|
Post by Eriál Argetlam on Jul 30, 2008 19:57:04 GMT 1
A férfi és lánya végigrohantak a folyosón. Elik immár meg sem próbálta tagadni adományát, az Erõ hullámokban fodrozódott körülötte. Anélkül, hogy odanézett volna, érezte, ahogy a biztonsági kamerák utánuk fordulnak és követik minden léptüket. Hadd tudják, merre járnak - az Erõmágus készen állt a harcra, és a Birodalmiak elveszítettek egy elõnyt: a meglepetését. Hiszen már most elárulták, hogy Sötét Adeptusokat foglalkoztatnak. Micsoda képmutatás...
Elõttük egy oldalajtó nyílt ki, a terembõl sötét ruhás férfi lépett elõ. Mögüle riadt gyermektekintetek pislogtak. Az újabb ellenfél nem Birodalmi egyenruhát viselt: fekete kámzsa, mélyen az arcába húzva. Ennél feltünõbb már nem is lehetett volna. Elik lassított, és Tavion kezét megszorítva jelezte, tegye õ is ugyanezt. A hóhajú még egyet lépett, hogy testével fedezze kislányát. Térdét enyhén berogyasztva felkészült a küzdelemre.
A birodalmi köpenye félrelebbent, alóla vörös, karhossznyi fénnyaláb villant elõ. Elik nem gondolta volna, hogy valaha is meg kell még küzenie egy képzett Sötét Jedivel. De most nem volt más választása. Egyszerre rúgták el magukat a talajtól, és a tizenöt lépésnyi távolságot egyetlen ugrással átszelve küzdõtávolságban értek földet. A fénykard meglendült. Elik villámgyorsan gugolt le, fél kezével megtámaszkodva a padlón, miközben a vágás zümmögve suhant el ott, ahol az elõbb még a nyaka volt. Aztán elõre lendült, feje faltörõ kosként csapódott a másik gyomrába. A Sötét Jedi megtántorodott, hátrált két lépést, majd megvetette a lábát. Elik addigra már rajta volt, széles ívben meglendítve gépkarját. A hárítás túl lassú volt. Az idegen állkapcsa hangos roppanással tört ketté, a férfi pedig hanyatt zuhant a fémkar ütésének erejétõl.
Elik elhátrált, megvárta míg feláll. Sosem támadott fekvõ ellenfélre, mert a lentebbi pozíció esetleg lehetõséget adna egy aljas ellentámadásra. A birodalmi csuklyája hátracsúszott, felfedve kiugrott állkapcsát. Fájdalmasan nyöszörgött, de láthatóan készen állt folytatni a harcot. Ellenfele fegyvertelenségén felbátorodva ismét támadott, széles ívben meglegyintve a sugárpengét. Elik elõrelépett, és lecsapott a férfi csuklójára. Hóna alá szorította karját, és teljes testsúlyát a mozdulatba vive földre vitte ellenfelét. A Sötét Jedi nem volt rossz vívó, de Eliknek sokkal több tapasztalata volt - több mint húsz éve kezdték meg képzését az Erõ útjaiban, és a rutin most megmutatkozott.
Még mindig lefogva ellenfelét, lábát átvetette ellenfele karján, bokájának elülsõ részét a lába alá fúrta. Aztán erõset csavart a végtagon. A vállízület azonnal kiugrott, az Adeptus pedig mostanra vonyított fájdalmában. Az Erõmágus kicsavarta kezébõl a Jedi-fegyvert, majd lefelé fordította a pengét és szúrt.
A férfi mellkasa azonnalk megolvadt, ruháján apró lángok táncoltak. Vége volt. - Befelé! - ordított Elik a megriadt Birodalmi Ifjakra, akik azonnal engedelmeskedtek. Ahogy lánya kezét szorítva tovább rohantak, az Erõmágus lesújtott a fénykarddal az ajtó nyitópaneljére, mely szikrázva mondta fel a szolgálatot. A hóhajú földre hajította a fegyvert és megnyújtotta lépteit.
|
|
|
Post by Eriál Argetlam on Jul 31, 2008 8:02:33 GMT 1
Elik futás közben sem veszítette el irányérzékét, pontosan tudta melyik irányba kellett fordulnia, hogy visszajuthasson a kijárathoz. Egyetlen helyen változtatott az útvonalon, a lifteknél. Egyszer sem szálltak be, hiszen ott elkerülhetetlenül csapdába estek volna. Hosszabb és fárasztóbb módszer volt a lépcsõkön rohanni lefelé, de amíg az Erõ vele volt, a férfi jóval tovább bírta, mielõtt végleg kimerült volna.
