Post by Morven on Feb 17, 2008 16:20:40 GMT 1
Faj: Miraluk
Nem: Férfi
Kor: 24 esztendős
Magasság: 164 cm
Súly: 56 kg
Haja: Fekete
Bőre: Sötét
Született: B.E. 10-ben
Születési hely: Alpheridia bolygó
Kaszt: erőérzékeny
Szakértelem: halászat, kezdetleges közelharc
Ruha: állatbőrből készült ruha
//Figyelem a történet több szálon fut, mint jelen - múlt - jelen//
Előtörténet:
Bevezetés...
Jámboran lépked a puszta közepe felé, a szokványossá vált csapáson, mint oly sokszor. Elõtte Narin, egy a törzsébõl való nõ, akivel ismét útra kelt, hogy a mindennapi tûzelõre kerítsen valamit. Hûvösek az éjszakák ebben az évszakban, s már a férfiak egy részét is bevonják ebbe a munkába, olykor-olykor ha a nõi teendõk megsokasodnak.
Lassan haladva elõre, a messzi az erdõ fele, ahol a tûzön jól ropogó fákat találni. Kezükben a szokványos eszközök, amível a galyakat erősíthetik magukhoz. Oldalukon, pedig fegyverek vonaglanak vagy kezükben a veszedelmek elől. Egyszerű nép az övék, akik bõr ruházatba bújtatják testük s gyûjtőgetésbõl meg vadászatból tengetik mindennapjaikat. Ismereteik csekélyek, csak a horizontig terjednek, amiben élnek. Csupán a régi mesék regélnek a csillagutazásokról és égi-harcosokról, akik világokat járva harcolnak a jóért, vagy épp ellenkezõleg. Alig van olyan, aki találkozott idegenekkel s azok elbeszélései is távoliak, feledhetõek.
Õ maga egy botot tart magánál, ami a viadalok eszköze a törzsben. Ahogy a hagyomány tartja: a férfiak évrõl-évre megküzdenek egymással a vezetõségért, becsületért és tiszteletért, kötelezõ jelleggel. Nem kedveli ezeket, a megméretetéseket, csak fájdalom és versengés, ami tõle távol áll. Azonban, hogy ne gúnyolják teljesítenie kell. Így õ is rendszeresen részt vesz a küzelmekben egy sajátos formájában. Csupán néha kerül sor más törzsek bajnokainak kihívására. Morven, még sosem küzdött meg más törzsbeliekkel, ahhoz bajnokká kellett volna válnia. Az erõszakos összecsapás mostanság nem jellemzõ a népekre.
Narin a hagyományos értelemben nem közeli hozzá tartozója, de ez náluk nagy dolog. Ezek az egyszerû népek egymásra vannak utalva a mindennapok során. Olyan kapocs van a törzshőz tartozok között, ami megköveteli, hogy becsüljék egymást, annyira amenyire az életben maradás azt megköveteli. Azonban mást jelent nőnek és férfinak lenni a törzsben. Utóbbi előjárója a másiknak, valamint kötelességeikben is eltérnek. A kapcsolatokban nem szükséges a közeli ismeretség, de azt mindenki tudja, hogy ki kinek a gyereke, s hogy hívják.
Lassan telik az idõ, az óráknak nincs jelentõségük. Csak a csendes szorgosság, a nyugalom az, ami elfoglalja õket. Néhány lépés még a mezõn, amíg megtalálja egy kidõlt, korhadó fa maradványait a földön. Talán egy állat dönthette fel egykor. Megemeli az egyik b?szmesárat ami egy reccsenéssel hagyja el a szülõhelyét, a fatörzset. Jónak tűnik, intet is a társának, hogy jőjjön, meg van végre a fogá. Még az erdõig sem kell elmenni. Ekkor azonban feltûnt a távólban egy harmadik alak is. Zolvor, egy közülük való vadász, aki épp visszafelé igyekezik egy kis állatkával az oldalán. Odament üdvözölni hõsünket és a nõt.
Nem telt sok idõbe, és újabb látogató érkezet, ez azonban más. Az égbõl szállt le az egyszerû népekhez, hatalmas, tûzet okádó fény szörnyetegével, amibe beleremeget az ég s föld. Szűrke és sötét színekben pompázó, ádáz és galád hangokat hallató sziklaként amilyet addig még sosem láttak. El se tudták képzelni, hogy a világ vége jött-e el vagy egy istenük lépet közéjük.
Megérintve a puha talajt, ordító, dübörgõ hangja alább hagyott, mintha a szörny szíve megállt volna. Sűvítés hallatszott, majd hasadékká tátongott az oldalon egy rés. Ajtaja kivágódik s egy hatalmas kék meg fehér színû alak lépet ki rajta. Egybefolyó fekete szeme elfedte az arcát, bõrén a nap fénye köszönt vissza, ragyogó, mint egy szellem. Kezében hosszúra nyúlt fekete botot szorongat, mint valami varázspálca. Az égi-harcos. Természetesen nem láthatták mindezeket a részleteket szemeikkel, de a közhatás megrémítette õket. Nem tudhatták, hogy csak egy másik bolygó küldötte érkezet közéjük vadászni, páncélban és fegyverben.
Számukra ez volt a vég. Narvin, rémültében a férfiak mögé iramodott, menedékbe. A hirtelen pillanatában az idegen rosszalónak látta ezt s gyanakodva vonta meg a ravaszt. Mire égbe kiáltó zúgás csapta meg minden jelenlévõ fülét. Végig zengetve a mezõt a távoli bokrokig. Elcsukló sikoly párhuzamosan tört fel egy elhaló égõ torokból. Holtan hullik a földre a még reszketõ test, mint egy rongybáb a száraz porba. Ellentétes lépések követék egymást: Morven, felöl egy megtorpanás, majd hátrállás, amit az idegen haragja gerjesztett. Addig a másik férfiból ordítva tört ki a fájdalom. Egyiküket meglõtték s a kiröpenõ élet a bosszúért kiáltott. Elvégre nem a harcost érte találat, hanem a tehetetlen nőt. A félelem haraggá, a tudatlanság megdöbbenéssé vált a fájdalommal karöltve. Lándzsáját a magasba tartva sebessen iramodott a páncélos felé, aki lehet akárki. Jelentéktelené vált a jelenlévõk számára. Minden lépés, amit a vadász felé tett közelebb vitte a kétséghez, de a villám okádó pálca is úgy fordult egyre inkább rá.
