Beskar'ad Ordo és Báró

[Yoda]

A Vérvörös Fantom

Jó néhány hónap telt el azóta, hogy nagy nehézségek árán el tudtátok hagyni az Exocronia Ûrállomást. Ha lenne mellettetek valamiféle holoriporter, bizony szép történetet kerekíthetett volna a kalandokból.

Az elmúlt idõben részben külön utakon jártatok, de az elõre egyeztetett idõpontban régi barátként üdvözöltétek egymást Mos Eisleyban. A Báró ugyanis régi ivócimboráit látogatta meg a Tatooineon, Ordo pedig hajója szervizelését követõen csatlakozott társához. Éppen néhány kupa pompás innivaló társaságában múlattátok az idõt, amikor a Báró egyszerre elsápadt és eszméletét vesztve lefordult a székrõl. Ordo még éppen el tudta kapni, mielõtt a földre zuhant volna. A zabrak legalább fél percig maradt ájult, majd szép lassan ismét kinyitotta szemét.

Hirtelen iszonyatos nyomás telepedett a mellkasára. Feje lüktetni kezdett, szíve mintha ki akart volna szakadni a helyébõl. Az érzés, melyhez hasonlót eddig soha nem érzett, amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan távozott is. Mintha a töménytelen gonoszság fojtogatta volna...

Néhány órával késõbb, a dokkok felé tartva birodalmi rohamosztagosokat pillantotok meg, amint a 123-as dokk elõtt tárgyalnak egy, szemmel láthatóan teljesen összezavart öregasszonnyal. Gyorsan fedezékbe húzódtok és megvárjátok, míg elmennek. Pár perc alatt tiszta lesz a levegõ, de a vénség továbbra is rendkívül furcsán viselkedik. Riadtan néz körbe-körbe, szemmel láthatóan nagyon megijedt valamitõl.

[Beskar'ad Ordo]

Ez a nap is csak olyan volt, mint az összes többi, amit a két barát együtt töltött. Ami közöttük volt, az kimondatlanul is több volt barátságnál: a mandalori vod bizonyos értelemben barátot jelentett, sokkal inkjább azonban testvért. Több mint négy éve, hogy Beskar'ad Ordo megismerte a különös zabrakot, több mint négy éve, hogy a mandalorinak "két árnyéka volt". Hogy miként szövődhetett efféle barátság egy mandalori harcos és egy Erőhasználó között? Olyan rejtély ez, amire csak kevesen tudták a választ a történelem folyamán - mint a rég halott Canderous, Revan barátja és bajtársa; halott, négyezer éve már.

Mikor a két elválaszthatatlan társ épp nem valamiféle veszélyes kalandon harcolta magát keresztül, általában csendesen múlatták idejüket egy megfelelően szellős ivóban. Ez a nap Mos Eisley-ban, Chalmun Kantinjában érte őket. A páros Báró régi barátaival, Balhoroggal és Kukással egészült ki. Mivel a fogralom a délelőtti órán nem volt túl nagy, nem kellett kiabálniuk: az asztal fölött összehajolva halk beszélgetésbe merültek. A suttogásukon kívül csak az időnként felemelkedő korsók ütötte zajok törték meg a csendet.

A Szomorú Szerelmek Bárója éppen az Exocronián történteket, pontosabban a Füst nevű démon elleni küzdelmet és diadalt mesélte nagy hévvel - vagy kétszázadszor az elmúlt hónap folyamán. Ordo a korsójába rejtette mosolyát. Biztosan romlik az emlékezete: a történet előadásról előadásra egyre színesebb, egyre veszélyesebb lett...

Aztán a zabrak egy mondat közepén mintha megszédült volna, dőlni kezdett oldalra, a korsó kifordult elernyedő ujjai közül, és felborulva végigöntötte tartalmát az asztalon. Ordo először arra gyanakodott, hogy testvére - ismét - szégyentelenül kiütötte magát; aztán rá kellett jönnie, hogy tévedett: egyetlen dolog árulkodott Báró rosszullétéről, a mandalori azonban már megtanult olvasni az árulkodó jelekből: a tüskés fejű nonhumán arcáról lehervadt a teljességgel letörölhetetlen, félszeg vigyor.

Gyorsan mozdult, és kezével barátja válla alá nyúlt, mielőtt az végleg lefordult volna a székről. Villámgyorsan kitapintotta pulzusát, és megdöbbenve észlelte, hogy a férfi szíve mintha versenyezne valamivel... szívroham? Aztán a zabrak másodpercekkel később elernyed a karjai közt, légzése ismét egyenletes. Mi a franc volt ez???