Már négy szinttel lejjebb jártak, mikor az ajtó, amin Eliknek és Tavionnak át kellett volna haladnia, bezárult az orruk elõtt. A panelen izzó zöld fény vörösre váltott. Ez nehezített a dolgon, de még jó néhány forduló kéne ahhoz, hogy az Erõtõl segített irányérzékét összezavarja. Lassítás nélkül lépett hát át a keresztfolyosóra. Tavion egyre kevésbé bírta a tempót, ezért lelassítottak, hogy a lány a hátára kapaszkodhasson. Aztán a rohanás folytatódott.
Újabb ajtóhoz értek, ami a megfelelõ irányba vezetett. A hóhajú kinyújtotta kezét a nyitópanel felé... de a fény hirtelen vörösre váltott. Ezek szerint valaki távolról kapcsolgatta az ajtókat. Ami viszont csak egyet jelenthet: terelni akarják valamerre. Azt már nem.
Az Erõ-mágus hátrébb lépett, és kezét felemelve, vadul az ajtó felé intett. Az Erõhullám ostorként csapott le az ajtóra, mélyen behorpasztva a vastag duracél nyílászárót. A második csapás nyomán pedig két darabra szakadva fordult ki keretébõl. Elik Sammath átugrotta a romokat, és folytatta a menekülést.
|
|
|
Post by Eriál Argetlam on Jul 31, 2008 11:11:57 GMT 1
Tíz perccel késõbb, valahol a labirintus mélyén Elik már azzal sem törõdött, hogy az erejét tartalékolja. egyelõre nem akadt újabb ellenfelük, de az ajtók rendre bezárultak elõttük, így kénytelen volt mindegyiket bezúzni. Végül a macska-egér játék abbamaradt, és az ajtók újból engedelmesen félrecsúsztak az útból, amint a két menekülõ a szenzorok hatáskörébe ért. Gyorsan átgondolva a helyzetet, a férfi arra a következtetésre jutott, hogy láthatatlan ellenfele vagy rájött, hiábavaló, amit tesz... vagy Elik egyenesen a nekik áéllított csapdába vitte lányát. nem tudta egyértelmûen megállapítani, hiszen a Sötét Jedi halála óta az Erõ mindenhonnan az ártó szándék jeleit sugározta felé. Tavion is érezhette a tömény gonoszságot, mivel folyamatosan nyöszörgött, és percrõl percre erõsebben kapszkodott apja nyakába.
A következõ ajtó egy nagyméretû csarnokba vezetett. Ebédlõ lehetett, errõl árulkodtak a fal mentén, egymás hegyén-hátán sorakozó asztalok és székek. Úgy néztek ki, mintha valaki sebtiben dobálta volna félre azokat. Hogy ki tette, nem is volt kétséges, hiszen az egyetlen másik kijáratot blokkolva újabb sötét ruhás idegen várakozott. Kopasz fejét bonyolult tetoválások tömege hálózta be.
Elik megtorpant, és könyökének egy mozdulatával jelezte Tav-nak, szálljon le. Aztán a gépkarjához érintette valódi kezét, minek nyomán a rejtett rekesz feele felpattant. Az Erõ a következõ másodpercben Elik kezébe vezette mindkét markolatot. Se ideje, se türelme nem volt már játszadozni. Tavion kipislogott a háta mögül és felsikoltott. Ismerte a férfit, és félt tõle.
- Nem tudom, hogy bukkantál a kölyökre, de nem viszed el innen. Meg fogsz halni. - Szóval te voltál. - szólalt meg az Erõ-mágus. Inkább kijelentés volt ez, hiszen a gyerek reakciója nyomán biztos volt benne, hogy az emberrablóval áll szemben. A második mondatot már csak suttogva tette hozzá.- Ezért megfizetsz.
