Az alsóbb szintek fegyverkereskedései (Felhõváros)

[Devon Peron fõkormányzó]

Az elsõbb szintek fegyverkereskedései

- Mi kéne?

Hangzik el e kérdés minden alvilági személy szájából, aki az alsóbb szinteken üzletel. Itt szinte minden megtalálható...néha olyan dolgok is amellyekre az ember nem kíván rálelni. Csempészett cuccokkal teli raktárak, illegális fegyverüzletek, brutális kocsmák, pitiáner drogdílerek és nagymenõ maffiózók. A város ezen része kihaltnak látszik, azonban itt talán nagyobb az élet, mint a felhõváros csillogó, elit részein. Az ide keveredõ nem is hinné, micsoda nyüzsgés van itt.

Ezen a részen csak két dolog menthet meg...az egyik az, ha jó vastag a tárcád. A másik az ha sok embert ismersz errefelé. Itt a szavaknak semmi erejük. Az erõszak dominál.

[Csem]

Nem sok fény tudott már bejutni a kis konyhaablakon. Ez nem csak azt jelentette, hogy az ablakot kicsit nagyobbra is tervezhették volna, mikor az épület készült, hanem azt is, hogy esteledik. Ha pedig esteledik, akkor a nappali Port Townra jellemzõ jövés-menés megszûnik és felváltja a kevésbé kellemes, de legfõképpen sokkal kevésbé biztonságosabb esti, illetve éjszakai színtér.
Port Town éjszakai élete... Tény, hogy ez a jelenség a legmocskosabb és legveszélyesebb jelzõvel illethetõ. Sötétben ólálkodó alakok, ártatlan járókelõk, akik mindössze arról tehetnek, hogy pénzt visznek magukkal, vagy még arról sem... Elkeseredett sikolyok visszhangja a szemétkupacokkal telített szûk sikátorok összefirkált falairól visszaverõdve... Vibropengéket szorító kezek... Kegyetlen, kíméletet nem ismerõ tekintetek... Vér és szemét szagának a keveréke...

A gyorsétterem konyhájában tányérokat mosogató ifjú szemei hirtelen felpattannak, mintha tényleg a szörnyûségek legmélyebb bugyraiban kalandozott volna. Pedig csak képzeletében modellezte le a városrész éjszakai megjelenését. A valóság még ennél is szörnyûbb...
~Elkalandoztál egy kicsit?~
-Igen... - feleli halkan a fiú, miközben az utolsó tányérral is végzett és megtörli kezét az erre a célra odakészített ruhában. - Egy kicsit... Szerinted elég tiszták?
~Persze. Tökéletes munkát végeztél és hidd el, ezt Koo'lno is tudja. Mit gondolsz, miért lakhatsz itt? Miért nem kell fizetned pluszba a napi betevõdért? És mit gondolsz miért alkalmazott egyáltalán egy munkatapasztalattal nem rendelkezõ egyént?~
-Van tapasztalatom a vendéglá... ilyen munkában... Ha nem is túl sok, de akkor is van.
~De ezt õ nem tudja!~
Huncut mosoly jelenik meg a fiú arcán egy pillanatra, hogy aztán átadja magát egy beletörõdõ és közönyös arckifejezésnek.
-Mert az nem venné ki jól magát. Titokban kell tartanunk. Azt az esetet nem szabad megtudnia. Akkor biztos kereshetnénk új munkahelyet.
~Na látod! Kedvel téged. Ezért lehetünk most itt, úgyhogy te csak ne aggódj a munkád minõsége miatt. Kiváló, amit csinálsz. Büszke vagyok rád.~
Az apró ablak túloldaláról egy beszédfoszlány szûrõdik be, majd lábak dobogása és végül már csak többutcányi távolságról lehet hallani a különbözõ eszmecseréket.
~Késõre jár.~
-Igen. Kezd kihalni a környék.
Néhány másodpercig a padlót bámulva elmélkedik a fiú, majd fejét felemelve mély levegõt vesz és természetesen ki is fújja azt.
-Rendben. Én végeztem a mai adaggal.
~Akkor?~
-Felõlem indulhatunk.
Egy perc múlva már csak a tányérokról csöpögõ vízcseppek mozgása az, ami megkülönbözteti a kis helyiséget egy festmény képének mozdulatlanságától. Az étterem hátsó ajtajának csukódása, és a kulcs csörgése is elhalkul és egy, a fekete kabátját összegomboló, alak veszik bele az éjszaka sötétjébe, hogy idejét és életét áldozza azért, amiben hisz: az álmáért. Nem érez félelmet, és nem érez izgalmat sem. Ez nem a kalandról szól, de még csak nem is a dicsõségrõl. Amit most, a mai este elején megtehet felkészülésképpen, az mindössze annyi, hogy felölti közönyösségét az univerzummal szemben, hogy aztán igazságot teremthessen. És véletlenül sem kegyelmez... Nem! Nincs kegyelem!

