Post by Ikaro Hernedes on Aug 27, 2008 1:11:43 GMT 1
Név: Ikaro Hernedes
Faj: Ember
Nem: Férfi
Kor: 27 éves
Kaszt: Harcos
Foglalkozása: Jelenleg nincs, de hivatalosan Tressan Katonaként van számon tartva a saját bolygóján.
Beszélt nyelvek: Basic, Ryl, Hatti
Értett nyelvek: Trandoshan, Rodian
Vércsoport: 0-
Jellem: Hangulata változó, többnyire mindenkivel barátságtalanul viselkedik, amíg meg nem ismeri az illetőt. Azonban a kiképzése és neveltetése miatt szeret másokon segíteni, és szeret harcolni.
Felszerelés:
-egy komlink
-egy Saberu (Hajnalkard), amit a hátán hord
-egy CRF-78 könnyű futárhajó (Kékharcos)
-két elsősegély csomag
-két BlasTech DH-17-es
-egy Ionpisztoly
-három váltás ruha
-egy hétre elegendő hideg élelem
-egy adattár
-a hajójához szükséges szerelési eszközök
-személyi igazolvány
-hátizsák
Előtörténet:
”Azok, akik szeretnek a földön járni, elfelejthetik, hogy a lélek szeret repülni.” – Nagyjából ezzel a Tressan mondással tudnám jellemezni jelenlegi lelki állapotomat. A nevem Ikaro Hernedes, és 27 évvel ezelőtt láttam meg a napvilágot a távoli Tressan bolygón. A szülőbolygóm egy csodás, idilli bolygó volt. A bolygó nagy részét belepte az óceán. Egyetlen sziget volt, ahol élhettünk, ezt pedig Tensának hívják. A bolygó többnyire turizmusa miatt kedvelt, ez az elsődleges bevételi forrás. Régen a Köztársaság, ma már a Birodalom tartománya. De ne nagyon menjünk bele a földrajzba. Ugyanis utálom.
Mindig is olyan akartam lenni, mint a bolygómon élő különleges katonák, akik mind a megjelenésükben, mind pedig hírükben és képességeikben testesítették meg az erőt. Mikor kicsi gyerek voltam, és óvodába jártam, láttam néha a korlátoknak dőlve egy-egy katonát. Csodálatosak voltak, ahogy a hátukon viselték a tokjukban a Saberujukat. A Saberuk másfél méter hosszúságú és harminc centiméter átmérőjű kardok vannak, amik technológiája hasonlított a vibrofegyverekéhez. A pengéje pedig vékony volt, hogy jól lehessen vágni vele. Egy gomb lenyomására egy láthatatlan mező vette körbe a pengét, így lehetséges volt, az hogy erősebb csapásokat vigyenek be az ellenségnek. A Tressan Katonák alapvetően zsoldosokként szolgáltak a környező bolygókon, és többnyire ötfős alakulatokban dolgoztak. A bolygónkon volt egy épület, ahol képezték őket. Ez azonban a városon kívüli erdős területeken zajlott. Hat évig tartott a felkészítés, utána vehettek részt a katonák valódi küldetéseken is. Kardvívás mellett természetesen a lézerfegyverekkel való bánásmódot is gyakorolták, hisz nem maradhattak le a modernizálódó világegyetemmel szemben. A katonák hite abban rejlett, hogy kétfajta küzdelmet különböztettek meg. Van az a küzdelem, amikor az életünkért harcolunk, és van hogy a becsületünkért. Én is ezt tartottam szem előtt. És hiszem még mind a mai napig a világ első igazságának. De ennyit a katonákról, inkább beszéljünk rólam.
Apám elhagyott bennünket még a születésem előtt. Megcsalta az Anyámat egy fiatalabb nővel és elhagyták a bolygónkat. Mikor megszülettem, Anyukám a saját vezetéknevét adta nekem, így lettem Roveron helyett Hernedes. Az Ikaro nevet pedig az elhunyt bátyjáról kaptam. A Nagybátyám szintén katona volt, és akcióban elhunytnak nyilvánították. Gyermekkorom egészen jól telt, Anyám imádott engem, és amit csak lehetett, megadott nekem. Ő tanár volt az általános iskolában, így mikor megkezdtem az iskolába járást, mindig szem előtt tudott tartani. Az viszont már nem tetszett, hogy ugyanúgy kezelt, mint egy egyszerű diákját. Sosem kivételezett velem, ugyanolyan keményen osztogatta az egyeseket, mintha semmi köze nem lenne az életemhez. De legalább mindig tudott korrepetálni. És persze remekül értett a főzéshez. Hmm… még mindig összefut a nyál a számban, ha arra gondolok, milyen finom citromos tortát tudott sütni. Heh heh… na mindegy, folytassuk. Az iskolában elég sok barátom volt, és minden nap iskola után találkoztam velük. Aztán egy nap, miközben ültünk a tengerparton, feljött a katona téma. A bolygónk legtiszteltebb harcosairól mindig is imádtam beszélni, azonban egy valamit sajnos észre kellett vennem. Mégpedig azt hogy csak én akarok egyedül Tressan katona lenni. A többiek mind a felsőoktatásban akartak részt venni. Bankárok, orvosok, ügyvédek szerettek volna lenni, amíg én inkább a harcos életet választottam. Azután eljött az általános iskola vége, és mivel a bolygónkon nem voltak egyetemek csak középiskolák és szakiskolák, ezért néhányan elhagyták a bolygót. Én azonban megbeszéltem Anyámmal, hogy katona szeretnék lenni. Eleinte nem értett egyet velem, de mikor látta hogy tényleg ez minden álmom, beleegyezett hogy beírat. A vakáció után, mikor betöltöttem tizenötödik életévemet, ellátogattam a kiképzőbázisra. A legnagyobb probléma az volt, hogy túl sokan jelentkeztek. De mivel én rokona voltam egy erős katonának, protekciót élvezhettem, és végül bejutottam.