Morven, érezte minden porcikájában az idegen élvezetét, ami eltölti a lelkét. Csak tétlenül kõvé dermedve pillant a halálba vágtató hõs után, akihez már szólni sem volt érdemes. Olyan távolinak tűnt minden, ami hozzá köti. A lépések elsodorták a két embert egymástól. Egyiket a kétség, másikat a féktelenség vitte el.
Újabb zúgás csapta fel a fejét a mezõn, újabb rémület és egy halál. Elõtte bukott alá két társa a mezõ halk suttogásának, végleg, ahogy a széltõl táncot lejtettek a fûszállak a végtelenek ható messzeségben. Hebegve fordult a föld felé, magában hosszasan szitkozódva a gyásztól. Az egész egy érthetetlen találkozás sötét egymásra találása. Mérhetetlen mélysége egy sötét veremnek, ahonnan nincs visszaút. Mire felszegezte fejét az idegenre a fegyver már felé tárta a torkát....
Hajdanán...
Sok év leforgott már azóta, hogy napvilágra jött, Morven. Õk ne szentelnek nagy figyelmet az idõmúlásának. Nem is lenne miért. Elvégre alig történik valami az évtizedek múlása alatt. Az évszakok váltják egymást. Jönn az esõzés, a vadászat ideje, amikor sok az állat és megszaporodnak a fogások, majd a szûkölködés ideje. A nagy körforgás, ami mindenütt él a természetben. Egy bennszülõt népnek többnyire az számít, mikor és hol talál kedvezõbb életkörülményeket. Így ha kell, vándorolnak, aztán idõvel visszatérnek a régi földekre, mikor, hogy adódik.
Morven, egy miraluk. Olyan ember akinek a látás képessége nem adatott meg, ellenben minden más igen, ami egy normális embernek is. Hall, ízlel, és mikor szúnyog csípi igencsak nagyot csap az oldalára. A tájékozódásban azonban az Erõnek nevezet jelenség vagy fogalom van segítségükre. Pontosan nehéz megmagyarázni mi is az Erõ. Mindazon által, amit õk miralukok érzékelnek a világból némileg hasonló az ember által látott dolgokhoz. Néhány nagy jedi képes volt ekép szemlélni a világot s leírást adni. Ebben a falúban, pontosabban félnomád törzsben senki sem ismeri a jedi-ket. Nem is hallottak ilyesmirõl. Még a látás fogalma is úgy él bennük, ahogy õk tapasztalják a világot, számukra ez a látás. Persze annyit még ezek az egyszerû közegben tengõdõk is tudnak, hogy más lények számára mást jelent. Fennmaradtak ezek a mende-mondák és legendák, mikor még égben utazó lények voltak. Mára csak szóbeszédek járják ezeket és mikor a városban jár egy-egy csoport kereskedés céljából. Akkor hallanak dolgokat az idegenektõl, akik valahogy a bolygóra tévedtek. Ám arrafelé a miralukok is okosabbak valamivel.
Morven, fél kezén megszámolhatná, hogy összesen hányszor is járt városban. Ott mások a “sátrak”és sok az ember. Nyűzsgés, forgatag, sok-sok idegen teremtés, akik annyit fecsegnek, amitől megfájdul az ember feje. Nem szokott hozzá a sok beszédhez, mert náluk nem sokminden történik.
Törzse olyan kétszáz lélekszámot tehet ki, akik mind ismerik egymást. Mind összetartoznak a természet elrendeltetése szerint. Annak törvényeit követik és azokkal élik mindennapjukat. Írástudatlanok, nincs elektronika, de még egy jóra való kútjuk sincs. Csak a folyó, sziklák, és ami állatok. Mindössze a sámánság és a fõzés a legkomplikáltabb tudományuk. Hierarchiában élnek mind a férfiak, mind a nõk. Kor szerint van a besorolás, a bölcsesség elõrébb való a fiatalos merészséggel szemben a vadászatkor, és a férfi elöljárója a nõnek. Nagycsaládosok élnek együtt a hagyományos értelemben, azaz unokatestvérek és az egész rokonság együtt. Korábban harcot vívtak egymással a népek a dominanciáért. Mostanra azonban a keresztházasságok véget megenyhültek a szívek. Mikor nem volt kihez adni a fiúgyermeket átadták a szomszédtörzshőz, hogy adjanak nekik nõül valakit. Természetesen a férfiú „nemet” mondhatót, ha nem tetszet neki az ara. Ellenben a lányok kiszolgáltatottak voltak. Ha megjelent a malacképû, hájas ficsúr a szomszédtörzsbõl. Ez esetben nem volt mese.
Morven, csendes ember hírében állt. Olyan, aki tehetséges a halászatban, kitartó a küzdelemben, de a többinél is kevesebbet beszélt. Mikor tette akkor is csak tömören lényegre törően cselekedrtt. Nem fecsérelte a szót. A lányok egyik kedvenc vigasza volt, mert neki elmondhattak bármilyen panaszuk is volt. Kevesen tudták, hogy az õrületbe kergették ezzel. Ám nem tette szóvá inkább, mert ilyenkor legalább fontos volt valakinek. Általában azonban csak a szûk hallgatóság részeként statisztált. Erõsítette a figyelmet. Tehetsége a jó gondolatok terén akkor nyilvánult meg igazán mikor egy-egy felszólalása alkalmával a tábortûznél vagy törzsgyûlésen elmondta ötleteit. Fõként az emberi lélekkel kapcsolatban voltak jó észrevételei. Emberismerete nyügozte le a többieket.