[Csem]

A fekete sikátor bejárata sejtelmesen tátong. Ki tudja milyen titkokat rejthet? Nos õ tudja... Tudja, azt, hogy semmi olyasmit nem fog ott bent találni, ami azt bizonyítaná, hogy álmainak bekövetkezte közeledik. Neki kell cselekednie és pont ezért van most itt.
A sikátor mélyérõl egy harmatgyenge sóhaj hallatszik, de egy pillanat alatt el is hal. Ezt követõen elégedett hümmögés az, ami szorgos matatással párosul. Miután a hang abbamarad, kimért lépések zaját hallani. A lépések hangja erõsödik, az a bizonyos illetõ pedig közeledik.
Egy elegáns ruhákba öltözött, peckes járású vidám arculatú bájgúnár bukkan elõ a sikátorból. Körülbelül kétlépésnyi távolságra kell érnie, hogy nagy örömében felfedezze, hogy elõtte bizony áll valaki. Látszik rajta, hogy meglehetõsen meglepõdik, de arcára egy szempillantás alatt visszatér a vigyor és kreditekkel tömött kezeit, próbálja háta mögé dugni. Ez nem sikerül túl hitelesen, ugyanis a kreditek egy része lepotyog a földre.
-Helllóó! - köszön rá az úriember az elõtte cövekként álló fekete kabátos figurára. - Szép esténk van... nemdebár? Ehhhehhehe... - bárkinek feltûnne, hogy mennyire kínos is ez a nevetés. Tisztán érzékelhetõ a kredittel tömött úriemberen, hogy valami rosszat sejt.
Kínos csend következik, majd alig észrevehetõen elkezd hátrafelé araszolni a szépfiú.
A fekete kabátos alak feje le van hajtva ezért, arca nem látszik. Valószínûleg ez is közrejátszik abban, hogy a sikátor felé hátráló úr a minél gyorsabb távozást fontolgatja. De ezen kívül van még egy ok. Méghozzá az, hogy...
-Bûnös vagy - érkezik a kijelentés a lehajtott fej felõl és ez az a pillanat, amikor a bûnösnek titulált illetõ megdermed. A hang ugyanis, amit az imént hallott, olyan érzéketlen és határozott, hogy õ maga is hisz neki és legszívesebben beismerne mindent, amit tett, már ha jönne ki hang a torkán. Lábai elkezdenek remegni és a kreditek is egyre csak potyognak, ahogy egyre kevésbé tudja õket tartani szintén remegõ kezeiben. A potyogó kreditek közepette hátrafelé botladozó úriember nem képes levenni a szemét a vele szemben álló és még mindig mozdulatlan alakról.
-Vi-vi-vissza-a-adom! Ne-nem történt s-s-semmi! M-mindenki boldog lesz! S-semmi baj, ugye?
-Nincs mentség. Bûnös vagy! - érkezik a válasz és mellé a mozdulat is. Az eddig mozdulatlan alak ugyanis felemeli fejét és egyenesen a másik szemébe néz. Az eddig hátráló illetõ ekkor mintha felbátorodna, hiszen realizálódik elõtte, hogy egy nála jóval fiatalabb emberrel áll szemben. Pillanatnyi bátorsága azonban menten elszáll, amikor meglátja a fiatal arcon a normálisnak nem nevezhetõ mosolyt és a hozzá tartozó üveges, kifejezéstelen szemeket.
Azon nyomban futásnak ered a sikátor másik vége felé. A fekete kabát mögötte lobog és a zihálást is hallja maga mögül. Biztos lehet benne, hogy az az idegbeteg mögötte lohol és ezért hát eszében sincs lassítani. A sikátor közepe táján ugrik egyet és fut tovább. A mögötte rohanó kabátos viszont nem teszi meg ugyanezt és ezért hatalmasat puffan. Mire felkászálódik, célpontjának már nyoma sincs. Fülel. Semmi. Aztán lenéz a lába alá, de már nagyon jól tudja, hogy mit fog látni és azt is, hogy miért nem ütötte meg magát, és hogy mi volt az a puha, amire esett.
A fiú szemei könnyekkel telnek meg és a még meleg holttestre borulva pityeregni kezd.
~Fiatalok vagyunk még. Holnap is van nap. Ebbõl most tanultál. Ne keseredj el. Lesz még alkalmad megbüntetni õket.~
Szipogva feláll, összehúzza kabátját, hiszen egyre hidegebb van és a sikátor bejárata felé indul, amerrõl jött. Útközben lehajol és összeszedi az elszórt krediteket. A hullához már nem megy vissza, mert valami miatt biztosra veszi, hogy semmit nem találna nála. A profik ugyanis semmit nem hagynak maguk után.
Ezek szerint õ maga még nem tartozik közéjük.
De eljön majd az idõ.
Ez egész biztos.
Lassú léptekkel elindul az étterem felé és közben könnyeit folyatva szorongatja a krediteket...