Óvatosan a földre eresztette az ájult Erőhasználót, és gyengéden szólongatni kezdte.
- Ner vod... Me'bana? (ford.: Testvérem... Mi történt?) - hangjából csak keveseknek kijáró aggodalom sütött, ahogy beszélt. Egy vodnak nem járt kevesebb.

[Zagir Ordo]

A két régi jóbarát jól megérdemelt pihenését Mos Eisley-ban, régi kedvenc kiskocsmájukban tölti.
Báró külön örömére testvére, Ordo végre kezdi elfogadni régi-új követői jelenlétét. Balhorog, a fémkarú aqualish katona és Kukás, az öreg wookie pilóta már nem azok a mosdatlan, modortalan hajléktalanok, akik voltak. Sőt, a két veterán ivócimbora, ha nem is barát a mandalori számára, de társaiul fogadta őket, ami büszkeséggel töltötte el mindkettőjüket.
Kiváltképp a kocsmapult támasztásában voltak ők így négyen igazán egyszerre szaktekintélyek - itt értették meg egymást a legjobban, s már-már a társadalmi rangok finom határai is elmosódni látszottak ilyenkor.
Aztán, a legnagyobb sztorizgatás közepette Báró világa hirtelen kifordul magából - mellkasán hatalmas nyomást érez, feje úgy hasogat, mintha csak a húsz sör távlatában lévő jövőt próbálná előrevetíteni. Az érzés azonban mégis más - mindez a fájdalom valahogy megmagyarázhatatlanul /talán alaptalanul/ valamilyen gonosz erőre utal. Akárha maga a gonoszság testet öltve kínozná szegény zabrakot...

Ami ezután jön, szinte már "rutin", hisz látomásaitól gyakran kerülgeti rosszullét, néha ájulás, s ilyenkor rendre mandalori testvére ébreszti fel, kérdezgeti.
Ordo kérdésére röviden, egy tétova vállvonással válaszol, amiből kiderül, hogy ez most más volt, mint a többi alkalom. De vajon mi lehet a baj? Ezt a Szomorú Szerelmek Bárója maga sem tudja, azonban szeretne minél előbb távozni.

Báró nem beszél egy szót sem, a kis csapat mégis Ordo vezetésével a dokkok felé veszi az irányt - Kukás fizet, Balhorog pedig töri az utat, ha kell.

Aztán a dokknál szemtanúi lesznek az újabb különös eseményeknek, s látva, hogy a furcsa öregasszony még mindig annyira felzaklatott, Bárónak ismét furcsa megérzése támad.

- Barátom! Nem tudom, mi folyik most már megint körülöttünk, de ha látod, amit én... Furcsa megérzésem van a bájos kishölggyel kapcsolatban, talán készíthetnénk Vele egy interjút?

[Beskar'ad Ordo]

A mandalori csak bólint testvére felvetésére, bár ez is szükségtelen: egyrészt megértik egymást szavak nélkül, pusztán a testbeszéd alapján - még a sisak takart arc látványa nélkül is. Másrészt, Ordo már rég megtanulta, hogy Báró megérzéseire, még ha néha homályosak is, érdemes hallgatni. Vagy azért, mert valóra válnak, vagy mert az ellenkezőjükkel történik ugyanez.

Ellépve Balhorog mellett, átveszi a csapat vezetését - maga a páncél elég ahhoz, hogy ne kelljen erőszakhoz folyamodnia a tömegben. A beskar'gam látványa még most, a mandaloriak fénykora után is félelmet kelt azokban, akik felismerik. Mikor meggyőződött arról, hogy a tömeg már eltakarja őket a rohamosztagosok elől - akiktől egyedül Báró miatt kellett tartaniuk - pár nyújtott lépéssel átszelte Eisley széles főutcáját, és finoman karon fogta a nőt, elhúzva a forgalom útjából.

Mivel tisztában volt azzal, mennyire rémisztően hathat átlátszatlan, fekete T-vizorja az öreganyó számára, felnyúlt, és leemelte a sisakot, felfedve arcát a vénség előtt.
- Asszonyom... - kezdte a Galaktikus alapnyelvet használva, és igyekezett közben mély hangjába, jellegzetes akcentusába a lehető legtöbb barátságosságot csempészni, hogy a nő ne értse félre szándékát. - Történt valami? Segítségére tudunk lenni?

