Post by Csem on Nov 16, 2008 13:45:02 GMT 1
Név: -
Becenév: Csem
Kor: 18 év
Nem: Férfi
Faj: Ember
Foglalkozása/karakterkasztja: Szerencsevadász / Alkalmi munkás
Felszerelése, személyes tárgyak: egy övtáskányi kabala, primitív kés
Gyermekkor:
Életének leghomályosabb szakasza a gyermekkora, hiszen egy bespini gyermekotthonban nõtt fel. Az otthonba kerülésének körülményeirõl nem sok adat maradt fent. A késõbbi nevelõszülõknek mindössze annyi információt sikerült megtudniuk az otthon adattárából és nyilvántartásából, hogy a gyermeket mikor beadták, még alig volt 1 éves. Valamilyen születési rendellenesség miatt került ide. A szülõk nem voltak hajlandók egy selejtet nevelni, úgyhogy a legkönnyebb megoldásnak azt gondolták, ha megszabadulnak valamilyen humánus módon a csecsemõtõl. Erre a gyermekotthon tökéletesen megfelelt. A körülmények ilyes fajta alakulása miatt azt sem tartották fontosnak, hogy az általuk adott névvel éljen tovább a gyermek. Semmi nem kötheti hozzájuk ezt a nem 100%-osan tökéletes utódot. A kisbaba így tehát egy, a gondozók által adott, becenévvel lett megajándékozva. A név az elsõ kimondott szó után született. Noha értelme nem is volt, jól hangzott.
Eleinte senkinek sem tûnt fel az otthonban, hogy a gyermeknek bármiféle fogyatéka lenne, amire a hajdani szülõk hivatkoztak. Valószínûleg az eredeti szülõk sem voltak tisztában azzal, hogy mi is az, ami miatt nem élhet teljes életet a gyermekük, így a részletekbe már nem ásták bele magukat. Mint azt késõbbi, már a gyermekotthonban elvégzett, vizsgálatok megállapították, a szülés közben az agy érzelemközpontja sérült meg. Ez a késõbbiekben azt eredményezte, hogy tanulmányi eredményei nem túl nagy mértékben, de elmaradtak az egészséges gyerekek eredményeitõl. Érzelmileg is sokkal labilisabb volt korabeli társainál. Ez nem agresszióban, sokszor inkább depresszióban nyilvánult meg. Ha bárminemû problémával küzdött, nem kért segítséget és nem is fogadta el, ha felajánlották. Inkább magába burkolózott és egymaga próbálta megoldani.
Közel 6 évet töltött el az otthonban, mikor a nevelõszüleihez került, akik puszta jóindulatból döntöttek az örökbefogadás mellett. A 6 év alatt az otthonban dolgozók megtanulták elfogadni õt és ezért az utolsó néhány évben nem voltak depressziós idõszakai, vagy csak nagyon elvétve. Az átállás nem viselte meg túlzottan, hamar beleszokott az új családba. A nevelõszülõk nem voltak éppen jómódúak, de szeretni azt tudtak. Iskolára nem volt pénzük, úgyhogy saját maguk tanították otthon az idõközben már iskolaéretté vált Csemet. A nevét sem akarták megváltoztatni, hiszen ha ez neki így megfelelt, akkor az nekik csak jó. Megértõ és szeretetteljes környezetben nõtt fel. Depressziós rohamai is egyre ritkábban jelentkeztek. Noha érzelmi világa eléggé furcsa volt a nevelõszülõk számára, próbáltak alkalmazkodni és így sikerült megérteniük egymást. Az évek során megtanult olvasni, írni és számolni. Történelmet is tanult már az utolsó években. Nevelõszülei munkája titokban maradt elõtte, de igazából nem is érdekelte õt. Viszont azt tudta, hogy mielõtt Port Townba kellett volna költözniük, nevelõapja a Felhõvárosban dolgozott könyvtárosként. Rajongása az irodalom iránt még mindig megmaradt és ezért a nevelt gyermeket is próbálta tanítani. Amennyire a matematikában gyenge volt és lassan haladt, az irodalom terén sokkal könnyedebben küzdötte le az akadályokat és idõvel a humán téren való lemaradását teljesen behozta, és a filozófia terén részletesebben beleásta magát tanulmányaiba. Szerencsére a szülõk rendelkeztek még korábbi sikeresebb életükbõl jó sok könyvvel, így volt mibõl tanulnia. Õ maga nem lelte örömét az alkotásban, de attól még érdekelte õt a téma. Az olvasással telt idõnek köszönhetõ, hogy 17 éves korára szókincse meglehetõsen kifinomulttá vált, ahogy kifejezésmódja és beszédstílusa is. Hogy aztán mi történt? Nos arra a személyes naplórészletek adhatnak választ.