[Csem]

A mai megállás nélküli munka után az ifjú komótosan sétálgat egy viszonylag normálisan megvilágított utcarészen. Gondolatai az ágya körül járnak, ugyanis meglehetõsen kifárasztotta a mai csúcsforgalom. A csütörtök mindig ilyen zsúfolt. Hogy ennek mi lehet az oka? Valószínûleg csak annyi, hogy a törzsvendégek nagy részének mind ilyenkor van a leglazább napja a héten, és ezért ráérnek egész délután a pultnál üldögélni és rendelni sorozatban a gyengébbnél gyengébb kávékat, amiket csak nyalogatnak, szürcsölgetnek és nyammognak rajtuk 15-20 perceket. Mivel minden korty után elmesélnek egy történetet, a kávénak bõven van ideje jól beleszáradni a csészébe és mondani sem kell, késõbb aztán nem a legkönnyebb azt onnan kitisztítani. A belariai gyümölcs dzsúzzal ugyanez a helyzet. A sütik, amiket rágcsálnak, legalább csak morzsálnak és nem kell a tányérokkal utána túl sokat veszõdni, hogy szép tiszták legyenek. Hát igen... A jó munkához a konyhában is ugyanúgy erõ és idõ kell, mint bárhol máshol.
~Ez a csütörtök... Ilyenkor mindig nagyon le vagy strapálva.~
-Nekem mondod? - kérdezi a fiú, miközben egy csoport meglehetõsen jókedvû egyén mellett halad el a kis utcán. A csoport szagából érzõdik, hogy ma este bizony jó kis buli volt. Nem spóroltak az alkohollal. Az ifjút is szívesen bevonnák a partiba, már nyúlnak is érte és hangosan kiabálva invitálják, hogy tartson velük, de õ most inkább kimaradna a jóból. Ha fáradt az ember, akkor a jóhoz is fáradt. Óvatosan elhúzódik és sétál tovább. A társaság vezetõje, aki olyan kedvesen invitálta, egy pillanatra megtorpan, amíg egy pici fáziskéséssel fel tudja dolgozni az információkat, majd mintha mi sem történt volna, szlalomoznak tovább.
A megvilágított utcarész hamarosan véget ér és már csak egy-két villódzó reklámfelirat az, ami fénnyel szolgál.
~Még mindig a múltkorin rágódsz?~
-Nem rágódom rajta, egyszerûen csak... Újra meg újra átpörgetem az agyamon az eseményeket, hátha rájövök, mi volt a hiba.
~Én tudom mi volt a hiba.~
-Csakugyan? És akkor miért csak most mondod? - a fiú hangja kicsit számonkérõ, de erre õ is rádöbben, és gyorsan korrigál. - Nem úgy gondoltam...
~Semmi gond. Jogos a kérdésed. Mindössze azért nem szóltam eddig, mert reméltem te magad is rájössz és az biztos jobb érzéssel töltött volna el, mint az, hogy most tõlem fogod hallani. Akkor biztos vagy benne, hogy tõlem szeretnéd hallani?~
-Hát mivel nekem nincs ötletem...
~Oké. Amúgy véleményem szerint nagyon egyszerû oka volt, hogy nem sikerültek túl jól a dolgok.~
Hallgatás mindkét fél részérõl.
~Nem cselekedtél idõben.~
Kérdõ tekintet.
~Gyorsabban kellett volna lépned. Máskor légy sokkal határozottabb vagy engedd, hogy én intézkedjek.~
-De hát engedtelek!
~Hamarabb engedj. A pontos idõzítés nagyon fontos. Mire elhatározásra jutottál azzal a rohadékkal kapcsolatban, már megsejtette, hogy mire készülsz.~
-Rendben. Legközelebb te csinálod... az elejétõl kezdve.
A fiú felnéz, és szemei megakadnak egy nagy villogó Ruby Bliel üvegen, az egyik reklámfelületen.
-Nincs kedved inni egyet lefekvés elõtt?
~Te bele látsz a fejembe?~
A széles mosolyt követõen a lábak megindulnak egyenesen vissza arra, amerrõl jöttek nemrég.
-Amúgy visszatérve az elõzõ témához...
~Igen?~
-Tudod, csak azért nem cselekedtem idõben, mert nem voltam biztos abban, hogy bûnös-e... és idõre volt szükségem, hogy mérlegeljek és...
~Ilyen helyzetben sose mérlegelj! Van, amikor nem árt, de az ilyen esetekben nem szabad! Majd holnap megmutatom mire gondolok. Az ösztönök! Az ösztöneink majd bebizonyítják neked, hogy rájuk kell hallgatni. Majd meglátod... Garantálom.~

