Post by Mogorva on Jul 8, 2008 15:37:47 GMT 1
NÉV: Mogorva
NEM: Férfi
LÁTSZÓLAGOS KOR: 36
VALÓS KOR: 18
FAJ: "ember"
FOGLALKOZÁS: katona
FELSZERELÉS: párnázott harci páncél, sugárpisztoly, lézerpuska
Elõtörténet:
Belevágni a legnehezebb minden történetbe. Fõleg ilyen múlttal! A klónháborúk... errõl szól még mindig minden, ettõl hangos az egész galaxis. Vagy rosszul tudom? Pedig baromi régen volt az egész, ja persze attól függ, hogy mikortól számítod. Csak azt tudom, hogy az elejétõl benne vagyok, és harcolok a tyúkszaros kis életemért. Most meg tessék, megtörtént, ami ellen egész eddig küzdöttünk, és nyakunkon a birodalom. Már kilenc rohadt hosszú éve. Tudom, azóta se lettem se jóképûbb, se okosabb, sõt még a hangom is olyan a sok whiskytõl meg szivarozástól, mintha egész nap ordítoznék.
Az egész az elsõ bevetésen kezdõdött, akkor esett le, hogy nagyon bûzlik valami. Parancsnok voltam, egy kisebb felderítõcsapatot adtak mellém meg egy csapatszállítót a valagam alá, aztán szevasz-tavasz – az elsõ ARC katonák között voltam, akiket tiszti rangban a sorkatonák közé tettek. A csata hevében kirepültem a gépbõl, de valahogy túléltem, csak a páncélom sérült meg komolyan. Nem foglalkoztam azzal, hol vagyok, vagy milyen állapotban, egybõl összegabalyodtam egy ellenfelemmel. Egészen addig azt hittem, hogy csak robotok ellen küzdünk, de minthogy egy emberrel, mint késõbb kiderült zsoldossal akadtam akkor ott össze, ezt át kellett értékelnem magamban. A dulakodásban lezuhantunk egy hasadékba, de annyira el voltunk foglalva egymás gyepálásával, hogy szinte észre se vettük – talán ezért éltük túl. Mindenesetre a végkimerültség szélén, telis-tele zúzódásokkal és épphogy nem törött tagokkal gyorsan megegyeztünk egy ideiglenes tûzszünetben. Felmérve a terepet rá kellett döbbennünk, hogy csapdába estünk – a szûk hasadék alján vígan csörgedezõ patak partjáról feltekintve a mintegy húsz méteres magasságba két dolgot sem tudtunk elképzelni. Egyrészt, hogy hogyan juthatnánk fel, másrészt hogy hogyan élhettük túl a zuhanást… A felszerelésünk legjava odaveszett – fegyverünk nem volt, a kommunikátorom meghibásodott, egyedül a megmaradt élelmiszernek vehettük hasznát. Sajnos rá kellett döbbennünk, hogy egymásra vagyunk utalva, s egyedül egyikünk se lenne képes szembeszállni semmilyen veszéllyel. A tartós fegyverszünet mellett döntöttünk hát, és többet nem is szóltunk egymáshoz, csak nekivágtunk, ki a hasadékból. Rengeteget kellett pihennünk, és nagyon lassan haladtunk, így tarthatott majdnem egy teljes hónapig, mire végre kijutottunk. A harmadik napon szólt hozzám elõször a kedves ellenségem, s elmondta: eredetileg azt hitte, a fehér páncélos klónkatonák valójában robotok csupán. Sajnos be kell látnom, hogy van valami abban, amit mond, és elgondolkodtat a dolog… Testvérek vagyunk, mind ugyanolyanok. Ugyanaz a vér, ugyanaz a gondolat – hátborzongató.
Onnantól sokat – rengeteget beszélgettünk, sõt, erõsen hatottunk egymásra. A fickó nagyon rondán beszélt, és sokmindent – fõképp minket és a Jediket – utált és megvetett. A második hét végére már teljesen elmosódtak köztünk a határok, s az én rajongásom a Köztársaság iránt, de a kedves ellenségem gyûlölete is teljes nemtörõdömségbe csapott át.
Rengeteg új szót is megtanultam tõle, amik nyilván nem véletlenül nem képezték részét a kiképzésünknek. Kissé a cinikus modor is ragadt rám, mint ahogy Õrá az ügye iránti elkötelezettség. Egymásra voltunk utalva, így nem csoda, hogy nagyon sokban hatottunk egymásra, de ez azért mégis kicsit fura volt.
Egy örökkévalóságnak tûnt, mire végre tábor fényeit pillantottuk meg a hasadék végén, s addigra én már úgy káromkodtam, mint egy kocsis. Közelebb merészkedve kiderült, hogy testvéreim egy rögtönzött bázisáról van szó, így elbúcsúztunk kedves ellenségemmel – nem akartam már rosszat Neki, így megoldottuk, hogy ne vegyék észre. A megmaradt élelmet rábíztam, és besétáltam a táborba – így amíg a testvéreim velem foglalkoztak, Õ meg tudott lógni. Persze, halálos ellenségek voltunk, és valójában meg kellett volna ölnöm, hiszen a Köztársaság ellensége – de megváltoztunk mindketten, õrködtünk egymás álma felett…bármikor megölhetett volna. Lettem volna én a rosszabb ember?
A jelentésemben persze nem említettem, hogy bárkivel is találkoztam volna, mialatt távol voltam, egyszerû háborús szerencsétlenségnek állítottam be az egészet. Kicsit meg is húztam magam, és a modoromra meg a szavaimra is ügyelnem kellett, de talán nem vettek észre semmit.
Késõbb visszavittek egy komolyabb bázisunkra, ahol rövid pihenõidõt, egy új páncélt és új felszerelést, valamint újabb küldetést kaptam. Nem tudtam azonban szabadulni ezektõl az új gondolatoktól – a testvéreim iránt érzett szeretet és a bajtársiasság fájdalmas szánakozásba csapott át, és magamra sem tudtam többé emberként tekinteni.
Mikor megérkezünk, nem tudom, mi érdekel kevésbé: az idegen világ szépsége, vagy a neve. Azért vagyunk itt, hogy kiiktassuk a Köztársaságra leselkedõ veszélyt, nem másért. Parancsaim egykedvûen szórom katonáim felé, akik a sok szám kavalkádjában valahogy mégis felfogják, mi a búbánatot is akarok. Itt egy tizenegyes a fegyverét tisztogatja, amíg huszonhárom egy jó poént mesél a pilótának, aki mellesleg tizenhetes. Undorító. A kaminóiaknak van nevük, a kiképzõknek is, csak nekünk nincs - és rohadjak meg, ha én matekpéldának hívatom magam. Állítólag már sokunknak van beceneve, de a mi egységünket ez sajnos még nem érte utol - nekünk még csak a számaink vannak.
Hiába hasítjuk az eget egy kemény csata felé tartva, én egészen máshol járok - újra elmerülök a kaminói óceánok hûs emlékében, mindegy milyen forró a helyzet most. A kiképzésre gondolok, a konzolokra majd a gyakorlatokra - a vérünkben van a háborúzás.
A gondolatok sebesen cikáznak, majdnem olyan gyorsan, mint a ránk lövöldözõ mocsadékok lézerei, de nincs időm ezen elmélkedni - ha nem akarom, hogy most is elcsesszem, oda kell figyelnem.
Végignézek ezeken az alakokon, mindnek ugyanolyan a mozgása, mindegyik szájából ugyanaz a hang kérdezi ugyanazt. Nem, majd nem viszonozzuk a tüzet... Kiadom a tûzparancsot, s lendületbõl visszaszólok a kommba a felettesemnek. Indulhatnak a gyalogosok. Ennyi a feladatunk, egy droid-század tûzerejét elvonni. Nekem sikerült belenyúlnom, meg egy tüzérségi szakaszunknak, de szerintem õk odalenn nagyobb pácban vannak. Amíg meg velünk szaroznak, a többiek szépen berobbantják az irányító központot - ha sikerül, persze.