Idõvel aztán serdülõvé vált. Közelebbi viszonyba került az egyik törzsbeli lánnyal, Dorvinával. Kiskóra óta ismerte a pajkos lányt, akinek bájos hangja mindig kedvesen csendült fel a tömegben. Még mérgesen is öröm töltötte el, mikor hallotta. Egyik játékuk a "karikát a fára dobni", egy kivágott ököl méretû tönkre vetettek egy kör alakúra csomózott indát, vagy gyökeret. Sorban váltogatták egymást és az nyert, aki többszőr talált célba. Nem ismertek túl sokféle játékot. Kezdetben sokat játszottak együtt a többiekkel, késõbb, - ahogy mindanyiuknak végeznie kellett a kötelességét - távolabb kerültek egymástól. Morven, fegyvert kapott s a vadászatban kellett segédkeznie. Csak késõbb tért át a halászathoz, végeláthatatlan türelmének köszönhetõen. Vadászat terén akadtak fürgébbek és sikeresebbek is, mint ő. A halászat sem maradt el megbecsülésben, révén az étel erre felé nagy szó. Állandó téma s a gazdagság egyik jelképe. A gazdag ember több vadat kap el, több préme van s bár rúhája is értékesebb ha egy nagy vadtól származik. Az annyira nem tûnik fel távolról. Viszont a tapintása sokat elárul. Köztük viszont nem ritka az érintés, ölelés vagy rituálék alatt, amik a mindennapi élet része.
Nõi teendõkhöz tartozik többek közt a gyermeknevelés vagy fõzés. Morven, a legidõsebb testvérei közt, hatan vannak. Sajnálatára nem cseperedet valami magasra, ám annál kitartóbbnak bizonyult. Ez fõleg viadalokon derült ki. Sokan azt hitték a kis embert könnyű lesz legyõzni. Meglepetésükre annak fürge mozgása gyakori meglepetéseket okozott. Ez veszélyes és kötelezõ sport a férfiak körében. A rang és tisztelet meghatározásához szükséges. Aki a legtöbbszőr gyõzedelmeskedik egy évben, kihívhatja a törzsfõt. Eztazonban csak tiszteletbõl tízévente teszik csak meg. Nem akarják egy év alatt leváltani a nagybecsû törzsfõt. Morven, kitûnõen elsajátította a törzs viadal stílusát a Do-jivo-t. Többnyire fordulatokból, széles mozdulatokból álló. Eredetileg rituáléhoz használt mozdulat sor volt. Dorvina, többnyire vízhordást végzett. Elég megerõsödött, de itt illetlenség segíteni a hölgyeknek. Mindenkinek meg van a maga dolga és azért felelõséggel tartozik. Ha valaki segít a másiknak munkában az egyik jele a közeledésnek. Abból pedig késõbb egyfajta közelebbi viszony alakulhatott ki. A közös együtt lét csak házasság után válhatott lehetségesé. Addig a családtagok árgusszemmel követik a fiatalok minden lépését. S a félre lépéseket komolyan megszólják, megdorgálják miatta az ifjakat. Akár egy elejtet csókért is. Igazi harc folyt a hölgyekért s komoly próbát kellett kiállnia az úraknak a kitartás terén. Nem úgy, mint a városban.
Morven, mikor végzet nap-nap után a halászattal s elegendõ halat hozott haza, szülei elengedték a lányhoz. Akkor pedig azok sátra körül segített a munkában, elsõsorban a lány mellett. A közös munka összeszoktatta a fiatalokat. Munka nélkül a törzs kipusztult volna, így a lustaság idegen fogalom volt. Aki mégis ilyennek bizonyult, azt kivetette a törzs. Azok valószínûleg elpusztúltak egyedül a szabadban,.
Morven és a lány viszonya jó alakult. Összejöttek és mindkét család alkalmasnak találta, illõnek a házasság megkötetését. Meg is fogadták az elõ esküt. Ez arra szólgált, hogy együtt lehetnek, de nem este egy sátorban. Ha együtt tudnak lenni huzamosabb ideig - úgy két hónapig -, akkor az esküvõ megtartható. Ez az együtt élésnek a próbája. A vállás fogalmát nem ismerik. Nagy ballépés egy rossz hátasság. Veszekedni azonban nincs sok alkalmuk általában, elvégre rengeteg a tenni való.
Morven és kedvese kapcsolatában szerencsére nem ütötte fel a fejét a guta. Minden gördlékenyen ment. Egészen az esküvõ elõtti hétig, mikor.....
Jelenünkben....
....fesztelenül nézet szembe a halállal. Érezte, õ sem különb társainál, s ha halnia kell akkor legalább felemelt fõvel teszi. Nem ront neki, el nem iszkol hiába. Szembe fordul az ismeretlennel, amin már sokat töprenget. Arcán a feszültség tapintható, ami csak úgy burjánzik a két szemben álló közt a levegõben. Aztán egy toppanás következet, aztán egy egész sor. Ellensége lejött a rámpáról a púha talajra. Mereven meredtek egymásra.
Mikor a tettek nem segíthettek, Morven, az elvont - amilyennek mindenki ismerte -, szavakkal fordult a gyilkoshoz. Mit is mondhatna egy halandó egy felsõbbrendûnek? Ezen hosszasan mélázott még, aztán:
- Miért vagy oly gyáva, hogy fegyverrel fordulsz felénk? Küzdenél inkább, ahogy mi tennénk. - szavai haragtól ittasak, arcán a feszültség minden izmot merevé tett. Az idegen erre nem felelt. Közelebb lépett önelégülten, hogy úgy nézze meg jobban magának az utolsó áldozatot. Ekkor elképedt annak arcán, a sebeken.
- Mivé lett oly sok ima és áldozat, hogy még most is bûntettek bennünket? - követeli a választ, Morven, feldúlva.
- Nektek nincs szemetek. Hogy lehetséges mégis ez? Hogy láthatsz?
Ekkor megfagyott a levegõ, ahogy az idegen hangja felcsendült a rostélya alól. Kételkedés hangzott benne, bizonytalanság ezek pedig nem vallanak egy istenségre. Emberünk kezdte jobban értelmezni a reakciókat, az érzelmek sokszínûségét s rájött: nem egy pokolbéli lénnyel van dolga, hanem valami egész mással. A szellemek miért lepõdnének meg az arcuktól, ha egyszer olyan sokszor jellen vannak a szertartásokon? Sok efféle kérdés merült fel benne, de csak egy válasz volt. A mondák igazak. Ez pedig hozzájuk hasonlató, két lábbal a földön járó lény, akinek hatalma véges, mint az ővé.