[Csem]

Ma nagyságrendekkel kisebb volt a forgalom az étteremben. Péntek van. A dolgozó élõlények heti robotja véget ért. Van, aki ilyenkor hazamegy és nekilát kicsit több, mint 2 napon át tartó pihenésnek, van, aki a hét megkoronázásaként kirúg a hámból, és olyat bulizik, hogy másnap délig fel sem ébred és olyanok is akadnak, akiknek a péntek este ugyanúgy munka, mint a többi nap. A fiú, aki a még viszonylag világos utcán álldogál, az utóbbi csoportba tartozik, miközben a mellette, elõtte és mögötte elhaladó szerzetek a másik két kategória képviselõiként említhetõek.
A sok járókelõ és a fény oka az idõpont. Korán van még. Mihez képest? Ahhoz, amikor a magányosan álldogáló fiú ezeket az utcákat járja a napok többségében. Ha kevés a vendég, akkor kevés a munka, azaz rövidebb a munkaidõ. De õ nem lazíthat, hiszen a munka vagy feladat, amit õ az életének, céljának és egyben álmának is tekint, csak ilyenkor kezdõdik. Noha még nem sok dolga akad, nem árt felkészülni az estére, amikor is leszáll a sötétség és azok a bizonyos árnyékok elõkúsznak. Hamarosan eljön ez az idõ és akkor majd nem szabad tétovázni. A ma este más lesz, mint az eddigiek voltak. Most nem lesz tétovázás, nem lesz fontolgatás. A mai este az ösztönöké.
Az utcán masírozó szerzetek mindegyike különbözõ. Nagyon színes felhozatal. Az ifjú jól megfigyeli mindannyiukat. Az információk sosem ártanak. Akin elõször megakad a szeme, az egy vele azonos fajú, nem túl idõs, de fiatalnak sem nevezhetõ, olyan 30 év körüli jól öltözött üzletember. Legalábbis a ruhája és a kezében lévõ aktatáska alapján ez a legkézenfekvõbb. Elegáns öltönyt és csillogó fekete cipõt visel. Arca és haja különös gonddal ápoltnak tûnik. Hogy miért olyan fontos személy õ? Potenciális célpont. Ha nem is akarnánk nagyon radikális bûntettet végrehajtani, az aktatáska akkor is nagyon csábító.
Az üzletember megáll egy sarkon, és miután megnézte az idõt meglehetõsen luxus karóráján, az aktatáskát lehelyezi a fal mellé, õ maga pedig keresztezve lábait a kényelmesebb várakozás érdekében, mit sem sejtve álldogál. Vagy nagyon jóhiszemû, vagy csak nem ismeri a környéket és annak lakóit vagy nagyon felkészült minden lehetséges helyzetre. Akárhogy is, biztos, hogy így magára vonja valaki figyelmét, akivel talán jobban járt volna, ha nem is találkozik. De az idõközben az egyik sikátorba húzódó feketekabátos ember most kifejezetten örül a dolgok ilyesfajta alakulásának, ugyanis így tökéletes alkalma nyílhat az ösztöneinek kipróbálására.
Az ösztönöknek utat kell engedni. Õ ezt tanulta tegnap este. Hogy ez pontosan hogyan is mûködik és mi lesz a következménye azt még nem tudja biztosan, de mivel a legeslegjobb segítõje most is elkísérte, ahogy mindig teszi és tette eddig, aggodalomra nincs oka. Õ jártasabb ebben az ösztönös cselekvésnek nevezett tevékenységben. Az ifjú pedig hisz neki. Hisz neki, mert csak neki hihet és csak benne bízhat.
A járókelõk fogyatkoznak. A fények kialszanak és a mesterséges megvilágítás kezdi átvenni az uralmat. Az árnyékok elszaporodnak és a sötétség egyre kijjebb kúszik a sikátorokból.
Közeleg az idõ. Ezt valószínûleg mindenki érzi.