Irigységet érzek, amikor az ARC katonákra gondolok? Õk csendben behatolnak, robbantanak, ennyi. De hisz közülük való vagyok én is. No persze nem az elsõ százból, de... Ennyit számítana? Sisakomat megemelve nagyot köpök a hajó padlózatára, s eljátszom a gondolattal, milyen szépen is marná ki azt, ha sav lenne. De nincs idõ erre, kiállok a csapatszállító oldalába, s a csata perceiben most elõször meghúzom a ravaszt. Aztán újra, újra és újra.
Persze sorban potyognak ki a hajóból a számok, ezek a rovarszerû emberek – különösebb tudat és akarat nélkül csak harcolnak és harcolnak, észre se veszik, hogy semmi esélyünk sincs menteni a seggünket. Persze sajnálom Õket, hisz mind a testvérem, és nem csak azért, mert ezt tanították. Ugyanabban a kovászban vannak Õk is, és ugyanúgy nem tudnak kimászni belõle, ahogy én sem. Mégsem tudok már máshogy gondolni rájuk, mint egy hangyabolyra. Miközben mégis felrobban az az átokverte bázis, s ezek a rohadék droidok mégis leállnak alattunk, nem tudok a gyõzelemre gondolni. Arra gondolok, hogy mi is ugyanolyanok vagyunk csak, mint azok ott lenn. Minket mikor kapcsolnak ki vajon?
A csatát eligazítás, majd újabb csata követi, és úgy sejtem, még csak nem is lenne szabad furcsállnom a dolgot. Ugyanaz a dörgés most is, megyünk elõre a csapatszállítóval, és mindenre lövünk, ami csak csúnyán is néz felénk. Szerencsére nincs lelkiismeret-furdalásom. Ha százával, ha ezrével is irtjuk az ellenséget, nem számít. Egynek sincs se családja, se önálló tudata, nincsenek érzéseik. Érzések – feláll a hátamon a szõr, ha erre gondolok. Sorra esnek ki a testvéreink, s eszembe jut a párhuzam már megint. Nevünk, családunk nincs…tudatunk…érzelmeink…?
Szerencsére nincs idõm ezen agyalni, lassan engem is megtalál a csata hevesebbik fele, s egy fém repesz pofásan átrendezi a beleimet. Mégis a hajón maradok, valamelyik hangya még a belsõ hajófalig is elcibál, s hiába üvöltök vele, hogy hagyjon a fenébe, még a vérzést is elállítja valahogy. Nézem õket, megint passzív szemlélõként, és bár meg-megtelik a szám vérrel, nem bírom ki, hogy ne röhögjek rajtuk. A sebemnél is jobban fáj, hogy szinte észre sem veszik – rabszolgák vagyunk csupán. Ahogy lassan elsötétül elõttem a világ, eszembe jut, hogy egészen máshogy is alakulhatott volna minden. De már késõ bánat, nekem annyi…
Mégsem. Egy apró szobában ébredek, ahol a bûz talán még undorítóbb, mint a fehérre meszelt falon díszelgõ hatalmas vérfoltok. Gyenge vagyok, mint egy szar kifogás, hogy miért is buktuk a csatát. Nagyjából sejtem, hol vagyok – valami városban felajánlották még a csata elején, hogy ellátják a sebesülteinket. Lassan gyógyulok, de biztosan, s nemsokára már csak pihennem kell, a beleim rendbe is jöttek – na hurrá.
Napokig feküdtem itt állítólag, mindenesetre most jönnek értem, és megyek vissza a frontra. Valami másik bolygóra megyünk, hosszú az utazás. Egész érdekes fazon a pilótánk, végre tudok valakivel beszélni is. Majdnem olyan kiképzést kapott, mint én – na persze a tartályra gondolok. Elvileg minden szerkentyût el tud vezetni, aminek szárnyai, kerekei vagy lábai vannak – gondolom azért ez kis túlzás Tõle, de nem kötözködöm. A lényeg a kissé több értelem a fejében, meg a valamicske függetlenség.
Útközben tartanak eligazítást, valami koszos kis ûrállomáson. Ahogy elnézem a hangyabolyt, tisztán kivehetõ a kis osztagok vonulása, hogy a hangárban, mint valami óriási duzzasztógátban lassacskán szakaszokká olvadjanak… Meg se várom, hogy századdá hízzanak, hisz szerencsére nekem különórát tartanak. Magammal rángatom ezt a szerencsétlen pilótát, hadd hallja már õ is, amit hallani kell.
A felettesem szavai nem nagyon jutnak el a fülemig, miután a mellette ácsingózó csupafül, csupamosoly srácról kiköpi, mit keres itt. Egy Jedit kapunk ajándékba, s ez a tökkelütött csak vigyorog, ahogy végigmérem. A megszokott idétlen barna köpeny, kisfiús, éppen-felnõtt arcán vígan lengedez pár kósza szõrszál. Az eligazítás ennyi, a tiszt gyorsan magunkra hagy, mondván hogy sok még a dolga, s a Jedi majd beavat a részletekbe. Se köpni se nyelni nem tudok. Bemutatkozik, mire közlöm vele, hova teheti a nevét - erre csak vigyorog. A tűzzel játszom, de valahogy érzem, tudom, hogy nem fogja jelenteni, és szerencsére tényleg nem az az árulkodós fajta.
Persze most sem bonyolult a terv, így amint a kölyök ismerteti, bólintok, sarkon fordulok és már el is viharzok. A fejem a gyorsan visszacsapott sisak alatt vörösebb lehet, mint a pávián segge, de a parancs az parancs. A vigyori velünk kell tartson - és én ennek egyáltalán nem örülök.
Veszett gyorsan tûzünk el az állomásról is, és ez a lapátfülû ostoba majomivadék a pilótafülkében rontja a levegõt.
Miután végre megérkezünk, a csata nem különösebben érdekes, most már valóban rutinosan megy. A potyautasunk valahogy lerendezi, hogy csak akkor fedezzenek fel minket, amikor már túl késõ, aztán ledobom az új csapatszállítómról a fehérhangyákat, akiket most már tudok mosolyogva figyelni. A legszebb az, hogy az is belénk van programozva, hogy élvezzük a rabszolgasorsot. A kölyköt még beljebb visszük, és már nem is firtatom a kapott parancsok értelmét – beletörõdtem, hogy fegyverek vagyunk csupán. A kis Jedivel egy lángszóróért megyünk a frontvonal elé – azaz megpróbálunk kihozni egy kommandós alakulatot, már ha sikerül teljesíteniük a rájuk esõ részt, és robbantanak egy szép nagyot. A bazinagy tûzijáték a hajónk orra elõtt azt súgja, talán túl jól is végezték a dolgukat, s a gondolatomat csak alátámasztja, ahogy a potyautasunk arcáról lefagy az az idétlen mosolya. A célpontul szolgáló kisebb gyárváros vígan hirdeti, festõi képet nyújtva éppenhogy megpörkölt déli oldalával, hogy a kommandósok valamiért elõbb durrantottak, mint kellett volna… Egyetlen pillanat alatt „döntök” – hisz úgyis nekünk kell lemennünk értük, akkor minek várjak parancsra? A Jedi rám vetett pillantásától nem tudom, sírjak-e vagy röhögjek, annyira hálás kutyaszemekkel néz rám, mintha az anyját készülnénk kihúzni a szarból.
Közelebb keveredve azért látszik, hogy tudtak valamit a srácok, mert a város déli oldalából nem túl sok maradt…a ledõlt gyárkémények, és kiégett, vagy éppen még lángoló munkásszállók közepén a pilótám ügyesen teszi le a gépet, én pedig most elõször nézek elszoruló torokkal a megmaradt fehérhangyákra. Egyetlen gyalogos osztag, akiknek ha volt is õrmesterük, kiesett, amikor a robbanás lökéshulláma gyengéden arrébb tette a hajót. Elhessegetem a gondolatot, hogy a nyolc testvéremen és a pilótánkon kívül csak a Jedi-kölyök maradt mellettem, és összeszedem minden bátorságom, hogy nekiállhassunk megkeresni a kommandót – ha még élnek.