- Nem kell látnom, hogy tudjak rólad - ahogy elhangzott ez a kijelentés minden a visszájára fordult. Morven, kinyilatkoztatta, hogy már nem rabja a kétségeinek, míg a másik ráeszmélt arra, hogy olyan valakiket gyilkolt le, akikért eredetileg idejőtt. Megbízói egy a bolygón élõ különleges faj begyûjtésével bízták meg. Sajnálatos, hogy nem tudott többet meg az intelligens lényekrõl, akik elmaradott körülmények közt élnek. A sötét rostéj átka, hogy távolról nem látszott jól az itteniek arca, még inkább, mert errefelé gyakori a sötétség.
Megemelte ekkor botját, és úgy ágaskodott az idegen felé mintha távolról le tudná csapni. Merev mozdulat ez, ami akár iránytûként is inthetne a betolakodó felé. Arcán rezdüléstelen harag vicsorog.
- Nem vagy az, akinek hittünk, felelj hát: ki vagy és miért jöttél? - kemény hangot ütött meg vele, Morven, pedig az elõny nem is az õ oldalán van. Válaszul ismét csak a hallgatás szolgált. Hosszasnak tûnõ a várakozás volt, ami csak néhány pillanat hatott. Végül leemelte a másik a puskát s ahogy lankadni kezdett a bot is, egy másik kis szerkezet tûnt fel az idegennél. Morcosan méregette azt Morven, majd a földre került. Elterült, beterítette valami irdatlan sebességgel neki vágódó bogja. Szorítja, földre fogja, moccanni sem bír miatta. Lassan rájött, hogy egy háló szővõdött köré. Olyan sebességgel, amit ritkán tapasztal. Tapintása valamai erős és feszes. Aztán mellé sarkalt két lábbeli, fentrõl pedig egy halk kacaj érkezet felé. Vonaglót még egyet, hogy feljebb kerekedjen, de valami belevágott mindenhonnan. Iszonyú érzés borított be mindent, majd megdermedve õ is elhullott, mint társai. Öt azonban nem a dögevõ madaraknak szánták.
Bezártság. Ahogy magához tért egy sötétségben gazda, mindenoldalról zárt szobában találta magát. Néhol apró bútorok, egy matrac alatta és egy zárt vaskos ajtó rejtette az útat a külvilágba. Hasogató fájások a fejében, görcsös feszengés minden tagjában, amikor megpróbál felkelni. Nehézkes minden mozdulat, akadozik lélegzete ahogy felegyenesedik. Egy átrendezet zúgba helyezték, ami most bõrtõnként funkciónál. Távol a talaj. Úgy érzi magát, mint egy madár. Nem tudja eldönteni, merre is van a fent és a lent. Egy ûrhajó gyomrában van, ami már elhagyta az úgy megszokott bolygóközeget. Se a mezõ, se a törzs nem alkotja többé életének részét. Már egy olyan lét részesévé vált, ami túlszárnyal minden tudásán.
Percekig csak forgolódik tehetetlenül. Aztán nagy erõfeszítés, némi düledezés árán végül mégiscsak talpra ebickél. Végre.
S most merre tovább?
Nagy dilemma, hísz csak néhányszor járt városban, ott is csak alkalmilag ismerkedhetett az ajtó mûködésével. Van egy fogantyú elvileg. Itt meg nincs. Fejet vakarva lessi az eseménytelenséget, miközben tehetetlenül kezdi lőkni, taszítani a kelekótya szerkezetet. Az azonban makacson tartja magát a helyén. Ki tudja meddig tart a próbálkozások sora, míre végül csak kinyílik, külsõhatásra. Óvatosan sandít kifelé, a külvilágba, ahol nem talál senkit. Kiérve a folyosóra lassan bandukol erre-arra, a sajátfeje után, ahol különős a levegõ, az illataival. A padló egyenletlen, a végén fokokba ütközik, onnan apró darabokban emelkedik feljebb. Egy lépcsõ, de olyan szokatlan íve van, görbe, és a kimunkáltsága is iszonyatos. Különös kezek alkothatták.
Ekkor egy elegáns öltözetû úr lép elé az oldalsó kabinból. Könnyű anyaga lehet, valami komolyabb dísz alakzattal, ami kitornyosodik belõle. Sajnos, nemtudja kivenni pontosan mi a ruha különlegessége. Annyi bizonyos, a rúha része a kalap és a jelvény a mellén.
- Meghaltam? - kérdi rémülten az idegentõl, akibõl különös érzések áradnak.
- Nem csak elkábultál. Ti barbár népek nem ismeritek az ilyesmit, igaz? Hogy hívnak, Fiam? - érdeklõdik a kereskedõ, aki nem tûnik túl ellenségesnek.
- Morven-nek, Uram. Csak egy halász vagyok. Hogy kerültem ide, és hova is pontosan?
- Ez a hajóm. Na igen....az égbe hoztalak és elútazunk messzire az otthonodtól. Már nincs vissza út, jobb is, ha bele törõdsz.
Vigyorodik el a férfi, majd hátat fordít s elindul a folyosó vége felé, a különös lépcsök irányába.
- Gyere velem, megmutatok néhány dolgot.
Nem maradt más választása, utána eredt. Remélte, hogy ez a kételyes érzés nem fordul ellene, ami a férfiból árad. Aztán betértek a szomszédszóbába.
//Innentől egy kalandmester fogja tovább mesélni a történetet. Nem akarom megszabni mi legyen késöbb igy izgibb.//
Jellem:
Törzsében különcnek számított, aki az esetek többségében magával s a dolgok egy különös megközelitésével volt elfoglalva. Olyan világ szemléletet képvisel ami elvonatkoztatt a megszokottól s amire mindenki felkapja a fejét. Töprengõ fajta, aki hosszasan képes lovagolni egy-egy témán vagy gondolaton, kielemezve minden oldalról. Noha kevesett beszél, nem tekinthető zárkozottnak, gyakorta vállalja véleményét, de tümören fogalmazza azt meg. Társaival a becsületet és tiszteletett mindennél többre fontosabbnak tartotta, ugyanakkor idegenekkel bizalmatlan. Különös kapcsolatban van a természettel, egyfajta művész szemléletett képvisel iránta, csodálja, de nem képes érzéseit szavakba önteni. Érteklödődése sohasem lankad a környezet, újdonságok iránt. Ígyekezetei inkább a hasznossá vállás irányába húzzák, mint sem, hogy minél nagyobb tekintéjé váljék. Számára nem fontos a státusz, csak az amit a közöségért tehet. Ám mindez dölnini látszik amikor kiszakad környezetéből....