Személyes naplórészletek (kihagyásokkal, dátumok nélkül, de idõrendben):
…Nem gondoltam, hogy eljön ez a nap. Persze ez is csak az én hülyeségem, hiszen tudtam, hogy eljön, és mégsem gondoltam. Ezt a gondolkodásmódot a „szánalmasan értelmetlen” jelzõvel tudnám leginkább leírni. Ezt a naplóbejegyzést szánhatnám a saját magamról alkotott vélemények kitárgyalására is, de ahhoz úgy gondolom, külön naplót kellene vezetnem, így inkább az életemhez kapcsolódó eseményeké lesz most a fõszerep, persze azt nem garantálom, hogy egy-két helyen nem fogok hozzáfûzni gondolatfoszlányokat. Miért is kezdtem bele ebbe a bejegyzésbe? Nos talán azért, mert életem fordulóponthoz érkezett. Eddigi, magam által tökéletesnek titulált, életem alapjaiban változott meg, omlott össze, foszlott semmivé, vagy nevezzük, ahogy akarjuk… Nevelõszüleim múlt éjjel egy Port Townban lezajló zavargás áldozatai lettek. Már lassan 10 éve, hogy õk neveltek. Mindketten Port Townban dolgoztak, de próbáltak nem belekeveredni semmilyen illegális üzletbe. Én viszont attól tartok, hogy a bespini alvilág szervezte meg az egész leszámolást és nem véletlenül. Sosem beszéltek nekem a munkájukról részletesebben. Talán óvni próbáltak. Mostantól azonban egyedül kell boldogulnom. 17 évesen ez nem lehetetlen, de kétség kívül óriási fordulatot jelent…
…Ahogy telnek a napok, egyre múlik a gyász is. Ez a gyász inkább kötelesség, mint érzelem. Kötelességemnek érzem, hogy legalább ennyivel megháláljam, amit tettek értem éveken keresztül a nevelõszüleim. Mielõtt a gyerekotthonból kikerültem, senkim nem volt, így hozzászoktam, ahhoz, hogy egymagam vagyok. Õk azonban ezt nagyon jól tudták és ezért semmit sem erõltettek, mindössze segíteni szerettek volna, hogy ha eljön az ideje, majd megálljak a saját lábamon. Nos, úgy tûnik eljött az idõ…
…Sikerült munkát találnom Port Townban egy nem éppen minõséginek nevezhetõ gyorsétteremben. Meglehetõsen csekély órabérért dolgozom, de a kicsit is becsülni kell…
…Elsõ heti megkeresett pénzemmel hazafelé tartva a sikátorokon átvágva, már majdnem otthon voltam, amikor 2 sötétbe burkolózó alak jelent meg mellettem. Az értékeimet követelték. Mire kinyögtem, hogy nincs semmim, már ütöttek is. Nem tudok jól hazudni. Hiába fetrengtem már a mocskos szemétkupacok között, õket ez nem nagyon hatotta meg. Miután kellõen kiélték magukat a rugdosásomban, átkutattak, elvették, amit találtak és ott hagytak. Nagy nehezen hazavánszorogtam és az otthoni elsõsegélycsomagnak hála, meg az étteremben végzett alapfokú egészségügyi tanfolyamnak, sikerült ellátnom a sérüléseimet, legalábbis olyan szinten, hogy egy kis alvás után holnap már tudjak menni újra dolgozni…
…Reggel érkezett a posta és vele együtt az utolsó felszólítás a ház bérének fizetésére. A pénz persze nem volt meg, hiszen múlt éjjel kiraboltak. Hirtelen egy rám eddig nem jellemzõ érzés kerített hatalmába. Leroskadtam az ágyamra és elkezdtem sírni. Tudtam, hogy nem segít a problémámon, amit csinálok, de szükségem volt rá. Miután túl voltam az érzelmi mélyponton, úgy döntöttem, meglépem az egyetlen ésszerû megoldást, így hát beköltöztem az étterembe. A munkaadómat nem nevezném túl kedves alaknak, de a fizetésem feléért megengedte, hogy a konyhában éljek. Illetve emellett elvárta, hogy minden nap maximálisan teljesítsek. Ez nem okozott gondot, hiszen tartoztam neki ennyivel…
…A mindennapos kõkemény munka nagyon kifárasztott, de egyben meg is edzett. Esténként gyakorta aludtam el könnyes szemmel, a miérteken tûnõdve és válaszokat keresve. Egyre jobban beburkolóztam saját kis világomba és ott ismertem meg újdonsült barátomat, aki gyakorlatilag az egyetlen barátom volt. Pár hét múlva már alig vártam az estéket, hiszen olyankor találkozhattunk. Lefekvés elõtt nagyon jókat beszélgettünk. Volt, hogy együtt nevettünk és volt, hogy együtt sírtunk. Teljes mértékben megértettük egymást. A létezésem értelmét jelentõ beszélgetések utáni álmaimban gyakorta jelentek meg a sikátorban rejtõzködõ alakok. Persze arc nélkül és teljes sötétségbe burkolózva. De a hangjuk tisztán élt a fejemben és mindig emlékeztetett arra, hogy nekik köszönhetem, hogy most ilyen az életem amilyen. És ezek a felismerések egyre jobban dühítettek…