Végignézek ezeken a romokon magunk körül, és hirtelen olyan magány lesz úrrá rajtam, amit eddig nem ismertem. Az ellenség sehol, a mieink sehol, csupán a nagy, kihalt semmi – jól átsütve. Ahogy a csuhás gyerek megindul, mi követjük, s tudjuk, most könyörtelennek kell lennünk, félelmet nem ismerve szemközt kell köpnünk a veszélyt, ami természetesen nemsokára meg is talál, még keresni se kell nagyon. Sohasem tudom meg, hogy a többiekben is megfagyott-e a vér, amikor elõbukkantak a harci droidok. Mire felocsúdtam, és abbahagytam a fölösleges számolgatást, hogy hányan is vannak, már szitává is lõttek minket. A fájdalom, ami elöntött, majd a hirtelen adrenalin-növekedés elhomályosítja a látásom – egy pillanatig sem agyalok azon, miért nem tudom kezelni a lézerágyút, miért nem tudom mozgatni a bal karom… Újra csak vérhabot köpködve röhögök a földön, s szemlélõjévé válok az eseményeknek – nézem, ahogy a Jedi kis, kék kardjával ugrándozik, s kaszabolja a gépeket fáradhatatlanul.
Aztán hirtelen az egyik mocsadék valahogy a vigyori mögé kerül. Magam sem tudom, hogyan, de magam alá pakolom a lábaim és félig ülõ, félig haldokló testhelyzetbe tornázom magam. Felkapom az elsõ kezem ügyébe esõ sugárpisztolyt, és meghúzom a ravaszt. És megint, és megint… A robot felrobban, lángol, és apró fémcseppeket repít mindenfelé. Hogy a felhõket látom magam fölött, azt bizonyítja, hogy én is kaptam a szelébõl. Gusztustalan, szörcsögö zihálást hallok, ami csak akkor marad abba, amikor rájövök, hogy az én légzésemrõl van szó, és átmegy még gyomorforgatóbb bugyborékoló kacagásba. Mindig is utáltam a tûzijátékot, most mégis azt nézem a fejem fölött, de szerencsére valaki leterít egy fekete lepellel. Hogy még szebb legyen, a valószínûleg belõlem áradó égett hús-szag is enyhülni kezd. A zajok elcsendesednek, s végre megadhatom a tartozást a sorsnak és kinyiffanhatok.
De nem. Kinyitom a szemem, és egy újabb kórteremben találom magam – koszosabb, büdösebb és zsúfoltabb, mint az elõzõ, és a belõlem kikandikáló csövekbõl ítélve én is jobban megkaptam a magamét, mint legutóbb. Egy nagy hangár-szerû teremben fekszem, többtucatnyi sorstársammal. Kiköpöm a pofámban felgyülemlett sós undormányt, s bebizonyosodik a sejtésem, hogy vér. Az egyik infúzióból ítélve nem is az enyém, habár nálunk ez úgyse számít semmit. Akár a végtagjainkat is lehetne csereberélni, olyan ez, mint valami undorító véres kirakó… Valami orvosféle fehérhangya elárulja, hogy ez is a helyzet, a bal karomat ugyanis szarrá lõtték, és ki kellett cserélni a májamat meg a fél tüdõmet is… Meglep, hogy miután elküldöm a kedves anyukájába, csak felvonja a szemöldökét, és elsétál. Köhögõroham tör rám, s újra elhomályosul a látásom, a hangok elnyúlnak, tompulnak, s ismét csak sötétbe burkolózik a világ.
Mikor újra magamhoz térek, az ágyam egy fehér függönnyel el van kerítve, s az orvos-hangya ismét ott áll. Nem is olyan hülye, mint elsõre tûnt, ez is ki van akadva a hangya-effektustól, akárcsak én. Sajnálja Õ is a testvéreinket, de ugyanúgy tudja, mint én, hogy nem tehetünk értük semmit. Persze nem is meri szóvá tenni másnak, és nem is hibáztatom érte. Egyszer csak eltûnne, ha megtenné. Amikor engem is figyelmeztet erre, megpróbálom kiröhögni, de most is csak köhögnöm kell, s ismét elájulok.
Lassan telnek a napok, és még lassabban gyógyulok. Bakta ide vagy oda, majdnem fûbe haraptam, ez van, teljes fürdõre meg persze nincs lehetõség. Szerencsére a kedvenc dokim gyakran meglátogat, még kártyázunk is. Több információt is megtudok, s nem tudom, melyiknek örüljek kevésbé. A kis Jedi persze túlélte, kisebb sérülésekkel. A jó hír az, hogy két katonám és a pilóta is megmaradt, valamint az egyik kommandós is megúszta - nem nagy siker, de valami. Állítólag durrantottak még egyet, és ezért éltük túl, no meg persze azért, mert beküldtek még egy szerencsétlen csapatszállítót. Gondolom azok is örülhettek. A legjobb az, hogy egy hónap múlva talpra kell, hogy álljak, és újabb bevetésre kell mennem a vigyorival.
A doki egyre gyakoribb látogatóm. Mikor megkérdezi, elintézzen-e nekem valamit, hiába mondom meg, hova dugja az alamizsnáját, csak kinevet. Másnap pedig új ágyszomszédaim akadnak – a pilóta, és a kommandós. Ez utóbbi egy beteg állat, elsõ pillantásra lerí róla, hogy tûzszerész, legalábbis nekem egyértelmû a teljesen szõrtelen fejébõl. Úgy tûnik, hálás nekünk meg a Jedi gyereknek, teljesen úgy képzeli, hogy megmentettük az irháját, és hiába próbálom meggyõzni ennek az ellenkezõjérõl.
Sokat kártyázunk, immár négyen, és úgy érzem, végre jó arcok vesznek körül. Elrugaszkodtunk a skatulyáktól, magunk vagyunk, és végre mind merünk különbözni a hangyabolytól. Igaz másoknak ezt nem kötjük az orrára, de persze csak azért, nehogy eltûnjünk véletlenül. Így már gyorsan közeleg a következõ bevetés, és lassan már normálisan tudunk is mozogni mind. A pilóta és a kommandós még járkálni is tudnak, de nem mennek messzire – õk is érzik, hogy kicsit összetartozunk. A gyújtogató kiböki, a többi kommandós csak úgy hívta: Lángoló Kamino. Amikor elõször meghallom a rám aggatott becenevet, mindegyiket elküldöm melegebb éghajlatokra, majd nevetek magamon. A Mogorva végülis elég találó, hogy rohadjanak meg! A pilótánkra a Kerekes nevet aggattuk, merthogy guruló gépeket nem tud vezetni szegényke. Végül pedig a Doki kapja meg a magáét, bár ez egyértelmû. A küldetésünket túlélõ két katonámtól még azt is megtudom, hogy végre náluk is elterjedt a névadás, hiába berzenkednek ellene a kaminóiak. Joe és Terry, nem tudom miért, de még illik is rájuk.
Néha meglátogat a Jedi is, valamiért nagyon úgy érzi, hálásnak kell lennie, meg folyton azzal nyaggat, hogy milyen jól végzem a dolgom. Mivel szerintem egyikben sincs igaza, nem tulajdonítok neki nagy jelentõséget, csak elzavarom - mindig a legjobb kártyapartikat zavarja meg!
A hónap letelt, újra fehér páncélban virítok, s a változatosság kedvéért most egyenest a frontvonalra kerülök. A gyengélkedõn elbúcsúzom a Dokitól, Lángoló Kaminot visszarendelik valamiért az egyik bázisra, Kerekes meg egy csapatszállítóra megy. Szép kis banda voltunk.
Most se érdekel, milyen bolygóra visznek, és a kölyökkel se vagyok hajlandó beszélni. Az út alatt a bal karomat próbálgatom, de igazából semmi különbséget nem érzek. Fáj belegondolni, hogy ez az egész olyan, mintha egy gép lennék. Rozsdáll ez a láb, tegyünk újat a helyére…hányok a gondolattól.