[Yoda]

Közelebb érve látjátok, hogy az öregasszony nem teljesen normális. Arca zilált, szemei homályosak, ruházata koszos és rendezetlen. Girbe-gurba botra támaszkodik, amelyen különös kis tárgyak (csontdarabkák, kristályok, amulettek stb.) lógnak. Látszólag nem evilágban él, vagy valami átmenetileg teljes mértékben kihozta sodrából. Éppen ismeretlen jeleket rajzol kezével a levegõbe, amikor odaértek és Ordo levéve sisakját megszólítja. A nõ nemigen néz rád, folytatja sajátos tevékenységét miközben ezt mormolja:
- Itt járt a halál...itt járt a végzet...itt járt a halál...itt járt a végzet...vége lesz a világnak...itt járt a halál...itt járt a végzet... - .

[Zagir Ordo]

A furcsa öregasszony szinte megbabonázza Bárót. Rosszra persze nem kell gondolni, hiszen az albínó férfi szíve egyes-egyedül elhunyt kedveséé, azonban a nő viselkedése, a szavai... Őrületében, úgy érzi, most először talált társra.
Halál, végzet, világvége...
Báró egyáltalán nem emlékszik tisztán, mi is történt vele a kocsmában, azonban valami hasonlóra gyanakszik - lecsupaszított, őselemi gonoszság dereng lelki szemei előtt, mélyből fakadó félelem, semmi más. Látomásai sohasem voltak még ennyire komolyak, sem ennyire komorak.
Végzet, halál, világvége...
Ahogy az idős hölgyhöz lép, az ember könnyen azt hihetné, hogy ugyanabból az intézetből szökött humanoidok találkoznak épp. Arcán folyamatosan ráng egy ideg a szeme alatt, hangja suttogó-fejhang, mikor megszólal.

- Kisasszony! Én is láttam...valamit. Talán ugyanazt láttuk? Talán...láttunk? Gonoszság - őrületes gonoszság és szenvedés. Mi folyik itt? Segítsen nekünk, mi ketten talán tehetünk valamit mindez ellen!

[Yoda]

Az öregasszony nem válaszol, továbbra is a teljes "révület" állapotában van. Meglehetõsen reménytelennek tûnik kizökkenteni.

[Beskar'ad Ordo]

Báró kedves szavakkal szólítja meg az öregasszonyt, próbálkozása azonban tökéletesen hatástalan: a nő nem válaszol, hanem szótlanul áll egyhelyben, és kissé remegve bámul el a kis csapat tagjai közt a távolba. A mandalori ebben a pillanatban döbben rá, hogy a nő nem pusztán rémült, hanem szó szerint sokkos állapotban van... és a háborús veteránnak erre volt egy hatékony, bár nem túl kíméletes módszere.

Testvérét óvatosan félretolva a nő mellé lépett, és halkan bocsánatot kérve meglendítette kesztyűs jobbját. A kézvédő tenyere nem volt vasalva, de az egész alkalmatosság egy erős, ellenálló vibroszevtből készült - így eshetett meg, hogy bár a pofonban nem volt túl sok erő, a csattanás mégis visszhangot vert a homokkő falak között. Arra talán jó, hogy felrázza az elrévedt vénséget.

[Yoda]

Az ütés erejétõl a nõ kissé megtántorodik - ha nem tartottátok volna meg, bizonyára el is esett volna. Valóban kizökken kissé révült állapotából, bár így sem tûnik túlságosan normálisnak, amit sajátos ruházata is megerõsít.
- Fekete homok szállt fel a mélybõl, hogy elpusztítsa a Galaxist - közli veletek meglehetõsen drámai hangon, majd a dokk felé mutat.
- Õ a gonosz! Õ a gonosz!

[Beskar'ad Ordo]

Csak amikor a vánség arcához ért, akkor döbbent rá Ordo, hogy a rongyok alatt milyen pihekönnyű az idős, lesoványodott test. Szerencsére még időben kap utána, és meg tudja akadályozni, hogy az asszony a földön landoljon - és még a célját is elérte a legyintéssel. A banya felriadt a teljes sokkból, bár még mindig úgy tűnik, mintha valamiféle transzba volna süllyedve. Szavai egyszerűen nélkülöznek minden értelmet - mintha a nő a semmibe révedve valami próféciát idézne.

A mandaloriak gyakorlatias nép ugyan, de megvannak nekik is a saját hiedelmeik és babonáik. Ezek között szerepel az az évezredek alatt beidegződött késztetés, hogy NE bízzanak, senkiben, akinek köze van az Erőhöz. Beskar'ad azonban, életének negyven éve során megtanulta azt is, hogy nem muszáj minden babonának igazat adni, és ennek legékesebb bizonyítéka a mellette álló zabrak, saját testvére volt. Talán majd ő többet tud mondani.
- Ner vod, mit tegyünk? - intézi hozzá a rövid kérdést.