…Teltek a napok, a hetek. És azon a bizonyos hétfõi napon olyasmi történt, amire már rettentõ régóta vágytam és már szinte csak álomként mertem elképzelni. Szokás szerint végigdolgoztam a napot és már nyugovóra tértem volna, amikor is kintrõl a munkáltatóm hangját hallottam. Már indult volna hazafelé, amikor is beszédbe elegyedett valakikkel. Késõre járt már, ekkortájt már nem szokás az utcán beszélgetni, mert nem éppen biztonságos a környék. Akkor mégis mi az oka a késõi beszélgetésnek? A barátommal együtt hallgattuk, hogy vajon mi zajlik odakint, de a beszédfoszlányokból semmit sem tudtunk kihámozni, mindössze csak annyit, hogy egyre jobban eldurvul a dialógus. Mivel a fõnök bezárta az éttermet, a konyha hátsó ablakán kellett kimásznunk. Az étterem mögötti sikátorban meg is pillantottuk a 3 alakot, akik közül az egyik a fõnök volt. De mire látótávolságba értünk, már a két idegen alak a munkáltatónkat rugdosta, aki a földön feküdt. Fájdalmas emlékeket szakított fel az esemény, melynek szemtanúi voltunk. Hirtelen nem tudtam mitévõ legyek, de a sötétben bujkáló rablók hangjában felismerni véltem annak a bizonyos 2 illetõnek a hangját, akikkel én is összefutottam régebben. A felismeréssel egy idõben teljesen leblokkoltam. Lerogytam a földre és elkezdtek potyogni a könnyeim. Abban a pillanatban nagyon de nagyon gyengének éreztem magam. A barátomnak hála azonban sikerült felülkerekednem az elkeseredettségemen és a gyengeségemen.
~Cselekedj! Itt a megfelelõ alkalom! Erre vártál már mióta! Bûnhõdniük kell! Fizess meg nekik! Én veled leszek! Segítek!~
Egy pár másodpercig csak bámultam magam elé és szorítottam a kezemben az elmosásra váró evõeszközöket, amiket még a köntösöm zsebében hagytam.
~Emlékezz, mit tettek veled! Emlékezz, mit köszönhetsz nekik!~
Amint a barátom, az én legeslegjobb és egyetlen barátom szavai felidézték bennem a történtek részletes emlékeit, már nem voltak kétségeim afelõl, hogy mit fogok tenni. Felálltam és könnyes szemmel elindultam a 2 alak és a földön fetrengõ, nyögdécselõ áldozat felé. Nem érdekelt semmi és senki. Hiába, hogy könnyek csorogtak a szemembõl, mégis mosolyogtam fülig érõ szájjal. Hihetetlen boldogságot éreztem, amikor a védtelen étteremtulajdonost rugdosó, nekem háttal álló egyik sötétbe öltözött alaknak elvágtam a torkát a balkezemben lévõ éttermi késsel. A vér az arcomba spriccelt és a kést kiejtve a kezembõl ellépdeltem az összecsukló és hörögve bugyborékoló rabló mellett. Nem láttam a sötétben a másik arcát, de bizonyára meglepõdött, amikor a jobb kezemben lévõ villát teljes erõmbõl a mellkasába döftem. Hátratántorodott és felsikoltott, de akkor már csak a barátom szavait hallottam a fejemben és csak ütöttem és ütöttem. Már nem mozgott de még ütöttem egy darabig…
~Ez az! Most majd megtudják mi az az igazságszolgáltatás! Nincs kegyelem! Megérdemlik! Bûnösök! Bûnös mind!~…
…A hírekbõl tudom, hogy az étterem tulajdonosa túlélte az incidenst. Ennek örülünk mindketten. De oda nem mehetünk vissza. Mostantól a mi otthonunk az utca és feladatunk, hogy igazságot szolgáltassunk…
Személyiség:
Viselkedését figyelembe véve nagyon fontos megemlíteni, hogy születési agyi károsodásai miatt érzelmileg labilis. Ennek következtében és az õt ért sérelmek miatt alakult ki nála a skizofrénia. Alapjában véve nem vetemedne arra, hogy erõszakot alkalmazzon egy probléma megoldására, de amikor az adott helyzet kapcsán saját tragikus emlékeire vél utalást felfedezni, vagy csak hasonlóságot lát, a másik énje egybõl elkezd hatni rá és arra fog törekedni, hogy ennek a fájdalmas visszaemlékezésnek véget vessen és pont ez a szándék lesz az, ami a legtöbbször erõszakhoz vezet.