Az idegen köpenye alá nyúlt, és elõhúzta saját fegyverét.
|
|
|
Post by Eriál Argetlam on Jul 31, 2008 11:45:33 GMT 1
Elik és Jared Skory-Dhor lépésrõl lépésre közeledtek egymás felé, a markolatok egyelõre szunnyadtak mindkettõjük kezében. A szabaddá tett teület közepe táján, egymástól alig három méternyire álltak meg, és lassan körözni kezdtek. Tekintetük összekapcsolódott. Elik érezte, hogy mostani ellenfele keményebb lesz, mint az elõzõ. Ebbõl a férfiból valami vad veszélyesség áradt. Két kört tettek meg, majd egy harmadikat is közben, rutinos párbajozókként mérték fel a másik rekacióidejét egy-egy apró mozdulattal.
Végül az idegen lendült támadásba. A vörös penge elõkígyózott a markolatból, egy méter hosszan, majd tovább - és félúton lekonyult, szikrázva súrolva a duracél padlózatot. Nem kard volt nála, hanem ostor. Ez nem jelentett sok jót, mivel Elik csak hallásból ismerte ezt a fegyvert, de sosem küzdött ilyen ellen. Egyszer mindennek eljön az ideje. A fényfegyver meglódult, bonyolult kígyómintát írt a levegõbe, majd az Erõmágus feje irányába csapott. Elik egy, az évek alatt beidegzõdött mozdulattal reagált, felsõtestét elrántotta a csapás elõl, közben súlypontját az elülsõ lábára helyezte, és hátrafelé pördülve teljesen kitért a gyilkos fegyver elõl.
A Trakáta egyik legalapvetõbb elkerülõ mozdulata volt ez - azon õsi, sokak számára elveszett stílusé, mely során a fénykardot nem kellett bekapcsolni. Csak kitérni, dühíteni az ellenfelet, egészen addig míg az nem hibázott... végzeteset.
Újabb lépést tett, félig ellenfele háta mögé került, és mielõtt az utánafordulhatott volna, egy jól irányzott Erõlökéssel hátba taszította. A Sötét Jedi megbillent, de a talajtól elrugaszkodva elegáns szaltót írt le, hogy stabilan, két lábal érkezhessen a talajra. A távolságot kihasználva azonnal megcsördítette az ostort, ezúttal derékmagasságban kaszálva. Elik felugrott a levegõbe, és az Erõt segítségül hívva átpördült az elsuhanó fénypenge felett, közben fémkezével az ellenfele irányába sújtott, hogy távolabb kényszerítse magától. - Harcolj, ne játszadozz. - sziszegett ellenfele, aki láthatóan nem ismerte fel a hóhajú harcmodorát. Elik válaszra sem méltatta õt.
A következõ csapás irányából hátrafelé táncolt, majd lebukott a visszakezes támadás elõl. Gugoló helyzetbõl elõrerúgta magát, és a jobb kezében tartott markolatot hüvelykujjával szorítva, nyitott tenyeres ütést mért a birodalmi csuklójára. A férfi keze kilendült pályájáról, felfelé, elik pedig felegyenesedve a fickó gyomrába bokszolt.
Ismét távolság alakult ki közöttük, amit mindketten pillanatnyi levegõvételre használtak ki.
|
|
|
Post by Eriál Argetlam on Aug 1, 2008 11:11:41 GMT 1
A szünet csupán négy szívdobbanásnyi ideig tartott, aztán a két Erõhasználó újult Erõvel csapott össze. A Sötét Jedi vadul támadott, Elik azonban a Trakáta táncát járva renre félretáncolt. Néha direkt lassított a kitérései tempóján, közel engedte magához ellensége fegyverét - de sosem elég közel. Évezredek alatt kifinomult koreográfia volt ez, melynek ellenlépéseinek ismerete csak keveseknek adódott meg - és ez a birodalmi láthatóan nem tartozott közéjük.
A támadások ereje egyre intenzívebbé vált, ahogy az idegen dühe fokozódott. Elik egy pördülés közben keresztezte kezeit mellkasa elõtt. már nem tart sokáig.
Jared Inkvizítor úgy érezte, kezdi kiismerni ellenfelének harcmodorát, és annak ütemét. Ideje alkalmazkodni.