Mivel ez egy bentlakásos bázis volt, csak hétvégén járhattam haza. A táborban már reggel hat órakor megkezdődött az estig tartó edzés. Először a testünket edzették meg, így felfogható, ha élveztem túlzottan. Az én edzéstől elszokott és süteményzabáló testem nagyon nehezen bírta az edzéseket. A legalább tíz kilométeres futásokról már nem is beszélve. Az első hét volt a legrosszabb, hisz gyakorlatilag minden este úgy éreztem, ennél még a halál is jobb. De idővel a hasznomra vált, hisz a testalkatom is változott. Mi több, az első év végére eléggé megizmosodtam, bár nem úgy néztem ki, mint egy testépítő. A második évben csökkent a fizikai edzések száma, hisz igyekeztek némi észt is sulykolni abba a megtört fejünkbe. Elkezdtünk nyelveket tanulni, magasabb szinten. Az általánosban már valamennyire elsajátítottam a Rylt, azonban itt keményebben edzették a nyelvérzékünket. Bár nekem sosem volt bajom a nyelvekkel, azért azt nem mondanám, hogy a rodiant élvezettel tanultam. Különösen nagy gondjaim voltak a hanglejtésekkel. A bolygónkon nem éltek nonhumánok, hisz ez egyike volt az alkotmány törvényeinek, miszerint az ”idegenek” megrontják a harmóniát. A nyelvtanulásra csak a bolygónkon kívüli bevetések miatt volt szükség, mert előfordulhat, hogy olyan bolygókon járunk, ahol nagyobb részben élnek nonhumánok. Kemény volt a nyelvtanulásunk, voltak akik csak ebből buktak meg. Egy katona számára a tudás kincs, mondogatta a tanárom. Mikor a második évünk végén levizsgáztam ryl és rodian nyelvből, nagy kő esett le a szívemről. Az osztályunkban összesen tíz gyerek esett ki a húszból, és kezdhették elölről az évet. Nem mondhatnám hogy mindenkivel jóban voltam, mi több, abszolút senkivel sem barátkoztam. Egyszerűen minden osztálytársamról negatív volt a véleményem. Hisz szünetekben undorítóan viselkedtek, undorítóan ebédeltek és legalább egyszer mindannyikat kiküldték az órákról, mert nem bírtak végigülni negyvenöt percet. De elfelejtették hogy ez nem általános iskola, és itt szigorúan fogják őket. Hisz azok, akik sokat bohóckodtak, mehettek takarítani, vagy kemény edzéseket csinálni. Bizonyos szinten megkönnyebbültem, mikor a felüknek minden jót mondhattam.
A következő évben ugyanez az ütem ment. A nyelvekkel már nem voltak problémáim, sőt már pihentető is volt gyakorolni őket a kemény edzések mellett. Ugyanis harmadiktól már egy hét elmélet, egy hét edzés volt. Én mindig is alkalmazkodó típus voltam, pár hét alatt megszoktam az újított edzéseket és a tanórákat. Viszont volt valami, ami mindenképpen újnak számított. Ez pedig nem volt más, mint a lövészgyakorlat. Bénító fegyverekkel gyakoroltunk eleinte, aztán mozgó droidokra lőttünk ionpisztolyokkal. Ezekben már némileg több izgalom volt, és kiderült valami, amiről eddig nem tudtam: a harci képességeim nincsenek annyira a csúcson, mint ahogy azt én gondoltam. Nehezemre esett pontosan célozni. Emiatt nem kevés szidalmat kaptam a mesteremtől. Akárhogy is, még év végére sem tudtam hármasnál jobbra vizsgázni. Egy profi katona számára a hármas olyan, mint az egyes. Az osztályban lassan én váltam a gúnyolódás középpontjává. A negyedik évben folytatódtak az elméleti órák, ahol már tanultunk biológiát is, méghozzá emelt szinten. Leginkább az emberi szervekre vonatkozóan tanultunk, emellett persze volt nyelvtanulás ismét, ahol a már elsajátított nyelveinket gyakoroltuk, és volt elsősegélynyújtás is. Emellett a gyakorlati tantárgyak közé bejött a kardvívás is. Gyakorló Saberukkal edzettük tudásunkat vagy bábukon vagy egymás ellen, de természetesen itt sem voltam valami profi. Sőt mi több, én voltam az akinek a leginkább nehezére esett a küzdelem. Ebből az év végén már kettesre vizsgáztam. Nem voltam képes úgy küzdeni, mint egy igazi katona.
Az ötödik évben folytatódtak a csetlések és a botlások, hiába gyakoroltam még hétvégén, otthon is a mozdulatokat, egyszerűen nem voltam annyira tehetséges ilyen téren, mint a többiek. Az év végére éppen hogy csak fejlődtem valamennyit. A mesterünk azt felelte, hogy fogalma sincs, mi a baj a küzdőstílusommal, de azt mondta, beszél egy tehetséges katonával, aki talán segíthet. A nyári szünetben találkoztam ezzel a katonával, akiről kiderült, hogy csak három évvel idősebb nálam. A neve Xam Orphen volt, megjelenését tekintve egy kopasz fiatalember. Egészen egyedi küzdő tanácsokat adott nekem. Ő volt az, akire igazán úgy tekintettem, mint a mesteremre. Megért, hogy küzdjek meg vele úgy, mintha élő ellenség lenne, azonban ötöt csapott rám a gyakorló kardjainkkal, és ki is feküdtem. Ekkor már világossá vált számára, mi az ami miatt nem vagyon jó.