[Csem]

A sikátorból tökéletes látóteret tudhatott magáénak. Szemmel tudta tartani az aktatáskás úriembert, de közben õ maga rejtve maradt a sötétben. Már egy járókelõ sem fordult meg a város ezen részén. Már túl sötét volt ahhoz, hogy erre sétálgassanak. A nappal és az este közti fordulóponton már áthaladtunk. Mostantól kezdve más törvények vannak érvényben, mint a napsütés ideje alatt.
~Minden rendben?~
-Persze - suttogja a feketekabátos alak a sötétbe, ahol õ maga is rejtõzködött. - Mire akarsz kilyukadni?
~Csak érdekelt, hogy minden okés-e nálad. Nem kellene ilyen támadóan viselkedned, ha valamit kérdezek.~
-Tudom, most sem így akartam válaszolni. Csak hirtelen kizökkentettél a koncentrálásból.
~Tudtommal együtt dolgozunk és nem külön akciókba kezdünk, amikor jónak látjuk, vagy ha mégis ,akkor értesítjük a másikat.~
-Igazad van. Csak elkalandoztam. Amióta tegnap megemlítetted azt az ösztönös dolgot, azóta nem tudtam napirendre térni felette. Folyton azon vagyok, hogy elképzeljem, hogy is zajlik ez az egész.
~Meg fogod tudni. De nem hiszem, hogy olyan ismeretlen lenne számodra ez a dolog. Egyszer már mutattam. Nem emlékszel?~
-Arra gondolsz, amikor azok ketten és a régi...
~Pontosan arra gondolok. Na látod! Tudod te! Na most is olyan lesz.~
-Ugyanolyan?
~Megközelítõleg. Persze kétszer nem lehet ugyanolyan egy élmény. De hasonlóan jó lesz most is, amit majd érezni fogsz elõtte, közben és utána.~
-Az a régebbi eset kicsit fura számomra, mert ahogy visszaemlékszem, olyan mintha nem is én cselekedtem volna. Persze ettõl függetlenül nagyon jó volt! Elégedettséggel töltött el.
~Pont ez a lényege az ösztönöknek. Hirtelen olyan érzés ragad majd magával, mintha nem is te lennél ott, pedig nagyon is te vagy ott és nagyon is te cselekszel. Véleményem szerint fantasztikus élmény.~
-Hát ha olyasmi lesz, mint akkor ott... akkor tényleg megéri.
~Ez a beszéd! Örülök, hogy ilyen jól össze tudunk dolgozni és megértjük egymást.~
-Én is - kedves mosoly.
~Mi tökéletes csapatot alkotunk miden szempontból, mert... Nézd csak!~
-Valami történik!
A sötétben megbújó alak még beljebb húzódik egy leheletnyivel, és még jobban figyeli az utcán zajló eseményeket.
Az aktatáskás alak az egyik párhuzamos sikátor felé fordul és megigazítja elegáns öltönyét, az aktatáskát pedig a kezébe veszi.
~Valószínûleg onnan érkezik a mi emberünk. Állj készenlétben, nem hiszem, hogy túl sok jóra számíthat aktatáskás barátunk. Bár ami azt illeti... túl nyugodt. Lehet, hogy még sincs veszélyben?~
-Vagy csak nem sejti.
Akárhogy is, az aktatáskás alak továbbra is nyugodtan álldogál és nem mutatja jelét pániknak vagy félelemnek. A párhuzamos sikátorból egy nem túl magas alak bukkan elõ és megáll pontosan azon az utcasarkon, ahol az aktatáskás is várakozik már jó ideje.
Amikor kiér a fényre, tisztán látható, hogy az újonnan érkezett egy twi'lek. Bõrszínét nem látni rendesen a rávetülõ reklámfeliratok fénye miatt.
~Ez nem rablás.~
A twi'lek körbenéz, majd mikor úgy dönt, hogy kellõen biztonságos a terep, odanyújtja kezét az embernek, aki szintén kinyújtja végtagját. A kézrázást követõen a twi'lek kérdõen felemeli állát, majd miután az ember meglengeti óvatosan a táskát, még nagyobb mosoly ül ki az arcára és a falhoz húzódva beszélgetni kezdenek.
-Innen semmit sem hallani.
~Nem baj. Maradj! Elég, ha figyelünk, és amúgy sincs más hely ahová átsurranhatnánk úgy, hogy ne vegyenek észre. Csak figyelj és várj az utasításomra!
-Rendben.
A twi'lek-et nagyon érdekli a táska, ez az elsõ pillanattól kezdve látszik. Többször is a táskára bök és közben hevesen gesztikulálva magyaráz. Az ember nyugodtan hallgatja és bólogat. Aztán egyszer csak nem bólint, hanem inkább megrázza fejét. A levegõ egy pillanatra megfagyni látszik, majd a twi'lek a táskáért nyúl, amit az ember elhúz és hátrál egy lépést. Kisebb vita alakul ki kettejük közt, ami szépen lassan elhatalmasodik. Mire azonban annyira felhangosodnának, hogy a sikátorban is hallani lehessen tisztán a szavakat, magukba szállnak és inkább elhallgatnak. Gyanúsan körbenéznek mindketten, majd egymásra vetik tekintetüket és egy zárószó kíséretében az aktatáskás megfordul és elindul az utcán. A twi'lek úgy tûnik mintha feladta volna, de aztán egy hirtelen ötlettõl vezérelve határozott léptekkel elindul az ember után és kezével közben a kabátja alá nyúl.
