A Vörös Gyertyák Háza

[Eriál Argetlam]

A lány tekintetén látszik, hogy kicsit elábrándozik neved hallatán, keze elgondolkodva játszik mellkasodon.
- Tudod, mi az, hogy angyal? - kérdezi végül.

[Seraph Llava]

-Egy másik életben mintha említették volna. De ki emlékszik már arra? -válaszolta.
Közben akaratlanul is eszébe jutottak Corellia ismerős szegénynegyedei, a mocskos, sötét sikátorok és a keserves harc az életben maradásért. Testvére, Rava valószínű jobban emlékezett a szüleikre, talán ő még el tudta volna mondani, mit mesélt nekik az angyalokról az édesanyjuk. Neki azonban csak a patkányok és a kukából kiszedett étel íze maradt meg.

[Eriál Argetlam]

- Állítólag ők a legszebb lények a galaxisban. - folytatja Lilyan elgondolkodva. - Az Iego holdjain élnek, zord körülmények között. Csak igen kevesen látták őket, de azt beszélik, könnyedek, légiesek, szinte már áttetszőek. Hogy szavakkal leírni őket szinte lehetetlen.... Hallottam egyről, akit Szeráfnak neveztek, persze, lehet, hogy csak gyerekmese az egész. Azt beszélték, hat szárnya volt, és mikor meglengette őket, mintha lángot vetett volna a nap fényében. Csodálatos lehet ugye?

Figyelmed el-elkalandozik, a lány csacsogása kis híján álomba ringat. Ahogy beszél,szinte hallod a szárnyak suhogását, az angyalok - Szeráf - éteri dalát, a lángok ropogását, melyek szárnyairól csapnak a magasban. Lángok... tűz... hirtelen rájössz, hogy a halk zaj nem a képzeleted szüleménye. Valahonnan kintről szűrődi be. A Vörös Gyertyák Házát felgyújtották!

[Seraph Llava]

Llava nyugodtan hallgatta a mesét az angyalokról. Egy darabig még éberen figyelt a kinti zajokra, de talán az alkoholnak köszönhetően egyre inkább lankadt a figyelme... Lassan az álmok felé sodródott... Szóval hat szárnya volt... Milyen hülyeség, hiszen annyi el sem férne a hátán... Félig áttetsző... Lángok...

Hirtelen magához tért ismét, ahogy az információ eljutott az agyáig: a tűz jellegzetes pattogó hangját a valóságban hallja!
Mélyen, lemondóan sóhajtott egyet. Szóval még ennél is jobban tönkreteszik neki ezt az alkalmat. Nem hagyják együtt hancúrozni egy nővel, aztán még a pihenését is megzavarják. Jellemző. Kíváncsian a mellette motyogó nőre nézett, vajon ő is felfogta-e, hogy munkahelye lángokban áll, aztán lassan felkelt és az ajtóhoz sétált.
Nem idegeskedett, gondolatait jólesően lenyugtatta az enyhe részegség. Különben is, míg a réseken nem áramlik be a füst, a tűz nem jár közel.

Először hallgatózott, van-e valaki a folyosón, aztán kinyitotta az ajtót, hogy megnézze, mi a helyzet odakinn.

[Eriál Argetlam]

A te érzékszerveid számtalan harcban edződtek, Lilyan azonban azt tanulta meg, hogyan kell becsuknia fülét, ha olyat hallhatna, amit nem neki szántak. Csak akkor jut el hozzá a lángok ropogása, mikor te kinyitod a hangszigetelt ajtót. A tűz még nem terjedt el túlságosan, de a folyosón már sűrű, maró szagú füst terjeng a lépcső irányából. Valószínűleg lőángra kaphattak a lenti műanyag bútorok, ami azt is jelenti, hogy végetek, ha túl sokat szívtok be a gomolygó fekete fellegből.