-Egy katonánál nincs tehetséges vagy tehetségtelen. Csak bátor és gyáva. Amikor te megütsz egy bábút, kétségek gyötörnek. Ugyanis a társaiddal való küzdelemben arra mész, nehogy véletlenül nagyot üss. Ha meg védekezel, attól félsz, hogy véletlenül megvágsz közben valakit. És mikor a bábut ütöd, belegondolsz, hogy vajon neked jól esne-e ha téged így ütögetnének? És mikor lősz, attól félsz, hogy elrontod és véletlenül valaki mást lősz le, vagy éppen az hogy az öléstől félsz. A te legnagyobb ellenséged a túlzott aggodalmad. Mikor jelentkeztél, tisztában voltál vele hogy egyáltalán mivel jár az ha katona leszel? Belegondoltál, mennyi életet kell majd kioltanod a kötelességed teljesítése közben? Megértem, hogy undorító belegondolni abba, hogy meg kell ölnöd valakit, de meg kell értened, hogyha te nem ölöd meg őt, akkor ő öl meg téged. Szép dolog a tisztesség és a kegyelem, de egy katonának ezekre semmi szüksége. Egy katonának az ösztöneivel kell küzdenie, hisz küzdelem közben kevés időd van gondolkozni. Ha valaki támad, arra azonnal lépned kell. Félre kell tenned az érzelmeidet. Kétfajta katona létezik: aki élni akar, és aki győzni, és csak az a katona lesz híres és sikeres, aki győzni akar. Ez egy nagyon komoly lecke, és nekem sem volt könnyű megtanulnom. Neked azonban egyenesen muszáj! Ha nem akarod élvezni a küzdelmet, akkor gondolj az álmaidra, a céljaidra, és arra hogy csak az ellenfeleid állnak ezen dolgok útjában. Szóval most megkérdezem tőled Ikaro: élni akarsz, vagy inkább győzni?
A válaszom az volt, hogy győzni akarok. Innentől fogva már nem volt olyan nehéz. Xam sokat mesélt önmagáról, és a családjáról. Kiderült hogy ő egyenes leszármazottja a tábornoknak, Mihiam Orphennek. Egész pontosan az unokája. Szépen lassan barátok lettünk, és egy egészen egyedi technikával megtanított kezelni a Saberut. A célja az volt, hogy rákényszerítsen engem hogy utánozzam a mozdulatait, így egy hónap alatt szinte egész napos edzéssel már majdnem olyan jól küzdöttem mint ő. A tanácsára letettem a jogosítványt is teherhajóra, hisz azokkal utaztunk a küldetések során. Az utolsó év már egészen könnyen ment, hisz hála Xam tanításainak, nagyon hamar én lettem a legjobb az osztályban és ötössel zártam az évet. Ezután megkaptam a Saberumat, amit el kellett nevezzek, hisz ez egy szokás volt a katonák között. A Saberumnak a Hajnalkard nevet adtam. Xam elárulta, hogy az övét Égpengének hívják. Miután végeztem, Xam elintézte, hogy az ő csappartjukba osszanak be, hisz nemrég veszítette életét a kapitányuk, és Xam került a helyére. Én vettem át Xam helyét. A csapat tíz főből állt és egytől-egyig egyéniek voltak. Mindenki más és más volt. Más álmokat, célokat dédelgettek. Egyben viszont közösek voltak: imádták a küzdelmeket. Naponta többször is edzettem velük, és Xam tanácsaira hallgatva igyekeztem utánozni a mozdulataikat harc közben. Így gyorsan ki tudtam ismerni a mozgásukat, és váltam képessé arra, hogy legyőzzem őket. Így hamar elég tiszteletet érdemeltem ki, és beilleszkedtem. A csapat tagjaitól sokat tanultam, amit később felhasználhattam. Én lettem Xam helyettese, és nagyon örültem. Az évek során sok bolygón jártunk és néha elég kemény harcokat vívtunk meg. Eleinte nehéz volt ölni, de ahogy Xam mondta: élni vagy győzni kell. És én győztem. Minden simán ment, hála a Birodalomnak, akik támogatták a katonai képzést, és nevezték ki a Tressan katonákat a szektor hivatalos rendfenntartóinak. Minden egészen jól ment, amíg…
Az Édesanyám elhunyt egy közlekedési balesetben, mikor huszonhét éves lettem. A teljes csapat ott volt, mikor eltemettük az Anyám. Ezen kívül abban az évben további gondjaink is történtek. Xam magánéletével nem voltak rendben a dolgok. Gyakran veszekedett az apjával és a nagyapjával. Xam ugyanis ellenezte azt, hogy a Birodalom őket rendfenntartó szervezetnek nevezte ki. Úgy érezte, hogy ezzel megfosztották őt és mindenkit a szabadságtól. Xam álma és célja, amiért állandóan küzdött, az a szülőbolygója szabadsága és biztonsága volt. Véleménye szerint a Birodalomhoz való hozzáállásukkal elárulták a Tressan katonáinak becsületét, hisz immáron a szervezet nem független. Birodalmi kézre került, és mikor kettesben beszélgettünk Xammel. Éppen a tengerparton edzettünk, és szünetet tartottunk hogy igyunk valami hűsítőt.