A másik énjét egyébként teljes szívébõl szereti és tiszteli. Felnéz rá és amellett, hogy a kritikus helyzetekben hallgat rá, a legeslegjobb barátjának tartja (és mellesleg az egyetlennek is). Magában csak akkor beszél, ha biztos benne, hogy senki sem hallja. Ennek nem a szégyen az oka, vagy az, hogy ad mások róla alkotott véleményére, hanem, hogy mindenáron szeretné megvédeni „legjobb barátját” a barbár kinti világtól. Csak addig érzi õt biztonságban, amíg egyedül õ tud a létezésérõl.
A legtöbb dologgal, személlyel, tárggyal kapcsolatban közönyös, csak hogyha az õ értékrendje szerint igazságtalanság történik, akkor engedi szabadjára érzéseit és fejezi ki a véleményét, de azt is csak akkor, ha biztos abban, hogy ezt nem használhatják fel ellene. Azt, hogy számára mi tûnik igazságtalannak, az adott helyzet és a szereplõk is befolyásolják. Õ tartja magát annyira kiforrott igazságérzettel rendelkezõ egyénnek, hogy el tudja dönteni egy helyzetrõl ránézésre, vagy kevés információ alapján is, hogy kinek kell igazat adni. Ezáltal nem fog minden bajbajutott személyen segíteni, vagy épp ellenkezõleg, lehet, hogy látszólag ok nélkül fog rátámadni valakire.
Ha a másik énje befolyása alá kerül, azt onnan lehet észrevenni, hogy rá nem jellemzõ módon fülig érõ szájjal elkezd mosolyogni, és tekintete üvegessé válik. Hidegvérét minden helyzetben igyekszik megõrizni. A haláltól nem fél, nem végzetként fogja fel, szimplán nem érdekli. Mások véleményét, tanácsát, ötletét mindig meghallgatja és esetleg saját véleményét is hozzáfûzi, de minden esetben a saját énjeinek az elképzeléseit követi.
Az, hogy mások mit gondolnak róla, egyáltalán nem hozza zavarba, nem érzi azt, hogy alkalmazkodnia kell, csak akkor, ha céljának az elérése érdekében kell ezt tennie. A ruházatáról, az ízlésérõl azt gondolnak, amit csak akarnak, de ez nem azt jelenti, hogy nem szereti a tisztaságot. Amennyire lehetõsége van rá, tisztán tartja magát és az alapvetõ higiéniát és illemszabályokat betartja.
A személyes igazságszolgáltatást tekinti életcéljának. Nem is azt, hogy segítsen a rászorulókon, hanem inkább hogy megbüntesse a bûnösöket. Minden helyzetben mérlegel és képes eldönteni, hogy be kell-e avatkoznia, de az olyan esetekben, amikor a pénz miatt történik igazságtalanság, vagy a mohóság, kapzsiság vezet bûn elkövetéséhez, sosem tudja türtõztetni magát. A pénzéhség hatására elkövetett bûnöket tartja a legsúlyosabbaknak, és ezért az áldozataitól zsákmányolt javakat próbálja a lehetõ legjobb módon felhasználni.
Hosszú távú célja, hogy megteremtsen egy bûnöktõl mentes világot, ahol az igazságosság elvei érvényesülnek.
Kinézet:
189 cm magas és 80 kg súlyú, vékony testalkatú ifjú. Fizikuma nem túl harcias, de izmain látszik, hogy karbantartja magát és egyenes tartása is arról árulkodik, hogy nem küzd gerinc- és ízületi problémákkal sem. Rövid barna haja ápolt. Szemei szürkéskékek és az átlagostól kicsit nagyobbak. Arca borotvált, sebhelyektõl mentes. Orra egyenes, fülei normál méretûek.