Nem: Férfi
Kor: 24 esztendős
Magasság: 164 cm
Súly: 56 kg
Haja: Fekete
Bőre: Sötét
Született: B.E. 10-ben
Születési hely: Alpheridia bolygó
Kaszt: erőérzékeny
Szakértelem: halászat, kezdetleges közelharc
Ruha: állatbőrből készült ruha
//Figyelem a történet több szálon fut, mint jelen - múlt - jelen//
Előtörténet:
Bevezetés...
Jámboran lépked a puszta közepe felé, a szokványossá vált csapáson, mint oly sokszor. Elõtte Narin, egy a törzsébõl való nõ, akivel ismét útra kelt, hogy a mindennapi tûzelõre kerítsen valamit. Hûvösek az éjszakák ebben az évszakban, s már a férfiak egy részét is bevonják ebbe a munkába, olykor-olykor ha a nõi teendõk megsokasodnak.
Lassan haladva elõre, a messzi az erdõ fele, ahol a tûzön jól ropogó fákat találni. Kezükben a szokványos eszközök, amível a galyakat erősíthetik magukhoz. Oldalukon, pedig fegyverek vonaglanak vagy kezükben a veszedelmek elől. Egyszerű nép az övék, akik bõr ruházatba bújtatják testük s gyûjtőgetésbõl meg vadászatból tengetik mindennapjaikat. Ismereteik csekélyek, csak a horizontig terjednek, amiben élnek. Csupán a régi mesék regélnek a csillagutazásokról és égi-harcosokról, akik világokat járva harcolnak a jóért, vagy épp ellenkezõleg. Alig van olyan, aki találkozott idegenekkel s azok elbeszélései is távoliak, feledhetõek.
Õ maga egy botot tart magánál, ami a viadalok eszköze a törzsben. Ahogy a hagyomány tartja: a férfiak évrõl-évre megküzdenek egymással a vezetõségért, becsületért és tiszteletért, kötelezõ jelleggel. Nem kedveli ezeket, a megméretetéseket, csak fájdalom és versengés, ami tõle távol áll. Azonban, hogy ne gúnyolják teljesítenie kell. Így õ is rendszeresen részt vesz a küzelmekben egy sajátos formájában. Csupán néha kerül sor más törzsek bajnokainak kihívására. Morven, még sosem küzdött meg más törzsbeliekkel, ahhoz bajnokká kellett volna válnia. Az erõszakos összecsapás mostanság nem jellemzõ a népekre.
Narin a hagyományos értelemben nem közeli hozzá tartozója, de ez náluk nagy dolog. Ezek az egyszerû népek egymásra vannak utalva a mindennapok során. Olyan kapocs van a törzshőz tartozok között, ami megköveteli, hogy becsüljék egymást, annyira amenyire az életben maradás azt megköveteli. Azonban mást jelent nőnek és férfinak lenni a törzsben. Utóbbi előjárója a másiknak, valamint kötelességeikben is eltérnek. A kapcsolatokban nem szükséges a közeli ismeretség, de azt mindenki tudja, hogy ki kinek a gyereke, s hogy hívják.
Lassan telik az idõ, az óráknak nincs jelentõségük. Csak a csendes szorgosság, a nyugalom az, ami elfoglalja õket. Néhány lépés még a mezõn, amíg megtalálja egy kidõlt, korhadó fa maradványait a földön. Talán egy állat dönthette fel egykor. Megemeli az egyik b?szmesárat ami egy reccsenéssel hagyja el a szülõhelyét, a fatörzset. Jónak tűnik, intet is a társának, hogy jőjjön, meg van végre a fogá. Még az erdõig sem kell elmenni. Ekkor azonban feltûnt a távólban egy harmadik alak is. Zolvor, egy közülük való vadász, aki épp visszafelé igyekezik egy kis állatkával az oldalán. Odament üdvözölni hõsünket és a nõt.
Nem telt sok idõbe, és újabb látogató érkezet, ez azonban más. Az égbõl szállt le az egyszerû népekhez, hatalmas, tûzet okádó fény szörnyetegével, amibe beleremeget az ég s föld. Szűrke és sötét színekben pompázó, ádáz és galád hangokat hallató sziklaként amilyet addig még sosem láttak. El se tudták képzelni, hogy a világ vége jött-e el vagy egy istenük lépet közéjük.
Megérintve a puha talajt, ordító, dübörgõ hangja alább hagyott, mintha a szörny szíve megállt volna. Sűvítés hallatszott, majd hasadékká tátongott az oldalon egy rés. Ajtaja kivágódik s egy hatalmas kék meg fehér színû alak lépet ki rajta. Egybefolyó fekete szeme elfedte az arcát, bõrén a nap fénye köszönt vissza, ragyogó, mint egy szellem. Kezében hosszúra nyúlt fekete botot szorongat, mint valami varázspálca. Az égi-harcos. Természetesen nem láthatták mindezeket a részleteket szemeikkel, de a közhatás megrémítette õket. Nem tudhatták, hogy csak egy másik bolygó küldötte érkezet közéjük vadászni, páncélban és fegyverben.
Számukra ez volt a vég. Narvin, rémültében a férfiak mögé iramodott, menedékbe. A hirtelen pillanatában az idegen rosszalónak látta ezt s gyanakodva vonta meg a ravaszt. Mire égbe kiáltó zúgás csapta meg minden jelenlévõ fülét. Végig zengetve a mezõt a távoli bokrokig. Elcsukló sikoly párhuzamosan tört fel egy elhaló égõ torokból. Holtan hullik a földre a még reszketõ test, mint egy rongybáb a száraz porba. Ellentétes lépések követék egymást: Morven, felöl egy megtorpanás, majd hátrállás, amit az idegen haragja gerjesztett. Addig a másik férfiból ordítva tört ki a fájdalom. Egyiküket meglõtték s a kiröpenõ élet a bosszúért kiáltott. Elvégre nem a harcost érte találat, hanem a tehetetlen nőt. A félelem haraggá, a tudatlanság megdöbbenéssé vált a fájdalommal karöltve. Lándzsáját a magasba tartva sebessen iramodott a páncélos felé, aki lehet akárki. Jelentéktelené vált a jelenlévõk számára. Minden lépés, amit a vadász felé tett közelebb vitte a kétséghez, de a villám okádó pálca is úgy fordult egyre inkább rá.