~Most! Engedj! Hadd csináljam, amit kell!~
-Nade... Mégis mire...?
~Ne ellenkezz! Nem látod, mi készül?~
-Jó, de... hogyan kell? Én nem tudom! Segíts!
Az utolsó szavak kicsit hangosabbra sikerülnek a megengedhetõ hangerõnél, így az idõközben a sikátor bejárata elõtt elhaladó ember megtorpan és a sikátor felé fordulna, de a twi'lek pont utol éri és egy vibrotõrt döf bele. Az aktatáska a földre zuhan, a tulajdonosa pedig megdermed és sikolyra nyitja száját. Hang nem nagyon jön ki a száján, csak halkan sípol a levegõ, ahogy távozik belõle. A tõr valószínûleg a tüdejébe fúródott.
A sötétben a feketekabátos alak térdre rogy és nem mozdul.
~LÁTOD MIT TETTÉL? NEM ENGEDTÉL NEKEM! NEM ENGEDTÉL AZ ÖSZTÖNÖDNEK!~
-Ne kiabálj velem... kérlek. - az alig hallható mondat legvége már szinte teljesen a semmibe veszik. A mocskos földön térdelõ fiú szemei elvesznek a távolban, szája elernyed, és nyál kezd el folyni belõle.
~NEM LEHETSZ ILYEN GYENGE!~
A fiú felemeli tekintetét, és pontosan szemben találja magát a térdre rogyó öltönyös alakkal. A két szembõl a leírhatatlan szenvedés az, amit ki tud olvasni. Kicsit feljebb tekintve a twi'lek szemeit is megpillantja, amikben pedig a vérszomjat és a perverz örömöt véli felfedezni, amit a gyilkolás öröme nyújthat a rohadéknak.
És ekkor villan át az agyán a megvilágosodás: a gyilkos boldog, mert hagyta hogy vezérelje õt valami. Ha õ is hagyja hogy az ösztönei vezéreljék, akkor...
~Hát nem ezt magyaráztam eddig is?~
Az elméletet eddig is tudta, de az igazi értelmét most értette meg a dolgoknak. Ellazítja a görcsösen összeszorolú ökleit, és csakis arra koncentrál, amit lát, és amit hall.
~BÛNÖS! SZOLGÁLTASS IGAZSÁGOT!~
A sötétben egy alak emelkedik fel és a twi'lek csak annyit észlel, hogy valami rávetõdik oldalról. Egyensúlyát veszti és mivel pont a vibrotõrt tartó kezére esik, a fegyver a földre kerül. A rázuhanó test alatt kipréselõdik a levegõ a tüdejébõl. Nem a test óriási súlyától, hanem inkább a lendülettõl, amivel a támadója érkezett. Megpróbálja ledobni magáról a titokzatos támadót, ami sikerül is, de mikor odafordul, hogy megnézze kivel is van dolga, egy öklöt lát, ami egyenesen az orrát találja el. A fájdalom az agyáig hatol és kénytelen becsukni a szemét is. Kezeit védekezõen maga elé emeli, de az ütések csak záporoznak és õ nem lát semmit, így kivédeni sem tudja õket.
Gépiesen felemeli kezét, majd lesújt. Ez ismétlõdik legalább egy percen keresztül. Mire feleszmél, a twi'lek már nem mutat életjeleket.
Hevesen zihál, és hirtelen rátör a fáradtság. Lefordul a holttestrõl és letérdel a földre, hogy kifújja magát. Nagyon elfáradt. Lehajtott fejjel, lihegve bámulja a járdát és a fejében rengeteg gondolat kavarog. Nem igazán tud még rendet teremteni, egyet tud csak: jól érzi magát.
Ahogy tisztul hallása és a vér már nem lüktet annyira a fülében, lépések zajára lesz figyelmes. Felnéz és a hátba szúrt embert pillantja meg. Az elsõ dolog, amire felfigyel az a sugárvetõ, amit a kezében tart és egyenesen rá céloz vele.
-Nem fogsz beköpni te kis rohadék - krákogja a sebesült, és célzásra emeli a fegyverét.
Az ifjú minden erejét összeszedve elrugaszkodik és megpróbálja kicsavarni a fegyvert az öltönyös alak kezébõl. A lendület azonban nem elég és így a sugárpisztoly idõ elõtt sül el. A találat a lábát éri. A fájdalomtól felordít és újabb adag adrenalinhoz jutva, fellöki a fegyvert tartó kezet és vele együtt a támadó egész testét is. A sorozatban érkezõ lövedékek belevesznek a sikátorba, kivéve egyet. Az egyik lövedék ugyanis a sikátor egy fémkonténerérõl visszapattanva egyenesen a pisztolyos mellkasába csapódik, aki egy fájdalmas nyögés kíséretében füstölgõ felsõtesttel hátrazuhan.
A feketekabátos fiú a hullával egy idõben terül el a földön, és még fel tudja dolgozni az agya az információt, miszerint az, aki végezni akart vele, már nem teheti ezt meg.
Lehunyja szemeit és elönti õt a nyugalom.
A sötétben még hallja a jól ismert hangot, mielõtt eszméletét veszti:
~Gratulálok. Nagyon ügyes voltál. Pihenj csak. Büszke lehetsz magadra. Megbûnhõdtek a bûnösök, és igazságot tettél.~
Fantasztikus az az elégedettség, ami beborítja testét, mielõtt beleveszik a sötétségbe.