Ruházata egyszerû. Sötét vászonnadrágot, inget és bakancsokat visel. Fekete, megviselt kabátját vagy viseli, vagy a vállán hátracsapva hordja. A hátán lévõ kis hátizsákban tartósított élelmet, italt, elsõsegélycsomagot és váltásruhát tart. Övén egy kis övtáskában tartja pénzét és kabaláit, amiket az általa elvégzett „igazságszolgáltatások” emlékeként tart meg akciói után. Fegyverként egy hagyományos (primitív) kés van az övébe dugva.[/font]
Becenév: Csem
Kor: 18 év
Nem: Férfi
Faj: Ember
Foglalkozása/karakterkasztja: Szerencsevadász / Alkalmi munkás
Felszerelése, személyes tárgyak: egy övtáskányi kabala, primitív kés
Gyermekkor:
Életének leghomályosabb szakasza a gyermekkora, hiszen egy bespini gyermekotthonban nõtt fel. Az otthonba kerülésének körülményeirõl nem sok adat maradt fent. A késõbbi nevelõszülõknek mindössze annyi információt sikerült megtudniuk az otthon adattárából és nyilvántartásából, hogy a gyermeket mikor beadták, még alig volt 1 éves. Valamilyen születési rendellenesség miatt került ide. A szülõk nem voltak hajlandók egy selejtet nevelni, úgyhogy a legkönnyebb megoldásnak azt gondolták, ha megszabadulnak valamilyen humánus módon a csecsemõtõl. Erre a gyermekotthon tökéletesen megfelelt. A körülmények ilyes fajta alakulása miatt azt sem tartották fontosnak, hogy az általuk adott névvel éljen tovább a gyermek. Semmi nem kötheti hozzájuk ezt a nem 100%-osan tökéletes utódot. A kisbaba így tehát egy, a gondozók által adott, becenévvel lett megajándékozva. A név az elsõ kimondott szó után született. Noha értelme nem is volt, jól hangzott.
Eleinte senkinek sem tûnt fel az otthonban, hogy a gyermeknek bármiféle fogyatéka lenne, amire a hajdani szülõk hivatkoztak. Valószínûleg az eredeti szülõk sem voltak tisztában azzal, hogy mi is az, ami miatt nem élhet teljes életet a gyermekük, így a részletekbe már nem ásták bele magukat. Mint azt késõbbi, már a gyermekotthonban elvégzett, vizsgálatok megállapították, a szülés közben az agy érzelemközpontja sérült meg. Ez a késõbbiekben azt eredményezte, hogy tanulmányi eredményei nem túl nagy mértékben, de elmaradtak az egészséges gyerekek eredményeitõl. Érzelmileg is sokkal labilisabb volt korabeli társainál. Ez nem agresszióban, sokszor inkább depresszióban nyilvánult meg. Ha bárminemû problémával küzdött, nem kért segítséget és nem is fogadta el, ha felajánlották. Inkább magába burkolózott és egymaga próbálta megoldani.
Közel 6 évet töltött el az otthonban, mikor a nevelõszüleihez került, akik puszta jóindulatból döntöttek az örökbefogadás mellett. A 6 év alatt az otthonban dolgozók megtanulták elfogadni õt és ezért az utolsó néhány évben nem voltak depressziós idõszakai, vagy csak nagyon elvétve. Az átállás nem viselte meg túlzottan, hamar beleszokott az új családba. A nevelõszülõk nem voltak éppen jómódúak, de szeretni azt tudtak. Iskolára nem volt pénzük, úgyhogy saját maguk tanították otthon az idõközben már iskolaéretté vált Csemet. A nevét sem akarták megváltoztatni, hiszen ha ez neki így megfelelt, akkor az nekik csak jó. Megértõ és szeretetteljes környezetben nõtt fel. Depressziós rohamai is egyre ritkábban jelentkeztek. Noha érzelmi világa eléggé furcsa volt a nevelõszülõk számára, próbáltak alkalmazkodni és így sikerült megérteniük egymást. Az évek során megtanult olvasni, írni és számolni. Történelmet is tanult már az utolsó években. Nevelõszülei munkája titokban maradt elõtte, de igazából nem is érdekelte õt. Viszont azt tudta, hogy mielõtt Port Townba kellett volna költözniük, nevelõapja a Felhõvárosban dolgozott könyvtárosként. Rajongása az irodalom iránt még mindig megmaradt és ezért a nevelt gyermeket is próbálta tanítani. Amennyire a matematikában gyenge volt és lassan haladt, az irodalom terén sokkal könnyedebben küzdötte le az akadályokat és idõvel a humán téren való lemaradását teljesen behozta, és a filozófia terén részletesebben beleásta magát tanulmányaiba. Szerencsére a szülõk rendelkeztek még korábbi sikeresebb életükbõl jó sok könyvvel, így volt mibõl tanulnia. Õ maga nem lelte örömét az alkotásban, de attól még érdekelte õt a téma. Az olvasással telt idõnek köszönhetõ, hogy 17 éves korára szókincse meglehetõsen kifinomulttá vált, ahogy kifejezésmódja és beszédstílusa is. Hogy aztán mi történt? Nos arra a személyes naplórészletek adhatnak választ.