Morven, érezte minden porcikájában az idegen élvezetét, ami eltölti a lelkét. Csak tétlenül kõvé dermedve pillant a halálba vágtató hõs után, akihez már szólni sem volt érdemes. Olyan távolinak tűnt minden, ami hozzá köti. A lépések elsodorták a két embert egymástól. Egyiket a kétség, másikat a féktelenség vitte el.
Újabb zúgás csapta fel a fejét a mezõn, újabb rémület és egy halál. Elõtte bukott alá két társa a mezõ halk suttogásának, végleg, ahogy a széltõl táncot lejtettek a fûszállak a végtelenek ható messzeségben. Hebegve fordult a föld felé, magában hosszasan szitkozódva a gyásztól. Az egész egy érthetetlen találkozás sötét egymásra találása. Mérhetetlen mélysége egy sötét veremnek, ahonnan nincs visszaút. Mire felszegezte fejét az idegenre a fegyver már felé tárta a torkát....
Hajdanán...
Sok év leforgott már azóta, hogy napvilágra jött, Morven. Õk ne szentelnek nagy figyelmet az idõmúlásának. Nem is lenne miért. Elvégre alig történik valami az évtizedek múlása alatt. Az évszakok váltják egymást. Jönn az esõzés, a vadászat ideje, amikor sok az állat és megszaporodnak a fogások, majd a szûkölködés ideje. A nagy körforgás, ami mindenütt él a természetben. Egy bennszülõt népnek többnyire az számít, mikor és hol talál kedvezõbb életkörülményeket. Így ha kell, vándorolnak, aztán idõvel visszatérnek a régi földekre, mikor, hogy adódik.
Morven, egy miraluk. Olyan ember akinek a látás képessége nem adatott meg, ellenben minden más igen, ami egy normális embernek is. Hall, ízlel, és mikor szúnyog csípi igencsak nagyot csap az oldalára. A tájékozódásban azonban az Erõnek nevezet jelenség vagy fogalom van segítségükre. Pontosan nehéz megmagyarázni mi is az Erõ. Mindazon által, amit õk miralukok érzékelnek a világból némileg hasonló az ember által látott dolgokhoz. Néhány nagy jedi képes volt ekép szemlélni a világot s leírást adni. Ebben a falúban, pontosabban félnomád törzsben senki sem ismeri a jedi-ket. Nem is hallottak ilyesmirõl. Még a látás fogalma is úgy él bennük, ahogy õk tapasztalják a világot, számukra ez a látás. Persze annyit még ezek az egyszerû közegben tengõdõk is tudnak, hogy más lények számára mást jelent. Fennmaradtak ezek a mende-mondák és legendák, mikor még égben utazó lények voltak. Mára csak szóbeszédek járják ezeket és mikor a városban jár egy-egy csoport kereskedés céljából. Akkor hallanak dolgokat az idegenektõl, akik valahogy a bolygóra tévedtek. Ám arrafelé a miralukok is okosabbak valamivel.
Morven, fél kezén megszámolhatná, hogy összesen hányszor is járt városban. Ott mások a “sátrak”és sok az ember. Nyűzsgés, forgatag, sok-sok idegen teremtés, akik annyit fecsegnek, amitől megfájdul az ember feje. Nem szokott hozzá a sok beszédhez, mert náluk nem sokminden történik.
Törzse olyan kétszáz lélekszámot tehet ki, akik mind ismerik egymást. Mind összetartoznak a természet elrendeltetése szerint. Annak törvényeit követik és azokkal élik mindennapjukat. Írástudatlanok, nincs elektronika, de még egy jóra való kútjuk sincs. Csak a folyó, sziklák, és ami állatok. Mindössze a sámánság és a fõzés a legkomplikáltabb tudományuk. Hierarchiában élnek mind a férfiak, mind a nõk. Kor szerint van a besorolás, a bölcsesség elõrébb való a fiatalos merészséggel szemben a vadászatkor, és a férfi elöljárója a nõnek. Nagycsaládosok élnek együtt a hagyományos értelemben, azaz unokatestvérek és az egész rokonság együtt. Korábban harcot vívtak egymással a népek a dominanciáért. Mostanra azonban a keresztházasságok véget megenyhültek a szívek. Mikor nem volt kihez adni a fiúgyermeket átadták a szomszédtörzshőz, hogy adjanak nekik nõül valakit. Természetesen a férfiú „nemet” mondhatót, ha nem tetszet neki az ara. Ellenben a lányok kiszolgáltatottak voltak. Ha megjelent a malacképû, hájas ficsúr a szomszédtörzsbõl. Ez esetben nem volt mese.
Morven, csendes ember hírében állt. Olyan, aki tehetséges a halászatban, kitartó a küzdelemben, de a többinél is kevesebbet beszélt. Mikor tette akkor is csak tömören lényegre törően cselekedrtt. Nem fecsérelte a szót. A lányok egyik kedvenc vigasza volt, mert neki elmondhattak bármilyen panaszuk is volt. Kevesen tudták, hogy az õrületbe kergették ezzel. Ám nem tette szóvá inkább, mert ilyenkor legalább fontos volt valakinek. Általában azonban csak a szûk hallgatóság részeként statisztált. Erõsítette a figyelmet. Tehetsége a jó gondolatok terén akkor nyilvánult meg igazán mikor egy-egy felszólalása alkalmával a tábortûznél vagy törzsgyûlésen elmondta ötleteit. Fõként az emberi lélekkel kapcsolatban voltak jó észrevételei. Emberismerete nyügozte le a többieket.