[Csem]

Szemeit felnyitva egy szempárt pillant meg, mely egyenesen õt bámulja. Egy pillanatig nem tudja mire vélni a dolgot, de miután eltelik pár másodperc és a szempár nem pislog egyet sem, rájön, hogy hiába várja, nem is fog. Az emlékekkel egyidejûleg a fájdalom is visszatér a lábába. Fogait összeszorítva feltápászkodik, de kezeibe még nem tért vissza teljesen az élet, így nem tudják megtartani a testsúlyát és kénytelen visszaengedni magát a földre, ha nem akar egy nagyot puffanni.
~Üdvözöllek! Már nagyon hiányoztál, örülök, hogy visszatértél. Nincs egy kicsit hideg a földön való lustálkodásra?~
A hidegre gondolva szervezetének receptorai máris küldik agyába az információt és csakugyan... meglehetõsen hideg van!
~Koncentrálj!~
Vesz egy nagy levegõt és a fájdalmait figyelmen kívül hagyva minden erejét a karjaiba összpontosítja. Sikerül feltornásznia magát ülõ helyzetbe.
Körültekintve elõször azt észrevételezi, hogy negyedóránál, vagy 20 percnél több nem nagyon telhetett el, amíg eszméletlen volt, ugyanis minden úgy van, ahogy "hagyta" és még mindig sötét van. Tekintetével végigpásztázza az utcát, hogy megbizonyosodjon arról, mindhárman megvannak-e. Az ember közvetlenül mellette fekszik hanyatt, kiégett mellkassal és egy szétterülõ vértócsával maga alatt. Áttekintve fölötte a twi'lek-et látja, aki szintén hanyatt fekszik és véres arca igen csúnyán összeroncsolódott a rámért ütések következtében. Egy kicsit még üldögél, aztán az egyik sikátor falához mászva, súlypontját az ép lábábra helyezve és a falban megkapaszkodva feláll.
~Egész stabilan állsz. Ügyes vagy. De azért nem ártana minél elõbb kezeltetni a sebedet.~
-Tudom, indulhatunk is.
~Azért ne olyan sietõsen! Téged nem érdekel mi volt ez az egész?~
Szemei a két holttestre és az aktatáskára vetõdnek. Sántikálva és kisebb grimaszokkal az arcán elindul a csatatér felé. Elõször a sugárvetõt veszi fel. Nem ért a fegyverekhez, de azt meg tudja állapítani, hogy ez a kis fegyver jó állapotban van és valószínûleg úgy mûködik, ahogy kell neki. A tára ugyan már nincs tele, mindössze 3 lövésre elég ,ami benne maradt. Az övébe dugja és továbblép. A vibrotõrt is elteszi.
A holttesteket átkutatva mindössze 30 kreditet talál, amit el is tesz. Ebbõl arra következtet, hogy valószínûleg most csak az áru cserélt volna gazdát. A fizetést már vagy korábban elintézték, vagy még ezután következett volna egy másik találkozó alkalmával. De mégis mi lehet a táskában?
A táskát kinyitva kicsit meglepõdik.
~Azért ez várható volt. Ha valamiért képesek ölni, akkor ez az.~
A táska gondosan ki van párnázva belülrõl és egy adag halálpálca hever a külön erre a célra kialakított tárolóeszközben.
-Mit kezdjünk ezzel? - hagyja el a halk kérdés a fiú száját.
~A legközelebbi rendõrõrs elõtt hagyjuk. Itt nem maradhat, de személyesen sem adhatjuk át, mert azzal csak gyanúba kevernénk magunkat.~
-Rendben... - csuklik el a sebesült "hõs" hangja.
~Pihenned kell, és kezeltetned kell magadat! Gyorsan vigyük el a táskát és irány az étterem. Koo'lno majd ellátja a lábadat. Az lesz a legegyszerûbb és a leggyorsabb. De mielõtt erre sort kerítünk, jól kialszod magad. A lábadat meg addig te is be tudod kötni, és le tudod fertõtleníteni. Na indulás!~
-Várj még... - a fiú odalép a halott ember mellé és a semmitmondó szemekbe nézve késével levágja az öltöny egyik gombját.
~Szép darab. Emlék?~
A fiú bólogat és fájdalmai ellenére a twi'lekhez botorkálva annak színes ruhájából is kimetsz egy kis darabot. A citromsárga ruhadarab és a lila gomb nagyon jól mennek egymáshoz.
-Összeillenek, nem gondolod?
~De, szépek. De most már tényleg nem maradt itt semmi dolgunk.~
-Hosszú nap volt...
~De sokat tanultál és szerintem ez csakis a hasznodra fog válni.~
A sántikáló feketekabátos alak kezében az aktatáskával elindul az egyik utcán és maga mögött hagyva a hullákat, nagyon felszabadultnak érzi magát és ilyen büszke még sosem volt magára. És ami a legfontosabb: egyáltalán nem érez sajnálatot, de még lelkiismeret furdalása sincs azért, amit tett. Õ csak igazságot szolgáltatott és ez így helyes.