Személyes naplórészletek (kihagyásokkal, dátumok nélkül, de idõrendben):
…Nem gondoltam, hogy eljön ez a nap. Persze ez is csak az én hülyeségem, hiszen tudtam, hogy eljön, és mégsem gondoltam. Ezt a gondolkodásmódot a „szánalmasan értelmetlen” jelzõvel tudnám leginkább leírni. Ezt a naplóbejegyzést szánhatnám a saját magamról alkotott vélemények kitárgyalására is, de ahhoz úgy gondolom, külön naplót kellene vezetnem, így inkább az életemhez kapcsolódó eseményeké lesz most a fõszerep, persze azt nem garantálom, hogy egy-két helyen nem fogok hozzáfûzni gondolatfoszlányokat. Miért is kezdtem bele ebbe a bejegyzésbe? Nos talán azért, mert életem fordulóponthoz érkezett. Eddigi, magam által tökéletesnek titulált, életem alapjaiban változott meg, omlott össze, foszlott semmivé, vagy nevezzük, ahogy akarjuk… Nevelõszüleim múlt éjjel egy Port Townban lezajló zavargás áldozatai lettek. Már lassan 10 éve, hogy õk neveltek. Mindketten Port Townban dolgoztak, de próbáltak nem belekeveredni semmilyen illegális üzletbe. Én viszont attól tartok, hogy a bespini alvilág szervezte meg az egész leszámolást és nem véletlenül. Sosem beszéltek nekem a munkájukról részletesebben. Talán óvni próbáltak. Mostantól azonban egyedül kell boldogulnom. 17 évesen ez nem lehetetlen, de kétség kívül óriási fordulatot jelent…
…Ahogy telnek a napok, egyre múlik a gyász is. Ez a gyász inkább kötelesség, mint érzelem. Kötelességemnek érzem, hogy legalább ennyivel megháláljam, amit tettek értem éveken keresztül a nevelõszüleim. Mielõtt a gyerekotthonból kikerültem, senkim nem volt, így hozzászoktam, ahhoz, hogy egymagam vagyok. Õk azonban ezt nagyon jól tudták és ezért semmit sem erõltettek, mindössze segíteni szerettek volna, hogy ha eljön az ideje, majd megálljak a saját lábamon. Nos, úgy tûnik eljött az idõ…
…Sikerült munkát találnom Port Townban egy nem éppen minõséginek nevezhetõ gyorsétteremben. Meglehetõsen csekély órabérért dolgozom, de a kicsit is becsülni kell…
…Elsõ heti megkeresett pénzemmel hazafelé tartva a sikátorokon átvágva, már majdnem otthon voltam, amikor 2 sötétbe burkolózó alak jelent meg mellettem. Az értékeimet követelték. Mire kinyögtem, hogy nincs semmim, már ütöttek is. Nem tudok jól hazudni. Hiába fetrengtem már a mocskos szemétkupacok között, õket ez nem nagyon hatotta meg. Miután kellõen kiélték magukat a rugdosásomban, átkutattak, elvették, amit találtak és ott hagytak. Nagy nehezen hazavánszorogtam és az otthoni elsõsegélycsomagnak hála, meg az étteremben végzett alapfokú egészségügyi tanfolyamnak, sikerült ellátnom a sérüléseimet, legalábbis olyan szinten, hogy egy kis alvás után holnap már tudjak menni újra dolgozni…
…Reggel érkezett a posta és vele együtt az utolsó felszólítás a ház bérének fizetésére. A pénz persze nem volt meg, hiszen múlt éjjel kiraboltak. Hirtelen egy rám eddig nem jellemzõ érzés kerített hatalmába. Leroskadtam az ágyamra és elkezdtem sírni. Tudtam, hogy nem segít a problémámon, amit csinálok, de szükségem volt rá. Miután túl voltam az érzelmi mélyponton, úgy döntöttem, meglépem az egyetlen ésszerû megoldást, így hát beköltöztem az étterembe. A munkaadómat nem nevezném túl kedves alaknak, de a fizetésem feléért megengedte, hogy a konyhában éljek. Illetve emellett elvárta, hogy minden nap maximálisan teljesítsek. Ez nem okozott gondot, hiszen tartoztam neki ennyivel…
…A mindennapos kõkemény munka nagyon kifárasztott, de egyben meg is edzett. Esténként gyakorta aludtam el könnyes szemmel, a miérteken tûnõdve és válaszokat keresve. Egyre jobban beburkolóztam saját kis világomba és ott ismertem meg újdonsült barátomat, aki gyakorlatilag az egyetlen barátom volt. Pár hét múlva már alig vártam az estéket, hiszen olyankor találkozhattunk. Lefekvés elõtt nagyon jókat beszélgettünk. Volt, hogy együtt nevettünk és volt, hogy együtt sírtunk. Teljes mértékben megértettük egymást. A létezésem értelmét jelentõ beszélgetések utáni álmaimban gyakorta jelentek meg a sikátorban rejtõzködõ alakok. Persze arc nélkül és teljes sötétségbe burkolózva. De a hangjuk tisztán élt a fejemben és mindig emlékeztetett arra, hogy nekik köszönhetem, hogy most ilyen az életem amilyen. És ezek a felismerések egyre jobban dühítettek…
