akik ott voltak a megtorláson, és Én lettünk a falu védelmezői. Máskor már csak azok jöttek közel a faluhoz, kikkel nem közölték, hogy az elmúlt időkben milyen támadások érték a közelben állomásozó rohamosztagos csapatot.
Ha tudtak volna ezekről a fejleményekről, nem mertek volna jönni valószínűleg... A csatában velem tartó egy másik harcos, később nagyon jó barátom lett. A neve Al'verde Ordo. Ő velem tartott/tart kalandozásaim során. Fegyvere pedig egy KX-60-as sugárvető. Együtt utaztunk és együtt harcoltunk/harcolunk. Már amikor gyermekként együtt énekeltünk, ő akkor is barátom volt, amikor tőrbe csaltak minket a Birodalmiak, ő is túlélő volt velem. Amikor a falut felgyújtották és lerombolták, ő velem együtt építkezett... Nagyon jó barátságot alakítottunk ki, szüleim után ő nekem a második legfontosabb ember. Senki nem veheti el az életét, csak az én testemen keresztül... Fantasztikus pilóta a fiú és remek szerelő, a fegyverekhez is ért.
NJK: Al'verde Ordo
Faj: Ember (mandalóri)
Kor: 23 év
Nem: Férfi
Tulajdonok: KX-60 Sgárvető, szerszámok mikkel meg tudja javítani a repülők és fegyverek kisebb problémáit.
Kaszt: mandalóri harcos, szerelő
Al'verde Ordo