A következõ támadás cseles volt. Az elsõ csak a látszat kedvéért indult, aztán az ostor gyorsan visszatáncolt, és újra lecsapott. Ez megzavarta Eliket, a fénypenge végigszánotta felkarját. Csak felületi sérülés volt, de igen zavaró, és kiejtette az Erõmágust a mostanra felvett ütembõl. Egy pillanatra megtántorodott, az Inkvizítor pedig ezt kihasználva a mellkasa felé sújtott.
Ebben a pillanatban a közelebbi fal irányából egy szék szelte át a levegõt, és a birodalmi fején csattant. A férfi megszédült, de észnél volt annyira, hogy azonnal kitáncoljon Elik kardtávolságából. Aztán megdöbbenve kereste az újabb támadót. Az Erõ-mágus is hátratekintett. Tavion ott állt, ahol elik hagyta, de egyik kezét felemelve tartotta, és épp egy újabb ülõbútort emelt a levegõbe, hogy aztán az Erõvel lendületet adva neki apja ellenfele irányába lendítse azt. Elik elmosolyodott, és átvette a támadó szerepét.
Ahogy a birodalmi az ostorral a széket hárította, Elik kezében felizzottak az ezüstszín fénnyalábok, és a balkezes pengét széles víben oldalra lendítette, hogy a visszatérõ ostort blokkolja vele. A másikkal az ellenkezõ irányból sújtott le, az Inkvizítor azonban a földre vetõdve félregurult a támadás elõl.
- Ssirakh. - sziszegte, közben felidézve magában az érzést, melyet lánya elrablása keltett benne. Az Erõ megsûrûsödött kettejük között, és tökéletesen áthatolhatatlan sötétségett képzett. Ez nem akadályozta a létrehozót, de az Inkvizítor még saját pengéjét se láthatta. Egy pillanatra meglepetésként érte a dolog, hsizen fogalma sem volt arról, hogyan képes az Erõ ilyesmit létrehozni. Szemét becsukva koncentrált, hogy szemei helyett innentõl az Erõre hagyatkozzon.
Azonnal meglátta ellenfelét... aki mindössze egy lépésnyi távolságra állt tõle. Az ezüstösen ragyogó ikerkardok éles szögben felfelé döftek, és markolatig a birodalmi mellkasába hatoltak, hogy tarkóján bukkanjanak elõ. Mire Elik deaktiválta kardjait, a Birodalmi földre zuhanó testében már szemernyi élet sem volt.
A következõ pillanatban azonban, mielõtt a hóhajú akár egy lélegzetnyi pihenõhöz juthattak volna, a terem mindkét ajtaja kivágódott, és rohamosztagosok özönlöttek be rajtuk.
|
|
|
Post by Eriál Argetlam on Sept 6, 2008 12:24:20 GMT 1
A vörös sugarak végeláthatatlan esőként záporoztak Elik táncoló pengéire, hogy onnan aztán elkanyarodva visszatérjenek, és kioltsák az őket megindító katona életét. Az Erő-mágus szabályosan táncolt, hogy minden irányból fedezni tudja lányát és önmagát. Az hamar feltűnt neki, hogy Tavion irányába szinte csak véletlenül indulnak lövések - élve akarták.
De a rohamosztagosok túl sokan voltak, és a hóhajú már fáradt. Az erő egyre gyorsabb ütemben hagyta el testét - ennyi megerőltetés még neki is sok volt. Egyre lassabban emelte fegyverét, némelyik lövedéket hajszál híján elvétette: vesztésre állt.
|
|
|
Post by Eriál Argetlam on Sept 14, 2008 16:04:50 GMT 1
Az Erő-mágust végül cserben hagyták a reflexei, bal válla találatot kapott, és a fájdalom, melyen a kelleténél egy pillanattal később lett úrrá, kitépte kezéből fegyverét, mely csörömpölve gurult el a padlón. Egyetlen kardja maradt, mellyel két embert kellett volna védenie... életéből, és lányáéból talán csak másodpercek maradtak. Elik felkészült az utolsó, halálos tűzözönre, mely sosem érkezett meg. - Elég! - harsant egy hang a rohamosztagosok sorfala mögül, akik azonnal beszüntették a tüzelést, és félreálltak.