[Csem]

Miután szemei kinyílnak, ki is mászik az ágyából, mely a külön kis lakás tartozéka, ahol lakik jó ideje. Ez a kis szoba az étterem egyik raktárhelyiségébõl van kialakítva. Koo'lno valószínûleg magára gondolt, amikor ezt a szobát berendezte. Sosem lehet tudni, mikor kerül az ember (vagy Koo'lno esetében a besalisk) olyan helyzetbe, hogy a lakását el kell adnia valamilyen tartozás miatt, ami azért itt Port Townban nem lehetetlen, hogy megtörténik. Így hát a munkahelyén is berendezett egy lakóhelyet vészhelyzet esetére. Azonban mióta a fiú itt dolgozik és lakik, ez a kis szoba az övé lett. Koo'lno a kezdetektõl szimpatizál a fiúval és mivel jól informált és tudja, hogy az alkalmazottjának se családja, se otthona, befogadta.
Lábát próbálgatja, mely pár nappal ezelõtt sérült meg. Még jó, hogy Koo'lno idõben ellátta és nem lépett fel semmi komplikáció. A lövedék szép kis sebet égetett a combjába, de szerencsére nem találta telibe, így nem lyukasztotta át. Súlypontját áthelyezve egyik lábáról a másikra, óvatosan botorkál a szobában, amikor megjelenik az ajtóban a besalisk.
-Látom nagyon jól gyógyulsz.
-Igen. Hála neked - fordul a fiú a munkáltatója és megmentõje felé.
-Azért annyira nem kell sietned a munkába állással! - vigyorodik el a besalisk.
-Köszönöm, amit értü... értem tettél - javítja ki magát a lehetõ leggyorsabban a fiú. Szíve hevesebben kezd el verni, hiszen majdnem elárulta egyetlen barátját! Mi üthetett belé? Hiszen eddig mindig el tudta kerülni az ilyen kellemetlen helyzeteket, most meg csak kicsúsznak a száján a dolgok, amiknek nem kellene... Biztos csak a megpróbáltatások miatt nem tud annyira figyelni még saját cselekedeteire. Meg hát annyira összeszoktak már... Mindent együtt csinálnak. De akkor is vigyáznia kell rá! Nem szabad kitennie õt semmilyen veszélynek sem!
A besalisk felvonja bal szemöldökét, és kicsit furcsán néz a fiúra, akin nyilván látszódnak a zavar jelei.
-Amúgy nem csak viccbõl mondtam az elõbb, amit mondtam... úgyhogy csak pihenj, én majd mindent elintézek a többiekkel. A legfontosabb, hogy felépülj és kipihend ezt a megrázkódtatást - mielõtt a besalisk távozna a szobából, még kedvesen rámosolyog a fiúra és biztosítja afelõl, hogy hamarosan kész a reggeli. Miután sikerül elérnie, hogy alkalmazottja visszafeküdjön az ágyba, magában dörmögve távozik. - Szánalmas ez a közbiztonság...
~Látod-látod... Kedvel téged, nem vár tõled fizetséget, teljesen természetesnek tekinti, hogy segít neked. Amíg õ meg én itt vagyunk, semmitõl sem kell tartanod.~
-Ez megnyugtató - jegyzi meg halkan a fiú és pár percnyi "plafonnézegetés" után le is csukódnak szemei és elszenderül.