-Azzal, hogy a Tressan Katonák csatlakoztak a Birodalomhoz, elárulták azokat az eszméket, amikért az őseink az életüket adták. Az én álmom az volt hogy az életemmel védjem a bolygónk szabadságát és szervezetünk becsületét, erre pedig éppen az apám és a nagyapám árulják el. Én sosem felejtem, amiket láttam, amiket tapasztaltam, és amiért éltem. Szerettem volna családot alapítani, itt a szabadság földjén. De ez a bolygó már nem az a Tressan ahol felnőttem. Egyszer minden véget ér, ahogy az álmaink is.
-És abba belegondoltál, hogy mi mindent nyerhet így a szervezet, és a Hazánk? Modernizálódunk, több lesz a munkalehetőség és nem csak a turisták fognak itt pénzt szórni. Végre sikeressé válhatunk és az egész Galaxis megismerheti a nevünket.
-A pénz csak… múló öröm. Nem vásárolhatsz meg mindent pénzen. Mi lesz az emberségünkkel? Mi lesz az álmainkkal, a vágyainkkal, a céljainkkal? Mond csak, szerinted a Birodalom tényleg csak szövetséget akar velünk? Nehogy azt hidd. Idővel uralkodni is akarnak majd fölöttünk, hogy rabszolgasorsba taszítsanak minket. Én nem fogok ilyeneket szolgálni.
Másnap reggel mikor felébredtem a bázison, a többi katonával együtt láttam Xam apának és nagyapjának a holttestét az edzőterepen. A saját Saberujukkal szúrták át őket. Nyilvánvalóvá vált számomra, hogy ki volt a tettes. Rohantam hogy kérdőre vonjam Xamet, és amikor megérkeztem a lakására, akkor láttam, hogy az összes csapattársam holtan fekszik a kertjében, szét vannak kaszabolva, volt akinek a fejét nem is lehetett látni. A lemészárolt emberek között ott állt Xam, és a kezében ott volt az Égpenge. Véres volt. Fellángolt bennem a harag, ahogy a szemébe néztem, ő azonban mosolygott rám.
-Miért tetted ezt Xam?
-Mint ahogy már említettem, nem vagyok hajlandó ilyen hatalmat szolgálni.
-Ezért ölted meg a családod tagjait és a társainkat?
-Én csak egy áldozat vagyok. Megpróbáltam békésen szót érteni a családommal, azonban nem sikerült. Aztán úgy döntöttem, elhagyom a szervezetet. Ők ezt nem engedték, és Saberut rántottak. Elfelejtették, hogy már túl öregek ahhoz hogy legyőzzenek. Nem telt sok időbe és végeztem velük, majd megmutatva, hogy nem félek semmitől, a kiképző terepen hagytam a hullájukat. Ma reggel kora hajnalban a társaid már ébren voltak és kérdőre vontak. Elmeséltem nekik azt amit neked, azonban bebizonyították hogy az álmaink nem azonosak. Rám támadtak, én azonban már számítottam erre, és megöltem őket.
-De hogy? Hiszen te sem lehetsz olyan képzett, hogy mindannyikkal végezz!
-Biztos ez?
Ennyi elég is volt. Előrántottam Hajnalkardot és nekiugrottam egykori barátomnak. És már látszott is, miképpen volt esélye. Teljesen más vívási technikákat alkalmazott, mint amikhez hozzászoktam tőle. Hihetetlenül sokat döfött, és alulról csapott fölfelé. Ez megmagyarázta, miképpen tudott legyőzni mindannyinkat, hisz mi mind a vágásokra és csapásokra fókuszáltunk rá, ráadásul ismerte az általunk használt technikák gyengéit is. Így a küzdelmünk két percig tartott, azután kiütötte a kezemből a Hajnalkardot, és a torkomnak szegezte a Saberuját.
-Látod, ez az én saját stílusom amin már évek óta dolgozom. Ezt úgy hívom: Lódarázs. De nem öllek meg most. Hisz végül is, olyan vagy nekem mintha az öcsém lennél. Bár sajnálom hogy nem követed azt az utat amit én. – egyszerűen moccanni nem tudtam, mikor Xam hátat fordított nekem. A tudat, hogy ilyen erős, félelemmel töltött el, és az pedig ledermesztett. Csak akkor tértem magamhoz, amikor már elhagyta a bolygót.
A következő nap az első dolgom az volt hogy összepakolok és elmegyek a bolygóról. Új életcélt tűztem ki magam elé: hogy mindenképpen legyőzöm Xamet. És nem… nem a bosszú hajt. Hanem a büszkeség, ami a katonákhoz köt. Xam csorbát ejtett mindazon, amire büszkék voltunk. És úgy érzem, én vagyok az egyetlen, aki tisztára moshatja a katonák nevét. Elbúcsúztam Anyámtól a sírjánál és a barátaimtól is, szintén a sírjuknál, és elhagytam a bolygót azzal a járművel, amely valaha a csapatomat szállította, az 58-as számú osztagot. Ezt a gépet pedig elneveztük közösen Kékharcosnak. A Kékharcos szimbolizálja azt, hogy valaha volt egy csapatom, valaha volt egy álmom, mely beteljesült. De most már új álmom van, ez pedig Xam legyőzése, a nevünk tisztára mosása. És még akkor sem vagyok hajlandó feladni az álmomat, ha az az életembe is kerül.