Az így támadt résen Eliknél valamivel magasabb, aranyszín bőrű férfi lépett keresztül, haja és a kezében tartott fénykardmarkolat aranyszínben csillogott. - Bátor vagy - kezdte - Egyedül jössz ide, a Birodalom szívébe, hogy egy gyerekért kockáztasd az életed, és a fajtád fennmaradását. De oh, mily udvariatlan vagyok. A nevem Lord Hethrir. Innentől a harc kettőnké. KIFELÉ!
Ahogy kieresztette a hangját, a rohamosztagosok egy emberként fordultak el, és rövid idő alatt elhagyták a szobát, magára hagyva a három Erőhasználót. Elik ezt az időt arra használta fel, hogy visszaszerezze elejtett fegyverét.
|
|
|
Post by Eriál Argetlam on Sept 18, 2008 6:47:01 GMT 1
Bár a határidőből kicsúsztam, szeretném a kalandot két hozzászólásban befejezni, hogy ne maradjon a vége a levegőben.
Amint az Erő-mágus felemelte a földről a markolatot, ellenfele azonnal támadóállásba helyezkedett. Térdei megrogyasztva, két lápa erős terpeszben szétvetve, ujjai pedig majd kifehéredtek, ahogy a feje felé emelt kard markolatát két kézzel szorította. Elik ismerte ezt az állást - noha csak látásból - és a tudat megingatta: Hethrir a Juyo, a titkozatos hetedik fénykardforma beavatottja volt. A Vronskr útjának is nevezett stílusnak kevés igazi mestere akadt a Jedi Rendben; a vad, és féktelennek tűnő támadásokból álló harcmodor az alkalmazó haragjából táplálkozik, és ha egy Jedi nem elég erős, nem áll megfelelő harmóniában önmagával, a Sötét Oldal elkerülhetetlenül magához ragadja. Megtörtént ez már nem egyszer. A Rend számos nagy tiszteletben álló mestert veszített így el - többek között Sora Bulq-ot és Depa Billaba-t, akiket Windu mester képzett ki a Juyo utódjának, a Vaapadnak használatára.
Ha azonban egy Juyo- vagy Vaapad-használó a Sötét útra lépett, a létező legveszedelmesebb ellenféllé válhatott. A harc táplálta dühét, a düj pedig megerősítette a harcban, örödgi körbe űzve a harcost, melynek hatalma rohamos tempóban nőhetett addig, míg a Sötét Oldal végül teljesen fel nem morzsolta énjét. A gond az volt, hogy az Erő-mágus nem is sejthette, Hethrir milyen messze jutott ezen az úton.
Mindezen dolgok felmérése csupán egy másodperc töredékéig tartott, aztán maga is felvette egyik kedvelt küzdőtartását: a jobb kezében tartott kard egyenesen, kinyújtva, az ellenfél arcára mutatott, mert így nehezebb felbecsülni a küzdők közötti pontos távolságot. A másik fegyvert azonban alsófogásban ragadta meg, a penge az alkarjával párhuzamosan a padlóra mutatott - az avatatlan szemek számára klasszikus védekező tartás csupán, egy tapasztalt kardvívó számára azonban sokkal több annál.
Mert ez volt az egyetlen előny, amit Elik Sammath kihasználhatott ellenfelével szemben: neki eggyel több fegyvere volt.
Néhány másodperc telt el néma csendben, a két Erőhasználó farkasszemet nézett, egyetlen apró rezdülést, a figyelem pillanatnyi lankadását kutatva... majd mintha program működtette volna őket, egyszerre lendültek előre. Hethrir kardja a Juyoban használatos széles ívű csapások egyikével lendült jobbról balra és felfelé, de a célja nem maga a hóhajú volt - csupán az előre tartott kardot söpörte el az útból. A következő lépés még egy lépéssel közelebb sodorta az aranybőrű férfit, aki sarkát keményen kitámasztva megpördült tengelye körül, hogy az ellentétes oldalról vihessen be találatot ellenfelének... de a skarlátszín penge megakadt az alkarnak "támasztott" ezüstszín nyalábon.