[Seraph Llava]

Llava kinyitotta az ajtót - aztán be is csukta.
Az orrfacsaró szag miatt először a káros hatású műanyagokra gondolt, meg a globális környezetszennyezésre, a felesleges termelésre, de aztán elhessegette a haszontalan gondolatokat.
Helyette ismét a nőhöz fordult:
-Lilyan, öltözz fel rendesen. Kimászunk az ablakon.

[Eriál Argetlam]

Lilyan szemei rémülten elkerekednek szavaid hallatán. Beletelik pár másodpercbe, míg ki tudja nyögni, mi baja.
- Nincsenek... ablakok. - és valóban: most, hogy körbenézel a szobán, melynek mértét optikailag eltorzítják a rafináltan elhelyezett paravánok és tükrök, nem látsz más nyílászárót, mint a folyosóra vezető ajtót.

[Seraph Llava]

Mélyen, nagyon mélyen sóhajtott. Ez már egy ilyen nap. Végülis, a hatalmas szerencse mellé kell egy jó adag szerencsétlenség is, különben felborulna a Galaxis rendje. De hogy mindkettőt ő kapja?

A bizonyosság kedvéért benézett a kicsiny fürdőszobába, de ott sem talált ablakot, csak egy szellőzőt a plafonhoz közel. Már a gondolat is hülyeség volt, hogy azt használja, hiszen a füst felfelé száll, és biztosan tele volt már vele az egész csőrendszer.
Maradt tehát az ajtó.

Behívta a zeltron lányt is a fürdőszobába, majd minden szó nélkül egy jó adag vizet locsolt rá a zuhanyrózsával. Llava gyorsan levette a pólóját és beáztatta (minden mást visszavett).
Aztán még mielőtt Lilyan akár csak rákérdezhetett volna, hogy mért is fröcskölte le, karon fogta és kirángatta az ajtóhoz.
-Szorítsd a felsőd a szád és az orrod elé. A szemed könnyezni fog, de legalább levegőt kapni fogsz. És ha nem akarsz elveszni, kapaszkodj a kabátomba. -ajánlotta fel egészen lovagias módon a hosszúra szabott ruhadarab alját.
Így a nő képes volt követni őt, ugyanakkor a mozgásban csak minimálisan akadályozta.

Utoljára az arca elé kötötte a felsőt, előkapta a revolvert, majd újból kinyitotta az ajtót és sietős léptekkel elindult. A füst még csak a plafonon kígyózott, így szinte lehajolni sem kellett - odalenn azonban bizonyára az egész terem tele lehetett. Szorosan a fal mellett elindult a lépcsőn, nem törődve az esetleg lefelé menekülőkkel, csak azzal, aki felfelé igyekszik.

Akár egy akciófilm hőse: félmeztelenül, hosszú bőrkabátban, maszkkal az arca előtt, jobb kezében egy pisztollyal, háta mögött a megmentendő nővel. Llava emlékezett rá, nemrég épp egy ilyen holofilmről pletykált neki alkalmi partnere. Valami Vibropenge, vagy mi volt a címe. Ám neki, azzal a főhőssel ellentétben meg volt rá az indoka, hogy így néz ki.

//Csak az én kedvemért nincs ablak, mi? //

[Eriál Argetlam]

//Természetesen nem, csak elfelejtettem korábban helyszínleírást adni.//

A füst töményen gomolyog a folyosón, de az arcotok el,é kötött kendőnek köszönhetően könnyedén lejuttok a földszintre. A meleg a lépcső aljánál szinte mellbevág titeket. A várakozóterem szinte összes asztalát ripityára törték, a bárpult sem úszta meg. Mindenfelé törött üvegek hevernek, valószínűleg a bár gyúlékonyabb italait locsolták szét, mielőtt lángra lobbantották volna a helyet.

A melegtől szinte hulklámzik a levegő, a lágnok és a füst nehezítik a tájékozódást, de esküdni mersz, hogy egy alakot láttál eltűnni a kijáratnál.