Gépek a gépek ellen, értelmetlen csatánk egyre csak dúl, s én menetelek a Jedi mellet, és egyre csak lövöldözök a másik oldalra. Osztogatom a parancsokat és a halált, és próbálom védeni a mieinket, de hatalmasak a veszteségek. Aztán egyszerre vége, gyõztünk. Közlöm a Jedivel, hogy csak akkor lennék ennél boldogabb, ha színeset alkothatnék a vécén, mire újra csak vigyorog. Ismerõs helyzet, de úgy döntök, hagyom a rákba az egészet.
A csatát megnyertük, a számok mégis siralmasak, és nagyon jól tudom, hogy tehettem volna azért, hogy jobban jöjjünk ki az egészbõl.
A következõ balhé elõtt újabb eligazítás, amin kiderül, hogy behatoló feladatot kaptunk. Három testvérem az elitbõl a kis Jedink és én – ez elég érdekesen hangzik. Nem meglepetés, hogy ismerõs arcokat látok, hiszen egy arcunk van mindannyiunknak a Jedit leszámítva. Azonban mégis…a kölyök igencsak kitett magáért, s még tõle is szokatlanul széles vigyorral mutatja be akciónk másik három résztvevõjét – Kerekest, a Lángoló Kaminot és a Dokit… Mikor elmagyarázza, hogy szándékosan intézte így a dolgokat, mert érzi, hogy jól megvagyunk és kiegészítjük egymást, közlöm vele, hogy gyûlölöm. Sajnos úgy látszik, a köszönöm–öt is meghallotta.
A feladat egyszerû, semmi kihívás, semmi dicsõség, én mégis boldog vagyok. Kerekes visz minket, Lángoló Kamino robbant, mi a Dokival meg vigyázunk mindannyiunk seggére. A Jedi most is csak dísznek van, de most már ezt se bánom. Akárhol, a Bármilyen bolygó fölött körözõ droid-anyahajó felrobbantása a feladatunk – ezek a részletek továbbra sem érdekelnek. Hacsak annyira nem, hogy eldöntsem, köpök vagy szarok inkább rájuk… A végrehajtás egyszerûbb, mint vártam, úgy mozgunk együtt, mintha eredetileg is kommandós csapatnak lennénk kiképezve. Persze, bennünk van ez a lombik-program, de érzem, hogy nem errõl van szó. Egy hullámhosszon vagyunk, még a hülye vigyorival is. Kerekes ledob minket a hajón, és mert a figyelmüket elvonja pár vadászgép, észre se vesznek minket. Fél percet se állunk némán „õrségben”, már jön is vissza Lángoló. Hiába van rajta sisak, tudom, hogy vigyorog, miközben egyre csak azt hajtogatja, hogy söpörjünk innen, mert ez óriási nagyot fog szólni. Bepattanunk Kerekeshez, aztán pucolunk is, olyan iramban, hogy majdnem elfelejtem leadni a drótot a többieknek. Aztán a vadászok is szépen elhúznak, és végignézhetünk egy meglepõen szép tûzijátékot.
A következõ bevetés amolyan jutalomjáték, a jól végzett feladatunkért. Végig kell szánkáznunk a bolygón egy kisebb csapattal, és be kell biztosítanunk pár létesítményt – igazából sok dolgunk nincs. Elég szépen meggyõztük a lent maradtakat, hogy nem jó velünk baszakodni, így sorba adják meg magukat a kisebb fegyveres csapatok. Valami erõmûben aztán, miután szétkergetjük az ellenállókat, hirtelen felvillan a holokommunikátorom. „Hajtsa végre a 66-os parancsot” – a Jedik a Köztársaság árulói, és ki kell végezni õket. Eljátszom a gondolattal, de tényleg. Az erõmû vezérlõtermében vagyunk, Lángoló Kamino, Kerekes, Doki, a kis vigyori kölyök meg én. A többieken látom, hogy kábé ugyanaz járhat a fejünkben. Tény, hogy ez a kis mitugrász az egyik legidegesítõbb lény a világon, és hogy elsõ találkozásunkkor parancs nélkül is kinyírtam volna, de…
Egyik oldalon itt van ez a Köztársaság – az életünket áldozzuk érte, a vérünkben van. Ugyanakkor gépekként, fegyverekként kezelnek, számokat kapunk név helyett, és belekényszerítenek ebbe a hangyabolyba. Nem is lenne szabad annyira önállónak lennünk, hogy egyáltalán elgondolkozzunk ezen. Nem tetszik ez az egész kirakósjáték, amit a testünkkel mûvelnek, se a párhuzam ellenfeleink, az érzéketlen gépek és a mi fehérhangyáink között.
A másik oldalon meg ez a semmirekellõ barnacsuhás. Az egyetlen, aki eddig igazi emberként kezelt minket. Lángoló meg én az életünket is köszönhetjük Neki…hiába egy kis szarházi, ha valami, akkor ez azért sokat jelent.
Rengeteget gondolkodtam már ezen, és úgy látszik, nem csak nálam ez az utolsó csepp a pohárban. Leveszem a sisakom, mire a többiek is, és ha nem is néznénk mind a kölyökre, akkor is leesne Neki, hogy helyzet van. Visszaszólok a kommba, hogy vettem az adást, majd összenézünk a srácokkal. Végülis mi történhet? Legfeljebb elveszítem mindazt a jót, amit a Köztársaságtól kaptam…azaz semmit. Elhatározom magam, és meghozom életem talán elsõ igazi döntését. Hátat fordítok a barnacsuhásnak.
Csukott szemmel közlöm vele, hogy a 66-os parancs értelmében ki kell nyírnunk a Jediket, merthogy árulók. Csak az rondíthatna bele a dologba, ha épp valamiért szétszakadnánk, és meg tudna lógni. Mire a szemem kinyitom, s körülnézek, a másik három jómadár is a hátát mutatja a kölyök hûlt helyének, s a termet egy halódó köszönöm visszhangja tölti be. Döntöttünk tehát, mindannyian, és így sajnos fehérhangyák sem maradhattunk többé. Bekamuzom a többieknek, hogy a 66-os parancs teljesítéséhez üldözõbe kell vennünk a Jedit, mert sajnos meglógott, majd szépen nekiindulunk a nagyvilágnak. A srácok egyetértenek az egésszel, sõt! Fülig ér a szájuk, olyan boldogok, hogy végre dobbantunk errõl a szarkupacról! Kerekes segítségével kölcsönveszünk egy kisebb szállítóhajót, amivel szépen a hátunk mögött hagyjuk az egészet. Köztársaságot. Életet. Fehérhangyákat - akikbõl mellesleg pár százezer talán sohasem kap lehetõséget arra, hogy saját élete legyen. Ha lenne rá mód, a többieket is vinnénk magunkkal, de túl erõs bennük a hûség a köztársaság iránt, így bármennyire is fáj, nem tudjuk megváltani Õket. Talán egyszer maguktól is rájönnek majd mindenre, de most itt kell hagynunk Õket is. Mindent.
Az oly nagyra becsült klónpáncélokat röhögve szórjuk ki az ûrbe, francnak se kellenek már, nélkülük is épp eléggé felismerhetõk vagyunk. Megdumáljuk a részleteket, és egyetértünk abban, hogy együtt maradjunk, úgy próbálunk boldogulni az életben. Dobbantunk corelliára, eladjuk a megmaradt felszerelésünket a feketepiacon, veszünk új stukkereket meg egy kis házat. Pár hónap alatt mindannyian sikeresen változtatunk annyit a külsõnkön, hogy az embernek nem rögtön Jango Fett jut rólunk eszébe, és ikreknek is csak ritkán néznek minket. Katonai képzettségünket felhasználva némi pénzért mindenféle rászorulónak segítünk kikeveredni a balhéból, és úgy tûnik, ez megélhetésnek és szórakozásnak is jó. Mondhatnám, boldogok vagyunk.