…Teltek a napok, a hetek. És azon a bizonyos hétfõi napon olyasmi történt, amire már rettentõ régóta vágytam és már szinte csak álomként mertem elképzelni. Szokás szerint végigdolgoztam a napot és már nyugovóra tértem volna, amikor is kintrõl a munkáltatóm hangját hallottam. Már indult volna hazafelé, amikor is beszédbe elegyedett valakikkel. Késõre járt már, ekkortájt már nem szokás az utcán beszélgetni, mert nem éppen biztonságos a környék. Akkor mégis mi az oka a késõi beszélgetésnek? A barátommal együtt hallgattuk, hogy vajon mi zajlik odakint, de a beszédfoszlányokból semmit sem tudtunk kihámozni, mindössze csak annyit, hogy egyre jobban eldurvul a dialógus. Mivel a fõnök bezárta az éttermet, a konyha hátsó ablakán kellett kimásznunk. Az étterem mögötti sikátorban meg is pillantottuk a 3 alakot, akik közül az egyik a fõnök volt. De mire látótávolságba értünk, már a két idegen alak a munkáltatónkat rugdosta, aki a földön feküdt. Fájdalmas emlékeket szakított fel az esemény, melynek szemtanúi voltunk. Hirtelen nem tudtam mitévõ legyek, de a sötétben bujkáló rablók hangjában felismerni véltem annak a bizonyos 2 illetõnek a hangját, akikkel én is összefutottam régebben. A felismeréssel egy idõben teljesen leblokkoltam. Lerogytam a földre és elkezdtek potyogni a könnyeim. Abban a pillanatban nagyon de nagyon gyengének éreztem magam. A barátomnak hála azonban sikerült felülkerekednem az elkeseredettségemen és a gyengeségemen.
~Cselekedj! Itt a megfelelõ alkalom! Erre vártál már mióta! Bûnhõdniük kell! Fizess meg nekik! Én veled leszek! Segítek!~
Egy pár másodpercig csak bámultam magam elé és szorítottam a kezemben az elmosásra váró evõeszközöket, amiket még a köntösöm zsebében hagytam.
~Emlékezz, mit tettek veled! Emlékezz, mit köszönhetsz nekik!~
Amint a barátom, az én legeslegjobb és egyetlen barátom szavai felidézték bennem a történtek részletes emlékeit, már nem voltak kétségeim afelõl, hogy mit fogok tenni. Felálltam és könnyes szemmel elindultam a 2 alak és a földön fetrengõ, nyögdécselõ áldozat felé. Nem érdekelt semmi és senki. Hiába, hogy könnyek csorogtak a szemembõl, mégis mosolyogtam fülig érõ szájjal. Hihetetlen boldogságot éreztem, amikor a védtelen étteremtulajdonost rugdosó, nekem háttal álló egyik sötétbe öltözött alaknak elvágtam a torkát a balkezemben lévõ éttermi késsel. A vér az arcomba spriccelt és a kést kiejtve a kezembõl ellépdeltem az összecsukló és hörögve bugyborékoló rabló mellett. Nem láttam a sötétben a másik arcát, de bizonyára meglepõdött, amikor a jobb kezemben lévõ villát teljes erõmbõl a mellkasába döftem. Hátratántorodott és felsikoltott, de akkor már csak a barátom szavait hallottam a fejemben és csak ütöttem és ütöttem. Már nem mozgott de még ütöttem egy darabig…
~Ez az! Most majd megtudják mi az az igazságszolgáltatás! Nincs kegyelem! Megérdemlik! Bûnösök! Bûnös mind!~…
…A hírekbõl tudom, hogy az étterem tulajdonosa túlélte az incidenst. Ennek örülünk mindketten. De oda nem mehetünk vissza. Mostantól a mi otthonunk az utca és feladatunk, hogy igazságot szolgáltassunk…
Személyiség:
Viselkedését figyelembe véve nagyon fontos megemlíteni, hogy születési agyi károsodásai miatt érzelmileg labilis. Ennek következtében és az õt ért sérelmek miatt alakult ki nála a skizofrénia. Alapjában véve nem vetemedne arra, hogy erõszakot alkalmazzon egy probléma megoldására, de amikor az adott helyzet kapcsán saját tragikus emlékeire vél utalást felfedezni, vagy csak hasonlóságot lát, a másik énje egybõl elkezd hatni rá és arra fog törekedni, hogy ennek a fájdalmas visszaemlékezésnek véget vessen és pont ez a szándék lesz az, ami a legtöbbször erõszakhoz vezet.