Faj: Ember
Nem: Férfi
Kor: 27 éves
Kaszt: Harcos
Foglalkozása: Jelenleg nincs, de hivatalosan Tressan Katonaként van számon tartva a saját bolygóján.
Beszélt nyelvek: Basic, Ryl, Hatti
Értett nyelvek: Trandoshan, Rodian
Vércsoport: 0-
Jellem: Hangulata változó, többnyire mindenkivel barátságtalanul viselkedik, amíg meg nem ismeri az illetőt. Azonban a kiképzése és neveltetése miatt szeret másokon segíteni, és szeret harcolni.
Felszerelés:
-egy komlink
-egy Saberu (Hajnalkard), amit a hátán hord
-egy CRF-78 könnyű futárhajó (Kékharcos)
-két elsősegély csomag
-két BlasTech DH-17-es
-egy Ionpisztoly
-három váltás ruha
-egy hétre elegendő hideg élelem
-egy adattár
-a hajójához szükséges szerelési eszközök
-személyi igazolvány
-hátizsák
Előtörténet:
”Azok, akik szeretnek a földön járni, elfelejthetik, hogy a lélek szeret repülni.” – Nagyjából ezzel a Tressan mondással tudnám jellemezni jelenlegi lelki állapotomat. A nevem Ikaro Hernedes, és 27 évvel ezelőtt láttam meg a napvilágot a távoli Tressan bolygón. A szülőbolygóm egy csodás, idilli bolygó volt. A bolygó nagy részét belepte az óceán. Egyetlen sziget volt, ahol élhettünk, ezt pedig Tensának hívják. A bolygó többnyire turizmusa miatt kedvelt, ez az elsődleges bevételi forrás. Régen a Köztársaság, ma már a Birodalom tartománya. De ne nagyon menjünk bele a földrajzba. Ugyanis utálom.
Mindig is olyan akartam lenni, mint a bolygómon élő különleges katonák, akik mind a megjelenésükben, mind pedig hírükben és képességeikben testesítették meg az erőt. Mikor kicsi gyerek voltam, és óvodába jártam, láttam néha a korlátoknak dőlve egy-egy katonát. Csodálatosak voltak, ahogy a hátukon viselték a tokjukban a Saberujukat. A Saberuk másfél méter hosszúságú és harminc centiméter átmérőjű kardok vannak, amik technológiája hasonlított a vibrofegyverekéhez. A pengéje pedig vékony volt, hogy jól lehessen vágni vele. Egy gomb lenyomására egy láthatatlan mező vette körbe a pengét, így lehetséges volt, az hogy erősebb csapásokat vigyenek be az ellenségnek. A Tressan Katonák alapvetően zsoldosokként szolgáltak a környező bolygókon, és többnyire ötfős alakulatokban dolgoztak. A bolygónkon volt egy épület, ahol képezték őket. Ez azonban a városon kívüli erdős területeken zajlott. Hat évig tartott a felkészítés, utána vehettek részt a katonák valódi küldetéseken is. Kardvívás mellett természetesen a lézerfegyverekkel való bánásmódot is gyakorolták, hisz nem maradhattak le a modernizálódó világegyetemmel szemben. A katonák hite abban rejlett, hogy kétfajta küzdelmet különböztettek meg. Van az a küzdelem, amikor az életünkért harcolunk, és van hogy a becsületünkért. Én is ezt tartottam szem előtt. És hiszem még mind a mai napig a világ első igazságának. De ennyit a katonákról, inkább beszéljünk rólam.
Apám elhagyott bennünket még a születésem előtt. Megcsalta az Anyámat egy fiatalabb nővel és elhagyták a bolygónkat. Mikor megszülettem, Anyukám a saját vezetéknevét adta nekem, így lettem Roveron helyett Hernedes. Az Ikaro nevet pedig az elhunyt bátyjáról kaptam. A Nagybátyám szintén katona volt, és akcióban elhunytnak nyilvánították. Gyermekkorom egészen jól telt, Anyám imádott engem, és amit csak lehetett, megadott nekem. Ő tanár volt az általános iskolában, így mikor megkezdtem az iskolába járást, mindig szem előtt tudott tartani. Az viszont már nem tetszett, hogy ugyanúgy kezelt, mint egy egyszerű diákját. Sosem kivételezett velem, ugyanolyan keményen osztogatta az egyeseket, mintha semmi köze nem lenne az életemhez. De legalább mindig tudott korrepetálni. És persze remekül értett a főzéshez. Hmm… még mindig összefut a nyál a számban, ha arra gondolok, milyen finom citromos tortát tudott sütni. Heh heh… na mindegy, folytassuk. Az iskolában elég sok barátom volt, és minden nap iskola után találkoztam velük. Aztán egy nap, miközben ültünk a tengerparton, feljött a katona téma. A bolygónk legtiszteltebb harcosairól mindig is imádtam beszélni, azonban egy valamit sajnos észre kellett vennem. Mégpedig azt hogy csak én akarok egyedül Tressan katona lenni. A többiek mind a felsőoktatásban akartak részt venni. Bankárok, orvosok, ügyvédek szerettek volna lenni, amíg én inkább a harcos életet választottam. Azután eljött az általános iskola vége, és mivel a bolygónkon nem voltak egyetemek csak középiskolák és szakiskolák, ezért néhányan elhagyták a bolygót. Én azonban megbeszéltem Anyámmal, hogy katona szeretnék lenni. Eleinte nem értett egyet velem, de mikor látta hogy tényleg ez minden álmom, beleegyezett hogy beírat. A vakáció után, mikor betöltöttem tizenötödik életévemet, ellátogattam a kiképzőbázisra. A legnagyobb probléma az volt, hogy túl sokan jelentkeztek. De mivel én rokona voltam egy erős katonának, protekciót élvezhettem, és végül bejutottam.