NEM: Férfi
LÁTSZÓLAGOS KOR: 36
VALÓS KOR: 18
FAJ: "ember"
FOGLALKOZÁS: katona
FELSZERELÉS: párnázott harci páncél, sugárpisztoly, lézerpuska
Elõtörténet:
Belevágni a legnehezebb minden történetbe. Fõleg ilyen múlttal! A klónháborúk... errõl szól még mindig minden, ettõl hangos az egész galaxis. Vagy rosszul tudom? Pedig baromi régen volt az egész, ja persze attól függ, hogy mikortól számítod. Csak azt tudom, hogy az elejétõl benne vagyok, és harcolok a tyúkszaros kis életemért. Most meg tessék, megtörtént, ami ellen egész eddig küzdöttünk, és nyakunkon a birodalom. Már kilenc rohadt hosszú éve. Tudom, azóta se lettem se jóképûbb, se okosabb, sõt még a hangom is olyan a sok whiskytõl meg szivarozástól, mintha egész nap ordítoznék.
Az egész az elsõ bevetésen kezdõdött, akkor esett le, hogy nagyon bûzlik valami. Parancsnok voltam, egy kisebb felderítõcsapatot adtak mellém meg egy csapatszállítót a valagam alá, aztán szevasz-tavasz – az elsõ ARC katonák között voltam, akiket tiszti rangban a sorkatonák közé tettek. A csata hevében kirepültem a gépbõl, de valahogy túléltem, csak a páncélom sérült meg komolyan. Nem foglalkoztam azzal, hol vagyok, vagy milyen állapotban, egybõl összegabalyodtam egy ellenfelemmel. Egészen addig azt hittem, hogy csak robotok ellen küzdünk, de minthogy egy emberrel, mint késõbb kiderült zsoldossal akadtam akkor ott össze, ezt át kellett értékelnem magamban. A dulakodásban lezuhantunk egy hasadékba, de annyira el voltunk foglalva egymás gyepálásával, hogy szinte észre se vettük – talán ezért éltük túl. Mindenesetre a végkimerültség szélén, telis-tele zúzódásokkal és épphogy nem törött tagokkal gyorsan megegyeztünk egy ideiglenes tûzszünetben. Felmérve a terepet rá kellett döbbennünk, hogy csapdába estünk – a szûk hasadék alján vígan csörgedezõ patak partjáról feltekintve a mintegy húsz méteres magasságba két dolgot sem tudtunk elképzelni. Egyrészt, hogy hogyan juthatnánk fel, másrészt hogy hogyan élhettük túl a zuhanást… A felszerelésünk legjava odaveszett – fegyverünk nem volt, a kommunikátorom meghibásodott, egyedül a megmaradt élelmiszernek vehettük hasznát. Sajnos rá kellett döbbennünk, hogy egymásra vagyunk utalva, s egyedül egyikünk se lenne képes szembeszállni semmilyen veszéllyel. A tartós fegyverszünet mellett döntöttünk hát, és többet nem is szóltunk egymáshoz, csak nekivágtunk, ki a hasadékból. Rengeteget kellett pihennünk, és nagyon lassan haladtunk, így tarthatott majdnem egy teljes hónapig, mire végre kijutottunk. A harmadik napon szólt hozzám elõször a kedves ellenségem, s elmondta: eredetileg azt hitte, a fehér páncélos klónkatonák valójában robotok csupán. Sajnos be kell látnom, hogy van valami abban, amit mond, és elgondolkodtat a dolog… Testvérek vagyunk, mind ugyanolyanok. Ugyanaz a vér, ugyanaz a gondolat – hátborzongató.
Onnantól sokat – rengeteget beszélgettünk, sõt, erõsen hatottunk egymásra. A fickó nagyon rondán beszélt, és sokmindent – fõképp minket és a Jediket – utált és megvetett. A második hét végére már teljesen elmosódtak köztünk a határok, s az én rajongásom a Köztársaság iránt, de a kedves ellenségem gyûlölete is teljes nemtörõdömségbe csapott át.
Rengeteg új szót is megtanultam tõle, amik nyilván nem véletlenül nem képezték részét a kiképzésünknek. Kissé a cinikus modor is ragadt rám, mint ahogy Õrá az ügye iránti elkötelezettség. Egymásra voltunk utalva, így nem csoda, hogy nagyon sokban hatottunk egymásra, de ez azért mégis kicsit fura volt.
Egy örökkévalóságnak tûnt, mire végre tábor fényeit pillantottuk meg a hasadék végén, s addigra én már úgy káromkodtam, mint egy kocsis. Közelebb merészkedve kiderült, hogy testvéreim egy rögtönzött bázisáról van szó, így elbúcsúztunk kedves ellenségemmel – nem akartam már rosszat Neki, így megoldottuk, hogy ne vegyék észre. A megmaradt élelmet rábíztam, és besétáltam a táborba – így amíg a testvéreim velem foglalkoztak, Õ meg tudott lógni. Persze, halálos ellenségek voltunk, és valójában meg kellett volna ölnöm, hiszen a Köztársaság ellensége – de megváltoztunk mindketten, õrködtünk egymás álma felett…bármikor megölhetett volna. Lettem volna én a rosszabb ember?
A jelentésemben persze nem említettem, hogy bárkivel is találkoztam volna, mialatt távol voltam, egyszerû háborús szerencsétlenségnek állítottam be az egészet. Kicsit meg is húztam magam, és a modoromra meg a szavaimra is ügyelnem kellett, de talán nem vettek észre semmit.
Késõbb visszavittek egy komolyabb bázisunkra, ahol rövid pihenõidõt, egy új páncélt és új felszerelést, valamint újabb küldetést kaptam. Nem tudtam azonban szabadulni ezektõl az új gondolatoktól – a testvéreim iránt érzett szeretet és a bajtársiasság fájdalmas szánakozásba csapott át, és magamra sem tudtam többé emberként tekinteni.
Mikor megérkezünk, nem tudom, mi érdekel kevésbé: az idegen világ szépsége, vagy a neve. Azért vagyunk itt, hogy kiiktassuk a Köztársaságra leselkedõ veszélyt, nem másért. Parancsaim egykedvûen szórom katonáim felé, akik a sok szám kavalkádjában valahogy mégis felfogják, mi a búbánatot is akarok. Itt egy tizenegyes a fegyverét tisztogatja, amíg huszonhárom egy jó poént mesél a pilótának, aki mellesleg tizenhetes. Undorító. A kaminóiaknak van nevük, a kiképzõknek is, csak nekünk nincs - és rohadjak meg, ha én matekpéldának hívatom magam. Állítólag már sokunknak van beceneve, de a mi egységünket ez sajnos még nem érte utol - nekünk még csak a számaink vannak.
Hiába hasítjuk az eget egy kemény csata felé tartva, én egészen máshol járok - újra elmerülök a kaminói óceánok hûs emlékében, mindegy milyen forró a helyzet most. A kiképzésre gondolok, a konzolokra majd a gyakorlatokra - a vérünkben van a háborúzás.
A gondolatok sebesen cikáznak, majdnem olyan gyorsan, mint a ránk lövöldözõ mocsadékok lézerei, de nincs időm ezen elmélkedni - ha nem akarom, hogy most is elcsesszem, oda kell figyelnem.
Végignézek ezeken az alakokon, mindnek ugyanolyan a mozgása, mindegyik szájából ugyanaz a hang kérdezi ugyanazt. Nem, majd nem viszonozzuk a tüzet... Kiadom a tûzparancsot, s lendületbõl visszaszólok a kommba a felettesemnek. Indulhatnak a gyalogosok. Ennyi a feladatunk, egy droid-század tûzerejét elvonni. Nekem sikerült belenyúlnom, meg egy tüzérségi szakaszunknak, de szerintem õk odalenn nagyobb pácban vannak. Amíg meg velünk szaroznak, a többiek szépen berobbantják az irányító központot - ha sikerül, persze.