Idõvel aztán serdülõvé vált. Közelebbi viszonyba került az egyik törzsbeli lánnyal, Dorvinával. Kiskóra óta ismerte a pajkos lányt, akinek bájos hangja mindig kedvesen csendült fel a tömegben. Még mérgesen is öröm töltötte el, mikor hallotta. Egyik játékuk a "karikát a fára dobni", egy kivágott ököl méretû tönkre vetettek egy kör alakúra csomózott indát, vagy gyökeret. Sorban váltogatták egymást és az nyert, aki többszőr talált célba. Nem ismertek túl sokféle játékot. Kezdetben sokat játszottak együtt a többiekkel, késõbb, - ahogy mindanyiuknak végeznie kellett a kötelességét - távolabb kerültek egymástól. Morven, fegyvert kapott s a vadászatban kellett segédkeznie. Csak késõbb tért át a halászathoz, végeláthatatlan türelmének köszönhetõen. Vadászat terén akadtak fürgébbek és sikeresebbek is, mint ő. A halászat sem maradt el megbecsülésben, révén az étel erre felé nagy szó. Állandó téma s a gazdagság egyik jelképe. A gazdag ember több vadat kap el, több préme van s bár rúhája is értékesebb ha egy nagy vadtól származik. Az annyira nem tûnik fel távolról. Viszont a tapintása sokat elárul. Köztük viszont nem ritka az érintés, ölelés vagy rituálék alatt, amik a mindennapi élet része.
Nõi teendõkhöz tartozik többek közt a gyermeknevelés vagy fõzés. Morven, a legidõsebb testvérei közt, hatan vannak. Sajnálatára nem cseperedet valami magasra, ám annál kitartóbbnak bizonyult. Ez fõleg viadalokon derült ki. Sokan azt hitték a kis embert könnyű lesz legyõzni. Meglepetésükre annak fürge mozgása gyakori meglepetéseket okozott. Ez veszélyes és kötelezõ sport a férfiak körében. A rang és tisztelet meghatározásához szükséges. Aki a legtöbbszőr gyõzedelmeskedik egy évben, kihívhatja a törzsfõt. Eztazonban csak tiszteletbõl tízévente teszik csak meg. Nem akarják egy év alatt leváltani a nagybecsû törzsfõt. Morven, kitûnõen elsajátította a törzs viadal stílusát a Do-jivo-t. Többnyire fordulatokból, széles mozdulatokból álló. Eredetileg rituáléhoz használt mozdulat sor volt. Dorvina, többnyire vízhordást végzett. Elég megerõsödött, de itt illetlenség segíteni a hölgyeknek. Mindenkinek meg van a maga dolga és azért felelõséggel tartozik. Ha valaki segít a másiknak munkában az egyik jele a közeledésnek. Abból pedig késõbb egyfajta közelebbi viszony alakulhatott ki. A közös együtt lét csak házasság után válhatott lehetségesé. Addig a családtagok árgusszemmel követik a fiatalok minden lépését. S a félre lépéseket komolyan megszólják, megdorgálják miatta az ifjakat. Akár egy elejtet csókért is. Igazi harc folyt a hölgyekért s komoly próbát kellett kiállnia az úraknak a kitartás terén. Nem úgy, mint a városban.
Morven, mikor végzet nap-nap után a halászattal s elegendõ halat hozott haza, szülei elengedték a lányhoz. Akkor pedig azok sátra körül segített a munkában, elsõsorban a lány mellett. A közös munka összeszoktatta a fiatalokat. Munka nélkül a törzs kipusztult volna, így a lustaság idegen fogalom volt. Aki mégis ilyennek bizonyult, azt kivetette a törzs. Azok valószínûleg elpusztúltak egyedül a szabadban,.
Morven és a lány viszonya jó alakult. Összejöttek és mindkét család alkalmasnak találta, illõnek a házasság megkötetését. Meg is fogadták az elõ esküt. Ez arra szólgált, hogy együtt lehetnek, de nem este egy sátorban. Ha együtt tudnak lenni huzamosabb ideig - úgy két hónapig -, akkor az esküvõ megtartható. Ez az együtt élésnek a próbája. A vállás fogalmát nem ismerik. Nagy ballépés egy rossz hátasság. Veszekedni azonban nincs sok alkalmuk általában, elvégre rengeteg a tenni való.
Morven és kedvese kapcsolatában szerencsére nem ütötte fel a fejét a guta. Minden gördlékenyen ment. Egészen az esküvõ elõtti hétig, mikor.....
Jelenünkben....
....fesztelenül nézet szembe a halállal. Érezte, õ sem különb társainál, s ha halnia kell akkor legalább felemelt fõvel teszi. Nem ront neki, el nem iszkol hiába. Szembe fordul az ismeretlennel, amin már sokat töprenget. Arcán a feszültség tapintható, ami csak úgy burjánzik a két szemben álló közt a levegõben. Aztán egy toppanás következet, aztán egy egész sor. Ellensége lejött a rámpáról a púha talajra. Mereven meredtek egymásra.
Mikor a tettek nem segíthettek, Morven, az elvont - amilyennek mindenki ismerte -, szavakkal fordult a gyilkoshoz. Mit is mondhatna egy halandó egy felsõbbrendûnek? Ezen hosszasan mélázott még, aztán:
- Miért vagy oly gyáva, hogy fegyverrel fordulsz felénk? Küzdenél inkább, ahogy mi tennénk. - szavai haragtól ittasak, arcán a feszültség minden izmot merevé tett. Az idegen erre nem felelt. Közelebb lépett önelégülten, hogy úgy nézze meg jobban magának az utolsó áldozatot. Ekkor elképedt annak arcán, a sebeken.
- Mivé lett oly sok ima és áldozat, hogy még most is bûntettek bennünket? - követeli a választ, Morven, feldúlva.
- Nektek nincs szemetek. Hogy lehetséges mégis ez? Hogy láthatsz?
Ekkor megfagyott a levegõ, ahogy az idegen hangja felcsendült a rostélya alól. Kételkedés hangzott benne, bizonytalanság ezek pedig nem vallanak egy istenségre. Emberünk kezdte jobban értelmezni a reakciókat, az érzelmek sokszínûségét s rájött: nem egy pokolbéli lénnyel van dolga, hanem valami egész mással. A szellemek miért lepõdnének meg az arcuktól, ha egyszer olyan sokszor jellen vannak a szertartásokon? Sok efféle kérdés merült fel benne, de csak egy válasz volt. A mondák igazak. Ez pedig hozzájuk hasonlató, két lábbal a földön járó lény, akinek hatalma véges, mint az ővé.