Mivel ez egy bentlakásos bázis volt, csak hétvégén járhattam haza. A táborban már reggel hat órakor megkezdődött az estig tartó edzés. Először a testünket edzették meg, így felfogható, ha élveztem túlzottan. Az én edzéstől elszokott és süteményzabáló testem nagyon nehezen bírta az edzéseket. A legalább tíz kilométeres futásokról már nem is beszélve. Az első hét volt a legrosszabb, hisz gyakorlatilag minden este úgy éreztem, ennél még a halál is jobb. De idővel a hasznomra vált, hisz a testalkatom is változott. Mi több, az első év végére eléggé megizmosodtam, bár nem úgy néztem ki, mint egy testépítő. A második évben csökkent a fizikai edzések száma, hisz igyekeztek némi észt is sulykolni abba a megtört fejünkbe. Elkezdtünk nyelveket tanulni, magasabb szinten. Az általánosban már valamennyire elsajátítottam a Rylt, azonban itt keményebben edzették a nyelvérzékünket. Bár nekem sosem volt bajom a nyelvekkel, azért azt nem mondanám, hogy a rodiant élvezettel tanultam. Különösen nagy gondjaim voltak a hanglejtésekkel. A bolygónkon nem éltek nonhumánok, hisz ez egyike volt az alkotmány törvényeinek, miszerint az ”idegenek” megrontják a harmóniát. A nyelvtanulásra csak a bolygónkon kívüli bevetések miatt volt szükség, mert előfordulhat, hogy olyan bolygókon járunk, ahol nagyobb részben élnek nonhumánok. Kemény volt a nyelvtanulásunk, voltak akik csak ebből buktak meg. Egy katona számára a tudás kincs, mondogatta a tanárom. Mikor a második évünk végén levizsgáztam ryl és rodian nyelvből, nagy kő esett le a szívemről. Az osztályunkban összesen tíz gyerek esett ki a húszból, és kezdhették elölről az évet. Nem mondhatnám hogy mindenkivel jóban voltam, mi több, abszolút senkivel sem barátkoztam. Egyszerűen minden osztálytársamról negatív volt a véleményem. Hisz szünetekben undorítóan viselkedtek, undorítóan ebédeltek és legalább egyszer mindannyikat kiküldték az órákról, mert nem bírtak végigülni negyvenöt percet. De elfelejtették hogy ez nem általános iskola, és itt szigorúan fogják őket. Hisz azok, akik sokat bohóckodtak, mehettek takarítani, vagy kemény edzéseket csinálni. Bizonyos szinten megkönnyebbültem, mikor a felüknek minden jót mondhattam.
A következő évben ugyanez az ütem ment. A nyelvekkel már nem voltak problémáim, sőt már pihentető is volt gyakorolni őket a kemény edzések mellett. Ugyanis harmadiktól már egy hét elmélet, egy hét edzés volt. Én mindig is alkalmazkodó típus voltam, pár hét alatt megszoktam az újított edzéseket és a tanórákat. Viszont volt valami, ami mindenképpen újnak számított. Ez pedig nem volt más, mint a lövészgyakorlat. Bénító fegyverekkel gyakoroltunk eleinte, aztán mozgó droidokra lőttünk ionpisztolyokkal. Ezekben már némileg több izgalom volt, és kiderült valami, amiről eddig nem tudtam: a harci képességeim nincsenek annyira a csúcson, mint ahogy azt én gondoltam. Nehezemre esett pontosan célozni. Emiatt nem kevés szidalmat kaptam a mesteremtől. Akárhogy is, még év végére sem tudtam hármasnál jobbra vizsgázni. Egy profi katona számára a hármas olyan, mint az egyes. Az osztályban lassan én váltam a gúnyolódás középpontjává. A negyedik évben folytatódtak az elméleti órák, ahol már tanultunk biológiát is, méghozzá emelt szinten. Leginkább az emberi szervekre vonatkozóan tanultunk, emellett persze volt nyelvtanulás ismét, ahol a már elsajátított nyelveinket gyakoroltuk, és volt elsősegélynyújtás is. Emellett a gyakorlati tantárgyak közé bejött a kardvívás is. Gyakorló Saberukkal edzettük tudásunkat vagy bábukon vagy egymás ellen, de természetesen itt sem voltam valami profi. Sőt mi több, én voltam az akinek a leginkább nehezére esett a küzdelem. Ebből az év végén már kettesre vizsgáztam. Nem voltam képes úgy küzdeni, mint egy igazi katona.
Az ötödik évben folytatódtak a csetlések és a botlások, hiába gyakoroltam még hétvégén, otthon is a mozdulatokat, egyszerűen nem voltam annyira tehetséges ilyen téren, mint a többiek. Az év végére éppen hogy csak fejlődtem valamennyit. A mesterünk azt felelte, hogy fogalma sincs, mi a baj a küzdőstílusommal, de azt mondta, beszél egy tehetséges katonával, aki talán segíthet. A nyári szünetben találkoztam ezzel a katonával, akiről kiderült, hogy csak három évvel idősebb nálam. A neve Xam Orphen volt, megjelenését tekintve egy kopasz fiatalember. Egészen egyedi küzdő tanácsokat adott nekem. Ő volt az, akire igazán úgy tekintettem, mint a mesteremre. Megért, hogy küzdjek meg vele úgy, mintha élő ellenség lenne, azonban ötöt csapott rám a gyakorló kardjainkkal, és ki is feküdtem. Ekkor már világossá vált számára, mi az ami miatt nem vagyon jó.