Irigységet érzek, amikor az ARC katonákra gondolok? Õk csendben behatolnak, robbantanak, ennyi. De hisz közülük való vagyok én is. No persze nem az elsõ százból, de... Ennyit számítana? Sisakomat megemelve nagyot köpök a hajó padlózatára, s eljátszom a gondolattal, milyen szépen is marná ki azt, ha sav lenne. De nincs idõ erre, kiállok a csapatszállító oldalába, s a csata perceiben most elõször meghúzom a ravaszt. Aztán újra, újra és újra.
Persze sorban potyognak ki a hajóból a számok, ezek a rovarszerû emberek – különösebb tudat és akarat nélkül csak harcolnak és harcolnak, észre se veszik, hogy semmi esélyünk sincs menteni a seggünket. Persze sajnálom Õket, hisz mind a testvérem, és nem csak azért, mert ezt tanították. Ugyanabban a kovászban vannak Õk is, és ugyanúgy nem tudnak kimászni belõle, ahogy én sem. Mégsem tudok már máshogy gondolni rájuk, mint egy hangyabolyra. Miközben mégis felrobban az az átokverte bázis, s ezek a rohadék droidok mégis leállnak alattunk, nem tudok a gyõzelemre gondolni. Arra gondolok, hogy mi is ugyanolyanok vagyunk csak, mint azok ott lenn. Minket mikor kapcsolnak ki vajon?
A csatát eligazítás, majd újabb csata követi, és úgy sejtem, még csak nem is lenne szabad furcsállnom a dolgot. Ugyanaz a dörgés most is, megyünk elõre a csapatszállítóval, és mindenre lövünk, ami csak csúnyán is néz felénk. Szerencsére nincs lelkiismeret-furdalásom. Ha százával, ha ezrével is irtjuk az ellenséget, nem számít. Egynek sincs se családja, se önálló tudata, nincsenek érzéseik. Érzések – feláll a hátamon a szõr, ha erre gondolok. Sorra esnek ki a testvéreink, s eszembe jut a párhuzam már megint. Nevünk, családunk nincs…tudatunk…érzelmeink…?
Szerencsére nincs idõm ezen agyalni, lassan engem is megtalál a csata hevesebbik fele, s egy fém repesz pofásan átrendezi a beleimet. Mégis a hajón maradok, valamelyik hangya még a belsõ hajófalig is elcibál, s hiába üvöltök vele, hogy hagyjon a fenébe, még a vérzést is elállítja valahogy. Nézem õket, megint passzív szemlélõként, és bár meg-megtelik a szám vérrel, nem bírom ki, hogy ne röhögjek rajtuk. A sebemnél is jobban fáj, hogy szinte észre sem veszik – rabszolgák vagyunk csupán. Ahogy lassan elsötétül elõttem a világ, eszembe jut, hogy egészen máshogy is alakulhatott volna minden. De már késõ bánat, nekem annyi…
Mégsem. Egy apró szobában ébredek, ahol a bûz talán még undorítóbb, mint a fehérre meszelt falon díszelgõ hatalmas vérfoltok. Gyenge vagyok, mint egy szar kifogás, hogy miért is buktuk a csatát. Nagyjából sejtem, hol vagyok – valami városban felajánlották még a csata elején, hogy ellátják a sebesülteinket. Lassan gyógyulok, de biztosan, s nemsokára már csak pihennem kell, a beleim rendbe is jöttek – na hurrá.
Napokig feküdtem itt állítólag, mindenesetre most jönnek értem, és megyek vissza a frontra. Valami másik bolygóra megyünk, hosszú az utazás. Egész érdekes fazon a pilótánk, végre tudok valakivel beszélni is. Majdnem olyan kiképzést kapott, mint én – na persze a tartályra gondolok. Elvileg minden szerkentyût el tud vezetni, aminek szárnyai, kerekei vagy lábai vannak – gondolom azért ez kis túlzás Tõle, de nem kötözködöm. A lényeg a kissé több értelem a fejében, meg a valamicske függetlenség.
Útközben tartanak eligazítást, valami koszos kis ûrállomáson. Ahogy elnézem a hangyabolyt, tisztán kivehetõ a kis osztagok vonulása, hogy a hangárban, mint valami óriási duzzasztógátban lassacskán szakaszokká olvadjanak… Meg se várom, hogy századdá hízzanak, hisz szerencsére nekem különórát tartanak. Magammal rángatom ezt a szerencsétlen pilótát, hadd hallja már õ is, amit hallani kell.
A felettesem szavai nem nagyon jutnak el a fülemig, miután a mellette ácsingózó csupafül, csupamosoly srácról kiköpi, mit keres itt. Egy Jedit kapunk ajándékba, s ez a tökkelütött csak vigyorog, ahogy végigmérem. A megszokott idétlen barna köpeny, kisfiús, éppen-felnõtt arcán vígan lengedez pár kósza szõrszál. Az eligazítás ennyi, a tiszt gyorsan magunkra hagy, mondván hogy sok még a dolga, s a Jedi majd beavat a részletekbe. Se köpni se nyelni nem tudok. Bemutatkozik, mire közlöm vele, hova teheti a nevét - erre csak vigyorog. A tűzzel játszom, de valahogy érzem, tudom, hogy nem fogja jelenteni, és szerencsére tényleg nem az az árulkodós fajta.
Persze most sem bonyolult a terv, így amint a kölyök ismerteti, bólintok, sarkon fordulok és már el is viharzok. A fejem a gyorsan visszacsapott sisak alatt vörösebb lehet, mint a pávián segge, de a parancs az parancs. A vigyori velünk kell tartson - és én ennek egyáltalán nem örülök.
Veszett gyorsan tûzünk el az állomásról is, és ez a lapátfülû ostoba majomivadék a pilótafülkében rontja a levegõt.
Miután végre megérkezünk, a csata nem különösebben érdekes, most már valóban rutinosan megy. A potyautasunk valahogy lerendezi, hogy csak akkor fedezzenek fel minket, amikor már túl késõ, aztán ledobom az új csapatszállítómról a fehérhangyákat, akiket most már tudok mosolyogva figyelni. A legszebb az, hogy az is belénk van programozva, hogy élvezzük a rabszolgasorsot. A kölyköt még beljebb visszük, és már nem is firtatom a kapott parancsok értelmét – beletörõdtem, hogy fegyverek vagyunk csupán. A kis Jedivel egy lángszóróért megyünk a frontvonal elé – azaz megpróbálunk kihozni egy kommandós alakulatot, már ha sikerül teljesíteniük a rájuk esõ részt, és robbantanak egy szép nagyot. A bazinagy tûzijáték a hajónk orra elõtt azt súgja, talán túl jól is végezték a dolgukat, s a gondolatomat csak alátámasztja, ahogy a potyautasunk arcáról lefagy az az idétlen mosolya. A célpontul szolgáló kisebb gyárváros vígan hirdeti, festõi képet nyújtva éppenhogy megpörkölt déli oldalával, hogy a kommandósok valamiért elõbb durrantottak, mint kellett volna… Egyetlen pillanat alatt „döntök” – hisz úgyis nekünk kell lemennünk értük, akkor minek várjak parancsra? A Jedi rám vetett pillantásától nem tudom, sírjak-e vagy röhögjek, annyira hálás kutyaszemekkel néz rám, mintha az anyját készülnénk kihúzni a szarból.
Közelebb keveredve azért látszik, hogy tudtak valamit a srácok, mert a város déli oldalából nem túl sok maradt…a ledõlt gyárkémények, és kiégett, vagy éppen még lángoló munkásszállók közepén a pilótám ügyesen teszi le a gépet, én pedig most elõször nézek elszoruló torokkal a megmaradt fehérhangyákra. Egyetlen gyalogos osztag, akiknek ha volt is õrmesterük, kiesett, amikor a robbanás lökéshulláma gyengéden arrébb tette a hajót. Elhessegetem a gondolatot, hogy a nyolc testvéremen és a pilótánkon kívül csak a Jedi-kölyök maradt mellettem, és összeszedem minden bátorságom, hogy nekiállhassunk megkeresni a kommandót – ha még élnek.