Elik villámgyorsan kinyújtotta balját, ezzel lefelé kényszerítve ellenfele pengéjét, majd a másik fegyverrel a torka felé döfött. Hethrir kitérése egészen váratlan volt - derékban hajolt meg hátrafelé, úgy hogy feje búbja végül kis híján megérintette a padlót - a megszabadított pengével pedig Elik lábára irányzott egy támadást. Az Erő-mágusnak nem volt választása, el kellett rugaszkodnia a fémpadlótól, és a felegyenesedő Hethrir túloldalán ért földet... ez hiba volt.
Tavion és őközötte most ott állt az aranybőrű gyilkos. Elik térde elgyengült, lelki szemeivel szinte látta, ahogy ellenfele megfordul, és mielőtt ő odaérhetne, egyetlen vágással elveszi Tavion életét... de ez nem történt meg. Hethrir a legkevésbé sem törődött a gyermekkel, figyelme kizárólagosan Elikre irányult - de mintha kitalálta volna gondolatait, hidegen odavetette neki: - Megmondtam: ez a harc kettőnké.
Eliket ez sem nyugtatta meg, de most nem ért rá az aggodalommal törődni. Gyorsan támadott, hogy a birodalmit elterelje lánya közeléből, és ez meglepően könnyen sikerült is - Hethrir láthatóan nem állt ellen túlságosan, egész addig, míg a páros nem ért elég messze a lánytól. Akkor viszont a küzdelem teljes erővel folytatódott.
Csapás csapást, hárítás hárítást követett, a fénykardok pengéin születő szikrák kísérteties fényjátékot vetítettek a terem tükörfelületű falaira - a felforrósodott levegő ózonszaga pedig kezdett fojtogatóvá válni. Találat mégsem született: az aranybőrű agresszív, lendületes támadásai rendre megakadtak a hóhajú ezüstfényből emelte védőhálóján. A birodalmi végül elunhatta a végeláthatatlan birkózást. Bár a küzdelem tovább folytatódott, folyamatosan beszélt, hogy felkorbácsolja az Erő-mágus érzelmeit. - Tényleg ennyire fontos neked a lány? Idejössz, hogy kimentsd, holott tudnod kéne, hogy sosem juthatsz ki élve. A Mestereim azonnal tudták, hogy itt vagy, amint kilépté a hiperűrből. A Sitheket nem tévesztheti meg egy hozzád hasonló senki. Elik lélegzete elakadt az utolsó mondat hallatán. Egy olyan gyanú ébredt fel benne, amiről a Jedik sokáig próbáltak megbizonyosodni, ám a klónháborúk végeztéval a Renddel együtt ez is feledésbe merült. Sípolva kapott levegőért. - Sithek?
Hethrir elvigyorodott, és újabb gyors csapássorozattal kényszerítette Eliket hátrálásra. - Igen. akár el is mondhatom neked, hiszen úgysem lesz kinek továbbadnod a titkot. Vaderről és... Palpatineról beszélek.
Paff. A Tanács sejtette, hogy ha a Sithek léteznek, a politikai elitben kell utánuk kutatni... de ez valami egészen megdöbbentő volt. Palpatine... a Sithek tehát már azelőtt megnyerték a háborút, hogy az valójában megkezdődött volna. A képkockák végre a helyükre kerültek. Elik megértette, hogyan játszott Palpatine mindkét oldallal, hogy az egész háború nem szolgált másra, csak arra, hogy a Jediket szétszórja a galaxisban, és hogy leghátul mindkét fél bábjait a Sith Sötét Nagyura rángatta...
Minának tudnia kell erről... volt a következő gondolata, és megakasztva Hethrir támadásait, kitámasztott, és minden erejét felhasználva hanyattlökte a birodalmit. - Köszönöm, hogy elárultad nekem. Épp most adtál még egy okot, hogy kijussak innen. - Nem számít. Ha engem le is győzöl, töb száz rohamosztagost nem tudsz levágni... se Vader nagyurat. Főleg ha a lányt is magaddal cipeled. - gúnyolódott a Sötét Jedi, miközben egy mozdulattal talpra szökkent. - Te meghalsz, a lányodat pedig megtartom... játékszernek. Csak ez a fontos. - Fontos? Mit tudsz te erről? Ő a vérem, a jövőm. És ha kell az életem árán is megvédem. Számomra ez az, ami igazán fontos...