[Seraph Llava]

A füsttől szinte semmit sem lehetett látni, csak a közeli, összezúzott berendezést a földön és a kinti világítást a kijárat felől, ahol mintha elsuhant volna valami vagy valaki - a pillanatnyi elsötétülésből ítélve.
De nem volt sok idő eldönteni, merre induljanak, hiszen a tömény füstnél is sürgetőbben mardosta Llaváékat a hőség.

Halványan emlékezett arra, mikor körbenézett és a tükrökön merengett: volt két mellékhelység, és még egy ajtó, amiről nem tudta hova vezet. Azon kívül a kijárat, ablak pedig egy sem. Megjegyezte volna a mögötte érkező lánynak (aki épp a hátának ment, mert hirtelen megtorpant), hogy tudja hova tegye az ablakokat, de úgy ítélte meg, hogy erre semmi szükség, mert ő maga is fel fogja fogni, miután kijutottak innen élve.

Az ismeretlen ajtóról lemondott. Bár lehetett hátsó kijárat, de ha mégsem, és csak egy személyzetnek fenntartott újabb szoba vagy folyosó, az lehetett akár zsákutca is. Felesleges másodperceket pedig nem vesztegethetett a tűzben. Így is nagy volt az esélye, hogy meggyulladnak, mire kiérnek.

Alig egy pillanattal azután, hogy megvetette a lábát a lépcsőaljban, az egyik karkötőjéhez kapott, és szinte letépett róla egy fekete kis gyöngyöt. Fénybomba volt arra az esetre, ha kint valakik várnák a menekülők érkezését. Kockázatos volt, ám semmit sem tudott a gyújtogatókról, így ennél többet amúgy sem tehetett.

-Futás a kijárathoz! -ordította hátra, hogy a zeltron lány tisztán értse a szavát a vizes ruha alól, és a pattogó tűz mellett.
Aztán nagy levegőt vett, és egyenes futásnak eredt a kijárat felé. Ha tűz, vagy széttört romok állták az útját, átugrotta - nem vesztegette az idejét kerülgetéssel, csak ha semmiképp sem tudta átugrani az akadályt.

Mintha lelassult volna az idő. A lángok lassan nyaldosták mellette a díszoszlopokat, a falról vérként folyt a piros festék, a füst lágyan gomolygott a plafon felé. Valahol a bárpult felől enyhén sípolt valami, talán nemsokára felrobban a nyomás miatt.

A nyílástól aztán alig három lépésre aktiválta a kis gyöngyöt, és kihajította maga elé. Visszaszámolta a két másodpercet, ami alatt elérte a küszöböt, aztán behúnyta a szemét, és a hallására, s ösztöneire támaszkodva, vakon kifutott az ajtón.
A fénybomba pedig egy villanásra mindent bevilágított.

//Kérlek majd írd le, hogy mi fogad kint, mert attól függően írom tovább az ajtóból.//

[Eriál Argetlam]

Villámgyorsan eléred a kijáratot. Az évtizedek alatt,az utcán szerzett rutinodat ugyan ritkán használtad arra, hogy kijuss egy lángoló épületből, de mégis csalhatatlanul hasznodra válnak. A lépcsőtől az alig pár lépésnyi kijárati folyosóig nem egész tíz másodperc alatt jutsz el... és ekkor veszed észre, hogy ez alatt a néhány pillanat alatt, Lilyan eltűnt mellőled.

Ahogy visszanézel, látod őt a lángokon túl, amint a földön térdel egy formátlan alak mellett, és vállai rázkódnak a zokogástól.

[Seraph Llava]

Llava egyszercsak azt vette észre, hogy a lány eltűnt mögüle, a húzás hátrafelé megszűnt. Ám felfogni ezt sokkal lassabban ment, az alkohol ugyanis lelassította azokat az információkat, amik nem veszélyeztették a saját életét.
Csak az ajtóban torpant hát meg, akkor is nehezen: egy pillanatra a nyílás mellett a forró falnak csapta a bal öklét, hogy ki ne lépjen ez esetleges sortűzbe. A villanógránátot az utolsó másodpercben deaktiválta, közben a kezét elrántotta a falról (ám így is megkapta a meleg), és visszanézett.