A másik énjét egyébként teljes szívébõl szereti és tiszteli. Felnéz rá és amellett, hogy a kritikus helyzetekben hallgat rá, a legeslegjobb barátjának tartja (és mellesleg az egyetlennek is). Magában csak akkor beszél, ha biztos benne, hogy senki sem hallja. Ennek nem a szégyen az oka, vagy az, hogy ad mások róla alkotott véleményére, hanem, hogy mindenáron szeretné megvédeni „legjobb barátját” a barbár kinti világtól. Csak addig érzi õt biztonságban, amíg egyedül õ tud a létezésérõl.
A legtöbb dologgal, személlyel, tárggyal kapcsolatban közönyös, csak hogyha az õ értékrendje szerint igazságtalanság történik, akkor engedi szabadjára érzéseit és fejezi ki a véleményét, de azt is csak akkor, ha biztos abban, hogy ezt nem használhatják fel ellene. Azt, hogy számára mi tûnik igazságtalannak, az adott helyzet és a szereplõk is befolyásolják. Õ tartja magát annyira kiforrott igazságérzettel rendelkezõ egyénnek, hogy el tudja dönteni egy helyzetrõl ránézésre, vagy kevés információ alapján is, hogy kinek kell igazat adni. Ezáltal nem fog minden bajbajutott személyen segíteni, vagy épp ellenkezõleg, lehet, hogy látszólag ok nélkül fog rátámadni valakire.
Ha a másik énje befolyása alá kerül, azt onnan lehet észrevenni, hogy rá nem jellemzõ módon fülig érõ szájjal elkezd mosolyogni, és tekintete üvegessé válik. Hidegvérét minden helyzetben igyekszik megõrizni. A haláltól nem fél, nem végzetként fogja fel, szimplán nem érdekli. Mások véleményét, tanácsát, ötletét mindig meghallgatja és esetleg saját véleményét is hozzáfûzi, de minden esetben a saját énjeinek az elképzeléseit követi.
Az, hogy mások mit gondolnak róla, egyáltalán nem hozza zavarba, nem érzi azt, hogy alkalmazkodnia kell, csak akkor, ha céljának az elérése érdekében kell ezt tennie. A ruházatáról, az ízlésérõl azt gondolnak, amit csak akarnak, de ez nem azt jelenti, hogy nem szereti a tisztaságot. Amennyire lehetõsége van rá, tisztán tartja magát és az alapvetõ higiéniát és illemszabályokat betartja.
A személyes igazságszolgáltatást tekinti életcéljának. Nem is azt, hogy segítsen a rászorulókon, hanem inkább hogy megbüntesse a bûnösöket. Minden helyzetben mérlegel és képes eldönteni, hogy be kell-e avatkoznia, de az olyan esetekben, amikor a pénz miatt történik igazságtalanság, vagy a mohóság, kapzsiság vezet bûn elkövetéséhez, sosem tudja türtõztetni magát. A pénzéhség hatására elkövetett bûnöket tartja a legsúlyosabbaknak, és ezért az áldozataitól zsákmányolt javakat próbálja a lehetõ legjobb módon felhasználni.
Hosszú távú célja, hogy megteremtsen egy bûnöktõl mentes világot, ahol az igazságosság elvei érvényesülnek.
Kinézet:
189 cm magas és 80 kg súlyú, vékony testalkatú ifjú. Fizikuma nem túl harcias, de izmain látszik, hogy karbantartja magát és egyenes tartása is arról árulkodik, hogy nem küzd gerinc- és ízületi problémákkal sem. Rövid barna haja ápolt. Szemei szürkéskékek és az átlagostól kicsit nagyobbak. Arca borotvált, sebhelyektõl mentes. Orra egyenes, fülei normál méretûek.
Ruházata egyszerû. Sötét vászonnadrágot, inget és bakancsokat visel. Fekete, megviselt kabátját vagy viseli, vagy a vállán hátracsapva hordja. A hátán lévõ kis hátizsákban tartósított élelmet, italt, elsõsegélycsomagot és váltásruhát tart. Övén egy kis övtáskában tartja pénzét és kabaláit, amiket az általa elvégzett „igazságszolgáltatások” emlékeként tart meg akciói után. Fegyverként egy hagyományos (primitív) kés van az övébe dugva.[/font]