Hehtrir vállat vont, és a beszélgetésnek véget vetve támadásba lendült. Oldalra lépéssel kerülte el Elik egyik pengéjét, a másikat fegyverével szorította le. Az Erő-mágus hátraugrott, hogy elkerülje a következő támadást, de a Sötét Jedi Erőlökése még a levegőben érte el, így elveszítette az egyensúlyát. Hethrir már ott is volt mellette, felrántott térde ágyúgolyóként robbant a hóhajú gyomorszájába, aki összegörnyedt a hirtelen fájdalomtól... Hethrir didadalmasan felkiáltott, és felfelé rántotta a földnek szegezett skarlátszín fénypengét....
|
|
|
Post by Eriál Argetlam on Sept 24, 2008 9:49:26 GMT 1
Tavion húsz lépésnyi távolságra állt a küzdelem helyétől, és bár csekélyke képzettsége birtokában apja segítségére siethetett volna, mégse volt rá képes. A félelem megbénította őt - a félelem, mely az elmúlt két napban új értelmet nyert számára. Csupán a kezdet volt, mikor az idegen elkábította őt, és magával cipelte. Nem bántotta őt, de amiket mondott neki, megrémítették a lányt. Az idegen semmit nem mondott ki nyíltan, de sok mindenre utalt, amit Tavion fel tudott fogni. Megtudta, hogy a Birodalom területére viszik, ahol - ha nem végzik ki mint hazaárulót - szörnyű sors vár rá: azokat kell szolgálnia, akik elpusztították a fajtáját. Bár apja felfedte előtte valódi múltját, és sok mindent elárult neki a közelmúlt történelmének valóságáról, a lány nem tudta folyamatosan követni, miről beszél elrablója. Csak mondta a magáét, és Tavion felváltva érzékelt öröm, idegesség és harag által indukált érzelmi hullámokat a férfi irányából. A hirtelen hangulatváltások a pánik határára kergették Taviont, aki már sírni sem mert, félve, hogy ő válik a következő dühkitörés célpontjává. Apja, és Kidoh nevét ismételgette magában, mintha pusztán emiatt meghallanák őt, vagy megjelennének mellette a semmiből, hogy megmentsék - de ezek közül egyik sem történt meg. A következő megrázkódtatás már a Birodalmi Központon érte, mikor elrablójától átvette őt az az aranybőrű férfi, akivel apja most küzdött. Ez a férfi még az előzőnél is szörnyűbb dolgokat mondott neki, a Sötét Oldalról, gyűlöletről... hogy a szülei csak kihasználják a lányt, és valójában soha egy pillanatra sem szerették. Hogy minden törődésük hazugság volt, és hogy talán nem is a saját gyerekük, de túl gyávák ahhoz, hogy ez beismerjék előtte. Tavion haragudott a férfira, és ez még a rettegésnél is erősebb volt benne; egyre csak erősödött Hethrir minden kígyóméregű szavával. És ahogy ő egyre dühösebb lett, úgy szélesedett egyre a birodalmi mosolya. Végül azonban a lánynak eszébe jutottak a szavak, melyekkel Kidoh óvta őt a Sötét Oldaltól, és rájött, mit akar elérni a férfi. Visszanyelte a dacos kiáltást, melyet épp Hethrir fejéhez készült vágni, és morcosan tekintett maga elé - ebben a pillanatban nagyon hasonlított édesanyjára. A birodalmi elkomolyodott, majd felállt és kiviharzott a kis szobából, rázárva az ajtót Tavionra. A lány egész éjjel nem hunyta le a szemét, csak zokogott, és mikor végre sikerült volna elszenderednie, azonnal kísérteni kezdték Hethrir fagyos szemei és gonosz szavai, valamint az őrülettől tajtékzó monológok, amiket attól a férfitól kellett végighallgatnia, aki elrabolta őt szülőbolygójától. Másnap egy nő kereste fel, aki már valóban fájdalmat okozott neki, noha egy ujjal sem érintette meg. Szenvedés, halál, gyilkosságok, háborúk képeit vetítette gyors egymásutánban Tavion fejébe az Erőn keresztül, mígnem a lány a padlón összegörnyedve próbált menedéket keresni - mindhiába. A kínzásnak apja érkezése vetett véget. Elik