- Nem kell látnom, hogy tudjak rólad - ahogy elhangzott ez a kijelentés minden a visszájára fordult. Morven, kinyilatkoztatta, hogy már nem rabja a kétségeinek, míg a másik ráeszmélt arra, hogy olyan valakiket gyilkolt le, akikért eredetileg idejőtt. Megbízói egy a bolygón élõ különleges faj begyûjtésével bízták meg. Sajnálatos, hogy nem tudott többet meg az intelligens lényekrõl, akik elmaradott körülmények közt élnek. A sötét rostéj átka, hogy távolról nem látszott jól az itteniek arca, még inkább, mert errefelé gyakori a sötétség.
Megemelte ekkor botját, és úgy ágaskodott az idegen felé mintha távolról le tudná csapni. Merev mozdulat ez, ami akár iránytûként is inthetne a betolakodó felé. Arcán rezdüléstelen harag vicsorog.
- Nem vagy az, akinek hittünk, felelj hát: ki vagy és miért jöttél? - kemény hangot ütött meg vele, Morven, pedig az elõny nem is az õ oldalán van. Válaszul ismét csak a hallgatás szolgált. Hosszasnak tûnõ a várakozás volt, ami csak néhány pillanat hatott. Végül leemelte a másik a puskát s ahogy lankadni kezdett a bot is, egy másik kis szerkezet tûnt fel az idegennél. Morcosan méregette azt Morven, majd a földre került. Elterült, beterítette valami irdatlan sebességgel neki vágódó bogja. Szorítja, földre fogja, moccanni sem bír miatta. Lassan rájött, hogy egy háló szővõdött köré. Olyan sebességgel, amit ritkán tapasztal. Tapintása valamai erős és feszes. Aztán mellé sarkalt két lábbeli, fentrõl pedig egy halk kacaj érkezet felé. Vonaglót még egyet, hogy feljebb kerekedjen, de valami belevágott mindenhonnan. Iszonyú érzés borított be mindent, majd megdermedve õ is elhullott, mint társai. Öt azonban nem a dögevõ madaraknak szánták.
Bezártság. Ahogy magához tért egy sötétségben gazda, mindenoldalról zárt szobában találta magát. Néhol apró bútorok, egy matrac alatta és egy zárt vaskos ajtó rejtette az útat a külvilágba. Hasogató fájások a fejében, görcsös feszengés minden tagjában, amikor megpróbál felkelni. Nehézkes minden mozdulat, akadozik lélegzete ahogy felegyenesedik. Egy átrendezet zúgba helyezték, ami most bõrtõnként funkciónál. Távol a talaj. Úgy érzi magát, mint egy madár. Nem tudja eldönteni, merre is van a fent és a lent. Egy ûrhajó gyomrában van, ami már elhagyta az úgy megszokott bolygóközeget. Se a mezõ, se a törzs nem alkotja többé életének részét. Már egy olyan lét részesévé vált, ami túlszárnyal minden tudásán.
Percekig csak forgolódik tehetetlenül. Aztán nagy erõfeszítés, némi düledezés árán végül mégiscsak talpra ebickél. Végre.
S most merre tovább?
Nagy dilemma, hísz csak néhányszor járt városban, ott is csak alkalmilag ismerkedhetett az ajtó mûködésével. Van egy fogantyú elvileg. Itt meg nincs. Fejet vakarva lessi az eseménytelenséget, miközben tehetetlenül kezdi lőkni, taszítani a kelekótya szerkezetet. Az azonban makacson tartja magát a helyén. Ki tudja meddig tart a próbálkozások sora, míre végül csak kinyílik, külsõhatásra. Óvatosan sandít kifelé, a külvilágba, ahol nem talál senkit. Kiérve a folyosóra lassan bandukol erre-arra, a sajátfeje után, ahol különős a levegõ, az illataival. A padló egyenletlen, a végén fokokba ütközik, onnan apró darabokban emelkedik feljebb. Egy lépcsõ, de olyan szokatlan íve van, görbe, és a kimunkáltsága is iszonyatos. Különös kezek alkothatták.
Ekkor egy elegáns öltözetû úr lép elé az oldalsó kabinból. Könnyű anyaga lehet, valami komolyabb dísz alakzattal, ami kitornyosodik belõle. Sajnos, nemtudja kivenni pontosan mi a ruha különlegessége. Annyi bizonyos, a rúha része a kalap és a jelvény a mellén.
- Meghaltam? - kérdi rémülten az idegentõl, akibõl különös érzések áradnak.
- Nem csak elkábultál. Ti barbár népek nem ismeritek az ilyesmit, igaz? Hogy hívnak, Fiam? - érdeklõdik a kereskedõ, aki nem tûnik túl ellenségesnek.
- Morven-nek, Uram. Csak egy halász vagyok. Hogy kerültem ide, és hova is pontosan?
- Ez a hajóm. Na igen....az égbe hoztalak és elútazunk messzire az otthonodtól. Már nincs vissza út, jobb is, ha bele törõdsz.
Vigyorodik el a férfi, majd hátat fordít s elindul a folyosó vége felé, a különös lépcsök irányába.
- Gyere velem, megmutatok néhány dolgot.
Nem maradt más választása, utána eredt. Remélte, hogy ez a kételyes érzés nem fordul ellene, ami a férfiból árad. Aztán betértek a szomszédszóbába.
//Innentől egy kalandmester fogja tovább mesélni a történetet. Nem akarom megszabni mi legyen késöbb igy izgibb.//
Jellem:
Törzsében különcnek számított, aki az esetek többségében magával s a dolgok egy különös megközelitésével volt elfoglalva. Olyan világ szemléletet képvisel ami elvonatkoztatt a megszokottól s amire mindenki felkapja a fejét. Töprengõ fajta, aki hosszasan képes lovagolni egy-egy témán vagy gondolaton, kielemezve minden oldalról. Noha kevesett beszél, nem tekinthető zárkozottnak, gyakorta vállalja véleményét, de tümören fogalmazza azt meg. Társaival a becsületet és tiszteletett mindennél többre fontosabbnak tartotta, ugyanakkor idegenekkel bizalmatlan. Különös kapcsolatban van a természettel, egyfajta művész szemléletett képvisel iránta, csodálja, de nem képes érzéseit szavakba önteni. Érteklödődése sohasem lankad a környezet, újdonságok iránt. Ígyekezetei inkább a hasznossá vállás irányába húzzák, mint sem, hogy minél nagyobb tekintéjé váljék. Számára nem fontos a státusz, csak az amit a közöségért tehet. Ám mindez dölnini látszik amikor kiszakad környezetéből....