Xam Orphen, a homlokára a családja jele van tetoválva
-Egy katonánál nincs tehetséges vagy tehetségtelen. Csak bátor és gyáva. Amikor te megütsz egy bábút, kétségek gyötörnek. Ugyanis a társaiddal való küzdelemben arra mész, nehogy véletlenül nagyot üss. Ha meg védekezel, attól félsz, hogy véletlenül megvágsz közben valakit. És mikor a bábut ütöd, belegondolsz, hogy vajon neked jól esne-e ha téged így ütögetnének? És mikor lősz, attól félsz, hogy elrontod és véletlenül valaki mást lősz le, vagy éppen az hogy az öléstől félsz. A te legnagyobb ellenséged a túlzott aggodalmad. Mikor jelentkeztél, tisztában voltál vele hogy egyáltalán mivel jár az ha katona leszel? Belegondoltál, mennyi életet kell majd kioltanod a kötelességed teljesítése közben? Megértem, hogy undorító belegondolni abba, hogy meg kell ölnöd valakit, de meg kell értened, hogyha te nem ölöd meg őt, akkor ő öl meg téged. Szép dolog a tisztesség és a kegyelem, de egy katonának ezekre semmi szüksége. Egy katonának az ösztöneivel kell küzdenie, hisz küzdelem közben kevés időd van gondolkozni. Ha valaki támad, arra azonnal lépned kell. Félre kell tenned az érzelmeidet. Kétfajta katona létezik: aki élni akar, és aki győzni, és csak az a katona lesz híres és sikeres, aki győzni akar. Ez egy nagyon komoly lecke, és nekem sem volt könnyű megtanulnom. Neked azonban egyenesen muszáj! Ha nem akarod élvezni a küzdelmet, akkor gondolj az álmaidra, a céljaidra, és arra hogy csak az ellenfeleid állnak ezen dolgok útjában. Szóval most megkérdezem tőled Ikaro: élni akarsz, vagy inkább győzni?
A válaszom az volt, hogy győzni akarok. Innentől fogva már nem volt olyan nehéz. Xam sokat mesélt önmagáról, és a családjáról. Kiderült hogy ő egyenes leszármazottja a tábornoknak, Mihiam Orphennek. Egész pontosan az unokája. Szépen lassan barátok lettünk, és egy egészen egyedi technikával megtanított kezelni a Saberut. A célja az volt, hogy rákényszerítsen engem hogy utánozzam a mozdulatait, így egy hónap alatt szinte egész napos edzéssel már majdnem olyan jól küzdöttem mint ő. A tanácsára letettem a jogosítványt is teherhajóra, hisz azokkal utaztunk a küldetések során. Az utolsó év már egészen könnyen ment, hisz hála Xam tanításainak, nagyon hamar én lettem a legjobb az osztályban és ötössel zártam az évet. Ezután megkaptam a Saberumat, amit el kellett nevezzek, hisz ez egy szokás volt a katonák között. A Saberumnak a Hajnalkard nevet adtam. Xam elárulta, hogy az övét Égpengének hívják. Miután végeztem, Xam elintézte, hogy az ő csappartjukba osszanak be, hisz nemrég veszítette életét a kapitányuk, és Xam került a helyére. Én vettem át Xam helyét. A csapat tíz főből állt és egytől-egyig egyéniek voltak. Mindenki más és más volt. Más álmokat, célokat dédelgettek. Egyben viszont közösek voltak: imádták a küzdelmeket. Naponta többször is edzettem velük, és Xam tanácsaira hallgatva igyekeztem utánozni a mozdulataikat harc közben. Így gyorsan ki tudtam ismerni a mozgásukat, és váltam képessé arra, hogy legyőzzem őket. Így hamar elég tiszteletet érdemeltem ki, és beilleszkedtem. A csapat tagjaitól sokat tanultam, amit később felhasználhattam. Én lettem Xam helyettese, és nagyon örültem. Az évek során sok bolygón jártunk és néha elég kemény harcokat vívtunk meg. Eleinte nehéz volt ölni, de ahogy Xam mondta: élni vagy győzni kell. És én győztem. Minden simán ment, hála a Birodalomnak, akik támogatták a katonai képzést, és nevezték ki a Tressan katonákat a szektor hivatalos rendfenntartóinak. Minden egészen jól ment, amíg…
Az 58-as osztag háza
Az Édesanyám elhunyt egy közlekedési balesetben, mikor huszonhét éves lettem. A teljes csapat ott volt, mikor eltemettük az Anyám. Ezen kívül abban az évben további gondjaink is történtek. Xam magánéletével nem voltak rendben a dolgok. Gyakran veszekedett az apjával és a nagyapjával. Xam ugyanis ellenezte azt, hogy a Birodalom őket rendfenntartó szervezetnek nevezte ki. Úgy érezte, hogy ezzel megfosztották őt és mindenkit a szabadságtól. Xam álma és célja, amiért állandóan küzdött, az a szülőbolygója szabadsága és biztonsága volt. Véleménye szerint a Birodalomhoz való hozzáállásukkal elárulták a Tressan katonáinak becsületét, hisz immáron a szervezet nem független. Birodalmi kézre került, és mikor kettesben beszélgettünk Xammel. Éppen a tengerparton edzettünk, és szünetet tartottunk hogy igyunk valami hűsítőt.