láttán Tavion az átélt borzalmak ellenére is erőre kapott, hiszen biztosan tudhatta, hogy minden amit hallott, csak hazugság volt: ha nem lenne igazán fontos a szüleinek, apja nem jött volna érte azonnal. Az öröm keltette erő azonban csak rövid ideig tartott, a fájdalom és a fáradtság ismét legyűrte Taviont, aki a féktelen rohanás közben alélten lógott apja hátán, és épphogy annyi erőt sikerült találnia, hogy átölelhesse a férfi nyakát. Mikor végül sor került a párbajra, szeretett volna többet segíteni Eliknek, viszonozni, meghálálni azt a - nem mindig gondtalanul egyszerű - időt, melyet ő és Kidoh a kiképzésére fordítottak... de néhány szék megemelésénél többre nem futotta kevéske megmaradt energiájából, és ez is az ájulás szélére sodorta a lányt. Csak bénultan állt egy helyben... ... és sikoltani sem volt ereje, mikor Elik feje elválasztódott testétől az energikus, felfelé irányuló csapás nyomán... ... tágra meredt szemekkel bámult, amint a fej elgurult a padlón, és szétterülő hajának hófehér koszorújában végül megállapodik... ... és levegőért kapott, mikor rájött, hogy az arcot eltorzító grimasz nem a kíné, hanem a boldogság és a fájdalom elegyéé... A gyorsan üvegesedő szemekbe pillantva mintha megértette volna, mit gondolt apja utoljára: Addig harcoltam érted, ameddig tudtam. Sajnálom, hogy nem tehettem többet. Szeretlek. a szavak Elik hangján születtek meg Tavion fejében, és a lány nem tudta eldönteni, hogy megfáradt elméje csalja-e meg, vagy tényleg valóság volt. A mindeddig bent szorult könnyek most áttörték a gátat, és végeláthatatlan patakban gördültek le kerekded arcán. Hethrir az övére akasztotta fénykardját, és a lányhoz lépett, többé nem törődve legyőzött ellenfelével. - Látod? - kérdezte fölényesen. - Ha szeretett volna, haragudott volna rám, amiért elraboltunk tőle. A haragjából erőt meríthetett volna, és akkor talán elszabadulhattok innen. Érted?Tavion könnyeinek fátylán át felnézett rá, és bátortalanul bólintott. Fejében legbelül azonban nevelőnőjénak szavai visszhangoztak, amint azt mondták: a harag, a gyűlölet a Sötét Oldalra vezetnek. Meg kell tanulnod kordában tartani ezeket az érzelmeidet. Nem szabad, hogy azok irányítsanak téged, ahelyett, hogy te uralnád őket. Hethrir közben folytatta. - Én megtaníthatom, hogyan legyél erősebb, mint azt apád volt. Megtaníthatom, hogyan meríts erőt az érzelmeidből. Hogyan lehetsz korlátlan ura a nálad alacsonyabbrendűeknek...Mielőtt átgondolhatta volna, mit tesz, Tavionból kibukott az ellenkezés. - De Kidoh nekem azt mondta... - aztán észbe kapott, és ráharapott a nyelvére. - Kidoh? Ő kicsoda? - kapott a szón a birodalmi, és érdeklődve fürkészte a lány ajkát. - Ő.. már nem él. - hazudta Tavion, és elszoruló szívvel gondolt egyetlen megmaradt családtagjára. Csaldátagként gondolt Kidohra, holott semmiféle vérségi kapcsolat nem volt kettejük között... a dathomiri azonban mégis anyja volt az anyja helyett. - Értem... akarsz hát tanulni? - erősködött tovább Hethrir. Tavion holtan fekvő apjára gondolt, Kidohra, Akirára... azokra, akik igazán fontosak voltak neki... és akiket már csak ő tud megvédelmezni, hogy ne jussanak ők is a Birodalom kezére. Akiknek még az emlékéről is le kell most mondania... Aztán lassan, nagyon lassan bólintott. Hethrir elmosolyodva a lány vállára tette a kezét, és gyengéd nyomással az ajtó felé terelte, mintha régi simerősök lennének. Egy utolsó pillantást vetett a lefejezett holttest irányába... és döbbenten áltt meg a kiürült ruhadarabok láttán. Elik Sammath testének nyoma sem volt. Vége.
|
|