Lilyan a terem közepén térdelt valami emberhez hasonló test mellett. Mintha rázkódott volna, de a férfi nem tudta eldönteni, vajon csak a forróság űz tréfát a valóságból, vagy tényleg sír a lány.

A levegő egyre nehezült, hajából izzadtság csorgott a szemébe, a bőrkabát könnyen forrósodott, a csizma fémorráról nem is beszélve. Volt még néhány egészen hosszú másodperce, míg elviselhetetlenné fokozódna a benttartózkodás. És ezt normális esetben arra használta volna fel, hogy visszakapcsolja a fénybombát, kiles az ajtón túl, aztán elindul.
De most új ötlet fészkelt az elméjébe.

Visszaindult a zeltronért, és felrángatta a földről.

[Eriál Argetlam]

A földön fekvő alak testhezálló, fodrus ruhája már kissé megperzselődött az egyre intenzívebb hőtől, a műszálas anyag kezd összepöndörödni. A dressz viselője valamikor szép, vöröshajú humán nő volt, arcát azonban csúnya vöröses foltok torzították el, homlokát tompa tárggyal zúzták be - már kezd beállni a hullamerevség.

Bizonyára fontos volt Lilyan számára, hisz a lány keservesen siratta őt - valószínűleg a szalon tulajdonosa. A zeltron lány sokkos állatoba kerülhetett, hisz mikor felrángatod, nem néz rád, nem tiltakozik, nem mozdul; csak lóg ernyedten, mint egy rongybaba.

[Seraph Llava]

Eredetileg nem csak a lányért indult vissza, hanem azért is, ami a földön hevert. Sosem riadt vissza a halottak hasznosításától, elvégre, azoknak már úgyis mindegy. Nem ellenkeznek ha bedobja őket a sortűz elé.
De Lilyannak hála most erről is letehetett. Mivel a zeltron nő nem volt képes magától mozdulni, őt kellett kitámogatnia valahogy - legalábbis lovagiassága még kitartott annyira, hogy segítsen ezen az életre minden bizonnyal alkalmatlan lányon.

-Égő házban nem állunk meg bámészkodni. -morogta maga elé, aztán a bal vállára kapta a rongybabaként lógó zeltront.
Szisszent egyet, ahogy meghúzódott az előző akcióban kapott, gyógyulgató seb a könyökén, de végülis nem akadályozta abban, hogy egy ilyen könnyű súlyt cipeljen. Kifejezetten jól jött, hogy a lány karcsú volt. Még jó, hogy nem egy testesebb nőt nézett ki magának.

Visszaindult a bejárat felé, futva, bár kicsit lassabban, mint az előbb.

[Eriál Argetlam]

Ahogy kivágod az ajtót, a friss levegő úgy tódul arcodba, mintha hideg vízbe merültél volna. A füst már nagyon kaparta torkodat, még az arcod elé kötött ruhadarab ellenére is... A kinti napfényt még alig regisztrálják látóidegeid, mikor a magad elé hajított fénygránát felrobban, egy pillanatra szupernovaként ragyog, és még csukott szemhéjaidon kereszül is ugráló mintákat idéz eléd... Az utóhatás pedig....

Pánik.

Mikor az első füstgomolyok az ég felé kúsztak, a közeli utcákban sétálók mind azonnal errefelé indultak, hogy igazi katasztrófát láthassanak, saját két szemükkel... A villanóbomba az összegyűlt, mintegy százfős tömeget tökéletesen megvakította egy időre, és most sikoltozva, egymást karmolva próbálnak menekülni.

Edzett szemed azonnal kiszúrja a sok színpompás öltözék között a négy távolodó, fekete szabadidőruhát és arcukba húzott kapucnit viselő személyt, akik a menekülők élén járva futnak a legközelebbi sarok felé...