Végignézek ezeken a romokon magunk körül, és hirtelen olyan magány lesz úrrá rajtam, amit eddig nem ismertem. Az ellenség sehol, a mieink sehol, csupán a nagy, kihalt semmi – jól átsütve. Ahogy a csuhás gyerek megindul, mi követjük, s tudjuk, most könyörtelennek kell lennünk, félelmet nem ismerve szemközt kell köpnünk a veszélyt, ami természetesen nemsokára meg is talál, még keresni se kell nagyon. Sohasem tudom meg, hogy a többiekben is megfagyott-e a vér, amikor elõbukkantak a harci droidok. Mire felocsúdtam, és abbahagytam a fölösleges számolgatást, hogy hányan is vannak, már szitává is lõttek minket. A fájdalom, ami elöntött, majd a hirtelen adrenalin-növekedés elhomályosítja a látásom – egy pillanatig sem agyalok azon, miért nem tudom kezelni a lézerágyút, miért nem tudom mozgatni a bal karom… Újra csak vérhabot köpködve röhögök a földön, s szemlélõjévé válok az eseményeknek – nézem, ahogy a Jedi kis, kék kardjával ugrándozik, s kaszabolja a gépeket fáradhatatlanul.
Aztán hirtelen az egyik mocsadék valahogy a vigyori mögé kerül. Magam sem tudom, hogyan, de magam alá pakolom a lábaim és félig ülõ, félig haldokló testhelyzetbe tornázom magam. Felkapom az elsõ kezem ügyébe esõ sugárpisztolyt, és meghúzom a ravaszt. És megint, és megint… A robot felrobban, lángol, és apró fémcseppeket repít mindenfelé. Hogy a felhõket látom magam fölött, azt bizonyítja, hogy én is kaptam a szelébõl. Gusztustalan, szörcsögö zihálást hallok, ami csak akkor marad abba, amikor rájövök, hogy az én légzésemrõl van szó, és átmegy még gyomorforgatóbb bugyborékoló kacagásba. Mindig is utáltam a tûzijátékot, most mégis azt nézem a fejem fölött, de szerencsére valaki leterít egy fekete lepellel. Hogy még szebb legyen, a valószínûleg belõlem áradó égett hús-szag is enyhülni kezd. A zajok elcsendesednek, s végre megadhatom a tartozást a sorsnak és kinyiffanhatok.
De nem. Kinyitom a szemem, és egy újabb kórteremben találom magam – koszosabb, büdösebb és zsúfoltabb, mint az elõzõ, és a belõlem kikandikáló csövekbõl ítélve én is jobban megkaptam a magamét, mint legutóbb. Egy nagy hangár-szerû teremben fekszem, többtucatnyi sorstársammal. Kiköpöm a pofámban felgyülemlett sós undormányt, s bebizonyosodik a sejtésem, hogy vér. Az egyik infúzióból ítélve nem is az enyém, habár nálunk ez úgyse számít semmit. Akár a végtagjainkat is lehetne csereberélni, olyan ez, mint valami undorító véres kirakó… Valami orvosféle fehérhangya elárulja, hogy ez is a helyzet, a bal karomat ugyanis szarrá lõtték, és ki kellett cserélni a májamat meg a fél tüdõmet is… Meglep, hogy miután elküldöm a kedves anyukájába, csak felvonja a szemöldökét, és elsétál. Köhögõroham tör rám, s újra elhomályosul a látásom, a hangok elnyúlnak, tompulnak, s ismét csak sötétbe burkolózik a világ.
Mikor újra magamhoz térek, az ágyam egy fehér függönnyel el van kerítve, s az orvos-hangya ismét ott áll. Nem is olyan hülye, mint elsõre tûnt, ez is ki van akadva a hangya-effektustól, akárcsak én. Sajnálja Õ is a testvéreinket, de ugyanúgy tudja, mint én, hogy nem tehetünk értük semmit. Persze nem is meri szóvá tenni másnak, és nem is hibáztatom érte. Egyszer csak eltûnne, ha megtenné. Amikor engem is figyelmeztet erre, megpróbálom kiröhögni, de most is csak köhögnöm kell, s ismét elájulok.
Lassan telnek a napok, és még lassabban gyógyulok. Bakta ide vagy oda, majdnem fûbe haraptam, ez van, teljes fürdõre meg persze nincs lehetõség. Szerencsére a kedvenc dokim gyakran meglátogat, még kártyázunk is. Több információt is megtudok, s nem tudom, melyiknek örüljek kevésbé. A kis Jedi persze túlélte, kisebb sérülésekkel. A jó hír az, hogy két katonám és a pilóta is megmaradt, valamint az egyik kommandós is megúszta - nem nagy siker, de valami. Állítólag durrantottak még egyet, és ezért éltük túl, no meg persze azért, mert beküldtek még egy szerencsétlen csapatszállítót. Gondolom azok is örülhettek. A legjobb az, hogy egy hónap múlva talpra kell, hogy álljak, és újabb bevetésre kell mennem a vigyorival.
A doki egyre gyakoribb látogatóm. Mikor megkérdezi, elintézzen-e nekem valamit, hiába mondom meg, hova dugja az alamizsnáját, csak kinevet. Másnap pedig új ágyszomszédaim akadnak – a pilóta, és a kommandós. Ez utóbbi egy beteg állat, elsõ pillantásra lerí róla, hogy tûzszerész, legalábbis nekem egyértelmû a teljesen szõrtelen fejébõl. Úgy tûnik, hálás nekünk meg a Jedi gyereknek, teljesen úgy képzeli, hogy megmentettük az irháját, és hiába próbálom meggyõzni ennek az ellenkezõjérõl.
Sokat kártyázunk, immár négyen, és úgy érzem, végre jó arcok vesznek körül. Elrugaszkodtunk a skatulyáktól, magunk vagyunk, és végre mind merünk különbözni a hangyabolytól. Igaz másoknak ezt nem kötjük az orrára, de persze csak azért, nehogy eltûnjünk véletlenül. Így már gyorsan közeleg a következõ bevetés, és lassan már normálisan tudunk is mozogni mind. A pilóta és a kommandós még járkálni is tudnak, de nem mennek messzire – õk is érzik, hogy kicsit összetartozunk. A gyújtogató kiböki, a többi kommandós csak úgy hívta: Lángoló Kamino. Amikor elõször meghallom a rám aggatott becenevet, mindegyiket elküldöm melegebb éghajlatokra, majd nevetek magamon. A Mogorva végülis elég találó, hogy rohadjanak meg! A pilótánkra a Kerekes nevet aggattuk, merthogy guruló gépeket nem tud vezetni szegényke. Végül pedig a Doki kapja meg a magáét, bár ez egyértelmû. A küldetésünket túlélõ két katonámtól még azt is megtudom, hogy végre náluk is elterjedt a névadás, hiába berzenkednek ellene a kaminóiak. Joe és Terry, nem tudom miért, de még illik is rájuk.
Néha meglátogat a Jedi is, valamiért nagyon úgy érzi, hálásnak kell lennie, meg folyton azzal nyaggat, hogy milyen jól végzem a dolgom. Mivel szerintem egyikben sincs igaza, nem tulajdonítok neki nagy jelentõséget, csak elzavarom - mindig a legjobb kártyapartikat zavarja meg!
A hónap letelt, újra fehér páncélban virítok, s a változatosság kedvéért most egyenest a frontvonalra kerülök. A gyengélkedõn elbúcsúzom a Dokitól, Lángoló Kaminot visszarendelik valamiért az egyik bázisra, Kerekes meg egy csapatszállítóra megy. Szép kis banda voltunk.
Most se érdekel, milyen bolygóra visznek, és a kölyökkel se vagyok hajlandó beszélni. Az út alatt a bal karomat próbálgatom, de igazából semmi különbséget nem érzek. Fáj belegondolni, hogy ez az egész olyan, mintha egy gép lennék. Rozsdáll ez a láb, tegyünk újat a helyére…hányok a gondolattól.