-Azzal, hogy a Tressan Katonák csatlakoztak a Birodalomhoz, elárulták azokat az eszméket, amikért az őseink az életüket adták. Az én álmom az volt hogy az életemmel védjem a bolygónk szabadságát és szervezetünk becsületét, erre pedig éppen az apám és a nagyapám árulják el. Én sosem felejtem, amiket láttam, amiket tapasztaltam, és amiért éltem. Szerettem volna családot alapítani, itt a szabadság földjén. De ez a bolygó már nem az a Tressan ahol felnőttem. Egyszer minden véget ér, ahogy az álmaink is.
-És abba belegondoltál, hogy mi mindent nyerhet így a szervezet, és a Hazánk? Modernizálódunk, több lesz a munkalehetőség és nem csak a turisták fognak itt pénzt szórni. Végre sikeressé válhatunk és az egész Galaxis megismerheti a nevünket.
-A pénz csak… múló öröm. Nem vásárolhatsz meg mindent pénzen. Mi lesz az emberségünkkel? Mi lesz az álmainkkal, a vágyainkkal, a céljainkkal? Mond csak, szerinted a Birodalom tényleg csak szövetséget akar velünk? Nehogy azt hidd. Idővel uralkodni is akarnak majd fölöttünk, hogy rabszolgasorsba taszítsanak minket. Én nem fogok ilyeneket szolgálni.
Másnap reggel mikor felébredtem a bázison, a többi katonával együtt láttam Xam apának és nagyapjának a holttestét az edzőterepen. A saját Saberujukkal szúrták át őket. Nyilvánvalóvá vált számomra, hogy ki volt a tettes. Rohantam hogy kérdőre vonjam Xamet, és amikor megérkeztem a lakására, akkor láttam, hogy az összes csapattársam holtan fekszik a kertjében, szét vannak kaszabolva, volt akinek a fejét nem is lehetett látni. A lemészárolt emberek között ott állt Xam, és a kezében ott volt az Égpenge. Véres volt. Fellángolt bennem a harag, ahogy a szemébe néztem, ő azonban mosolygott rám.
-Miért tetted ezt Xam?
-Mint ahogy már említettem, nem vagyok hajlandó ilyen hatalmat szolgálni.
-Ezért ölted meg a családod tagjait és a társainkat?
-Én csak egy áldozat vagyok. Megpróbáltam békésen szót érteni a családommal, azonban nem sikerült. Aztán úgy döntöttem, elhagyom a szervezetet. Ők ezt nem engedték, és Saberut rántottak. Elfelejtették, hogy már túl öregek ahhoz hogy legyőzzenek. Nem telt sok időbe és végeztem velük, majd megmutatva, hogy nem félek semmitől, a kiképző terepen hagytam a hullájukat. Ma reggel kora hajnalban a társaid már ébren voltak és kérdőre vontak. Elmeséltem nekik azt amit neked, azonban bebizonyították hogy az álmaink nem azonosak. Rám támadtak, én azonban már számítottam erre, és megöltem őket.
-De hogy? Hiszen te sem lehetsz olyan képzett, hogy mindannyikkal végezz!
-Biztos ez?
Ennyi elég is volt. Előrántottam Hajnalkardot és nekiugrottam egykori barátomnak. És már látszott is, miképpen volt esélye. Teljesen más vívási technikákat alkalmazott, mint amikhez hozzászoktam tőle. Hihetetlenül sokat döfött, és alulról csapott fölfelé. Ez megmagyarázta, miképpen tudott legyőzni mindannyinkat, hisz mi mind a vágásokra és csapásokra fókuszáltunk rá, ráadásul ismerte az általunk használt technikák gyengéit is. Így a küzdelmünk két percig tartott, azután kiütötte a kezemből a Hajnalkardot, és a torkomnak szegezte a Saberuját.
-Látod, ez az én saját stílusom amin már évek óta dolgozom. Ezt úgy hívom: Lódarázs. De nem öllek meg most. Hisz végül is, olyan vagy nekem mintha az öcsém lennél. Bár sajnálom hogy nem követed azt az utat amit én. – egyszerűen moccanni nem tudtam, mikor Xam hátat fordított nekem. A tudat, hogy ilyen erős, félelemmel töltött el, és az pedig ledermesztett. Csak akkor tértem magamhoz, amikor már elhagyta a bolygót.
A következő nap az első dolgom az volt hogy összepakolok és elmegyek a bolygóról. Új életcélt tűztem ki magam elé: hogy mindenképpen legyőzöm Xamet. És nem… nem a bosszú hajt. Hanem a büszkeség, ami a katonákhoz köt. Xam csorbát ejtett mindazon, amire büszkék voltunk. És úgy érzem, én vagyok az egyetlen, aki tisztára moshatja a katonák nevét. Elbúcsúztam Anyámtól a sírjánál és a barátaimtól is, szintén a sírjuknál, és elhagytam a bolygót azzal a járművel, amely valaha a csapatomat szállította, az 58-as számú osztagot. Ezt a gépet pedig elneveztük közösen Kékharcosnak. A Kékharcos szimbolizálja azt, hogy valaha volt egy csapatom, valaha volt egy álmom, mely beteljesült. De most már új álmom van, ez pedig Xam legyőzése, a nevünk tisztára mosása. És még akkor sem vagyok hajlandó feladni az álmomat, ha az az életembe is kerül.
-vel.