[Zagir Ordo]

Báró, mint legtöbbször, most is elképed testvére nyers gyakorlatiasságán, azonban gyorsan észbekap, és eszébe jut, hogy ez az a pont, amiben legkevésbé különböznek ők ketten.
Miután a nő végre mondott is valami értelmeset - hosszú hónapoknak tűnő percek után - gondolkodóba esik. A rohamosztagosok mit akarhattak a nőtől? S a nő vajon ugyanazt a rémséget látta? Báró tanácstalan. Elmélkedéséből testvére szavai ragadják vissza a valóságba, s válasza talán nem is meglepő már Ordonak:

- Barátom, megpróbálhatunk valamit! Csak figyelj ránk, ha valami balul sülne el, szükségünk lesz Rád! Szerintem érdemes lenne körülnézni, mi is van odabent.

Azzal Báró megpróbál, mint mostanában egyre és egyre gyakrabban, elmerülni az Erőben. Kezdetnek próbálja saját magát felismerni, s érzékelni - lehunyt szemmel - majd a közvetlen környezetét: Beskar'ad Ordot, mandalori testvérét s a vénasszonyt. Majd pedig távolodva, kíváncsiskodó "tekintetét" a dokkra veti, s megpróbál érzékelni valamit abból, ami odabent várhat rájuk...

[Yoda]

A Báró elmerül az erõben és még kezdetleges képességeivel is azonnal érzékeli azt az iszonyatos gonoszságot, amelynek lenyomata izzó foltként lebeg szinte az egész városon. Az érzés azonban furcsa mód nem a dokk, hanem a sivatag felé a legintenzívebb. Nyilvánvalóvá válik számodra, hogy a "gonosz" eredetét a kanyonok között kell keresni... aztán hamar megszakítod a meditatív állapotot, mert a sajátságos sötét erõ furcsa képeket közvetít feléd... eszedbe jut például az, hogy mit is keresel itt ezen a kietlen bolygón, ennek a beképzelt, ellenszenves páncélos alaknak az oldalán. Egyáltalán ki a fene ez?! Meg kéne ölni... csak zavar téged...

[Beskar'ad Ordo]

Ha egy valamit el lehet mondani Báróról, akkor az az, hogy kusza, minden logikával ellentétes irányban haladó tudatát nem könnyű befolyásolni - pláne akkor nem, ha az egyetlen olyan személyről van szó, aki igazán megérti őt, minden furcsasága ellenére is. Ami a fejében zajlik, arra lehetne mondani, hogy "birokra kelt az ismeretlen erővel", vagy "minden akaraterejét latba vetve küzdött a sötét hatalom ellen"... de valójában csak annyi történt, hogy kábán pislogott kettőt, és megrázta a fejét, mintha csak alkoholmámortól próbálná azt megtisztítani.

Aztán arcát Ordo felé fordította, és felemelt hüvelykujjával unottan a sivatag felé bökött. Ordo egyetlen szemvillanásnyit sem habozott. A zabrak két egykori kollegájához fordult, és miközben hozzájuk beszélt, már helyére is illesztette a mandalori páncél sisakját.
- Csöves, Balhorog, mi Báróval előremegyünk. Kövessetek minket biztos távolságból, és maradjatok észrevétlenek. A mamát hozzátok, úgy érzem, még szükség lesz rá. Csak udvariasan Oya!

Az utolsó szó, mandalori vadászkiáltás elhangzásával egyidőben Beskar'ad Ordo és a Szomorú Szerelmek Bárója tökéletesen egyszerre sarkon pördültek, és kocogva indultak arrafelé, amerről a nonhumán a "gonosz" forrását érezte.

[Zagir Ordo]

Az idegen gondolatok rákos daganatként kezdtek burjánzani Báró amúgy sem ép elméjében. Furcsa helyzet, hiszen a zabrak, amióta szerelmét elvesztette, skizofrén. Tudathasadása azonban sohasem volt, s most gyorsan észreveszi, hogy ezek a gondolatok nem tőle származnak - hiszen egyetlen oka van annak, hogy él, s Beskar'ad Ordo volt, aki megmentette a végső sötétségtől. Örök barátságot fogadtak, s Báró felesküdött Ordo életének védelmére - tehát, ha valami benne a testvére életére törne, akkor is tudná, hogyan védhetné meg...s előbb lenne öngyilkos, mintsem hogy testvére gyilkosává váljon!
És valóban, miután ezt végiggondolta, megrázza a fejét, és az idegen gondolatok eltűnnek, mintha sose lettek volna.
Ordora nézve unott arccal a sivatag felé bök, s nem kell csalódnia társában, gyorsan s jól dönt, s ők már futnak is...
Hiszen a végzettel szembe kell nézniük!