Gépek a gépek ellen, értelmetlen csatánk egyre csak dúl, s én menetelek a Jedi mellet, és egyre csak lövöldözök a másik oldalra. Osztogatom a parancsokat és a halált, és próbálom védeni a mieinket, de hatalmasak a veszteségek. Aztán egyszerre vége, gyõztünk. Közlöm a Jedivel, hogy csak akkor lennék ennél boldogabb, ha színeset alkothatnék a vécén, mire újra csak vigyorog. Ismerõs helyzet, de úgy döntök, hagyom a rákba az egészet.
A csatát megnyertük, a számok mégis siralmasak, és nagyon jól tudom, hogy tehettem volna azért, hogy jobban jöjjünk ki az egészbõl.
A következõ balhé elõtt újabb eligazítás, amin kiderül, hogy behatoló feladatot kaptunk. Három testvérem az elitbõl a kis Jedink és én – ez elég érdekesen hangzik. Nem meglepetés, hogy ismerõs arcokat látok, hiszen egy arcunk van mindannyiunknak a Jedit leszámítva. Azonban mégis…a kölyök igencsak kitett magáért, s még tõle is szokatlanul széles vigyorral mutatja be akciónk másik három résztvevõjét – Kerekest, a Lángoló Kaminot és a Dokit… Mikor elmagyarázza, hogy szándékosan intézte így a dolgokat, mert érzi, hogy jól megvagyunk és kiegészítjük egymást, közlöm vele, hogy gyûlölöm. Sajnos úgy látszik, a köszönöm–öt is meghallotta.
A feladat egyszerû, semmi kihívás, semmi dicsõség, én mégis boldog vagyok. Kerekes visz minket, Lángoló Kamino robbant, mi a Dokival meg vigyázunk mindannyiunk seggére. A Jedi most is csak dísznek van, de most már ezt se bánom. Akárhol, a Bármilyen bolygó fölött körözõ droid-anyahajó felrobbantása a feladatunk – ezek a részletek továbbra sem érdekelnek. Hacsak annyira nem, hogy eldöntsem, köpök vagy szarok inkább rájuk… A végrehajtás egyszerûbb, mint vártam, úgy mozgunk együtt, mintha eredetileg is kommandós csapatnak lennénk kiképezve. Persze, bennünk van ez a lombik-program, de érzem, hogy nem errõl van szó. Egy hullámhosszon vagyunk, még a hülye vigyorival is. Kerekes ledob minket a hajón, és mert a figyelmüket elvonja pár vadászgép, észre se vesznek minket. Fél percet se állunk némán „õrségben”, már jön is vissza Lángoló. Hiába van rajta sisak, tudom, hogy vigyorog, miközben egyre csak azt hajtogatja, hogy söpörjünk innen, mert ez óriási nagyot fog szólni. Bepattanunk Kerekeshez, aztán pucolunk is, olyan iramban, hogy majdnem elfelejtem leadni a drótot a többieknek. Aztán a vadászok is szépen elhúznak, és végignézhetünk egy meglepõen szép tûzijátékot.
A következõ bevetés amolyan jutalomjáték, a jól végzett feladatunkért. Végig kell szánkáznunk a bolygón egy kisebb csapattal, és be kell biztosítanunk pár létesítményt – igazából sok dolgunk nincs. Elég szépen meggyõztük a lent maradtakat, hogy nem jó velünk baszakodni, így sorba adják meg magukat a kisebb fegyveres csapatok. Valami erõmûben aztán, miután szétkergetjük az ellenállókat, hirtelen felvillan a holokommunikátorom. „Hajtsa végre a 66-os parancsot” – a Jedik a Köztársaság árulói, és ki kell végezni õket. Eljátszom a gondolattal, de tényleg. Az erõmû vezérlõtermében vagyunk, Lángoló Kamino, Kerekes, Doki, a kis vigyori kölyök meg én. A többieken látom, hogy kábé ugyanaz járhat a fejünkben. Tény, hogy ez a kis mitugrász az egyik legidegesítõbb lény a világon, és hogy elsõ találkozásunkkor parancs nélkül is kinyírtam volna, de…
Egyik oldalon itt van ez a Köztársaság – az életünket áldozzuk érte, a vérünkben van. Ugyanakkor gépekként, fegyverekként kezelnek, számokat kapunk név helyett, és belekényszerítenek ebbe a hangyabolyba. Nem is lenne szabad annyira önállónak lennünk, hogy egyáltalán elgondolkozzunk ezen. Nem tetszik ez az egész kirakósjáték, amit a testünkkel mûvelnek, se a párhuzam ellenfeleink, az érzéketlen gépek és a mi fehérhangyáink között.
A másik oldalon meg ez a semmirekellõ barnacsuhás. Az egyetlen, aki eddig igazi emberként kezelt minket. Lángoló meg én az életünket is köszönhetjük Neki…hiába egy kis szarházi, ha valami, akkor ez azért sokat jelent.
Rengeteget gondolkodtam már ezen, és úgy látszik, nem csak nálam ez az utolsó csepp a pohárban. Leveszem a sisakom, mire a többiek is, és ha nem is néznénk mind a kölyökre, akkor is leesne Neki, hogy helyzet van. Visszaszólok a kommba, hogy vettem az adást, majd összenézünk a srácokkal. Végülis mi történhet? Legfeljebb elveszítem mindazt a jót, amit a Köztársaságtól kaptam…azaz semmit. Elhatározom magam, és meghozom életem talán elsõ igazi döntését. Hátat fordítok a barnacsuhásnak.
Csukott szemmel közlöm vele, hogy a 66-os parancs értelmében ki kell nyírnunk a Jediket, merthogy árulók. Csak az rondíthatna bele a dologba, ha épp valamiért szétszakadnánk, és meg tudna lógni. Mire a szemem kinyitom, s körülnézek, a másik három jómadár is a hátát mutatja a kölyök hûlt helyének, s a termet egy halódó köszönöm visszhangja tölti be. Döntöttünk tehát, mindannyian, és így sajnos fehérhangyák sem maradhattunk többé. Bekamuzom a többieknek, hogy a 66-os parancs teljesítéséhez üldözõbe kell vennünk a Jedit, mert sajnos meglógott, majd szépen nekiindulunk a nagyvilágnak. A srácok egyetértenek az egésszel, sõt! Fülig ér a szájuk, olyan boldogok, hogy végre dobbantunk errõl a szarkupacról! Kerekes segítségével kölcsönveszünk egy kisebb szállítóhajót, amivel szépen a hátunk mögött hagyjuk az egészet. Köztársaságot. Életet. Fehérhangyákat - akikbõl mellesleg pár százezer talán sohasem kap lehetõséget arra, hogy saját élete legyen. Ha lenne rá mód, a többieket is vinnénk magunkkal, de túl erõs bennük a hûség a köztársaság iránt, így bármennyire is fáj, nem tudjuk megváltani Õket. Talán egyszer maguktól is rájönnek majd mindenre, de most itt kell hagynunk Õket is. Mindent.
Az oly nagyra becsült klónpáncélokat röhögve szórjuk ki az ûrbe, francnak se kellenek már, nélkülük is épp eléggé felismerhetõk vagyunk. Megdumáljuk a részleteket, és egyetértünk abban, hogy együtt maradjunk, úgy próbálunk boldogulni az életben. Dobbantunk corelliára, eladjuk a megmaradt felszerelésünket a feketepiacon, veszünk új stukkereket meg egy kis házat. Pár hónap alatt mindannyian sikeresen változtatunk annyit a külsõnkön, hogy az embernek nem rögtön Jango Fett jut rólunk eszébe, és ikreknek is csak ritkán néznek minket. Katonai képzettségünket felhasználva némi pénzért mindenféle rászorulónak segítünk kikeveredni a balhéból, és úgy tûnik, ez megélhetésnek és szórakozásnak is jó. Mondhatnám, boldogok vagyunk.
Jó játékot kívánok és azErő legyen veled!